Asztalos László: Trump győzelme és a következmények

„Nincs még egy olyan könyörtelen vadállat, mint az ember. Életünk csaták sorozata, és végét a győzelem vagy a vereség jelenti. Nem engedhetjük meg, hogy bárki is megszívasson minket.” (Donald  Trump, 1981[1])

November 8. éjjelén sokan nem aludtak;  sem az USA-ban, sem   Nyugat-Európában, sem pedig  Magyarországon. Az amerikai elnökválasztás utáni napokban  így sokan tiszteltek  meg  a kétségbeesett kérdéseikkel: „hogyan,  és miért történhetett ez meg?”, s főleg: „mi lesz ezek után , a világgal, s főleg: velünk magyarokkal?!” Kíséreljük meg együtt a higgadt elemzést;  és készüljünk fel a jövőre.

  1. Ki nyert, és ki veszített?
  2. Trump-ra, mint emberre, nincs értelme túl sok szót vesztegetni. Gazdag és gátlástalan családból származó, világ életében elkényeztetett és gátlástalan, magának mindent megszerezni akaró, s bárki máson átgázoló, kíméletlen ember volt és maradt. Nyíltan hangoztatta, hogy mennyire hasznosak „a valóság alapú túlzások.” A családjától származó induló  vagyont általában jól forgatva,  sikeres üzletember  lett. Részben tehát tényleg „selfmade man”. Olyan, aki természetesnek tartotta, hogy az élet nem más, mint az olyan  küzdelem, ahol  minden eszköz megengedett; hogy „ az okos ember nem fizet adót”; s hogy  a veszteseket, a gyengéket (nőket és egyéb alacsonyabb rendűeket) nyugodtan el lehet taposni.  Emiatt még az időleges vereségei és a csődjei idején sem zuhant össze, hanem küzdött,  s mindig  fel  is tudott kapaszkodni. Megtestesíti azt az értékrendet, amelyet  – a „Rocky” és  a „Rambo” filmek alapján – igen sok  amerikainak  a titkos vágya és példaképe. („Nem az a kérdés, hogy hányszor fogsz padlót?! Hanem az, hogy eggyel többször álljál fel!”)   Tökéletesen jeleníti meg  a Vadnyugatot benépesítő, az első városokat alapító és azokat terrorizáló, erős amerikaiaknak a  világát: ahol  „az maradjon életben, aki bírja!” Aki rámenős, szorgalmas és kemény, az gyorsan  milliomos lehet;  aki pedig nem, „az örüljön, hogy ott élhet, s békén hagyják.”

      Ennek az értékrendnek  két ideológiai  pillére  volt és van. Meghatározó benne  az angolszász-liberalizmuss annak is az ortodox, a leginkább szélsőségesen individualista változata és értelmezése.   B. Mandeville, D. Locke, J. Bentham, A. Smith, majd később von Hayek, L. von Mises, majd a „neo-kon” geopolitikusok és a Tea-party értékeit vallók lettek a gondolataik megfogalmazói.  „Mindenki verekedjen magáért!” –  mert akkor a  végén a legerősebbek és legjobbak maradnak egymással szemben.  Ehhez pedig  feltétlenül fegyver kell, amit egy „amerikaitól” soha nem szabad elvenni. Amivel (elvileg) mindenki megvédheti magát és a  vagyonát, akár  még az ingatlanába engedély nélkül belépővel szemben is. Úgyis „mindenki mindenkinek   a farkasa”; mert  „ez benne van az emberi természetben”,  s úgysem lehet megszelídíteni. Ha pedig az arra valóban érdemesek  a végén  egymásnak feszülnek, akkor a „tiszta küzdelmükből” (versenyükből)    kiformálódik „közjó”: az amit a társadalom leginkább vezetésre alkalmas,   és ezért  – a  teljesítménye  miatt –   jogosult  elitje formál ki a többiek számára.

  A társadalom többi, „egyszerű”  tagjának  csak annyi  a feladata, hogy válasszon az elit különböző sikeres, tehát jó módú,  tagjai között.   Akik a jövőben már  a többség számára  is teremtsék meg  a korábbinál nagyobb sikeréhez elvezető „láthatatlan kezet.” Ebben az értékrendben az állam szerepe legfeljebb  „éjjeli őr és rendőr” lehet. Ezen kívül hagyjon mindent az emberek szabad egymással való küzdésére, a megállapodásukra és azok végrehajtására. Számukra elsődleges a bűnösök megbüntetése: ezért  mindenkor kiállnak a határozott, – pl. a négerek, tüntetők, lázadók , bűnözők ellen keményen –  durván fellépő rendőrség, a titkos akciókat elbonyolító CIA és a nemzet érdekében  bármit cselekvő FBI mellett. Ha pedig  egy-egy helyi közösségben – telepen, kis-, vagy nagyvárosban, államban, vagy  pl. déli állam-szövetségben –  mégis  kialakulnak valamiféle közös szabályok, akkor azok mindenkor fontosabbak, mint a föderálisszabályok, az USA egészére vonatkozó, s tényleg csak a legszélsőségesebb esetekben érvényesítendő, elvek.

      A legtöbbször a republikánus pártiak által képviselt, s  durván, ortodox módon  liberális, a manchesteri  jellegű kapitalizmust, sőt,   néha még a szociál-darvinizmust, a  faj-, a másság és a nem-fehérek gyűlöletet (pl. Ku Klux Klan), és   még az eugenetikát  is erősítő,  hétköznapi és  igen a (termő)földi  ideológia mellett a másik pillért  kezdetben, ill. sokak számára mind a ma napig, a puritán vallás és erkölcs  igen szigorú változatai képviselik.  Ezek lényegét a kemény munka és szorgalom elvárása, a hivalkodó fogyasztás megvetése, a nők és gyerekek teljesen a családfőnek, ill. a család kiszolgálásának történő alávetése, az adott közösség szolgálatának és  a (pl. erkölcsi, ruházati, beszéd, házasodási, templomba járási,  jótékonysági stb.) szabályainak  a maradéktalan  teljesítése adja.  Számukra a hitel felvétele  kizárólag csak  beruházási  célból – föld-, vállalkozás-, vagy gép-vásárlás végett  –  elfogadható. A  fogyasztásra  való hitel-felvételt jellem-gyengeségnek, könnyelműségnek, a pénzzel való spekulációt pedig kimondottan erkölcstelenségnek, legtöbbször „zsidó-ügynek”  tartják. A Vadnyugat első telepesei ugyanis csak úgy tudtak megmaradni, fennmaradni, ha szigorúan összetartottak;  s mindenkitől elvárták az ott kialakult szabályaik szigorú betartását és betartatását.   Egy-egy ilyen  közeg ezért nem tűrte – sokáig, a Nyugat benépesítésnek a vad viszonyai közepette, nem is nagyon tűrhette – az erkölcstelenséget: a házasságtörést, a homoszexuális kapcsolatokat, a mértéktelen ivást, a „méltatlanokkal” , pl. rabszolgákkal, zsidókkal, kínaiakkal, stb.  való fraternizálást, stb.  Ebben az értékrendben a restek, lusták, az élősködők támogatása   kimondottan elfogadhatatlan volt és maradt:  „pusztuljanak a lusták és  tehetségtelenek, a csak magukat hibáztatható „lúzerek”!  Nekik kizárólag csak a valóban rászorulókkal kapcsolatos önkéntes jótékonykodás fogadható el, amit őszintén, meggondoltan és nagyvonalúan, gyakorolnak is. Mélységesen hiszik továbbá, hogy az ő értékeik az „igazi, az eredeti amerikai értékek”, amelyek  a világon   a leghelyesebbek,   mert az „emberiség csúcsát”, a  „történelem végét” jelentik.   Ha mindenütt győzne az „amerikai értékrend”, akkor „a történelemnek vége”  (© F. Fukuyama) is lenne; ennél jobbat úgysem tud senki kitalálni …

     Hazafias kötelezettségnek tartják  ezért az  „amerikai értékeik”  világméretű terjesztését, ill. az azt elvetők elleni határozott fellépést: Koreában, Vietnamban, Kubában, Panamában, Afganisztánban, Irakban,  Szíriában, ill. a világ minden egyes pontján.  Ezt a tételt csak az a farizeus magatartásuk írhatja felül. Az,  ha az amerikai gazdaság legnagyobb cégei  érdekeinek éppen  – a „nem-amerikai”, a „nem-demokratikus” értékrend,  ill. a demokrácia elvetése, tehát  –  a nyílt, vagy álcázott diktatúra jobban, (sokkalta) több hasznot hozóan, felel meg.   „Ami jó a Ford-nak, vagy a Chiquititá-nak, az  – úgy vélik – valahol majd jó lesz Amerikának is!” Az ilyen világnézetűek „külpolitikája”  ezért mindig szelektív:  „America First”, azaz, bármi, ám  csak akkor,   jó, ha az jó az USA-nak. Ahol csak lehet, tehát főleg  Észak- és Dél-Amerikában, az  amerikaiaknak az ő  vezetésükkel megvalósuló, a másfajta világnézetektől való elzárkózása, az  „elszigetelődése” kell (Monroe-elv).  Mindenütt másutt pedig a  világ dolgaival, az amerikai gazdaságnak nem sok jóval kecsegtető klíma-változással, a nyersanyag-szegény országokon belüli polgárháborúkkal, a másutt megsértett emberi jogokkal  való nem törődés a jellemző (izolacionizmus). Ha azonban  Amerika aktuális érdekének  éppen  „a beavatkozás” látszik, akkor  szerintük lelkizés nélkül, keményen oda kell csapni, s nem – „demokrata módra” – tárgyalgatni, egyeztetni (Ld. W. Bush iraki és szíriai háború-kezdését.).

      A (szélsőségesen individuális  angol-szász) liberalizmus és (a közösség minden tagját szigorúan fegyelmező)  puritán erkölcs közötti  ellentmondást  Amerika a korlátlan méreteivel  és  a térbeli  lehetőségeivel oldotta fel. Akinek nem tetszik az egyik közösségben meghonosodott vallás és értékrend, az „tűnjön  el onnan”.  (Ld. pl. A „Szelíd motorosok”  és egyéb kisvárosokban játszódó filmek  „helybelijeinek”  a figyelmeztetését.)  Mindenkinek joga van  ugyanis   arra, hogy  másutt próbáljon szerencsét. Ott  akarjon kialakítani  egy olyan  (akár egészen újszerű) vallási értelmezést, az ottani kisváros által elfogadható  viszony-rendszert, a saját dolgozóival való  újvajta kapcsolatot, stb.,  amelyiknek  (szerinte) helyes, ill.  jobb  az   értékrendje, a stílusa, a megkívánt életmódja, stb.    Az erős  helyi (lokális) dogmatizmus   így oldódik fel  az országos méretű (vallás-, értékrend, stílus-, mentalítás, viselkedés) szabadságában. Az  „Amerika a korlátlan lehetőségek hazája”, ill.  „az  igazi amerikai nem lehet meg a fegyvere nélkül” , stb. értékrend tartja fenn a szabadságot: akár még  a  borzalmas szekták hosszú ideig való eltűréséig  is eljutó,  vallási és ideológiai szabadosságig, a kisvárosokat terrorizáló fegyveres bandákig, vagy a nagyvárosok politikusait és rendőreit  „kilóra” megvevő maffia-elitek időleges uralmához, a rendszeresen tömegvérengzést okozó lövöldözésekig,  a hippy-kommunákig, stb.   Ahol azután – a hollywoodi filmek üzenete szerint – előbb, vagy utóbb, csak megérkezik a pozitív hős, aki megszabadítja a közösséget ( a világot)  az évekig,  évtizedekig rajtuk élősködőktől… Ha meg mégsem jön a „Megmentő”, akkor  pedig vagy meg kell hunyászkodni, vagy  harcolj a végsőkig, vagy  menekülj mnáshová. Negyedik változatot egy igazi amerikai nem ismer (el).

      Ezen „klasszikus amerikai értékek” – s a főleg: a „győzzön az erősebb” elvének – legfontosabb képviselői azok a radikális republikánusok lettek, akik általában  magukhoz vonzották  a fajgyűlölő,  fehérek felsőbbrendűséget  hirdető szélsőjobboldali mozgalmak  (pl.  a Ku Klux Klan, goj-motorosok, stb. )  képviselőit is.  Az ilyen elveken nyugvó    „eredeti amerikai álom” azonban a XIX. század végére –  a tömegtermelő kapitalizmus, s főleg, a vasút, az acélipar, az autó és hajó-gyártás, nagybirtokok, bankok és biztosítók, trösztök, stb. felfutása miatt –     egyre inkább  fenntarthatatlanná vált. A kialakuló nagy monopóliumok ugyanis az élet minden területén, s  a lehető legnagyobb mértékben,  semmibe vették az amerikaiak többségét.  A jó földeken  is eladósodott  farmerek, a gyárakban dolgozó milliók, a szakszervezeti védelmet, vagy csak helyi sokszínűséget akaró emberek, a szórakozni és élni akaró fiatalok, stb.  millióinak az érdekeit és véleményét is sokáig erővel (maffiával) söpörték le.

A  föld-területeknek a tönkrement  farmerektől való tömeges elvétele, a szakszervezettek való megállapodásokkal brutálisan „megfegyelmezett” dolgozók érdekei, majd pedig az első világháború  haditermelése, mind-mind azt segítették azonban, hogy  megjelenjenek más, a hagyományos amerikai értékeket már másképpen megvalósítani akaró  szervezetek is.  Az olyan  jelöltek és pártok, amelyek a dolgozó kisemberek, a nők, a nem konformista módon élni és szeretni  akarók, a külvilág iránt is érdeklődők, stb. érdekeit és értékeit is képviselik, ill. bele akarják vinni azokat a mindennapi életbe is.   Lényegében ők lettek és maradtak a demokrata párt leghűségesebb  szavazói.

 A világháború hadigazdasága és  „minden értéket átértékelő” borzalmai után, majd pedig az 1928-32-es válsággal végleg lezárult  az állami, ill. szövetségi  beavatkozás, a konjunktúra és szociálpolitika  hagyományos elutasíthatósága. A Roosevelt-i  „New Deal”, majd az amerikaiak II. világháborús hadigazdasága  és a rádió, majd a televízió  megjelenése után,   pedig már nem lehetett  többé visszakergetni a nőket a fakanál, a négereket pedig a gyapotföldekre, stb. A déli államokban elkezdődött, s Martin Luther King nevével fémjelzett polgárjogi küzdelmek, majd a L. B.  Johnson által elindított „Nagy Társadalom”  szövetségi, állami és helyi  jóléti szolgáltatásai – pl. a Medicair és Medicaid, az adókedvezmények, a szociális élelmiszer-jegyek, stb. – így az 1970-es évekre egy megváltozott, sikeres Amerikát varázsoltak. Ennek erjesztője és kifejlesztője volt egy sor,  a világnak nem sok jót hozó, esemény is: a koreai, majd a vietnami hadigazdaság hadi-konjunktúrája, majd  a laza Reagani költségvetési,  és a még lazább és felelőtlenebb greenspani  FED,  mesterséges  konjunktúrái. Az 1950-1980-as évek folyamán  így létrejött egy erős, a világra is viszonylag nyitott, állandóan  a televízió és hollywoodi filmek érték-mutatásait követő, erős amerikai közép-osztály. Amelyik már   nem félt részben   az  akkori Európából importált  (atom)tudósok, filozófusok, írók,  és a a gondolataik átvételétől sem.

      Amely’ értékrendet   igen erősen befolyásolta a II. világháború után  kialakult  európai ún. szociális piacgazdaság(„Soziale Marktwirtschaft”), ill. jóléti állam  (Welfare State) gondolkodásmódja is.  Mind a két esetben  a szocializmus és a marxizmus „nyugati” értelmezését  kidolgozó,   „európai” közép-baloldali képviselők és intézmények  – pl. Lasalle, Kautsky, Hilferding, Adler,  Myrdal,  , stb.) továbbá,  a szakszervezetek és a szociáldemokraták –  továbbá,  a fabiánusok, a Webb-házaspár, Lord Beveridge, a női és egyéb egyenjogúság hívei, O. Palme, W. Brandt, H. Schmidt stb. – össze tudtak fogni , az un.  ordo-liberalizmus (Ordnung-Liberalismus), a szabadságot a renddel összehangolni akaró  „európai” közép-jobboldal (pl. Eucken, Müller-Armack, Röpke, Erhard, általában   a keresztény-demokraták és keresztényszocialisták) képviselőivel.

   Az „európai  közép-rétegek ezen kompromisszuma”  igen sikeres volt, s egy  60 éves (1948-2008) „európai aranykornak”  lett a politikai alapzata.  Ez ugyanis egészen  2014-ig biztosítani tudta   a szavazók 80-90 %-ának megnyerését.   Össze tudta fogni a legfontosabb dolgozói (gyári, alkalmazotti és falusi, ipari és szolgáltatói) csoportokat,   elfogadható volt a különböző értékrendet valló  értelmiségiek nagyobbik része számára is. Ezzel pedig több, mint  fél évszázadig   marginálisra szorították a  jóléti kapitalizmus, s szociális piacgazdaság és a jóléti állam  egyensúlyára épülő  „liberális demokráciát”  bármelyik  – a kommunista, vagy a fasiszta-rasszista,  vagy a  nacionalista alapon – oldalról   felszámolni akaró,  szélsőséges nézetek képviselőit és pártjait.

Európa ezen  „aranykora”  pedig nagy hatással volt az itt szolgáló amerikai katonákra és családjukra, a Londonba,  Párizsba, Rómába és Berlinbe, stb. tömegesen átrepülő amerikaiakra, az Amerikába áttelepülő európai professzorok hallgatóira, az egyetemistákra (az „okostojásokra”), s a mindezekről  szóló, igen   népszerű, hollywoodi filmek amerikai nézőire is.  Európa meglátogatása, egy provence-i, vagy itáliai kisbirtok, egy angol kastélyban való megszállás, igen sok amerikai  számára ekkor lett vágyálom.

Az általában és tévesen egységesnek vélt liberalizmus harmadik nagy irányzata  – az egészen az ókori görög cinikusokig visszavezethető, s     főleg a lombard  (Machiavelli, D’ Annunzio, ) és   francia (Laclois, De Sade, Montherlant, Gide, Camus) szerzők által képviselt   – „szabadosság”, a libertinizmus még az ortodox angol szerzőknél is jobban hangsúlyozza az egyén, az individualizmus, mindent megengedő szerepét[2].   Ez az irányzat az USA-ban már az 1970-es évektől   jelentős  hatást gyakorolt   „keleti tengerpart” ( Hollywood és a Szilikon-völgy) alkotó-közösségeire, ill. a 80-as évektől   a new yorki pénzintézeti világ, a „Wall Street farkasainak” a mentalítására is.  Az ezen irányzatok  önmutogató és agresszív nyomulása, az un. mainstream,  miatt miatti  felháborodás  hozta előtérbe az Európában főleg a német és kelet-európai „utólérő”országok szerzőire jellemző negyedik liberális irányzatnak, az ún. nemzeti liberalizmusnak a kozmopolitává  vált  USA-ban 1932 óta  már nem jellemző  újraéledését. A D. Trump által  felújított, a britek elleni függetlenségi  harcokban  jelentős, „America First!” értékrendjét.

      Az amerikai  demokrácia  és kapitalizmus „farkasánakezen – részben európai hatásra is bekövetkezett –  XX. század végi „háziasítása” és „gépesítése” – minél több család  hitelből vett saját házzal, gépkocsival, hűtőszekrénnyel, tévével, légkondicionálóval, stb.   való felszerelése  – azonban  sokaknak elvileg,  ill. soha sem, tetszett.  Akik úgy vélték, hogy az európaiak puhák, gyávák,  az amerikai hadsereg és atomernyő árnyékában lébecoló,  olyan  „biztonsági potyautasok”,  akik minden éles helyzetben – pl.  a vietnami háború, SS-20 telepítése, PFSZ, stb.  – cserben hagyták és hagyják Amerikát. Egyre többen kezdték el sokallni  az amerikai   „lusták és linkek”, ill. az   ott „élősködő spekulánsok”   érdekében  tőlük elvont jövedelmet, ill. az adókat  is.  Kritikájukat sokban és egyre inkább erősítette, hogy  jóléti és szociális állam kiépülésével mindenütt egyre nőtt  az azokkal való visszaélések  száma és mértéke is.  Most, Obama lelépése idején, már 48 millió amerikai kap valamiféle szövetségi, ill. állami jövedelmi  támogatást: segélyt, élelmiszer-jegyet,  kedvezményt, hozzájárulást, stb. A republikánusok ezért időnként megkísérelték a túlzott állami gondoskodás leépítését – pl. R. Reagan és a két Bush elnökség alatt -,   amely’ deregulációs és liberalizációs kampányaikkal  azután  még nagyobb károkat okoztak.

A 80-as években elindult számítógépes digitalizáció ugyanis – főleg  a pénzintézeti területen végrehajtott liberalizációval együttesen  –   nyomasztó  pénzügyi robbanást hozott.  Az un. soft touch szabályozási és felügyeleti filozófia  következtében  olyan „pénzügy-technológiai forradalom”  –  pl. befektetési alap, unit-linked, cat-bond, hedge fund, derivatív ügylet, shortolás, stb.  –  jött létre, amely a „kapitalizmus farkasát”  a „Wall Street”   (bármire képes) farkashordájává változtatta. A konjunktúra-manipuláció miatt erőltetett greenspeni lakás-hitelezési boomnak  (léggömbnek) a 2008-ban bekövetkezett kipukkanása,  a yacht-jaikkal és kastélyaikkal flancoló szuper-gazdagok egyre nagyobb mohósága, így egyre inkább  éles ellentétbe került a nehezebb helyzetbe került közép-rétegekkel.  A „kis-emberek”, a közép-rétegek eladósodása,  az abszolút és relatív  jövedelmi lesüllyedésük,  a tömegtermelő  ipari és szolgáltató munkák globális kihelyezése miatt  tömegesen munkanélkülivé vált, nem túl iskolázott, alsó és alsó-középosztálybeliek, stb.  mind-mind erősítették a társadalom egyre nagyobb részében kialakuló frusztrációt. A „tanultak” – doktorok, Phd-sek, menedzserek, stb. – és  „képzetlen”, gyenge, vagy csak közepes  munkavállalók  közötti   jövedelmi és vagyoni különbségek óriásira, sokakat felháborítóvá  növekedtek; s nem csak az USA-ban.  Az amerikai  középosztály jóléte és gondtalansága   azonban az elmúlt évtizedek globális fejleményei miatt abszolút és relatív értelemben is gyengült. Eladósodottá váltak, az autó-gyártás, a  nehéz és könnyűipar  fejlődő országokba való kihelyezése, a nagy, multinacionális  mezőgazdasági termelő és agrár-kereskedelmi egységek  megerősödése és a szabadkereskedelmi egyezmények (pl. NAFTA)  beáramló import miatt pedig még a maradék   farmerek jelentős része  is elveszítette munkáját, a földjét. Emellett,  a leépítések, vagy betegség  miatti munkanélküliség esetén nem fizetett hiteleik miatt,  elvették  a kocsijaikat és  házaikat, gyengült a közbiztonság,  romlott a  nem magán-iskolák és a közösségi egészségügyi intézmények szolgáltatási színvonala, ill. az egyre inkább elmaradt  a  már csak a magas jövedelműek által megfizethető magán-intézmények robbanásszerűen emelkedő áraitól. Az új, a demokratákkal és  az egységes, a két világháborúban, ill.  a hidegháborúban kikovácsolódott  „euró-atlanti”   értékrenddel szimpatizáló,  fehér amerikai  közép-osztály   ezen részének gerince lényegében    már  2008-as válsággal  megtört.

 A  republikánusok hagyományos szavazó-bázisa azonban ekkor még nem tudott áttörni. Hiába erősítették soraikat az ázsiai menekültekből („boat people”) „amerikaiaknál is amerikaiabbá” váló ázsiai  menekültek leszármazottjaival, ill. a fokozatosan kedvüket veszítő, volt-demokrata, „átváltó” szavazókkal. A Tea Party-kísérlet és az  akkor  épp’ náluk lévő teljesen alkalmatlan jelölt  („Mrs. Palin”) ugyanis nem tudta bizalommal eltölteni és mozgósítani azokat az új, s   szavazásra végre hajlandó, alacsonyabb jövedelmű  társadalmi csoportokat –  feketéket, hispanokat, fiatalokat, homoszexuálisokat, stb. -, amelyek akkor még  jobban bíztak  „kulturált, demokratikus  változásokban”.

      Az egyre inkább kiábránduló, ill. összezavarodó – s az amerikai elitet egységesen és  kollektíven elítélő – lakosság a „demokrata  jóléti állam”  értékei melletti utolsó esélyt a „Változást” (Change) ígérő B. Obama elnöknek adta meg.  Ő  még    össze tudta fogni egyrészt a megmaradt, a  klasszikus, a   „régi”  demokrata szavazókat – lényegében az 50-es évektől kialakult  fehér közép-osztály maradványait -, másrészt, már lelkesedést tudott teremteni a fekete, hispano, és a fiatal szavazókat is. Győzelmekor  a  J. F. Kennedy megválasztásakor uralkodó eufória uralkodott az ország jelentős részében: „Yes, we can!”- üzente. Megnyerő személyisége, a kimondottan jó kiállása, a remek szónoki képessége, a gyönyörű és okos felsége, ill. önmagában is: az első és fiatal fekete elnök megválaszthatósága,  mind-mind  azzal bíztatta az amerikaiak tíz-millióit, hogy  most talán az  ő életük is megváltozhat,  jobb lehet; s  azt éppen az Obama-kormányzat fogja megvalósítani.   Akikre roosevelt-i súlyú, az amerikai értékeken nyugvó kapitalizmus és demokrácia  „demokratikus megújításának”  igen nehéz   feladata hárult rá. Ennek a történelmi feladatának azonban sajnos  nem tudtak megfelelni.

   Obama  közepes  belpolitikai  teljesítményt  nyújtott;  ami egy  korábbi  – pl. clintoni –  időszakban még talán elegendő  is lett volt.  A 2008 utáni világban azonban ez már kevésnek, ill.  a történelmi súlyú feladatához képest, elégtelennekbizonyult. Nagy hibát ugyan sehol  nem követett el;   de ez  akkor már nem lehetett elég.  (J.  F. Kennedy és B. Clinton még megúszhatta pl. a nő-ügyeit, és a külpolitikai kudarcait, R. Reagan az elalvásait és rossz vicceit, s még  R. Nixon és W. Bush is   a hiba-sorozatait…) A  fehér közép-osztályt tovább romboló  egészségügyi reformján  kívül, sehol nem tudott áttörő hatással cselekedni. Ígéretei ellenére, nem mert/tudott (?!)  alapvetően szembeszállnia pénzügyi és high-tech, ill. média– elittel, megváltoztatni az egyre gazdagodó milliárdosokat tovább erősítő adózási, ill. adó-elkerülési  (off shore) szabályokat. A korábban  tömegtermelésre épülő, és az ázsiai import miatt folyamatosan  leépülő,  északi  és középső amerikai államokban – az ún. rozsda és kukorica-övezetekben – semmit sem tudott tenni a hanyatlás megállítása végett.  Ellenkezőleg,  éppen ő erőltette azokat a szabadkereskedelmi megállapodásokat, amelyek jók az amerikai nagytermelőknek (a „multiknak” és a dolgozóiknak), ám a  változtatásra nem képes/nem hajlandó kistermelőknek (és a néhány alkalmazottjuknak) még az egzisztenciáját is veszélyezteti. A katonai kiadások megnyirbálásával pedig éppen az ott, ill. a mexikói öböl melletti államokban  még foglalkoztattok, ill. a hadsereget kiszolgáló-beszállítók embereinek  a létfeltételeit rontotta tovább.  A gazdasági életben csak a keleti és a nyugati tengerparton lévő dinamikus  high-tech, pénzügyi, média, stb. vállalkozások és azok nagytulajdonosai és menedzserei gazdagodtak, s  ők éltek egyre fényűzőbben.  (Ld. a választási térkép színezését.)  A reál-gazdaságot adó kistermelők és szolgáltatók  kistulajdonosai és alkalmazottai az obamai egészségügyi reformtól sem kaptak szinte semmit: a nagy részük  ugyanis magán-biztosított volt.  A másoknak jobb ellátás nyújtása miatt  megnövekvő járulék-terhek miatt  azonban  nekik csökkent a jövedelmük,  néha még el is bocsátották őket,  vagy tönkrement a vállalkozásuk.  Elnöksége utolsó évében pedig kiderült, hogy sem a fegyverhasználat-korlátozások, sem a faji ellentétek  oldása, területén nem tudott áttörést, komoly  és tartós eredményt elérni. Mentségére szolgáljon azonban az, hogy a két-párti szembenállás az utolsó egy-két évben már szinte minden lépését leblokkolta, ill. hogy ezt ő  már nem tudta hatástalanítani.

      Obama külpolitikailag sajnos kimondottan sikertelen lett, mivel a „gyenge” elnök képét nyújtotta.  Ezt pedig az amerikaiak  fehér többsége (WASP) –  s főleg a felsőbbrendűségi tudatukban hívő,  a külvilágtól elszigetelt  középső, illetve   az illegális  mexikói bevándorlást  miatt, még  a bérek leverésével  is küszködő,  déli, „konföderációs” államokban – mindenkor a nemzeti büszkeség megsértéseként  fogja fel. Megnyirbálta az amerikai hadsereg költségvetését, s  ezzel – a kedvezőtlen regionális foglalkoztatási, ill. a konjunktúra-politikai következmények mellett – még a  saját „vasöklét” is meggyengítette.  Nem tudta, s masszív katonai   bevetéssel nem is merte, végleg (?!)  lezárni az afganisztáni és az iraki háborút:  inkább kivonta onnan az amerikai erőket, káoszba  taszítva ezzel az ottani államrendet. Semmire nem jutott az „afrikai tavasz” által elsöpört   észak-afrikai diktátorok utáni,   bármilyen, ám  stabil, rezsimek felállításában. Egyedüli  sikereként talán a stabilizációt hozó  egyiptomi katonai puccs támogatását fogják  a neve mellé felvésni.  Amivel szemben áll viszont az Erdogán elleni török puccs dilettáns, s az  amerikai (NATO) légi bázison  történő,  igen gyenge  szervezése.  Kínával, Koreával semmire sem jutott, az izraeli és palesztin állam-alakulatok  ügye megrekedt, s a történelmileg ma még megítélhetetlen eredményű  iráni atom-megállapodása is,  inkább csak az oroszok, kínaiak  és nyugat-európaiak üzleti  lehetőségeinek   a javulását hozta.

    A legsúlyosabb  – biztosan világtörténelmi  súlyú – tévedését azonban az oroszokkal való viszony értelmetlen kiélezése adta. A világ egyik legfelelőtlenebb elitjének, az ukrajnai egyik oligarcha-csoportnak,  az érdekeit követő,  nacionalista (Majdan)-kultusz mellé állva, engedte,  s támogatta,  a krími orosz katonai és haditengerészeti bázis elleni, kezdetben csak  politikai,  támadásokat. Az orosz biztonsági érdekek szempontjából kulcs-fontosságú bázis  esetében pedig  előre láthatóak voltak az  orosz reakciók;  amelyek érthetően, sokban hasonlítottak Amerikának a  Kuba,  Panama, Nicaragua, stb. elleni katonai intervencióihoz!  (Mellékesen: a Gorbacsov-Bush  reykjaviki megállapodásának  a  megszegését is jelentették.) Az előre várható orosz reakciót  – krími haditámaszpont megszállással való „biztosítását” –  azonban   nem   bölcsen, a tárgyalásokkal gyorsan lezáruló, módon kezelte.   (Így pl. a krími flotta-bázis szerződésének az  újabb 25 évvel való  békés meghosszabbítása;   cserébe egy  X-szer nagyobb  bérleti díjért, ill. további gáz-szállítmányokért, ukrán export-lehetőségekért, stb.)  Ehelyett tovább tüzelték az ukránok (teljesen megalapozatlan) Európai Unió és NATO felé fordulását.  Valójában sem Európa, sem a NATO nem kívánja őket, ill. nem akarja, s nem is tudja megvédeni őket.   Az ukránok  – fővároson kívüli – többsége pedig  – bár nem szereti, de – nem akar rosszban lenni az „orosz medvével.”  Ők nagyon is megtanulták a húszas évek éhség-terrorjából (holodomor), hogy egy-egy orosz vezető milyen kegyetlenül tud elbánni az ukrán néppel.

Amiről   Obama igen gyenge  külügyminisztereinek  – H. Clintonnak és J. Kerrynek –  is  tudnia kellett: egyetlen orosz cár (főtitkár, elnök, stb.)  sem engedheti meg magának a nehezen megszerzett fekete tengeri  kijáratot jelentő, s az egyik legfontosabb  meleg vizes,   hadikikötőjüknek az  elvesztését;  s főleg  nem 1941 után.  Ezt még az oroszokkal való együttműködésre ráutalt  európai nemzetek vezetői is  felismerték. Az  Oroszország elleni embargót  ezért csak az amerikai nyomás előtt meghajolva, kényszeredetten vezették be, és igen lazán  érvényesítik.

Az amerikaiak hibázásaitól részben megdühödő, részben a nacionalista  „nagy-orosz” hullám felkorbácsolására, és  persze az európai, ill. világ-befolyásának az újbóli kiterjesztésére adódó   kiváló lehetőségeket felismerő  V. Putyin,   egy modern orosz cárhoz méltóan, határozottan  és gátlások nélkül reagált. A Don-medence vas- és acél-iparának a  maga számára való biztosításával, s a  krími félszigettel összekötő korridor létrehozásával való állandó fenyegetésével, stb.  a régió azon területén is  ő vette  át a kezdeményezést.  A minszki megállapodások papír-rongya igazolta azt is, hogy számára – hasonlóan a kaukázusi báb-államok zavaros viszonyaihoz  –  ott is megfelelő a bizonytalan,  a képlékeny, az instabil állapot tartós fenntartása.  (A közben elmenekülők és elpusztulók  milliói egy-egy  orosz cár/főtitkár/államfő számára mindenkor mellékes jelentőségűek.)

Az orosz védelmi doktrína  megerősítéséből  – s főleg, a „közeli külföld”  védelmező pufferként való felfogásából –   következett a balti  és skandináv államok elleni idegesítő katonai akciók és fenyegetések felújítása, ill. az egész Európát érintő,  erőteljes titkosszolgálati, cyber- és  diplomáciai akciók elindítása is.  Ez azonban már megint csak nem a szovjet főtitkárok, hanem az orosz cárok külpolitikája lett. A „nyugati demokrácia” ellen  most már  ugyanis  nem a baloldali, a megszűnőben lévő kommunista, vagy a gyengülő szocialista, hanem mindenütt az erősödő   jobboldali  kormányzatokat, és főleg, a  szélső-jobboldali mozgalmakat, támogatják. Oroszország  így egyre több volt-szocialista ország vezetését tudta magához édesgetni:  vagy megvenni, vagy beszorítani.

Ezeken keresztül pedig az Európai Unió   – 2008 után saját magától is  válságba került  – politikáját sikerült  még inkább bénítania, hiteltelenné és instabillá tennie. Nyugat-Európa meggyengülése  azonban Amerikának – amelynek   a világpolitikában lényegében  ők a legkomolyabb, ill. Ausztrália mellett,  az   egyetlen  szövetségesei  –  egyben Obama  gyorsan  világossá  vált, történetfilozófiai kudarca is. Az  egész  „euró-atlanti együttműködés” meggyengítése,  és a Oroszországnak  Európa mellé való felsorakozásának  a – s főleg: a kalandor  ukrajnai oligarchák  miatti (?!) – veszélybe sodrása,  az egész XXI. század történelmét meghatározó jelentőségű,   újabb amerikai  külpolitikai zsákutca lett.

Az obamai külpolitika legsúlyosabb kudarcát  a szíriai helyzet teljesen téves megítélése hozta.  A ravasz, a csapatát egyben tartani tudó,  jól szervező és ügyes diplomata, szír elnök, B.  Asszad alábecsülése, a demokratikusnak kikiáltott zavaros  ideológiájú „ellenálló”erők túlbecsülése, a kurd kérdés régiót robbantó hatású  veszélyének a meg nem értése, a török Erdogán ambícióinak a fel nem ismerése, az iráni befolyást egy atom-szerződéssel leszerelni akaró naivitása, a szaudiak  és öbölbeli kis államok, legalábbis  „két-kulacsos”, a mindkét oldalt támogató,  politikájának az eltűrése stb. együttesen tették lehetővé  az „Iszlám Állam” nevű,  szekta-mezbe bújt rablóbanda és egyben   modern kalifa-állam, alapítását és kiépülését, majd pedig  és világméretű terror-akcióit. Az Obama-vezette amerikai adminisztráció  nem lépett  fel ellenük időben és elég határozottan;  s akkor is  rosszul.  Téves döntéseivel pedig tovább erősítette az USA, ill. Európa   „mocsárban való elsüllyedését”.

Ez pedig óriási lehetőséget (ziccert)  adott  Putyin Oroszországának a világpolitikába,  Erdogan-nak pedig,  a regionális színtérre való visszatéréséhez. Ennek következtében legalább  két régió  életében,  ma már őket nem lehet figyelmen kívül hagyni.  (Sőt, a  nagy mértékű  olajvásárlásaikkal, már a kínaiak is megjelentek a régió viszonyainak a befolyásolói között.)  Putyin ma azt bombáztatja le – beleértve az amerikaiak szövetségeseit és támogatottjait is – , akit csak  ő akar. Azt hív meg a tárgyalásokra, akit  ő akar. Erdogan akkor engedi rá megint  Európára – 2015 után másodszor, pl. a Balkánra –  a török táborokban lévő    menekültek millióit, amikor csak  ő akarja.  (3,5 millió „túsz” ül a török táborokban – bármikor elindíthatók Európa felé…)

Mára már nem csak az  évtizedek óta (ésszerűen) „biztonsági potyautasként” lébecoló, s sajnos  évek óta  csak alibiző, elzsírosodott és  elgyávult  Nyugat-Európa, hanem még az Egyesült Államok is tehetetlenül nézi ezen két világrész fejleményeit. 2016 terror-támadásai  pedig már azt bizonyították, hogy  az obamai külpolitika  lassan az egész „euró-atlanti civilizáció”, ill. a bárhol élő keresztények és fehérek számára,  kezd valós fizikai veszélyt jelenteni.  Az USA ma már a saját állampolgárait sem tudja megvédeni; már az azok megtámadását  kitervelőket sem tudja előre felismerni, s  már nem képes a saját közel-keleti szövetségeseit  sem biztonságosan védelmezni.

Az európai értékrendhez  is közelíteni tudó, XXI.század eleji   angol-szász liberális demokráciának (a mostani) utolsó esélyét  megkapó Obama így nem tudott kedvező változást („Change”) elérni.  Ellenkezőleg: a változások  Amerikában és a világban is inkább a rossz irányban fordultak. Jót akart, de összességében gyenge elnöki  teljesítményt nyújtott. Ennek alapvető okát – mint minden más amerikai elnök teljesítményénél –   a gyenge csapata jelentette. Gazdasági irányítói változatlanul a pénzintézeti, ill. a költségvetési  világból jöttek, s a kapcsolataik inkább csak a modern iparágak képviselőivel voltak erősek. Nem értette és nem  is igazán érdekelte  őket,  a „rozsda-”,   és „kukorica-övezetek” lakóinak  súlyosbodó gondjai.  Rendvédelmi szervezetei nem voltak elég határozottak;  még  a belső nyugalom, a bűnözés elleni  fellépésben,  a faji zavargások és  a fegyverhasználat kezelésében sem. Külpolitikájában gyenge,  naiv és eredménytelen  lett.  Katonapolitikája habozó, kapkodó, s következetlen volt,  ami így   az „Amerika   gyengeségét” leleplezővé, ill. becsmérlővé  vált. Az emberi kisugárzása és tisztessége, ill. a családja melletti elismertsége  és a személyes népszerűsége  mellett is, elnöksége szürke kudarc lett;  nem tudott megfelelni   az igen nehéz, s valóban  történelmi feladatainak. Mentségére szolgál egy furcsa paradoxon is : a túl hamar megkapott „béke(galambos)” Nobel-díja is bénította.  Ez is az egyik oka lehetett  a katonai erő felhasználásával kapcsolatos habozásainak. S nem szabad elfelejteni  – az Amerikát  egyszerre három,  Irak, Afganisztán és a terror-ellenes háborúba belevivő –  W. Bush nyomasztó árnyékát sem. Ki akart volna ezek után még Szíriában és Iránban  is  „rendet csinálni”…

  1. őszére Amerika egyre nagyobb részének  elege lett a „Változás” demokrata  változatából, ill. főleg: annak ezen  sikertelen megvalósítási kísérletéből. Ha azonban tudtak volna találni egy ugyanolyan karizmatikus és szimpatikus  jelöltet, mint  amilyen Obama volt, talán még egyszer  nyerhettek volna.[3]  Egy sikeres férfi tábornokkal (pl.  egy Colin Powell-hez hasonló demokratával),   vagy  egy ügyes, dinamikus  női vállalat-vezetővel, vagy kormányzónővel – talán  még most is megnyerhették volna az „ingadozó államokat”. A kudarcot vallott kormányzat gyenge  és sokat hibázó külügyminiszternőjének a jelölése azonban  –   a későbbiekben tananyagot  jelentő –  melléfogás volt.

 A tavasszal még  fölényesen vezető H. Clinton előnye napról napra mérséklődött, majd  pont a finisre fogyott el;  s joggal.  Ennyi idő alatt ugyanis sikerült magáról a teljes „azonosulhatatlanság”  bélyegét magára égetni. Clinton-aszonnyal  ugyanis senki nem tudott igazán azonosulni.  Őt roppant nehéz szeretni, megszeretni. Még akik rászavaztak, azok többsége is, inkább csak a Trump-ellenesség miatt tette.  Kiderült, hogy  nincs egyetlen őszinte mondata, minden gesztusa kimódolt, mesterséges  és hamis. Emiatt azután  még a fő reményét jelentő  amerikai  fehér nők – az egyetemet végzettek (53 %-ban),  a hamisságában lévő átverési szándéka, az alsóbb rétegek asszonyai  pedig,  a fennkölt, értelmiségi  és elit stílusa miatt – sem szavaztak rá. Otthon maradtak, vagy  inkább a „szemétláda macho” –  de legalább őszinte és durva milliárdos  „alfa-hímre”,  Trump-ra voksoltak. Hasonlóképpen nem tudta egységesen megnyerni a fiatalokat sem.  Akik több esélyt láttak pl. karrierjükre, előrelépésükre, vállalkozásukra, stb.  a dinamikus, a tetteket jobban értékelő, gátlástalan üzletember  Trump-ban, mint a megfáradt, s a „béna változásokat”, ill. a  valójában a változatlanságot  jelképező,  Clintonokban.  Külön elemzést igényel még az is, hogy az „obamai csodafegyverek” –  a 38 millió főt érintő egészségügyi reform , ill. a kubaiakkal való kibékülés ,   a mexikóiakkal való szótértés,  vagy  az illegális bevándorlók állampolgársággal való kecsegtetése, stb. –  miért nem hatottak?  (Még az is elképzelhető, hogy ezek a demokratáktól több szavazott vittek el, mint amennyit hoztak?!)

A lényeg azonban az, hogy   Clinton-asszonynak összességében is  megdöbbentően sikertelen volt a kampánya.  Neki  nem sikerült mozgósítania  még a hagyományosan demokrata fekete és hispáno  kisebbségek szavazatait  sem úgy, mint az elődjének.[4]  Annyira elbizakodottak voltak, hogy egyrészt nem mobilizálták megfelelően a híveiket – akik részben  kényelmességből otthon  is maradtak -,  másrészt még az un. ingadozó államokban (swinger  states) kimondottan formális, érzelemmentes, kontra-produktív, rutin-kampányt folytattak.  Így sok-sok millióval kevesebben szavaztak rá, mint Obamára;  akik megnyerésével, ma ő lenne a 45. elnökségre kijelölt.

A demokrata jelöltnek emellett  magának is sikerült rombolnia  a saját szavazó-bázisát.  A rosszullétei, a drámai  összeesése  és eltűnése, a 2  korábbi stroke-jára vonatkozóan  elterjedt híresztelések, stb. minden olyan amerikait elijesztettek tőle, akik (joggal) féltek egy  (ennyire) gyenge (fizikumú) elnöknőtől,  s az USA tekintélyének a további süllyedésétől.  (F. D. Roosevelt és J. F. Kennedy sem volt egészséges, R. Reagant-t a merénylet után a halálból hozták végre; mégis, ők  inkább Amerika életerejét, semmint a gyengeségét jelenítették meg.)  Kiderült, hogy  már külügyminiszternőként  is, elfogadhatatlanul fegyelmezetlenül, a biztonsági szempontoknak fittyet hányva, tehát  ön- és közveszélyes  informatikai-kommunikációs hibákat követett le.  Rá lehet-e bízni az Egyesült Államok haderejét egy olyan korú és beteg  nőre, aki még az Internet feltörésének a veszélyeit sem érti?!  -tették fel sokan a kérdést, s nem csak az USA-ban.  A pénzt és gazdagság utá

n  mindenkor nagyon is vágyakozó,  a  jó módú családból származó Hillary – és a little rocki kisváros  legvégéről feltörekvő, csinos fiú –   Bill Clinton –   pénzéhsége  pedig csak azért okozott gondot –  még a sokkalta nagyobb  „ingatlan-cápa”  és ”adó-optimalizáló” Trumppal szemben is  – ,  mert nem beszéltek róla őszintén,  nyíltan. Ahogy’ teltek a hónapok, úgy estek ki egyre újabb és újabb „csontvázak” a demokrata elnökjelölt zavaros múltját tartalmazó szekrényből. Számára tragikus volt az is, hogy az FBI mind a két jelöltre „tevő” igazgatója 2 héttel a választás előtt először megnyitotta  a H.Clinton-féle adat-kezelés elleni (jogos) vizsgálatot;  majd egy héttel előtte,  (jogtalanul) leállította azt.  (Lehet, hogy ez biztosítja a posztjának Trump alatti megőrzésést is?!) Hillary   elnökként  való „elfogadhatósági  rátája”  azonban ezen egy-két hét alatt végzetesen meggyengült,  81 %-ról 65 %-ra esett.

A 8, vagy 16 évvel ezelőtti H. Clinton valószínűleg nevetve legyőzte volna bármelyik D. Trumpot – a 2016. évi  Hillary azonban már  az öregedő bájgúnárnak sem volt komoly ellenfele. Amikor méltósággal viselte a csapodár férje  – pl.  Jennifer Flowers és M. Levinsky afférjai  – után gerjesztett  politikai cirkuszokat, akkor  az amerikai nők túlnyomó többsége  még vele zokogott, és rá  is szavazott volna. Az évek során azonban még az akkor  oly’ emberinek –  s a világ minden részén érthető,  mert  őszinte  asszonyinak  tűnő  –  reakcióiról is inkább csak az derült ki,  hogy velejéig  hamisak;   kizárólag a  következő hatalmi céljait szolgáló  manipulációk voltak.

  1. Trump pedig kegyetlenül kihasználta a demokraták, ill.  Clinton asszony hibáit. Az ellenfelei kikészítéséhez ugyanis nagyon ért: megtanulta az amerikai vállalkozói „nagy-bölények” viadalában, s a  vállalkozásai hullámzó sikerű történetei során. Pontosan érzékelte, hogy az „amerikaiaknak elegük van  a demokratákból”: az általuk választott, sehova sem vezető, gyengécske   „alig változásból”, a valójában „változatlanságból”.  Egyedül ő látott esély arra, hogy a többségüket meg tudja győzni:  „ezeknél  bárki, akár még ő is jobb  elnök lehetne!” Óriási szerencséjére, az ellenfele naponta igazolta, hogy „ennél még tényleg ő is jobb lehet;  mert több változást hozhat!” Jól vette észre:    a középső államok lakossága úgy érezte, hogy az elmúlt 8 évben a világ globális fejlődéséből  ők semmi jót sem kaptak. Érzékelte, hogy a pénzügyi, pénzintézeti lobby újbóli nyerészkedése, az újabb 2008-hoz hasonló,   válság megelőzése érdekében  sem történt semmi érdemleges.  Ma – az amerikai adófizetők révén megmentett  – pénzintézetek  és vállalatok vezetőinek ugyanakkora bónuszokat és prémiumokat fizetnek ki , mint a 2008-as válság előtt. Tudta, hogy súlyosan terheli egész „Amerika lelki életét” a következő hitel-válság, az egyre nagyobb mértékű tandíj-„visszafizethetetlenség” , a növekvő bűnözés, ill. annak gyakori, faji hátterűvé minősítése,  az iskolai lövöldözések,stb.   Rájátszott az Obama-kormány téves külpolitikájának tragikus és félelmet keltő gyengeségeire is: a merényletekre, a  terrorizmusra, a   szíriai  és az iraki vesszőfutásra, az iszlámisták térhódítására,  Törökország elvesztésére, az oroszok és az irániak előtti „lefekvésére”, stb . Gátlástalanul kihasználta a déli és középső államok mexikói bevándorló-munkások elleni érzéseit is.  Akik,  olcsó munkaerőként,  persze  nélkülözhetetlenek a mezőgazdasági-betakarítási munkáknál, ill. egész Amerika cselédségeként. (Az USA lakosainak 28 %-a igénybe vesz valamilyen, főleg a hispanok és ázsiaiak  által nyújtott, háztartási alkalmazotti, kertészi,  takarítónői, stb.   szolgáltatást.)

Mára már világossá  – ha nem is elismertté – vált, hogy az orosz titkosszolgálat  is óriási segítséget nyújtott a Clinton-féle értékrend megbuktatásához.  Miután mind a két párt kampány-irodájának   (DNC, DNCC, RNC) és irányítójának  (pl. John Podesta) szervereit a  kiváló hackereik  – a „Hercegek” – feltörték, azok közül  most csak kizárólag a Clintont rombolókat hozták nyilvánosságra. A Trump ellenieket későbbre tartogatják; emiatt nevezték  el őt  máris „mandzsúriai, ill. szibériai  jelöltnek”( © Paul Krugman).  Egy sor demokrata jelölt  – pl. Anette Taddeo  Floridában  – a feltört  e-mailek miatt,  már a hajrában kénytelen volt visszalépni.   Megkönnyítvén  ezzel  ott is az utat a republikánus többség  számára, mind a Szenátusban, mind a Képviselőházban.

Összefoglalva:   a 2016. novemberi választást   (1) a  közép-rétegeknek 8 évig nem sok  jót hozóm obamai kormányzás, s ráadásul még  (2) a tanítani valóan rossz kampányt is vezető, demokrata párt, a  (3) a gyenge demokrata párti jelöltek, (4)  az európaihoz közelíteni akaró,  ám összetartani  most nem tudó,   liberális értékrendűek, és  (5) a nem megfelelő elnök-jelöltjük, H. Clinton  együttesen, egymás helyzetét  is  nehezítve, rombolva,  vesztették el.  D. Trump  (csak) azért tudott nyerni, mert egyrészt H. Clinton nem tudta összefogni a modern amerikai értékrend  régi és új támogatóit, ill.  (6)B.  Saunders még a megmaradó demokraták  szavazatait is megosztotta, elvette[5].

S tegyük még hozzá  (7) a korábbiakkal ellentétes  „európai hatást” is.  A 2015-ös migráns-válságtól megrettent Európa ugyanis maga is kezd lemondani az ordo-liberalizmusról.  Egyre inkább   Európa közép-rétegei is fordulnak  (vissza)  az  angol-szász ortododox liberális demokrácia, pl. M. Thatcher által markánsan képviselt, értékrendje felé. A BREXIT, a migránsok elleni gyűlölet,  a (szélső)jobboldali pártok előretörése, ill. az Unió  értékeit  és egységét védők egyre gyengülő pozíciói, stb.  mind-mind az  egész „euró-atlanti régió”  időben történő, s  ideológiai-szellemi visszafordulásáról – mások szerint: a visszatalálásáról –  árulkodnak[6]. S bár még nem igazolódott, de nagyon valószínű, hogy (8) az orosz titkosszolgálat heckereinek és (9) az ide-oda kacsingató FBI-főnök  segítsége is   Trump felé lendítette  a választási  ingát.

    Megfelelő,  és egyetlen, demokrata és liberális jelölt esetén persze  lehet, hogy a demokraták még  most is kaptak volna egy  újabb esélyt a győzelemre.  Clinton asszony még így is  jóval több szavazatot kapott, mint a későbbi elnök.[7] Külön számítást érdemel majd az is, hogy a Saunders által elvitt  (fiatal, liberális és demokrata ) szavazatók  (egy jobb jelölt) esetén megvalósuló  begyűjtésével,  az „ingadozó államokból”  ki és  mennyit nyert volna meg, ill. hogyan alakult volna akkor az elnökválasztás?!  Ezek  az utólagos spekulációk  ugyan jók arra, hogy árnyalják a kialakult képet, ám  a tényeken már semmit sem változtatnak.

Amerika tehát „nem bolondult meg”;  ezért  nem kell, nincs ok  azonnal a pánikba esésre.  Ha  indulhatott volna újból Obama, valószínűleg még mindezek után is, simán verte volna a republikánusokat; mert  legalább a saját táborát összefogta volna.  De nem indulhatott. Így csak az történt, ami egy normális demokráciában szokásos. Egyszerűen többeknek lett  (joggal) elege  a mostani demokrata megoldásokból,  illetve  váltak elégedetlenné  a mindenfajta  profi – demokrata és republikánus  – politikusokkal, mint ahányan elmentek őrájuk szavazni.   Ilyenkor  pedig eljön  a „politikai demagógok” ideje; s nem csak Amerikában.  Az ország többsége  ezért a tiltakozását   és dühét, elégedetlenségét,  a „politikai  outsiderekre”,  főleg Trump-ra,  és  kisebb részt a Saundersre, adott szavazataival, ill. az otthon-maradásával  fejezte ki.  A két-párti demokrácia logikájának megfelelően,  így csak az történt, ami  ott ésszerű és szokásos: az irányítás jogát elvették az egyik, az „A-csapattól” – a  modern,  az inkább az európai ordo-liberalizmushoz közelítő  demokratáktól – , s odaadták a vezetés és a megoldás jogát  a másiknak, a „B-csapatnak”.  Azoknak, akik  másképpen, most inkább a korábbi,  az eredeti, a XIX. század végéig uralkodó,   amerikai, ill. az  ortodox angolszász-liberalizmusban látják a megoldásokat.

Ezt nevezik amerikai demokráciának. Sokszor  volt, és valószínűleg lesz is  még,   ilyen Amerikába.  R. Reagan  például hasonlóképpen a „vadnyugati”,és  az „eredeti amerikai”  értékekhez való visszatéréssel lett – a világot  is változtató  és sikeres –  elnök. Az angol-szász világ  ugyanis hozzászokott ahhoz, hogy mindenkinek  – még az elnökének, a miniszterelnökének, még a királynőjének  is – csapatokban (team-ekben) kell élnie és dolgoznia. A világ többi részén – s főleg (Kelet-)Európában és Ázsiában  – okoz csak akkora gondot, és lelki sokkot, ha „egyeduralkodó-váltásra” kerül sor. Az USA azonban elég erősnek érzi a demokráciáját ahhoz, hogy egy idő után le merje váltani a gyenge teljesítményt nyújtó  vezetői gárdáját. Tehetik;  mert nekik van másik…

  1. Amerika  Trump-ja
  1. Trump amerikai elnök (is) csak az amerikai demokrácia  igen erős  ellensúlyai között tud majd kormányozni. („check & balance”) Elsősorban azért, mert az amerikai képviselők és szenátorok  elsősorban a saját helyi közösségüknek tartoznak elszámolni;  s csak másodlagos a párt-központok szerepe. Az amerikai közéleti képviselők tehát nem olyanok, mint az európaiak: nem párt-mamelukok”, a gombot füttyentésre, s  bármilyen irányban  automatikusan nyomogatók.  (Már ha nem téveszti el még azt is…)  Trumpnak tehát figyelembe kell vennie  a saját republikánus pártja elitjének, ill. a republikánus értékeket  valóban komolyan vevő,  mérsékelt konzervatívoknak a  korlátozó hatását. Most ugyan gyorsan és mindenki megpróbált felzárkózni a „nem-kívánt győztes” mögé, de azért  nem felejtenek; s egyik oldalon sem.  Az előbbiek „fenik rá a késüket”;  s a most bejutott képviselőket még  a mai párt-elit, s  nem Trump   választotta ki.  Amerikában az elnöknek óriási a szava a központi kormányzat bármelyik posztjára szóló  előterjesztésnél; ám a helyi politikában lévő elitek véleményét mindegyikőjük kénytelen figyelembe venni.

A helyi érdekek mögött pedig mindig felsejlik a helyi gazdaság valós erőinek az érdeke.  Ami  nem csak a beruházásokban, foglalkoztatottságban, infrastruktúrában, oktatásban, egészségügyben, stb. , azaz lényegében mindenben  és mindenkit,  kényszerít  a kompromisszumokra. Egy-egy kongresszusi, avagy szenátusi többség összegyűjtéséhez  sokszor magának az elnöknek  is alkudoznia kell majd a(z általa akár a legjobban megvetett) képviselőkkel is. Ott   még a következő választásra sem tudja  egy elnök  központilag,  a csak a számára kívánatos, képviselő-jelölteket kijelölni.

A most  eldurvult,  már az ideológiai alap-értékeket is vitató, kampány miatt,  végig számítania kell  a demokraták és a média túlnyomó többségének  az ellenérzésére, s a kormányzat minden egyes hibájának a kipécézésére is. Trump  is tapasztalni fogja, hogy mit jelent az, amikor a társadalom összes közfigyelmet kereső személye és intézménye, továbbá a karriert és forgalmat csinálni akaró sajtó  – hasonlóan B. Clinton vesszőfutásához –  „őrá  fog vadászni!” S bár D. Trump nagyon is fegyelmezett ember – a kampány-ígéreteinek gyors visszaszívása jelezte, hogy sokszor szándékosan „provokált mű-balhét” -, ám előbb-utóbb elveszítheti a fejét és hibázni fog.  A „Szívassuk meg Trumpot!” című show-ban például órák hosszat  és mosolygós arccal tűrte az olyan sértések fejéhez vágását, amitől egy európai politikus azonnal lefordulna a székéből; és   persze,  azonnal „jogi lépéseket helyezne kilátásba”…

Az igazi kérdés azonban az, hogy az általa kiválasztott, elég rabiátus és szangvinisztikus,  emberei nem követnek-e elolyan törvénysértéseket, mint pl. Nixon emberei?!  Különösen igaz lesz ez Trump magángazdasági ügyleteinek  a folytatásánál, amelyek az amerikai történelemben szinte egyedülálló konfliktusokat fognak  kiváltani.  (Egyszerre Elnök és ingatlan-spekuláns?!) Cégeinek minden egyes szerződését  – otthon és külföldön  egyaránt – árgus szemekkel fogják figyelni; s jaj lesz nekik, ha kiderül egy-egy befolyásoló telefon, avagy  valahonnan” előkerül egy meglepő e-mail, vagy beszéletés-felvétel… S ha kiderül valami a múltjából, vagy a jelenéből, akkor mindenki neki fog esni.

S miután valószínűleg  (ők is)  – mint minden „Elnök emberei” – el fognak  követni a törvényesség határán mozgó lépéseket,  az igazi kérdés az lesz: az Elnök meddig  és milyen eszközzel védi majd őket? A nagy kérdés tehát az, hogy  – nem is annyira a vérmérséklete, mint inkább a csapata védelme  miatt  – nem követ-e el  majd ő is olyan típusú törvénysértő hibát,   mint pl.  a „dirty” R. Nixon?! Olyat,  hogy a végén, az impeachment megelőzése végett, le kell majd  mondania[8].

Nagyon sokan, szinte  mindenki,  ugyanis  éppen erre „feni  a kését”.  A demokraták, liberálisok, Hollywood és a média, a diákok, női és homoszexuális egyesületek, stb. kezdettől fogva, s érthetően.  Ha nem sikerül gyorsan kiegyeznie a saját pártjának a korifeusaival, akkor a védekezésében még a republikánus párttársaira sem számíthat.  (Clintont-t is csak a párttársai mentették meg a hazug vallomása miatti,  jogos,  felmentési eljárásában.) Különösen fontos ez azért, mert talán a republikánus tábor, ill. főleg a  leszámolás előtt álló elit,  is jobban örülne, ha a  szalonképesebb   és higgadtabb alelnök,  Mike Pence,  a lehető leggyorsabban átvenné tőle a hatalmat. Aki  – a  vízionáriusi-inkvizítori  hajlamai miatt –  a világ demokratái számára, talán még W. Bushnál  és  D. Trumpnál is nagyobb gondot  fog majd okozni. Az ugyanis  már látszik: az első perctől fogva őt „készítik fel”  Trump  – bármi okból bekövetkező  – „lelépése” utáni republikánus elnök-jelöltnek.

      A kampány során, és  utána még inkább,  kiderült, hogy Trump  nagyon is tud csapatot építeni, ill. – ha kell – azonnal változtatni.  Ő nem tűr el sehol sem egy, az obamai  társulatnál  gyakran tapasztalt, tehetetlenkedést. Kormányzata egyértelműen az  ideológia  és  a média (propaganda) által meghatározott (populista) , ám eredmény-centrikusan pragmatikus, s a lojalitáson túl, a teljesítményt is számon kérő, lesz.  A várható jelöltjei  igazi „héják”;  még jobban, mint R. Reagan és W. Bush kulcsemberei. Alelnöke  kitűnően szervező, s ezért már az adminisztráció átvételét, a kb. 4 ezer  új szövetségi vezetői posztra kerülőt  is  lényegében a  (talán már magának?!) megszervező  M. Pence készíti elő.  Aki  sohasem tagadta: gyűlöli az ateistákat, a homoszexuálisokat, a feministákat,  s minden hasonló,  „másságot” . Igen fontos, hogy a már megválasztott  Elnöknek elindított  kül-, és biztonságpolitikai rendszeres és  több órás  felkészítőkön  is inkább már Pence vesz  részt. Trump hadügyminisztere várhatóan az a J. Mattis  tábornok lesz, aki  Obama számára „túl kemény” volt  Afganisztánban és Irakban: „jó szórakozás közülük lelőni néhányat”- állította. Nemzetbiztonsági főtanácsadója  az a M. Flynn tábornok – beceneve „Mad Dog” –  lesz, akit eltávolítottak a katonai elhárítás (DIA) éléről, s aki „rákbetegségnek tartja az iszlám vallást”.  A CIA élére az a Pompeo republikánus képviselő kerülhet, aki élesen kritizálta az iráni atom-alkut. Valószínűleg M. Romney, a korábbi republikánus elnök-jelölt kapja az (aktív elnök mellett úgyis csak végreható szereppel járó)  külügyi tárcát;  ami a republikánus elit felé teendő gesztust jelenthetne. Ha R. Giuliani, a volt new yorki polgármester kapná meg a posztot, akkor az nyitottabb, ám  ugyancsak keményebb amerikai külpolitikát valószínűsítene[9]. Főtanácsadója a minden mássággal élőt magára haragító Steve Bannon lesz. Hasonlóképpen szócsővé válna J. Bolton, a korábbi, Obama által leváltott,  ENSZ nagykövetük is, az esetleges  külügyminiszteri kinevezésével. Hasonlóképpen:    ENSZ nagykövetnek a minden nemzetközi tapasztalat nélküli, súlytalan  N. Galey dél-karolinai kormányzót,  kéri fel.  Oktatási miniszternek Betsy deVoss-t jelölné, aki Missisipiben nagyon is kiállt a magániskolákba járásnak az  un. voucher-rel való,  állami támogatása, ill. a  magániskolák általános  előtérbe hozása mellett.  (Igazán meglepő húzása lenne azonban, ha Michell Rhee-t  demokraták azon ázsiai származású képviselőjét kérné fel oktatásügyi miniszternek, aki a Washington DC-beli  működése során   ki mert vágni  több, mint 200, a felméréseken  gyengén teljesítő tanárt.)

Trump  egyértelműen lépni akarnának  a mexikói határ megerősítése, a 3 millióra becsült, s bűnöző életmódot folytató illegális spanyolajkú bevándorlók kitoloncolása irányában. Az amerikai kisemberek számára is előnyösebbé akarja tenni a kanadaiakkal és Mexikóval kapcsolatos  kereskedelmi és egyéb egyezményeket.  Fő ellenfélnek azonban a kínai exportőröket tartja.  Akik ellen  először a kereskedelmi háború minden eszközét megpróbálja majd  bevetni: pl.  35, vagy 45 %-os import-vám, valuta-leértékelési háború, minőség-,  és fogyasztóvédelmi akadályok, stb.  Amikor pedig majd „rájön”, hogy ez mennyire sérti  az amerikai gazdasági érdekeket is,   akkor  – de csak akkor,  tehát már a jobb tárgyalási pozíciójából – szépen kompromisszumot fog  kötni… Dél-Amerikában nem fog megengedni semmifajta „kommunista, avagy baloldali” térnyerést.    Mindenütt másutt  kizárólag, ill. egyoldalúan, csakis   az amerikai érdekek szerint fog dönteni.  Aki  pedig ezekkel az értékekkel nem ért egyet, annak az elkövetkező évek amerikai adminisztrációjából azonnal távoznia kell. A szóba jött  jelöltek csapatának az értékrendje  is már  világos és egyértelmű  üzenet;  mind  befelé, mind a világ más részei számára.

Trumpnál azonban kizárólag a teljesítmény számított és számít. Emiatt   szívesen vesz maga mellé kevésbe közismert, ám jó szakembereket. Várhatóan komoly  kiugrási lehetőségeket teremt a fiatal,  lojális,  jól képzett és  dinamikus karrieristák számára  is.  Barátait és  rokonait is szó nélkül – bármilyen tiltakozást elvetve –  ki fogja nevezni, ha úgy látja, hogy az szolgálja az érdekeit. Ha kell, akkor azonban nyugodtan nyúl az idősebbek felé is. Gazdasági csapata  például egészen kiváló erőkből,  (az egész kampányban támadott) legnagyobb  amerikai  multik  kulcsembereiből, áll[10] . Így pl.  Robert Mnuchin  (Goldman Sachs),  Harold Hamm  (oklahomai olajmágnás energetikában) Robert Grady és John Paulson (kockázati tőkebefektető),  Mick McKenna, (Dow Chemical), Dan DiMicco (Nucor Corp., acélipar), stb.,  továbbá az Amerikában ismert   Steve Roth, Howard Lorber, Tom Barrack, Stephen Calk, Andy Beal, Steve Feinberg  és Peter Navarro, a Kaliforniai Egyetem közgazdász professzora, akit a kínai gazdaság  elismert szakértőjeként tartanak számon. Az adóügyek vezető  szakértője Stephen Moore leeht, aki a Növekedés Klub alapítójaként és a The Wall Street Journal jelentős írójaként lett  ismert. Kereskedelmi minisztere valószínűleg a 2,9 Milliárd dolláros vagyonú W. L. Ross lehet, aki a nehéz helyzetbe jutó vállaltok agresszív felvásárlásával,  majd  az  újbóli összerakásával-értékesítésével, komoly  vagyont szerző,  igazi Wall Street-i „cápa”.

Ők biztosan össze tudnak rakni olyan programot, ami ösztönzi majd az amerikai közepes-, és nagyvállalatokat. Várható ezér   egy sor  jövedelem és vagyon-adó-csökkentés,  a  szociális  juttatások erőteljes megnyirbálása és  az obamai egészségügyi reform   megcsonkítása,  avagy a „kivégzése” .  A másik oldalon  a katonai kiadások, az  agrár- és egyéb  vállalkozói szubvenciók növelése következhet. Beígérte az  államok infrastruktúra fejlesztéseihez való nagyobb hozzájárulást.    Várható, hogy  költségvetési irodavezetője –  a hollywoodi producerek költség-kontrolljához is hozzászokott R. Mnuchin –   az amerikai  költségvetés  szerkezetének jelentős átalakítását és államadósság további ugrásszerű növekedését  fogja javasolni. Emiatt lehet számítani a FED szigorúbb, kamat-emelésekhez vezető monetáris politikájára.  (Ezek persze  inkább majd rombolják a konjunktúra fellendítésére tett lépeseik hatékonyságát.)

Előre látható, hogy az ázsiai és az európai  szabadkereskedelmi megállapodások erőltetésének is vége lesz, továbbá, hogy a környezetvédelemre és a migránsok befogadására kevesebbet fogtak költeni. A tőzsdék minden esetre  – némi hezitálás után  – bizalmat szavaztak Trump csapatának, amit a dollár, ill. az európai tőzsdeindexek emelkedése, ill. a távol-keletiek esése is   jelez.  Hosszabb távon azonban  ma még kiszámíthatatlan, hogy a trumpi gazdaságpolitika   ellentétes – dollárt  néhol erősítő, másutt  gyengítő – hatásai  végső soron a „zöld-hasú értékének milyen irányú mozgását hozza.[11]

Mindezek  – és a sokkolt állapotban lévő demokrata szavazók  csalódottsága és dühe miatt – Amerika utcáin előre láthatóan gyors és komoly  tüntetések, tiltakozások várhatóak.   Ha pedig  a kormányzat  átgondolatlanul,  s dühből reagál, akkor azok könnyen átcsapnak majd a nyílt zavargásokba, a véres összecsapásokba. (Ld.  pl. a Johnsont megbuktató, milliós washingtoni tüntetéseket.)  Nagy – s innen Európából felmérhetetlen – kérdés, hogy a „politikai korrektség” eltörlését szorgalmazó D. Trump  milyen Amerikával találkozik majd. Olyannal,  amelyik eltűri,  vagy esetleg  éppen, hogy üdvözli a tüntetők elleni durva fellépést, vagy pedig olyannal, amelyik  megint vehemensen védelmezi  majd, a nagy nehezen kivívott szabadság-jogaikat?  A homoszexuálisok, az abortusz- és euthanázia-pártiak, a környezetvédők, a liberálisok,  Hollywood és a média, stb. egyértelműen, gyakran és tudatosan lesznek megsértve; ami miatt egy ideges, hisztérikus közélet várható.

  1. nyara forró lesz Amerikában. A faji feszültségek kiéleződése  sajnos e nélkül is bekövetkezik.  A szociális juttatások kurtítása és a visszaélési „kiskapuk bezárása”, továbbá a bűnözők és zavargók ellen  elvárt keményebb rendőri fellépések, a Nemzeti Gárda kivezénylése, stb.  ugyanis elsősorban a hispanókat és a feketéket fogja érinteni. Az illegális és bűnöző 3 millió hispanonak a Mexikóba való visszatoloncolása valószínűleg népszerű  ötlet lesz a  közbiztonságot kereső többség számára;  ám nagy kérdés annak a végrehajthatósága. Várhatóan a jól és fontos helyen dolgozó spanyol-ajkúakkal szemben már nem lesz annyira erőteljes a  kormányzati fellépés. Az érdekeik védelmében  azonban ők is számíthatnak az Amerikában igen jelentős  és erőteljes „emberi jogi lobby”védelmére. Ebben ugyanis a republikánusok legalább annyira következetesen védik a szabadság-jogokat, mint a demokraták.
  2. Trump sorsa valószínűleg és döntően,  2 tényezőtől függ. Egyrészt, hogy a „gazdasági gurui” tudnak–e olyan programot kialakítani, amelyik fel tudja pörgetni a reál-gazdaságot?  Ez egyrészről a vállalkozási kedve felerősítését, a szakszervezetek gyengítését, a szociális juttatások megnyirbálását, a tandíj-válság enyhítését és  átütemezését, a költségvetési deficit elfutásának a megakadályozását,  az infrastrukturális  katonai költségek növelését, s általában is: a pénz-keresés ethoszának a további erősítését, továbbá a külső importtal szembeni határozottabb fellépést, a protekcionizmust kívánja meg.  (Már bejelentették, hogy  Trump a lehető  leghamarabb  elmegy a kínai miniszterelnökhöz. Egyik félnek sem lesz kellemes és könnyű az az első találkozás …)  Ha a gazdasági programja sikeres lesz,  – s erre van  esélye -, akkor az amerikai népesség túlnyomó többsége  (szó nélkül) megbocsátja neki a kampány-ígéreteivel  élesen ellentétben álló személyi, ill.  nyíltan „multi-pártoló”,  valós politikáját is.

      Ha  a gazdasági programja sikeres lesz, akkor  azonban még fontosabbá  válik a második döntő tényező: az éppen emiatt  is kiéleződő társadalmi válságok és feszültségek megfelelő kezelési módja.  Minél sikeresebb lesz  ugyanis egyesek felemelkedése és  meggazdagodása, ill.   mások  még  inkább való visszasüllyedése, annál jobban  kiéleződnek az ellentéteik.  A szociális juttatásokkal megkurtított rétegek, a demokratikus  és szabadság-értékeik becsmérlését és a hátrányba kerülő, a rasszista és fajgyűlölő mondatokkal és az értelmiség-, sajtó-, média-,  Hollywood, stb. ellenes  megjegyzésekkel meg is sértett, stb.  csoportok és  rétegek tiltakozása,  nagyon bölcs,mert  igen csak szűk  mezsgyén  való,  „tojás-táncolást” igényel. Ha túlzottan erőből akarják majd felszámolni a „trumpizmussal” szembeni ellenállást, akkor könnyen eljuthatnak a vietnami háború ellen tiltakozó egyetemi lázadásokig, és a fiatalok millióinak a  washingtoni tüntetéséig. Ha azonban  nem lépnek fel elég határozottan és erőteljesen  pl. a feketék és hispanok várható zavargásai ellen, akkor a  „Jogra és Rendre” vágyó  fehér közép-osztály fordul el tőlük.

      Amerika nem Kelet-Európa, vagy Ázsia, Oroszország, avagy Magyarország.    Ahol az államapparátus   – és maga a társadalom is  – az elmúlt évezred során  már hozzászokott a politikai hatalmat gyakorlók (mindenütt  igen csak meglévő)  önkényeskedésének, törvénytelenségének és a  korrupciójának  a szó nélküli elfogadásához. Amerikát ugyanis  éppen az tette naggyá, hogy mindenki – a maga „kis köreiben”, ill. kint az utcán is –  állandóan és folyamatosan küzdött;  magáért és a családjáért, továbbá az elveiért, a nézeteiért, a karrierjéért és a milliomossá válásáért, azaz a szabadságáért.

Emiatt   ott közéleti sikerre csak az az „alulról jövő” ügyész, hivatalnok, újságíró, vállalkozó, ügyvéd,  bíró és Legfelsőbb Bíró, stb. számíthat, aki  „igazi nagy halat”, tehát valamelyik  hatalomban lévő  „Nagy Ember”,  „Nagy Ügyet”, s törvénytelenségét tudja leleplezni.  (Ld.  pl. a Pulitzer—díj, ill. a hollywoodi megfilmesítés erkölcsi és anyagi vonzását.)  Kelet-Európában  ezzel szemben a  központi politikát kiszolgáló állami és   önkormányzatok  karrieristái  mindig a „kis-emberekre vadásznak”;  és a „védett nagy-embereket”  „futni  kell hagyniuk”.  Az USÁ-ban a karrier-csinálásnak tehát épp’ az ellenkezője  a szokásos:  a médiát nem érdeklő „kis-embereket” inkább futni hagyják csak azért, hogy el tudjanak ejteni  egy-egy országos szenzációt keltő, „nagyvadat”. Az amerikai média  minden egyes ezért  kimondottan „vadászni fog” Trump-ra és csapatára. A szövetségi  államapparátus  tisztességes,  elvhű, vagy/és  csak a hosszú távú karriert akaró,   tagjai is  fel fognak lázadni, ha D. Trump és csapata elkezdene az alkotmányos jogokhoz, vagy a törvénytelen eszközökhöz   hozzányúlni.

      Áttekintve Amerika és Trump viszonyát, látható, hogy   lesznek komoly hangsúly-eltolódások lesznek. (Különösen, ha már menet közben felváltja őt az „erkölcs-nemesítő” M. Pence…) Ez  egy  valódi demokráciában időnként így is természetes; sőt talán hasznos és egészséges is.  (Obama  a 8 éve alatt – úgy látják a tengerentúliak  – vagy húszat öregedett; az azonban biztos, hogy beleőszült.)  meg. Az ország most visszafordul  – a demokraták  Európához közelítő  „ordo-liberalizmusából”  és libertinizmusából  – az angol-szász „ortodox liberalizmus”  republikánusok által képviselt irányába.

Szó sincs azonban „a liberalizmus haláláról”, ill. az „amerikai bástya eleséséről”.  A XX. század végi  „európai típusú liberalizmus” helyett most az USA vezetése  megint vissza fog térni egy keményebb,  szigorúbb, tehát eredetibb, valódi amerikai,  a „vadnyugatibb” liberalizmushoz , és  a fokozottabb individualizmushoz.  Egyelőre azonban  sem a  „Mc-carthyzmushoz”, sem a salemi boszorkány-égetéshez való visszatérésről, sem a  „kreatív teremtés” darwinizmust felváltó  áttérésről,  s szó sincs  az amerikai   baloldali, a  demokratikus, toleráns,  liberális   PC-értékrend „kimúlásáról”, az „amerikai nép  általános fordulatáról”.

Ha D. Trumpnak olyan sikeres lesz a  (1) gazdaság és (2)  a külpolitikája, mint R. Reagan-é, s mellette még (3) megfelelően kezelni is tudja a várható belső és külső tiltakozásokat, akkor komoly, világpolitikai  fordulatot hozó, nagy elnökké is  válhat.  Ha azonban az első két lét-feltételnél nem lesz átütő erejű, akkor akár már a következő választásokon is várható a demokraták visszatérése.  Ha pedig az általa is felkorbácsolt  hisztériát és Amerika megosztottságát nem sikerül felszámolnia, – hanem,  pl. a helytelen belpolitikájával   még tovább  is növeli a  félelmeket -,  akkor várhatón a saját pártja – együttműködve a demokratákkal –  fogja őt lemészárolni: még idő előtt lemondatni, s az alelnökét, Pence-t előléptetni.

Feszült, érdekes Amerika várható tehát az elkövetkező 1-2 évben – de szó sincs a „hideg-háborúba”, vagy a diktatúrába való visszaesésről. S kár lenne elfelejteni: eddig szinte minden elnök-választás előtt,  és utána is,  a világ mindig ugyanarról beszélt,   hogy „mennyire gyenge az elnököt választott Amerika?!”  Egy gyenge –  bár közgazdaságilag felkészült,  von Hayeket és M. Friedmant olvasó és velük konzultáló –  színészt (R. Reagan), egy színtelen – de bölcs, az iraki háború közel-keleti összefüggéseit a fiánál sokkalta jobban megértő – volt CIA-főnököt (Bush), egy szoknyabolond, ám remek csapatot építeni tudó,   zsúrfiút (B. Clinton), egy alkoholista  és  műveletlen  – tehát sok amerikainak az igen csak a stílusában érvelő –  texasit (W. Bush), egy semmihez nem értő – „csak” egy országot fellelkesíteni tudó –  „jól beszélő feketét” (Obama). S azután kiderült: mindegyikőjük  „egész jól tovább tudta tolni az amerikai nép  szekerét”….

  1. Trump  és a világ 
  2. Trump a világpolitikában talán nagyobb változásokat tud elérni, mint odahaza. Értékrendje előre jelzi, hogy mit és hogyan akar megvalósítani. Az „America first” nacionalista jelmondata pontosan összefoglalja azt, hogy a jövőben kizárólag az amerikai  érdekek, és nem az értékek,  fogják vezényelni (mindig az adott)  földhöz ragadtpragmatikus  külpolitikáját.  Ez  nem „elszigetelődést” (izolacionizmust) jelent, hanem annál rosszabbat.  Amerika  csak ott fog  beavatkozni – ám gátlások nélkül,  akár a korábbiaknál sokkalta brutálisabban is  -, ahol azt a saját érdekei szempontjából  megfelelőnek tartja. Ahol azonban az nem  szolgálja közvetlenül az érdekét,  ott  mindet el fog nézni; ott  másokért  egyetlen centet sem kockáztat. Eddig is volt persze ilyen  amerikai törekvés, amiről az 1956-ot átélt magyarok és az 1968-at megélt „csehszlovákok” sokat tudnak mesélni.   Eddig azonban  ez egyrészt nem nyilvános és nyílt, hanem  csak burkolt és sokszor szégyellt-tagadott  álláspont volt, másrészt  pedig, 1939 után már  nem alapvető, hanem csak kiegészítő jelleggel érvényesült.

Trump  legfontosabb célkitűzése/kényszere  az orosz cár birodalmával való megegyezés, ill. a világ általuk való felosztásának a javaslata lesz. (Esetleg Kínát is  kölcsönösen beveszik a játszmába;  úgy, mint ahogy’  azt pl. Nixon Kissingerje is megtette: Trump már konzultált is a „Nagy Öreggel”) A dolog lényegét azonban a rend-teremtés, a befolyási övezetek globális újraelosztása   a „2. Jalta” adja.  Ennek következtében  közösen és gyorsan leszámolnak az Iszlám Állammal.    Az energia-felesleggel rendelkező ezen két ország, ma   már kevésbé fontosnak tartja az arab érdekek, a  palesztinok, ill. a Palesztin Állam védelmét is.  Minden földközi országban (is) támogatni fogják a  katonai diktatúrák egyiptomi, vagy  szíriai–típusú  újabb,  (lehetőleg csak) tőlük függő  változatainak, főleg, a katonai diktatúráknak a  létrejöttét.  (Vö. az USA 2000 előtti Dél-Amerika –juntáival folytatott politikájával.)  Közösen próbálják megfegyelmezni a túlzottan – s már velük szemben is  – önállóskodni, lövöldözgetni merő    török Erdogant, az önnállóskodó-robbantgató Hamaszt, Hezbollahot,  a kurdokat, a pesmergákat, egy szóval:  mindenkit, aki nem  csak tőlük függő.  Az atom-fegyverkezésen kívül, nem lesz semmi bajuk Irán ajatollahjaival  sem; ott azonban Obamánál határozottabban fognak lépni a fenyegetés felszámolása ellen.

A Távol-Keleten együtt fognak működni a kínaiakkal  pl. a koreai egyesítés megakadályozásában, az észak-koreai atom-fenyegetés „mumusként” való megőrzésében, ill. az azon való észak-koreai túllépés elleni kemény, három-oldalú – kínai, amerikai  és orosz –  fellépésben.  (Kínaiakkal együttműködve, gyorsan megbuktathatnák a Kim-családot; de ez 1945 óta  abban a régióban senki kívülállónak  nem az érdeke.)

Lényegében így ketten-hárman rendet teremtenek a világban.  Közvetve már fel is ajánlotta  Putyinnak az  Amerikai-Orosz Rendet; amelyet a világ többi része ezután kénytelen lesz  majd követni.  Putyin  válasza is  gyorsan megérkezett: ő egy „Orosz-Amerikai Rendet” javasolt.  A stratégiai kompromisszumuknak  van létjogosultsága és realitása. A titkosszolgálataik együttműködve,  és vas- kézzel,  lépnek majd fel a terrorista sejtek és pénzelőik ellen. A jövőben  egyikőjük sem szentel túl sok figyelmet  a törvényesség, az emberi jogok, a kínzás tilalmas, és egyéb „ ósdi liberális” rekvizitumok megtartásának.   A „PC-elleni” kirohanások csak előjátékot, a lélektani előkészítést jelentenek az elmúlt évtizedekben kialakult  közfelfogás lerombolása irányába teendő, rendészeti  lépéseikhez viszonyítva.  A  lázítókat és „felforgatókat”, tehát pl. a demokratikus értékrendet és a jogállamot akarókat, a belső ellenzékieket, a tényfeltáró újságírókat,  stb.  a jövőben  egyik oldalról  sem  fogják kívülről, ill. nyíltan és kormány-szinten,  támogatni.  A  dalai lámával való találkozások a jövőben még bonyolultabb diplomáciai előkészítéseket fognak  majd megkövetelni.

A továbbra is csak „nyavajgó és siránkozó Európával” fenntartják   ugyan a különleges viszonyt;  ám számukra  ez a földrész még inkább, ill.  őket nyíltan is megalázva,  csak mint a  kettőjük „globális go-játékának” a  „segéd-személyzete” jöhet szóba.  Számukra kiemelkedő jelentőséggel csak a  – hasonlóan,  az Európától ma már  újból elszigetelődni akaró, s a BREXIT-et választó (főleg vidéki és idős)  –  britekkel való kapcsolataik bírnak.  Az atomfegyverzetük, az anyahajóik, a  hadseregük, a pénzügyi és gazdasági erejük, ill. a nyersanyag-gazdag Nemzetközösségükkel való kapcsolataik, stb.   még számukra is  hasznosak lesznek. Nyugat-Európa mai nagyhatalmai  – főleg Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, stb.  –  ezzel szemben leértékelődnek.   Trump számára    ugyanis inkább csak  a nem kívánatos egyeztetéseket,  az ideológiai  következetességet számon kérő kötözködéseket,   és túlzott katonai költségeket jelentenek.  Kelet-Európában pedig a jövőben  kizárólag  a Trump-féle vonalhoz való lojalitásszámít. Ezek  alól  csak a lengyel és a román katonai támaszpontok jelentenek kivételt; és   persze „kártyákat” is  az oroszokkal  és másokkal folytatott,  „geopolitikai pókerben”.

Ennek fejében az  új amerikai külpolitika  könnyedén lenyeli B. Asszad szír elnök és Erdogan hatalomban maradását, támogatni  fogja az  „arab tavasz” visszacsinálását és  az új katonai diktatúrákba való átalakulását, az ukrán  oligarchák (mai  vezető csoportja) kezének az elengedését, az oroszokkal meg-, és kiegyezni tudó  új kijevi vezetés megalakulását,   a Krím annektálásának az elismerését, a „donyecki  köztársaság”  Ukrajnán belüli „különleges területként” való tovább-élését, a balti tengeri országok gyakorlati semlegességének  a visszaállítását, az oroszok elleni embargó elfelejtését, a NATO „keleti felvonulásának” az  enyhítését, az afrikai konfliktusokban való három-oldalú együttműködés ésszerűségét, stb.

A világ szempontjából  4  ideológiai jelentőségű váltás lesz a legfontosabb.

  • Az elsőt a klíma-változás jelentőségnek tagadása, az erre vonatkozóan nagy nehezen elért párizsi egyezmény szabotálása és „jegelése” fogja jelenteni.  Ez a felelőtlen álláspont tovább fogja nehezíteni a következő generációk életét. Ma azonban  nem terheli túlzott pótlólagos költségekkel a világ –   főleg, a legnagyobb energiapazarló Amerika –   termelőit és  nyereséget  is kívánó tulajdonosait, továbbá,  a még többet fogyasztani akaró  munkavállalóit.  Rövidtávú szemlélet ez;  amiért az USA víz-parti területei – elsősorban Miami, Saint Louis, New York Manhattan-ének és San Francisco  lakói – komoly árat fognak fizetni.
  • A második változás a szabad-kereskedelmi egyezmények erőltetésétől való visszalépés Így várhatók a mexikóiaknak „túl” kedvező NAFTA újratárgyalására, az ázsiai TTP-ből való (tényleges, vagy jogi) kiszállásra,  vagy esetleg a felmondására, ill. a nem csak az európaiaknak félelmetes TTIP  elhalasztására,  a „jegelésére” és  „újratárgyalására”, stb.  vonatkozó  javaslatok. Trump számára  igen fontos lesz a középső államaik agrár és ipari termelőinek az importtól való megvédése is.  Így  a kínai  – valójában: az egész Ázsiából  a kínai közvetítéssel oda kerülő – árukkal szembeni  új(abb) protekcionista lépések  is várhatók.  Ha azonban a csapata  (valószínűleg) jól tárgyal, akkor   ki tudja kényszeríteni a kínai piacok nagyobb megnyitását, aminél az új export-lehetőségek legalább annyira fontos célt jelenthetnek, mint az import-korlátozások.
  • A harmadik változást a NATO szerepének újraértékelése Ez eddig a „szabad világ védelmét” szolgálta. Mostantól azonban  kizárólag  és nyíltan  is csak  – a költségvetés 70 %-át adó –  USA érdekeinek  a pragmatikus kiszolgálója lesz. Egyrészt a költség-megosztással, másrészt a szervezeti újraépítéssel, harmadrészt személyi változásokkal, rá   fogják kényszeríteni az európaiakat, hogy  a jövőben  –  szó és vonakodás nélkül  – kövessék az amerikai irányvonalat. Ez az amerikai kormányzat nem fogja eltűrni a vietnami háború, az SS-20-as, vagy az iraki, a szíriai , stb. háborúknál korábban tapasztalt,  európai „húzódzkodásokat”, tiltakozásokat, kimaradásokat, „alibizéseket”. A most már nyíltan, és büszkén vállaltan(?!) is csak, ill.  elsődlegesen, az amerikai érdekeket szolgáló,  „világ-csendőri szerepet”,  D. Trump a  V. Putyin Oroszországával  együtt, vele meg- és felosztva  kívánja ellátni; esetleg némely’ régióban – pl. Ázsiában és Afrikában – , bevonva az erősödő kínai hadsereget is.
  • Az előző évtizedhez képest a legfontosabb, történelmi változást azonban a fél-, és totális diktatúrákkalkapcsolatos amerikai álláspont módosulása fogja jelenteni. Amerika visszatérhet   az 1914 előtti  értékrendjéhez.   Trump számára  mindaddig teljesen érdektelen lesz, hogy egy-egy diktátor mit csinál a saját népével, ameddig az nem sérti az amerikai vállalatok és a hadigazdaság érdekeit. A „demokrácia  és az emberi jogok védelmében” ő legszívesebben sehol és semmit sem tenne. Az igazi  republikánusok  külpolitikája szerint: „mindenki vívja ki magának a jogait;  vagy „tűrjön”; de semmikképpen se próbáljon onnan elmenekülni.” Ha egy vezetés megfelelően részt vállal az USA és Oroszország közös világrendjében, akkor szó nélkül  szemet fognak hunyni annak a súlyos emberjogi, kisebbséget sújtó, anti-demokratikus, embertelen intézkedései felett is.   (Korábban is elnézték Dél – Afrika apertheidjét, Haiti, Chile, és a közép-afrikai diktatúrákat, ill.   a Szovjetuniónak átengedett területek  népeinek a küzdelmét és szenvedését…)

        A világ számukra megint csak   a „Rest of the World”  szempontból lesz fontos: mennyire tudja  „resztliként” kiszolgálni az elsődleges amerikai érdekeket?!  A világ demokratikus, a szabadságjogokért és a náluk megvalósuló jogállamért   küzdő  (ordo)liberális és szociáldemokrata képviselői, újságírói, civiljei, emberjogi harcosai, ügyvédei, újságírói,  politikusai, stb.   a jövőben nem számíthatnak az amerikai kormány  erkölcsi támogatására. Szerepük csak annyi lesz, mint az oroszokkal és a kínaiakkal  folytatott sakk-partiban a „parasztoké”: az amerikai érdekek szolgálatában bármikor felhasználhatók, avagy  beáldozhatók.

  1. Trump várható külpolitikájának ma lényegében csak egyetlen komoly kérdőjele létezik.  Az, hogy V. Putyin orosz elnök a már  felajánlott – „világ-felosztási” és „világ-csendőri” feladatot rejtő  – alkut  elfogadja-e,  és  vajon betartja-e?[12] A közös alap számukra (és a kínaiak számára is)  megvan:  a  „nyugat-európai demokráciák” iránti megvetés (és irigység).  Sok területen  egyet tudnak  értenia demokratikus és liberális értékektől való irtózás, az iszlám  felemelkedéstől  való rettegés, a jogállamiság saját országon belüli „értelmezési szabadságában”, ill. a világ más részein pedig a „teljes fölöslegességében”  való egyetértés, a klímaváltozással való törődés, vállvonogatva való elvetése, s főleg: a saját belpolitikai bázisuk bármi áron való összetartásának az igénye, stb. eseteiben.   Ezen elvek hasonlósága  alapján az várható, hogy a felsorolt kérdésekben megnyilvánuló stratégiai együttműködésben, a pl.  nevezzük így: „Újrakezdésben”,  D. Trump és V. Putyin pillanatok alatt meg fog egyezni.

Az azonban már egy másik kérdés, hogy a megállapodást vajon Putyin is be fogja–e tartani;  s vajon  teszi-e ezt olyan szigorúan, mint ahogyan azt Sztálin,  Hruscsov és Brezsnyev tette, pl. a potsdami és a jaltai alkuk után?! Ez  döntően,  és valószínűleg,  attól függ, hogy a világ ezen felosztása, az olajárak 50 USD körüli stabilizálása, a szankciók megszüntetése, a kétoldalú  (Kína és a többiek ellen irányuló) gazdasági kapcsolataik fejlődése, a titkosszolgálati,   az űrben, vagy a cyber-térben való együttműködésük, stb.   megerősíti-e annyira az orosz gazdaságot, hogy  Putyinnak is érdemes és  (nem kis személyes) hasznot hozó  legyen  a Trump-pal kötött alku betartása feletti őrködés?! Reálisan feltételezhető azonban, hogy egy  együttműködésből az oroszoknak is a jelenleginél több hasznuk, ill. kevesebb veszteségük lenne és lesz. Jelenlegi gazdasági helyzetükben   nekik  nagyon  is  szükségük lenne az amerikaiak támogatásához  a magasabb és stabil  olaj-árakhoz való visszatérésre, a déli területeiken fenyegető  iszlám  visszaszorítására,  a kínai ambíciók féken tartására,   a katonai  és titkosszolgálati (lehallgatási, ipari és hagyományos kémkedési) ügyek „egymás közötti” megbeszélésére,  a világ többi részének – pl. Európának, Kínának,   lövöldözgető törököknek, a   mindkettőjükben félelmet keltő  németeknek, az állandóan nagyhatalomként hőbörgő  franciáknak, stb. – a  közös „helyretételére”, stb.

világ tehát D. Trump miatt – eltérően az USA-tól – az elkövetkező 4, vagy 8 évben, igen  nagyot fog változniHa együtt tudnak működni V. Putyinnal, akkor a világban valószínűleg nagyobb Rend és Fegyelem lesz.  Ők ugyanis durván  is leszámolhatnak   a terrorizmussal és az Iszlám Állammal. Ennek fejében együttesen és  mindenütt a demokratikus, jogállami és liberális mozgalmak háttérbe szorítására fognak törekedni. A klíma-változás  miatti átalakulás és a globális szabad-kereskedelem erőltetése  meggyengül, esetleg teljesen lebénul.  Ebben az esetben  a Kínával való kapcsolatok hasonlóak lesznek  a Nixon-éráéhoz; csak az oroszok, ill. az amerikaiak  egymás iránti  „sakkban tartása” miatt  lesznek  igazán fontosak. Európa szerepe  az ilyen amerikai külpolitikában marginális lesz. Sem a földrész átalakuló-csökkenő  gazdasági, sem a másod-rangú katonai súlya[13] nem fogja indokolni, hogy a  nyugat-európaiakkal való hűvös és udvarias együttműködésen túlmenően, sok minden változzon.

A  „kelet-európaiak” ennek megfelelően újból inkább az orosz zónába lesznek besorolva.  Jelentőségüket, avagy a jelentéktelenségüket,  ekkor egyértelműen az adja, hogy mennyire tudják elősegíteni az orosz-amerikai együttműködést.  Sokat fognak ezért megint hivatkozni  a II. világ háborús amerikai–szovjet  együttműködésre.  Egymás között, csöndben hunyorítva, pedig  megemlítik majd a hidegháborús, a  „két-pólusú”,  világ-felosztásnak is a   „valójában jótékony”, mert  „stabilizáló  hatását”  is;  főleg a terrorizmus és a „külső felforgatás”, a „lázítás”, az ’56-os magyar forradalomhoz hasonló,  csak „zavaró  fejlemények”   ellenében.

Ha azonban bebizonyosodik, hogy a putyini Oroszországgal való együttműködés valamilyen/akármilyen ok miatt nem, ill. mégsem    működik, akkor  a két fél hűvös és udvarias csatározások közepette, a saját világpolitikai  pozícióit próbálja majd javítani.  Ez sem jelent azonban apokalipszist, világ-végét, új világháborút, stb.  Ez a két pragmatikus és  hidegfejű, számító  vezető  ugyanis egyes ügyekben együttműködve, másokban  pedig egymásnak feszülve,  érezni fogja az „átléphetetlen  határokat”.  Úgy, mint ahogy’ Kennedy és Hruscsov is egymásnak feszült Kubában, vagy Brezsnyev és Reagan Afganisztánban, stb.  Az amerikai „belső egyensúlyok” azonban olyan erősek, hogy még egy háború indítás, titkosszolgálati akció, avagy atomfegyverrel való fenyegetés, stb.  esetén is igen sokaknak kell egyetérteniük az épp’ aktuális elnökkel.   Akiknek eszük ágában sincs újabb hidegháborús versenyfutásba kényszeríteni a saját gazdaságukat.  A békés kereskedelem ugyanis a fejlett országok területén (?!)  biztosan jobb üzlet, mint a háború – legalábbis a két  világháború  és az utána való újjáépítési ciklusok,  ezt igazolták.

Akkor   persze D. Trump mégis csak  újból előveszi majd az emberi jogokra, a jogállamiságra, stb.  vonatkozó szokásos „demokratikus”, ill. amerikai  kliséket;  ám ezeket sem ők, sem az oroszok, sem bárki más a világon, már nem fogja komolyan venni, s hitelesnek elfogadni.  Ebben az esetben  tehát  a világ nem sokat változik a maihoz, ill. az  1980-as évekbelihez  képest. Talán csak még nyíltabbá válik, hogy a szuper-hatalmak az értékeiket és  elveiket mennyire  csak propaganda-fogásként használják.

A Trump-éra alatt  a világ így nagy valószínűséggel fegyelmezettebb, nyugodtabb  és biztosabb lesz.  Valószínűleg nem lesz rosszabb a  világpolitikai helyzet, mint amilyen mostanság. Sikeres külpolitikája esetén  pedig  – a világ  erről oly’ sokat locsogói  – megint megtapasztalhatják,  hogy mit  is jelent egy  valódi összeesküvés: amikor a katonai „szuper-hatalmak” tényleg  megállapodnak  egymással abban, hogy ők milyen világot akarnak;  a Föld többi népe számára[14]

  1. Európa és Trump 

      Nyugat-Európa népei számára D. Trump hatása rövid távon ellentmondásos, hosszabb távon pedig egyértelműen kedvezőtlen

lesz. A 2015-ben már  1 millió migránstól  is megrémített 500 millió fős földrész ugyanis évekig élvezte a „biztonsági potyautasság” kényelmes helyzetét.  Az amerikai „atom-ernyő” és a NATO-támaszpontok  megvédték őket a szovjetektől, a török és egyéb földközi tengeri katonai rezsimek pedig  az onnan menekülők millióitól.  Emellett  majd 60 évig – 1948  és 2008   között  –  olcsón (néha fillérekért) igénybe vehették a világ erőforrásainak  jó részét  is (pl. a régi gyarmataikról, a KGST-ből, a Szovjetunióból, a „vörös Kínából”, stb.) Korábban  szinte  komoly vetélytársak nélkül áraszthatták el  a kiváló, és  még a jó minőségű termékeikkel  is, a világ minden más piacát.  A gyengébb minőségűekkel pedig   a közel lévő, és fogyasztásra kiéhezett, kelet-európai  „szocialista”  és majd „rendszer-váltó” piacokat. Ezen „aranykor”  pillérei azonban   2001 és 2008 között  végleg kidőltek; éppen akkor, amikor  ráadásul  még magukra vállalták  –  s ezzel a saját  átalakulási  gondjaikat  is tovább növelték – a  „kelet-európai országok”  nyugat-európai értékrendbe való felvételét, beillesztését  is.

       A más mentalítású  politikai közegeket hozó  „déli” és a „keleti bővítések”,  Nyugat-Európa  népei számára  (is) több kárt, mint hasznot hoztak, s ezért csalódást okoztak. Számukra ez az olcsóbb és érdekeltebb  lengyel, magyar munkaerő általi kiszorítást-kiszorulást, a görög és magyar korrupciót, a lengyel, cseh és  magyar állandó  „V4-lázongást”, stb.  hozta;  miközben ezen országok (már korábban, a csatlakozás  nélkül is  rég megnyílt) piacai,  számukra elhanyagolható nagyságrendűek. A (minőségi) áruikat  ugyanis másutt is el tudják adni, s   a termékeiket ma már a világ bármelyik másik pontján is  (olcsóbban) le tudják gyártatni.  A „keletiek”  ezzel szemben minden egyes  –  nyugati adófizetőtől származó  –  euró-centre igényt tartottak, s állandóan  csak „a még többért” követelőznek.  (Ld. agrár-kassza, infrastruktúra, energia-takarékosság, környezetvédelem, stb.) A közös  – védelmi, környezetvédelmi, migráns,  korrupció-ellenes, energiapolitikai, stb. – terhekből  azonban semmit sem akarnak átvenni. (Ld. a „V4” menekült-javaslatokat, az agrár-kasszáért,  az energia-hatékonysági pénzekért való közös küzdelmeiket, stb.)  Akik az első esetben  mindig az „európaiságukról”, „az Unió keresztény egységéről” szavalnak;  az utóbbinál azonban ezzel szemben, mindig   a „nemzeti jogosultságukról”, a „megsértett méltóságukról”, s a függetlenséghez való jogukról, stb.   üzengetnek.

       Nyugat-Európa népei  2016-ra sok minden miatt is meghasonlottak. Most is egyetértenek  a  liberális demokrácia és a szociális  piacgazdaság, továbbá a jogállam  elvi fontosságával; ám azt a gyakorlatban  már csak maguknak kívánnák megőrizni.  Egyszerre vetődik fel számukra tehát a saját fegyelmezetlen, másod-generációs, szinte „idegenként” közöttük élő  „vendégmunkás-fiataljaik” megfegyelmezésének  az igénye, ill. az olcsó munkára nem képes, vagy azt nem vállaló  menekülteknek és a kelet-európaiaknak a  hazazavarása.[15] (Típus-példa: a BREXIT-szavazás többsége.)  Emellett a terror-akciók félelemmel töltik el őket, főleg az iszlám vallásúak, a más bőrszínűek, ill. minden fajta másság, pl. a   homoszexualitás, cigányság, zsidóság, stb. részéről.

Emiatt   – a saját, az évtizedek óta vallott elveikkel ellentétben – a gyakorlatban legszívesebben „kidobnák mentőcsónakból” mindazokat, akiket csak lehet: a  korábbi vendégmunkásaik második generációs,  már európai állampolgárságú, ám nem dolgozó, s esetleg  iszlám-hívő, fiataljait;  a „túl olcsón dolgozó ” kelet-európai vendégmunkásokat;  a dolgozni nem akaró, vagy az olcsó bérrabszolgaságukba beletörődni nem akaró,  2013 óta érkezett migránsokat;  továbbá, a hasonlóképpen utált cigányokat, szegény és gazdag zsidókat;  s mindenfajta felforgató, liberális, homoszexuálist, stb.

       Európa egész nyugati része ma, és a közel jövőben, ezzel az ellentmondással  fog küszködni. Előbb-utóbb azonban dönteniük kell:  a szép elveik maguknak való megőrzése végett, s annak fejében,  kit  áldozzanak be?  Kiket kényszerítsenek arra, hogy mondjanak le ezen demokratikus és  szabadságjogokról? Szankcionálják-e, rontsák-e a saját üzleteiket, például   a Krímet elfoglaló, ill. a balti régiót fenyegető oroszok, ill.  az ukrán oligarchák, ill. az ukrán nép miatt?! Mit csináljanak a  közös ügyek brüsszeli vitelét állandóan  csak akadályozó,  cseh és magyar, ill. időszakonként velük tartó lengyel és szlovák „V4-csoporttal”? Éppen azokkal, amelyek népeinek  és vezetőinek a  migránsokra , cigányokra, zsidókra, stb. vonatkozó durván elutasító, idegen-ellenes   nézetei  –  a két éve tartó hisztéria hatására –  ma már sokkalta szimpatikusabbak a nyugat-európai népek többsége számára is, mint a saját vezetőik állandó kompromisszum-keresése, a  „türelmes politizálása”?! Támogassák-e a fejlődő világban a nők, a gyerekek egyenjogúságáért, a szabad sajtóért, a jogállamiságért  küzdőket;  vagy „érezzenek velük egyet”, de azért nagyon ne ártsák bele a mások belügyeibe?!   (Ld. 1953, 1956 és 1968 kelet-európai eseményeit.) Tapsoljanak-e  zászlócskát lobogtatva, vagy ellenkezőleg, fújoljanak, tüntessenek-e Putyin, Trump, vagy Hsz-Csin -Lin látogatásakor?  S az államfőjük inkább  (ne) a dalai lámával találkozzon?

    Mindezt azonban úgy szeretnék elérni, hogy  nekik ne kelljen semmilyen újabb áldozatot hozniuk.  A nyugat-európai fiatalok és középkorúak  túl nagy része mára  elkényelmesedett, szó szerint elzsírosodott. Ők nem akarnak  hazulról , a „mama-hotelből” elköltözni,  felelős felnőtté válni.  Sem családot alapítani, sem házasságot kötni, sem (több) gyerekeket szülni és felnevelni.  Sem katonáskodni, sem az ukránok, vagy baltiak, vagy magyarok, stb. miatt, bármilyen  többlet-terhet vállalni.  Sem több , pl. honvédelmi adót fizetni a  hadfelszerelések és a külföldi zsoldosok megvásárlása véget. Sem piszkos, olcsó, monoton munkát elvállalni, sem a téli és a nyári pihenésről és utazásról, vagy  az X. évenkénti  autó-cseréről lemondani, stb. Érthetően,   ők (is) meg akarják őrizni a kellemes és magas életszínvonalú „aranykori” juttatásaikat.  Úgy azonban, hogy közben minden más kellemetlenség  másokat, a  „gazdag nyugatiakat”, a „szemét amerikaiakat”, vagy a „korrupt keletieket”,  a „balkániakat”,  az „idegeneket”, a migránsokat, a másféleképpen gondolkodni  és élni merőket,  stb.   sújtson.  S ez még inkább helytálló a „fogyasztási lázzal” alig két évtizede ismerkedő, megtakarításokkal alig rendelkező, inkább eladósodott, s a másokkal való szolidaritás végett  a szabadon elkölthető jövedelméről alig lemondani tudó/akaró , kelet-európai országok lakóinak a többségére vonatkozóan.

Számukra ideális lenne az amerikaiak és ausztrálok, kanadaiak, stb. által már évtizedek óta alkalmazott „kimazsolázó bevándoroltatás”, ill. az időleges munkavállalás – majd a gyors hazaküldés, kipaterolás – kombinációja.  D. Trump  mexikói illegális bevándorlók elleni mondatai ezért  „zene füleiknek”; nem gondolván, hogy az akár őket is  kedvezőtlenül érintheti.   A „nyugatiaknak” valóban fontosak  a demokrácia, a liberális életvitel,  a jogállam, a vallás és sajtó-szabadság, stb.  elvei és gyakorlata; de ezeket csak saját maguknál tartják igazán lényegesnek. Ma még alig merik maguknak is bevallani, hogy a „kelet-európai”, ill. a világ más részén kialakulóban lévő fél-diktatúrák és  embertelenségek, egyre inkább hidegen hagyják őket.    Belefásultak, ill. felőrlik őket, a saját egzisztenciális, és   a nemzeti, az országos gondjaik.  Megnyugtatják a lelkiismeretüket  egy-egy tiltakozó levél aláírásával, és a  valóban sokat jelentő, jótékonykodásukkal. A jövőben ennyit lehet tőlük elvárni;  s ezt becsülettel meg is fogják tenni.[16]

  1. Trump pontosan a legjobbkor robbant be az európai tudat-hasadás és megalkuvás-keresés szempontjából. Mostantól kezdve nyugodtan lehet majd felsorakozni az amerikaiak önzése mellé, mögé. A nagy kérdés csak az, hogy ez a  „(West-)Europe first!”  2004 előtti világának a visszaállítása,  vagy  „Our nation First!  két világháború közötti nacionalista, majd soviniszta  hulláma keretében valósul-e meg?  A lényeg az, hogy most már Amerikára hivatkozva, itt is nyugodtan  el lehet majd kezdeni  a „bűnöző  és illegális migránsok” azonnali kitelepítését, a Kelet-Európából jöttek szociális juttatásainak az elvételét, a nem megfelelően viselkedők állampolgári jogainak a korlátozását, stb.
  2. Trump ily’ módon alapvető hatással lesz Nyugat-Európa szellemi életére és politikai vezetésére is. A saját népük „trumpizálódást” érzékelő, a közvéleményt legalább olyan demagóg és hisztérikus módon sokkoló  európai populisták most válnak majd valóban népszerűvé;  mert a népeik valós igényeit és a titkos, néha maguk előtt is titkolt, szégyellt  vágyait kifejezővé válnak.  Európa minden országában előre fognak törni a migráns, az idegen, a buzik és homokosok, a komcsik-libcsik, a cigányok, a zsidók, stb. ellenesek,  tovább, a nemzetük érdekét  mindenki másnál méltóbbnak  és fontosnak tartó soviniszták.  A mai A. Merkel, Hollande, Renzi, és a többi, Európa egysége  és értekei mellett szót emelők,   mindenütt, s már a jövő esztendőben,  le lesznek váltva. Talán a hihetetlenül rugalmas és bölcs A. Merkel  és M. Fillon tud  úgy „korrigálni”, hogy (negyedszer is) bent maradjanak a hatalomban;  annak ellenére, hogy mind az oroszok, mind az amerikaiak ez ellen fognak  keményen dolgozni, főleg M. Le Pen mellett.  (Lehet, hogy éppen ezért fognak a németek kiállni Merkel,  és a franciák Fillon  mellett??!)  Helyükre az olyan,  D. Trump-féle dinamikus, gátlástalan és   pragmatikus európai, ill. BREXIT-politikusok kerülnek, akik közösen kizárólag  csak „kifelé” –  tehát Kelet-Európa, ill. a világ  felé –  tudnak/akarnak   majd keményen cselekedni.  (S akik a meglepetés szerű győzelmük után azonnal „lelépnek”, másokra hagyván pl.  az angol, ill. a brit kilépés,  az európai migráns-válság megoldását, a „V4”-ek ügyének rendezését, stb.)

Akik előbb-utóbb felvetik az osztrák-magyar határon való vasfüggöny és a falak újbóli felállítását is; csak éppen most már a nyugatiak által  lesz felépítve, Gdansktól,  Bécsen keresztül,  megint csak Triesztig. Azok lesznek az „Új Európa” vezetői,  akiknek a  szavait és gondolatait  ugyan nagyon sokan  fogják majd szégyelleni;  de a tetteikkel, szép  csöndben, azért nagyon is egyet tudnak érteni. Sőt, még örülnek is, hogy végre valaki  végre meg meri tenni mindazt, amiről évtizedekig   még ők is úgy gondolták, hogy „azt azért már nem szabad”, azt  nem illik, ill. az már embertelen és aljas. A „politikai korrektség” az „euró-atlanti civilizáció”  1945-20015 közötti, 70 éves   „arany-korának”  volt a terméke.  D. Trump időszakában, az elkövetkező években  a „politikai inkorrektség” lesz az európai    közéletetnek is a  meghatározó stílus.  S minél keletebbre megyünk, annál inkább érvényesülni fog ez a fajta az inkorrektség.

      Nyugat-Európa  népei ezzel rá fog lépni az oroszok, a diktátorok, a demokráciát és a szabadságjogokat megvetők, a jogállamot naponta megsértő, akármilyen/bármilyen  „demokráciáknak”  álcázott, korrupt   tekintélyuralmi rendszereknek és nyílt diktatúrák, stb.    elleni  utolsó lelkiismereti ellenállásuk feladásának az útjára. Európa – a saját nyugalma, a békessége, és a magas életszínvonala védelmében – megint, minden erőszakosabban fellépővel szemben, „mindenbe bele fog menni”. Fokozatosan jut el az 1938-as müncheni megalkuvás megújításához:  Európa keleti felének, ill. a világnak,  a  nagyhatalmak érdekeit szolgáló,    beáldozása útján.

      A demokrácia és a szabadságjogok általánossága  és oszthatatlansága   mellett  elkötelezett értelmiségiek persze valószínűleg hevesen tiltakozni,  és tüntetni fognak. Európa nyugati felében ezért  rájuk inkább csak a kinevetés, a legyintés, a megszégyenítés vár rájuk. Ha  várhatóan az „Egységes Nyugat-Európa” koncepciója kerekedik felül, akkor  még némi szükség  is lehet rájuk: meg kell magyarázniuk, hogy a fejlett „Nyugat” miért tehet és lehet más, mint az USA,ill. a fejletlen „Kelet”? S  miért lesz az ottaniak  újból adódó történelmi feladata, a liberális demokrácia  és jóléti szociális piacgazdaság, ill. az „európai civilizáció”  fáklyájának – igaz, a korábbiaknál kisebb területen való  – őrzése.  Ha azonban ott is a „Nemzetek Európája” koncepció kerül   előtérbe – azaz, lényegében  széthullik az Unió, s Brüsszel csak a világháborúk között vegetáló  Népszövetséghez hasonló „sóhivatal” lesz – , akkor már nem értelmiségiekre, hanem  csak, és kizárólag, párt-propagandistákra és szellemi agitátorokra lesz szükség.

Akkor bizony Európát megdöbbentően gyorsan  el fogja önteni megint a nacionalizmus és  a sovinizmus hulláma[17].  Ennek során az ilyen zavaros vízben remekül halászó oroszok, majd a kínaiak, ill. amerikaiak is, elkezdik a maguk szövetségesi pillérjeiknek a kiépítését. Európa így meglepően gyorsan el fog indulni a Közel-Kelet, a Balkán, ill. a déli poszt-szovjet államok – „mindenki mindenki elleni”, s ugyanakkor,  időnként  „mindenki mindenkivel/bárkivel  szövetségbe”  kerülésének a  – káosza felé. Donald Trump hatására tehát a nyugat-európai  nemzetek többségében fel fognak sóhajtani. Végre „felmentést” kapnak azért, hogy mostantól  a saját korábbi elveikkel szemben fognak  cselekedni: a jövőben  maguknak csak ők fognak számítani.

      Európa keleti fele számára D. Trump hatása egyértelműen kedvezőtlen lesz.  A magába zárkózó Nyugat-Európa, és a mindent csak a saját érdeke szerint  néző USA szempontjából, folytatódik  ezen régió félévezredes világpolitikai leértékelődése.  Jelentőségük  kizárólag a  két régió   közvetlen orosz  és amerikai kapcsolatainak az erősségétől, ill.  az orosz –amerikai viszony alakulásától,  válik függővé.  Kedvező viszonyuk esetén,  még az itteni komoly közvetítői, ill. támaszpontot nyújtó szerepükre se nagyon, ill. egyáltalán nem is lesz szükség.  („Minek ingerelni az orosz medvét;  ha másutt együtt is lehet vele vadászni?”) Ha azonban a két nagyhatalom nem érti meg egymást, akkor  ez a régió megint   csak „két malomkő közé”  szorul. Mindkét oldalról  egyszerre fogják csábítani és zsarolni;  ahol azonban előbb-utóbb  minden nemzetnek színt kell vallani. 1953, 1956 és 1968 után azonban senkinek sem lehet illúziója: sem az amerikai elnök, sem egyetlen nyugat-európai vezető, nem fogja egyetlen katonájuk életét  sem feláldozni; s főleg nem,  az orosz érdekek érvényesítésének  a megakadályozása végett.

A „kelet-európaiaknak” akkor megint marad  a cinikus és keménykezű diktátor Tito taktikája.  Aki néhány évtizedig  ugyan  mindkét félnek el tudta játszani, hogy  „igazából velük van”;  s ennek fejében mind a két tábortól jó nagy pénzeket tudott felvenni, összetartva ezzel a bármikor egymásnak eső  balkáni államait. (Esetleg még szóba jöhet az 1962 utáni Kádár Jánosnak a  Moszkvától óvatosan távolodó  és langyosuló egypárt-rendszere is…)

       Ha Európában is áttör a „trumpizmus”, akkor  a Lajtán túli területeken  élők, ill. ott megrekedő  menekültek előtt  újból leereszkedik a vasfüggöny. Akkor a balkáni országok és a (maradék)  „V4-ek” egymás között  vitatkozhatnak: melyik, s meddig engedi fel a Törökországból Európára időnként ráengedendő menekült-hullámok tíz és százezreit?!  Egy széteső Nyugat-Európától  ugyanannyi segítséget fognak kapni a Dráva felé ma vonulók elleni védelmükben, mint amennyit a XIV. századtól  kezdve a balkániak  és a magyarok kaptak a Bécs felé elinduló iszlám-hívők feltartóztatására.  Szinte semennyit.  (A mohácsi síkon felsorakozó török sereg alig volt 70-80 ezres, még a segédhadakkal se sokkal több, mint 100 ezer;  2015-ben 800 ezren indultak el  ugyanezen az úton, fel,  Bécs  és Nyugat irányába.)

  1. Trump hatására tehát erősödik az a veszély, hogy az USA mellett,  Nyugat-Európa  is  (megint) feláldozza Kelet-Európát;  az oroszokkal,  a törökökkel, a kínaiakkal és a  mindenféle dologban érdekelt  arab fejedelmi családokkal, stb.   való békés egymás mellett élés oltárán. Újból átengedi ezt a régiót – úgy,  ahogy 1492 óta mindig is – a „keletről jött  hódítóknak”, sorsára hagyva az itteni embereket. Hiszen régen is azt mondták: Európa keleti határa Bécs szélén  végződik….

                                  Összefoglalás helyett:

kinek, s  mi jön   D. Trumppal?

  1. Trump az „euró-atlanti civilizáció” jelentős átalakulását  jelzi, ill. azt  fel is fogja   erősíteni. Kifejezi, hogy  az amerikai nép  – Obama sikerületlen 8 éve, és egy igen sikerületlen jelölt-állítás  és kampány után –  most inkább szavazott bizalmat az ortodox, az angol-szász  liberalizmust, tehát a XX. század előtti   „az eredeti amerikai értékeket” képviselő,  „nemzeti republikánusoknak”, mint a  XX. századi  európai  „jóléti állam” és ún. ordo-liberalizmusasal  és libertinizmussal    szimpatizáló, demokratáknak. Emiatt az USA-ban jelentős változások és hangsúly-eltolódások következnek be, lényegében a R. Reaganhez hasonló irányban és mértékben. Az amerikai demokráciának azonban nincs miért félnie, mert a szabadság-jogaikat  valós és erős „fékek és ellensúlyok” őrzik.

      A világ számára a döntő D. Trump és V. Putyin várható megegyezése és annak a remélhető betartása  lesz. Egy amerikai-orosz kiegyezés nagyobb rendet és biztonságot teremthet a mai világban, mert közösen  – bevonva a kínaiakat  is – képesek lehetnek felszámolni az extrém iszlám, a migráns-vándorlás  és a terrorizmus, stb. gondjait.   Ennek fejében azonban a világnak el kell fogadnia a valódi „összeesküvésüket”: azt, hogy az emberi  és szabadság- jogokban, a környezetvédelemben, a külkapcsolataikban, stb.  is a világ népeinek úgy kell  majd viselkedniük, ahogy ők ketten a világot felosztják  és felügyelik. (Ez a „2. Jalta” tézise.) A világ minden részén meg fognak ezért erősödni a nacionalista, a vallásos, az emberi egyenjogúságot elutasító, a tekintélyuralmi rendszerek mellett kiálló, s az idegeneket, s főleg, a migránsokat, továbbá  a más vallásúakat és bőrszínűeket, stb.  gyűlölő, gyűlöletet  és hisztériát felkelteni tudó,   politikusok és mozgalmaik.

        Európa számára Trump nem sok jót hoz. Nyugat-Európa lakóinak jó része azonban felszabadulhat a kelet-európaiak, ill. a nehezen kiküzdött demokráciák,  újbóli cserbenhagyása miatti (maradék) lelkifurdalásától. Felerősödik az Unió  déli és keleti  bővítésének a visszacsinálására, a vasfüggöny Nyugat irányából való –   s a Bécstől nyugatra lévő területeket   „Kelet felé” újból megvédő –    felhúzásának az igénye. Ha az amerikai – orosz – kínai  globális együttműködés  sikerül, akkor ez Nyugat-Európa XXI. század elejére kialakult vállalatainak és eszméinek a mindenhol érzékelhető  meggyengülését, ill. akár  még a kelet-európai régióból való  újbóli kiszorításukat,  is magával hozhatja.  (Ld.  pl. az 1945-1990 közötti „kizárásukat”.)

A  trumpi-putyini „Rendet és Fegyelmet” fenntartó szuper-hatalmaknak a   nyílt és sikeres összeesküvése esetén, Kelet-Európa  újból az orosz érdek-szférába (blokkba) lesz beosztva. Mindkét fél „parasztként” fogja őket felhasználni, ill. beáldozni az egymással, a  Kínával, ill. a Nyugat-Európával folytatott,  geopolitikai játszmáikban.

  1. Trump megválasztása így az egész világra hatással lesz; ám igen különböző mértékben. Egységes lesz azonban abban, hogy az elkövetkező években az  „euró-atlanti civilizációban” a XXI. század elejére, két világháború tanulságai alapján   kiformálódott,  emberi és   szabadságjogok, a jogállamiság, a többpárti demokrácia, a    tisztességes és szociális piacgazdaság, stb. értékeit vállalók élete nehezebb lesz.   Az ezen értékeket elvetők  élete pedig könnyebb lesz.  Mindenki szabadon választhat…

[1] Idézi Michael D’Antonio: Donald Trump.  Soha nem elég.  Küzdelem a sikerért   (Trivium kiadó, Budapest,  2016.) 198. old.

[2] Részletesen ld. ALGY:   „A cinizmus  négy értelmezése” c. tanulmányát.

[3] H. Clinton közel 3 millióval több szavazatot kapott, mint  D. Trump. S  H. Clinton 3 millióval kevesebb szavazatot kapott, mint Obama a második választásánál. Így a leköszönő elnök némi joggal mondhatta az utolsó interjújában: „ha  ő még egyszer indulhatott volna, ezt a Trumpot   leverte volna…”

[4] Obama  lényegében minden jelentős  válsztói csoportban 5 százalékponttal jobb eredményt ért el.  Legutóbb megszerezte a afro-amerikaiak szavazatainak 93 %-át, H. Clinton csak a 88 %-át.  A hispano szavazóknál azonban még nagyobb a különbség: 71 %, ill. 65 %,  míg  a fehér szavazóknál 39 %, ill. 37 % (?!)   , ázsiaiaknál 75%, ill. 68 %,  s fiataloknál  (18-29 év)  60 %, ill. 55 %.  a visszaesés aránya.

[5] Az egyéb elnök-jelöltek együttesen az egyes államokban a  szavazatok 3 -7 %-át vitték el. Utah államban azonban például 26  %–ot értek el. https://elections16.usatoday.com/results/president

[6] Részletesen ld.  ALGY: Európa fakuló „aranykora”  és  a  ”Jobboldali Közép-Európa”  koncepciója c. tanulmányait

[7] A legutóbbi ismerteke szerint H . Clinton  2,9  millió fővel több szavazatot kapott. Így legalább  63,9 millió támogatást,  a szavazatok   46,7 %-át, D. Trump  61,1 M támogatóval, a 44,5 %-át szerezte meg. Ezzel azonban csak 227 elektori szavazathoz jutott, míg  az ellenfele  306-hoz. A demokraták a képviselőházban   – 194 : 239 arányban –  és a szenátusban – legalább 48 : 51 arányban  –  is  alulmaradtak. A mostani kormányzó-választásokon 12 államban republikánus, s mindössze 4-ben demokrata jelöltet választottak meg.

[8] Az utóbbi, 2017- januári napokban kiderült, hogy  az oroszországi látogatása során a KGB által is filmre vett szex-kalandjai és egyéb  szokatlan lépései voltak. Lehet, hogy ez lesz az az indok/ürügy, amely alapján egyesül az „anti-Trump népfront”, a sértett republikánusoktól a dühös demokratákig…

[9] 2017. januárjában kiderült, hogy az Exxon elnöke, a Putyinnal jó barátságban lévő,  s az  ottani  „Elnök embereivel” sokat együtt is üzletelő,    Rex Tillerson,  kapta meg a külügyminiszteri kinevezést.  No comment.

[10] 2016-ban a 30 legnagyobb amerikai vállalat vezérigazgatója (CEO) opciós részvénycsomagja 23%-kal, közel 1 Mrd US$-ral emelkedett meg;  mely’ növekedés legnagyobb része a Trump győzelme utáni 2 hónapban következett be. (Uncommon Wisdom Daily, 17. January 2017.)

[11] A sokféle hatás  eredőjeként 2017 elején inkább az amerikai dollár fokozatos, kis mértékű felértékelődését valószínűsítem.  Amennyiben azonban a világpolitikában, vagy a világgazdaságban,  kiéleződnének az ellentétek, akkor a dollár  hamarabb is erősebbé válhat, mint az euró.

[12] Ezen írás első változatának  bírálói  szerint  Trump várható külpolitikájában az amerikai-kínai viszony alakulását alárendeltem az amerikai-orosz  együttműködés helyzetének.  Valóban úgy gondolom, hogy  itt stratégiai fordulat lesz az Obama- féle külpolitikához képest. (Ld.  pl. az egy-Kína koncepció megkérdőjelezését, az ázsiai TTP elvetését,  a tajvani elnök felhívását,  stb.) A  kínaiakat valuta-spekulációval vádoló és a komoly védővámmal (forgalmi, vagy jövedelmi  adóval (?!)   fenyegető Trump számára a „kínai kártya”  ezért a jövőben csak taktikai jelentőségű lesz.  S Kína „helyretételében”,  Trump nem csak az euróé-atlanti civilizáció  és  Oroszország, hanem  még   a világ többi részének, s így Ázsia,  Dél-Amerika és Afrika kínai „nyomulástól” félő csoportjainak,  a támogatására  is támaszkodhat.

  1.  Részletesen ld. ALGY: „Az Európa „aranykorának” alkonya ..” i.  m.  Függelékének  a számait.  Eszerint Európának az elkövetkező 2 évtizedben a mainál háromszorta többet, mintegy évi 600 MRD USD-t,  az össz-Gdp 4-5 %-át kellene   ahhoz a hadi költségvetésekre fordítania ahhoz, hogy  komolyan veendő világpolitikai, geopolitikai  súlyú, szereplővé váljon.   Részletesen  még ld. ALGY:  „Európának  (meg) kell fizetnie, mert… (Az európai menekült-válságok megoldási útja)”  (2016. március 29.) c. tanulmányát.

[14]  A 2013-ban írott könyvemben  – ALGY: „Orbániáda, az „Ezeréves Új Magyarország” (A „Negyedik nemzedék” bukása és a FIDESZ-ideológia tündöklése)”  – azt vázoltam, hogy a 3 katonai nagyhatalom  (pl. az ún.  manilai)  kiegyezésem  és az  ő  „Új Világrendjük” megalkotása,  2030-ig fog bekövetkezni. Ha Trump és Putyin megértik egymást, akkor ez már hamarabb, 2020 körül   is megvalósulhat.

[15] Részletesen ld. ALGY: „Idegenek”  és „menekültek” (2015. szeptember 15.); „Európának  (meg) kell fizetnie, mert… (Az európai menekült-válságok megoldás-csomagja)” (2016. március 29.) c. dolgozatokban.

[16] A magyar társadalom közvélekedésének az egyik súlyos problémája, hogy  évszázadok óta azt feltételezik: 1490, Amerika és a gyarmatok felfedezése, után  Nyugat-Európát, ill. a világot, valóban érdekli a szegény Magyarország, ill. a kelet-európai régió. Valójában számukra ez a régió 500 év óta  csak a „Keletről jövő” népvándorlások és hadseregek  – törökök,  oroszok,  balkániak, szovjetek, migránsok, stb. –  Bécs, ill. a Lajta  előtti lefékezése, kivéreztetése és  lelassítása, stb.  miatt fontos.   Emiatt általában  nem is „árulják el” Magyarországot; mert  igazából  évszázadok óta semmit sem ígérnek.   (Egyetlen kivétel, s példa az árulásra: az 1956-os SZER.) Részletesen ld.  ALGY: „M(iért) ilyenek a magyarok, avagy a magyar történelem vezérfonala”. c. tanulmányát. (2016. november  29.)

[17] Patrióta az, aki nem tudja elviselni és tesz is azért, hogy az ő nemzete bármiben is rosszabb, s alsóbb rendű, lenne más nemzetnél. Nacionalista az, aki úgy gondolja, hogy az ő nemzete  jobb, különb bármelyik másik nemzetnél. Soviniszta  pedig az, aki úgy véli, hogy a felsőbbrendűsége (szupremáciája) miatt jogosult más nemzeteknek (fajoknak, vallásoknak, stb.)  is megmondani, hogy milyen rendben é s szabályok közepette  éljenek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük