Az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben való további “fellazulást” megelőzendő, a moszkvai Világirodalmi Intézet nemzetközi konferenciára hívta a szocialista országok irodalmárait az év tavaszán. A fő referátumot egy neves csehszlovák egyetemi tanár tartotta: A prágai szürrealisták, a nemzetközi imperializmus Trójai Falova. Aspiránsvezetőm, Papernij doktor úr, aki az unalmas értekezleteken rendszerint Arkagyij Rajkin számára gyártott kuplét, vagy Ljubimov színházának, a Tagankának az irodalmi vezetőjeként, valamely rejtjelezett politikai drámát olvasott, ezúttal feszült figyelemmel hallgatta az előadót. – Nem is annyira azt, amit mondott, hanem – ahogyan mondta. Szavait persze, kitörő tapssal fogadtuk. De aztán szótlanul, nagyon elgondolkodva ballagtunk a metróállomásunk felé. Zjama (Zinovij Szamojlovics) hirtelen megállt, és hidegen nyújtotta a kezét. – Tegnap délután Grisin (az SZKP városi bizottságának első titkára) irodájában kizártak a pártból. Menjen haza, de ne vállaljon politikai szerepet egyik oldalon sem!
Mindig felkerestem azért az után is, valahányszor csak Moszkvában jártam. Örvendezve számoltam be neki a Csehov és a Mejerhold könyvem megjelenéséről, meg a magyar színházi forradalomról. – Udvariasan mosolygott, és sok sikert kívánt. De ő akkor már a szintén leváltott Efrosszal összefogva, Csehov hattyúdalát, a Cseresznyéskertet mutatta be a Ljubimov elűzése utáni, elárvult Tagankán. A “kertet” néhány csenevész nyírfácska jelentette már csak, a Hamlet 3-ik felvonásában “játszott” sírgödör szélén. Nem sokkal Efrosz után távozott aztán az életből ő is. Mi meg csak bontogattuk itt a rendszert, szorgalmasan. – Felvettük a dollár kölcsönöket, és beépítettük őket a “harmadik világnak” nyújtott internacionalista segélyekbe, valamint a hazai proletáriátusnak és az osztályhatalomra jutott értelmiségnek a budai hegyvidéken létesülő szekértáboraiba. És már-már Aranyborjúként kezdtük el imádni a Falovat. Hálából kiugráltak belőle aki bújt és aki nem, és felépítették nekünk a “rendszerváltás rendszerét”.
Elszállt egy fél évszázad. Akárhogyan nevezzük is, lassan csak a héját majszoljuk már az 1989-es „rendszerváltásunknak/változtatásunknak” is. És én például, nagyon szégyellem magam. Éppen ideje lenne mindenesetre, végiggondolni, hogy mi is volt ez tulajdonképpen, ha van még egyáltalán, időnk a gondolkodásra. Ideje lenne továbbá leróni az afganisztáni, a balkáni, a csecsen és az ukrajnai polgárháború, az “arab tavasz”, meg az összes többi “virágos” forradalommal szembeni elsőbbségünkből és állítólagos intellektuális és mentális fölényünkből következő kötelességünket is. – Példát mutatni az eseményeknek és következményeiknek illúzióktól és magánérdekektől mentes, reális elemzésében. Hiszen létezik egy közhely, amely szerint egyikük sem vetekedhet Kelet-Közép-Európa „bársonyos” forradalmaival! Tény mindenesetre, hogy a Bush/Gorbacsov alku pátoszától elragadtatva, körülöttünk még ott sürögtek-forogtak mindkét tábor „politikai technológusai”. Bizonyára éppen e között a sok bába között veszett el valahogyan a gyermek. Pontosabban, ennek köszönhető, hogy ami lett, azt éppen senki sem akarta, és nem akarja most sem.
Nem biztos tehát, hogy olyan nagyon jól jártunk ezzel az egésszel. De hát, jó pap holtig tanul. És van itt tanulnivaló, elég. Ez volt ugyanis az első bevetése azoknak az elméleti és taktikai fegyvereknek, eszközöknek és módszereknek, amelyek megalkotásán – a Második Világháború utáni világrend megváltoztatására törekvő történelmi nagyságrendű erők jól felismert “megrendelésére” – a Frankfurti Iskola gondolkodói és még ma is igen fürge, összetartó talpasai ’68-óta dolgoztak. Ezek kifejlődését és jelenlegi inváziójának várható következményeit nemrégiben Tellér Gyula világosan elemző tanulmánya, a Féloldalas seregmustra foglalta össze.[1] Ezt, a ’68 igazi arcát a következményei segítségével leleplező felismerést szeretném erősíteni az alábbi, a politikai manipulációt egy posztmodern művészeti forradalomként tálaló akció működését bemutató megjegyzésekkel. És azzal a fájó beismeréssel, hogy mi, akkori fiatalok, éppen úgy hittünk a konstruktivitásában ennek a Falónak, mint egykor a trójaiak.
“Bársonyos forradalom”
Kezdjük hát az akkor már végnapjait élő jó öreg Szovjetunió említett szakemberein, akiknek alighanem az átalakulásunk megtisztelően szép elnevezését is köszönhetjük! Ha belegondolunk, hogy miket mondtak ők ránk ’56-ban, és a csehekre ’68-ban, a lengyelekre meg ’80-ban, hát igazán megtisztelve érezhetjük magunkat. Látszik, hogy kitanulták a mesterséget közben ők is. A kétségbeesetten kapkodó Gorbacsovnak, igaz, eléggé használhatatlan tanácsokat adtak. Hogy „peresztrojka”, majd meg, hogy „katasztrojka”. De hát neki akkor úgyis mindegy volt már. Beteljesedett rajta is az orosz kiadású politikai gazdaságtan alaptörvénye. – „Akármit is kezdünk mi gyártani, abból a végén mindig csak géppisztoly lesz.” E kiváló férfiak is érezték azonban, hogy Közép-Európa – valami egészen más tészta. Akkor ők ugyan még makacsul Kelet-Európának neveztek bennünket, hogy jelezzék: nem tartozunk hozzájuk, de nem vagyunk része azért a Nyugatnak sem. Jelezni akarták egyben azt is, hogy megértik a törekvéseinket. Haladjunk, korszerűsödjünk, nyugatosodjunk csak! Azt kérik csupán, hogy – velük együtt. Bizonyára ezért történt, hogy „változásainkat” – Szófiától Varsóig – nem az „indián nyár”, még csak nem is az „öregasszonyok nyara”, hanem a közép-oroszországi „aranyos ősz” képeivel írták le. – Olyan bársonyosan simogat ilyenkor a napsugár! Melegít, de nem éget.
Nem voltak buták ezek a férfiak. De nem voltak azért zsenik sem. Mert ezzel a jelzővel bizony, egy kicsit elszólták magukat. – Bársonyból van például, a színházi függöny meg a székek kárpitja is. Már ahogyan a jövő kelet-európaipolitikai színházának nézőterét ők akkor elképzelték. Ahol az igazgatót meg a főrendezőt majd ők nevezik ki, de a színészeket már magunk választhatjuk. Igen ám, csakhogy nálunk, errefelé, egy kicsit másként működik a színház. Ahogyan egykor Bécs, Moszkva is messze van innét egy kicsit. Csak néha-néha lehet látni a díszpáholyban egy-egy császárt, cárt, vagy főtitkárt. Az évszakok (az emberi és a történelmi életkorok és formációk) viszont, mind egyszerrevannak képviselve itt. Ők ennek a csodálatosan tagolt tájnak egy-egy arca. – „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldell a nyárfa az ablak előtt, / De látod amottan a téli világot? /Már hó takará el a bérci tetőt.” Egy fél évvel „Európa tavasza”, 1848. márciusa előtt, a koltói kastély ablakában ülve, Petőfi lám, le tudta olvasni a táj arcáról mindazt, ami később aztán meg is történt, kínos-pontosan.
A Beszkidek és a Magas-Tátra csúcsain üldögélő csehek és lengyelek még közvetlenebbül élhetik át ezt a páratlan élményét az egymástól nagyon is különböző, de teljesen egyenértékű világok és sorsok egymásba való áttűnésének. – Mintha csak karnyújtásnyira lennének egymástól a csúcsok! Mintha át lehetne kiabálni, sőt szökkenni egymáshoz. – Egyik közép-európai a másikhoz. Nem is tudom, miért van, hogy a többségünket jobban jellemzi mégis az oldalgás, az oldalozás, a lopakodás és a ténfergés! Ezt az élet- és gondolkodástípust ’68-ban egy nagy, tohonya cseh rendező, Ottomar Krejca tudta legjobban megjeleníteni a színpadon. Jellemző módon, szükségből. – Egy külvárosi moziból átalakított prágai színházának, a Za bronaunak egészen lehetetlen formájú, hosszúkás és nyolcszög alakú színpada volt. Krejca tehát úgy tett, mintha ő maga „mélyítette” volna el a szcénát a kulisszákon és az öltözőfolyosókon túlra, egészen a hátsó falig. Egyszerre láthattuk így magunk előtt az éppen játszó, meg a kulisszák mögött álló, jelenésükre váró színészeket. Akárcsak a görög színházban a tragédiák szereplőit, vagy a Kárpátok völgyeiben az évszakok váltakozásának nagy színjátékát.
’68. nyarától-őszétől Csap hármas határállomását megszállták aztán a Csehszlovákiába tartó, vagy onnét hazafelé özönlő szovjet katonák. Ott is „tankoltak fel”, vagy „eresztettek le”. De nem pezsgőt, hanem vodkát használtak ehhez a művelethez. Mindig voltak köztük, akikben megmozdult tőle valami. – Valami igazolás-félét akartak kapni, akár csak tőlünk, átutazó „népi demokratáktól” is, a tettükhöz, hogy fegyverrel támadnak a „tábor” legjobban dolgozó, a külföldi kalandokban is viszonylag a legtöbb áldozatot hozó országára. Nem is az volt igazán fontos, amit mi akkor ott, a sínek között sétálgatva, kapkodva elmondtunk nekik. – Hanem az ő tulajdon igényük, hogy végére járjanak a dolgoknak. Tulajdonképpen, ez az egyre határozottabb igény hívta életre az egész rendszerváltó értelmiséget és az ő szamizdatjait. Ez bomlasztotta fel a Birodalmat – alulról, belülről. Mert történnie kellett már valaminek! – Akár egy Faló segítségével is.
Az emberek végül is nem a brosúrákban, hanem a színházban találták meg, amit kerestek: a maguk megunt és agyonmanipulált életének hiteles képét, és az azt leginkább felváltani képes alternatívát. – Wroclawtól Vlagyivosztokig. Mi, ösztöndíjasok ott tolongtunk minden jelentősebb előadáson persze, és lelkendezve tudósítottunk róluk a hazai folyóiratokban. De legyecskék voltunk csak a kocsirúd hegyén, akik azt hiszik, hogy ők mondják meg a lovaknak, merre visz az út. Jól tudták azt ők maguktól is! A nemzetközi helyzet azonban egyre csak „fokozódott”. Megalakult a Szovremennyik és a Taganka Színház. Az ideológiai éberséget Furceva miniszter asszony biztosította. A Sirályt ért útszéli támadások miatt Efroszt leváltották, és infarktust kapott. Példáját nemsokára számosan követték. „Művészeti problémákra használjon kámfor injekciót!” – biztatta őket az egyik Rajkinnak írt kupléjában Zjama. És bár egy kicsit kapkodva és egy kicsit morbidan, össze is jött még tulajdonképpen a dolog.
Vodka, morfium és egyéb „anyagok” marta, rekedt baritonján szűrve át Paszternák szövegét, a Taganka Színház „gitáros” Hamletjét egy, Nyugaton megfertőzött hidegháborús kamasz, Viszockij játszotta. – Mindössze néhány évvel az után, hogy Gábor Miklós tépelődő szőke királyfia meghódította Moszkvát. Istenem, mennyire másként! Igen jó bizonyítványt állított ki a maga emberségéről és művészi kvalitásairól, de szívszorító látleletet ezeknek a Wittenbergből jött dekabristáknak a naiv önhittségéről és valóság-idegenségéről.
Ugyanezt vetette szemére a maga honfitársainak ’ 68 -ban Pasolini is az OKP-t a fiataloknak! című szabad versében: “Most a világ valamennyi újságírója (bele értve/ a televíziósokat is), / kinyalja (ahogy még mindig mondják ezt / az aszfalt nyelvén) a seggeteket. Én nem, kedveseim. / Túlságosan is papa-fiacskája képetek van. / Gyűlöllek benneteket, ahogyan apáitokat is gyűlölöm. / Vér nem válik vízzé. / Ugyanolyan rossz vágású a szemetek. / Félénkek vagytok, bizonytalanok, elkeseredettek./ (Nagyon helyes!), de tudjátok azt is, hogyan legyetek / hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak és pofátlanok: / kispolgári tulajdonságok ezek, kedveseim./ Amikor tegnap a Valle Giuliában összeverekedtetek / a rendőrökkel,/ én a rendőrökkel rokonszenveztem. / Mert a rendőrök a szegények fiai.”/
A szovjet királyfiaknak egészen más lehetőségek között kellett választani. Ezt leginkább a korszak két, leginkább meghatározó jelentőségű írójával, Szolzsenyicinnel és Salamovval lehetne talán érzékeltetni Minden tiszteletem Szolzsenyiciné, az ideológusé és a politikai taktikusé. De legkedvesebb orosz íróm már akkor is a másik, ez a szinte teljesen ismeretlen papfiú volt. – Varlam Salamov egy, a Vologdai Kormányzóságban, a cári Oroszország politikai száműzöttei letelepítési helyének kicsiny falvaiban több nemzedéken át baloldali tevékenységet folytató lelkészek gyermeke. A származása miatt éppen úgy kizárták az egyetemről, mint ahogyan engem fel sem vettek. De éppen ekkor, sőt meglehet, hogy éppen ettől lett meggyőződéses forradalmár. Mármint, meggyőződéses anti-bolsevik és anti-sztálinista, a IV. Internacionálé, valamiféle értelmiségi világforradalom híve. Erre a viszonzatlan szerelemre ment rá aztán az élete. – Lenin politikai „végrendeletének” terjesztéséért, trockista, majd szovjetellenes tevékenységért 18 évet gürcölt a Gulagon. De a legnagyobb megpróbáltatás itthon várta. Szabadulása után tapasztalnia kellett, hogy nincsen szüksége rá és a keserű igazságaira sem a családjának, sem az akkor már jórészt hidegháborús megrendelésre dolgozó „disszidens” orgánumoknak. Válása és Szolzsenyicinnel, illetve Mandelstammal való szakítása után, ekkor kötelezte el magát az igazi, a nagy irodalommal. Amelybe aztán bele is halt persze, annak rendje és módja szerint. Semmivel sem kisebb teljesítmény ez, mint amiért Szolzsenyicin, vagy Kertész Imre Nobel-díjat kapott.
A politika éppen olyan törvényszerűen állította félre őt is persze, mint később a barátját és féltékeny riválisát. Szolzsenyicinnel ellentétben, ő felismerte azonban ennek az igazi okát. – Nem ők változtak meg, hanem az őket ideig-óráig felhasználó hatalom vette elő egy másik, alighanem az igazi arcát. Gereben Ágnes a 20. századi orosz írók és a diktatúra viszonyának szentelt könyvének Szolzsenyicinnel foglalkozó fejezetében írja: „Az előzetes várakozásokkal és saját reményeivel ellentétben már nem játszik számottevő szerepet hazája életében. Művei, személyisége, az általa képviselt erkölcsiség iránt az ezredforduló közeledtével csökken az érdeklődés”.[2] Salamovval azonban, még saját kezűleg bánt el a KGB. A Kolimai elbeszélések nem jelenhettek meg, ő pedig, egy pszichiátriai kényszer gyógykezelés során vesztette életét. – Töretlen hittel, forradalmárként.
Nem hagyott hátra erről személyes üzenetet, mint Mejerhold. De erről szólt az egész élete. Már aspirantúrám idején, amikor több mint 40 év után, ismét ellenzéki tüntetés zajlott le Moszkvában, újra csak ott volt a Puskin téren. A tüntetés okául szolgáló Szinyavszkij-Danyiel üggyel foglalkozó, Levél egy régi barátomnak[3]című írása szamizdat kiadásban jelent meg. Salamov ebben szoros párhuzamot vont az 1920-as évek Sztálin ellenes és az 1960-as évek ellenzéki tüntetései között. A „disszidensek” iránti szimpátiája azonban hamarosan megváltozott. Úgy látta ugyanis, hogy a többségük messze nem felelt már meg a ’20-as évek normáinak. Túlságosan hajlamosak voltak a kompromisszumokra, és így a „hidegháború” mindkét tábora fel tudta használni őket a maga céljaira. Hiszen a korábbi ellenzék puritanizmusa megmosolyogni való furcsaság volt már csak a számukra. Az író most előkerült naplóiban, a szamizdatban és „tamizdatban” (a külföldön megjelent írásokban), végül pedig, a Szolzsenyicinnel és körével való szakításban, világos jeleit láthatjuk ennek a fájdalmas csalódásnak. – „Napjaink ’igazságkeresői’ egyszerűen besúgók és csalók.(5./324.[4])” – „A szamizdat – pusztán egy égi tünemény, minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek annyit ér csak az emberi élet, mint amennyit a Berlinért folyó csatában ért. (5. /329.)”
Közvetlenül a hazaindulásom előtt, 1972. február 15-én egy nyílt levele jelent meg aztán a Lityeraturnaja Gazetában, amelyet sokan korábbi művei, elsősorban a Kolimai elbeszélések megtagadásaként értelmeztek. Szolzsenyicin ekkor nyilvánosan kijelentette: „Varlam Salamov meghalt”. Salamov egy „feladatlan levéllel” válaszolt, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Szolzsenyicin Úr, kész vagyok elfogadni temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Megilletődött büszkeséggel sorolom magamat a hidegháború első olyan áldozatának, amely az Ön kezétől esett el.(5./366.)”[5](…) „Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig, az egyik fegyvere”– írta a volt barátjának. (5. /367.).
Ez is már 50 éve történt. – Antonioni Zabriskie Point-jában, és a Dennis Hopper rendezte Szelíd motorosokban láthattuk, hogy a „szegények fiai” hogyan verték szét az egyetemistákat, és hogyan maradtak meg mégis, szegénynek. Azok meg elmentek bankhivatalnoknak, vagy beültek szépen a papa üzletébe. Volt, akiből külügyminiszter, vagy éppen államelnök lett. És kiderült, hogy ez volt mégis, még így is, a forradalom. Nem pedig, az, amit a „realisták”, „létezők” és „pragmatisták”, a profik műveltek. Akik külön boltjaikban jutottak hozzá a vérrel és verejtékkel öntözött, primőr eperhez. És addig szorongatták markukban a „néphatalmat”, amíg csak szét nem olvadt egészen. És el nem fogyott lassacskán, még a gulyásleves is. – Egészen úgy, mint most Brüsszelben a „felzárkózási alap”.
Közép-Európa
Azt hiszem, hogy a csehek oldották meg a legjobban ezt is, mint általában, mindent. Ottomar Krejca ’68-as prágai Három nővérének utolsó felvonásában, a színpad előterében Irina és az alkotó életről álmodozó Tuzenbach báró búcsúzkodik a végzetes párbaj előtt. Ezt a jelenetet is, mint az imént említett Petőfi verset, a közeli halál előérzete járja át. Látjuk, hogy a háttérben, a folyón túl, az érzékeny lelkű szadista, Szoljonij zászlós fújkálja a pisztolyát, és kölnivel locsolja a kezét, mert, amint mondja, hullaszaga van. (A Hrabal írta, Szigorúan ellenőrzött vonatokban egy német tiszt játszadozik így a pisztolyával). – Két világ, közepén a hideg és kegyetlen folyóval, amelyen az ezred majd elhajózik. Ez itt, kérem, Kelet-Közép-Európa!
A nővérek városa valahol a mai Fehéroroszországban, egy hideg és vizes lapályon feküdt, ahol ma is csak a nyírfa nő. Lukács Andor Három nővér című filmjének utolsó kockái a Duna ágas-bogas ártéri erdőit mutatják hosszú perceken át. – Jegenye, jávor és fűz. Tulajdonképpen ők a főszereplők. Mert egy nagy panteista látomás ez a film is: az ember felismeri a természetben az önmaga sorsát. Valami ilyesmi történhetett Koltón is 1847. szeptember végén. Benne van ebben a költeményben minden, amiről nálunk errefelé beszélni lehet, és – érdemes: véres múlt és nem kevésbé véres jövő, merész ifjúi lendület, hősi pózok és tömegsír. Mint a nővérek kertjében a százados fenyők, ott áll körben mindez, egymástól karnyújtásnyira, és a jelenésére vár. Hegyek és völgyek, fák és folyók vannak persze másutt is. De kevés olyan hely van a Világon, ahol ennyire élő arca lenne, ahol ennyire a küszöbhöz jönne a történelem. Ahol úgy élheti meg az ember a Világ sorát, hogy ki sem kell, hogy tegye a lábát hazulról. Csoda-e, hogy itt született meg a humboldti természetfilozófia? És persze, Goethe. Hiszen Weimarban minden együtt volt ehhez, ami csak kellett. – Schiller, meg a színház, ahol a Goethe volt az igazgató, Kotzebue pedig, a legtöbbet játszott szerző.
Buchenwald is egészen közel van Weimarhoz. – És az ettersbergi hegyoldalhoz, ahova csaknem minden nap elsétált a kancellár úr. Ahonnét végignézte Napóleon katonáinak útszéli garázdálkodását. Odatartott Jorge Semprun első világhírű regényének, a Nagy utazásnak a vonata is. 1980-ban megjelent regényében (De szép vasárnap!) pedig, azt igyekszik felmérni a szerző, hová is vezette el Európát az a néhány száz fogoly, aki onnét hazatért. Buchenwald bükkerdőt jelent. Bükk volt Goethe kedves fája, amely mellett a fogoly Semprun egész további sorsa eldőlt azon a bizonyos vasárnap délutánon. – “A töltésen túl balra egy magányos fa áll, távol a fák behavazott tömegétől. A fa, amelytől nem látni az erdőt. Valószínűleg bükk. Üdvözülten bámulom a fát. Hagyom, hogy a hatalmába kerítsen e fának a szépsége, jelenkori behavazott szépsége. De egyszersmind kizöldült szépségének elkerülhetetlen bizonyossága is, amely túléli a halálomat” [6] – írja Semprun. Az mentette meg, hogy a ráakadó fiatal SS-katona szintén ismerte Goethét, és szintén meg szokta látogatni ezt a fát vasárnaponként.
Mindez természetesen csak Közép-Európában lehetséges. És csak itt van értelme az olyan szókapcsolatoknak is, mint „aranyos ősz”, „öregasszonyok nyara”, „eper és vér”, „bársony és forradalom”. Ezekben minden igaz, de az ellenkezője is – az. Mint a színházban. Igen, szó szerint! Az 1989. november 17-én Prágában kirobbant forradalmat éppen hogy a színházak indították el. A Színművészeti Főiskola hirdette meg azt a sztrájkot, amely néhány nap alatt elsöpörte Gustaw Husak primitíven reakciós és értelmiség-ellenes rendszerét. Ezért lett a bársonyos forradalom első, sokat skandált jelszava, hogy „Éljenek a színészek!” 1990. júniusában, az első szabad választások előestéjén ünnepi estet tartottak a Vinohrady Színházban. Ezen a Csehszlovák Köztársaságot alkotó nemzeteket megjelenítő 5 különböző anyanyelvű színész adott elő részleteket a Hamletből. A nézők áhítatos csendben élték meg és fogadták el emberi és állampolgári minőségüknek ezt az új fokozatát.
A népek itt mindig a saját hajuknál fogva emelik ki magukat a mocsárból, amint ezt a mindeddig legpozitívabb közép-európai hős, a derék Münchausen báró tette. Vagy ahogyan a talán leginkább európai orosz, Csehov írta: „cseppenként préselni ki magunkból a szolgavért…”. Hrabal, a Nyolc és fél című novellájában írja le, hogy a cseheknél hogyan is volt ez. – “Azon a napon, amikor Václav Havel urat köztársaságunk elnökévé választották, a Királyok útján lépkedtem. A kirakatüvegeken, szemmagasságban Václav Havel jött felém a számtalan plakáton, és egy lány megállt szemtől szembe a leendő elnökkel. Előhúzta a rúzsát a retiküljéből, és miután a visszatükröző kirakatüvegben szebbe festette a száját, elmosolyodott, egy pillanatig farkasszemet nézett a mosolygós, vidám Václavval és a rúzsával szívet kanyarított Václav Havel arcképe köré. Majd mind újabb és újabb lányok érkeztek. De már nem azért, hogy a kirakat üvegében, akár egy tükörben szebben kihúzzák az ajkukat. Hanem, hogy a rúzsukkal sorra szívet kanyarítsanak összesen tizenöt plakátra, a jövendőbeli elnök mosolygós és vidám arca köré. Leányszívet, fiatal nők szerelmi jelét az ifjú, vidám férfinak. Happening, népi alkotásmód szemtanúja voltam, mivel a cseh, a morva és a szlovák falu fiatal asszonyai emberemlékezet óta nagy gyönyörűséggel mázolnak szíveket nemcsak a ládáikra, nemcsak a szekrényeikre, hanem a tornácra is, mindenhová, ahová csak az emberi alkotókedv elér„[7] Így került elő a szekrényből a locsolóknak készített piros tojás is – a reménység, a bizakodás, a termékenység jelképe. Eljött a Húsvét, és odaadtuk a piros tojást Havelnek meg a többieknek. És – nem bántuk meg. Mert jóval több ez a nálunk nemzedék- meg rendszerváltásnak nevezett elitcserénél. Havel, a színházi férj, jelentős drámákkal és tüdejében a végzetes kórral – jelképes személy. Annak a bizonyítéka, hogy mint ökörnyál a későnyári, kora őszi mezőn, mint diófát ültető nagyapa egy népes parasztcsaládban, ha már sajnos „csak” szellemileg is, jelen van az életünkben egy nemzedék, amely tovább örökíti a megújulás alapvető feltételét: az élet szenvedélyes és önfeláldozó szeretetét, valamint a dolgok mélyebb összefüggéseiről szerzett tudást és tapasztalatot. Csak így sikerülhetett vér nélkül elvégezni magunkon azt a rég óta esedékes, fájdalmas műtétet. És így visszük végbe az óta is az életünk megújításának hőstettét, napról napra. Ezt a cseppet sem vicces, de valami ősi, nagyon fontos okból mégis elszántan jókedvű „népi happeninget”.
Nem állt mindenkinek egyformán érdekében persze, az „olvadás”, a „nyitás” és a „gyorsítás”. A nemzeti sajátosságok” hangsúlyozása végett, amire a közös gazdasági nehézségek fokozódásának mértékében, Moszkva is egyre jobban biztatott, Gomulka, Nagy Imre és Dubcek már egy nagy cserép muskátlit akartak kitenni éppen az ablakba. Azonban, nagy tartalékai voltak még a berlini és a poznani felkeléstől és a magyar ’56-tól megrettent erőknek is. Ezek a bosszúra éhes disznópofák tűntek fel Prágában ’68-ban, majd 12 évvel később, Gdanskban is. De a megalázáson túl, kiváltott ez egy másik hatást is. Ekkor kezdődött el igazából Közép-Európa magára találása. A Faló, amelyből később Aranyborjú lett, most az új ellenreformáció elleni önvédelmi harc eszközévé kezdett válni. A tankok és a KGB után valamivel, megérkeztek a politikának mind a nyugati, mind a keleti „technológusai”, hogy felmérjék a gyűlölet fokát, amelyet a szovjet beavatkozás keltett. Valami ilyesmiről beszélgetett ’68. augusztus 23-án, a Vencel téren Hrabal és Heinrich Böll is. Hrabalnak aznap épp Krumlovban kellett volna lennie, mint tanúnak a barátja esküvőjén. De a bevonuló csapatok miatt nem tudott elutazni, így hát egész délelőtt a kiadóban csevegett. Egyszer csak kétségbe esve fordul hozzá a külügyi és propagandaosztály vezetője: itt van Heinrich Böll, valakinek el kellene kísérni a Rádióhoz! Hát elindultak kettesben a tankokkal és katonai teherautókkal zsúfolt Vencel térre, ahol a fiatalok fiatal Dubceket éltették.
Hrabal később így emlékezett vissza erre a sétára: „Heinrich Böll úgy bámulta őket, mint valami jelenést. Mein lieber, Bohumil, nézze csak meg őket, micsoda kezek! És micsoda ábrázatok, és milyen sáros a csizmájuk. Pirulákat szórt a szájába, és a keze reszketett. Úgy nézett ki, mint egy keresztre feszített paraszt. A tankokat fiatalok vették körül, akik rendületlenül kiabáltak. De a tankokon ülő, vagy a tankoknak támaszkodó katonák közönyösek, nyugodtak maradtak, mintha csak holmi hadgyakorlaton lennének, két tisztet fiatalok fogtak körül, és oroszul vitatkoztak velük. Ám a tisztek foghegyről válaszolgattak, és közben mosolyogtak. Heinrich Böll a kiégett tank mellett állt, és odasúgta: hát, ha ez a Heereswafféval történik, menten lőttek volna, és kivégzések lettek volna. És az egyik tank ismét égni kezdett, a kiömlött olaj és benzin lobbant lángra. És a szovjet katonák ismét felugrottak a tankra, és minden izgalom nélkül zubbonyokkal és pokrócokkal csapdosták azt a tüzet, oltották, fojtották el, némelyikük közben mosolygott. És a járdán vértócsa vöröslött, benne nemzetiszín zászlók. Néhány szál virág, de a tisztek továbbra is az izgatott fiatalemberek gyűrűjében álltak, akik oroszul társalogtak velük. És a tisztek mosolyogtak. Heinrich Böll bólintott, és sarkon fordult.”[8]
A „baráti” tankok bevonulása után, a Csehszlovák Írószövetség épületére egy kitüntetően nagy ágyúcső meredt. De még ennél is sokkal rosszabb lett, amikor hazamentek a tisztek, akik mindenen csak mosolyogtak, és a hazai „kultúrpolitika” kezdett el az írókkal foglalkozni. Hrabalt a kerskói erdők és az ottani emberek vezették rá akkor, hogy mit is tegyen. – Megalkotott egy tipikusan közép-európai, az úgynevezett „átmeneti” évszakokra jellemző életfelfogást: egy kicsit ilyet, egy kicsit meg olyat. Vagyis, egy kicsit mindig másmilyent. Ezt látva, elferdült lassanként a győztesek magabiztos mosolya. Egy egészen új, számukra teljesen idegen területre helyeződött át az ellenállás. – A művészetére. És megjelentek a civil bozótharcosok is.
Sok szépet hallani a civilekről és a polgárokról mostanság. De hogyan lehet polgár egy művész, ha itt nálunk feltétlenül szegénynek és bohémnek kell lennie? Schiller az Ármány és szerelemben, Márai pedig, a Kassai polgárokban írta meg ezt. A Második Világháború előestéjén az utóbbi elutazott gyermekkora városába, hogy elbúcsúzzék a hőseitől. Akkor írta: “Most megvetik a polgárt és a művészt: ez a pillanat, mikor meg kell vallanom, mennyire tisztelem, hiszek szerepében, hiszek abban, hogy a hősies polgár és az igaz művész adhat csak új egyensúlyt a világnak, új világképet a megsértett emberiségnek. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző.””[9]
Mi, mai magyarok, jobbára már csak igazi juhtúrót venni járunk Kassára. Legutóbb is, a nyár végi kiárusításra érkezett többi honfitársunkkal együtt törtettünk a Tesco Áruház felé. Szemünk a kirakatokon, fejünk tele az akciós árakkal, amelyeket igyekeztünk villámgyorsan forintra átszámítani. Ilyen falajzott állapotban az ember természetesen nem megy be a Székesegyházba és a Rákóczi Palotába, ügyet sem vet a Városi Színház pompás épületére. De kinyílik hirtelen a művészbejáró ajtaja, és egy furcsa pár kanyarodik elénk. – Egy már nem fiatal, de igen figyelemre méltóan telt hölgy és egy idős úr, aki hosszú pórázon egy boldogan ugrándozó kiskutyát vezet. Alighanem az évad első rendelkező próbáinak egyike fejeződött be az imént éppen. A kiskutya a portásfülkében várakozott rájuk egész idő alatt, most pedig ebédelni mennek a Főutcán sorakozó gyorséttermek egyikébe. De hogyan mennek! Valósággal lubickolnak a nyárvégi vásárra igyekvő, vagy egyszerűen csak sétálgató, nézelődő közönség szeretetének áramában. Valósággal fürdetik arcukat a járókelők figyelő és örvendező, de tapintatosan lesütött tekintetében. – Két kassai polgár. – Művész és katona.
Gyermekkorom idején a pécsi színházban is volt egy furcsa pár: a primadonna, a bécsiesen szép és csinos Takács Margit és férje, Szalma Lajos, a francia egzisztencialistákat olvasgató táncoskomikus. Mindig karon fogva jártak. De egyéb bajok is voltak velük. Az államosítás után, amikor a minisztériumi instruktorok akarták előírni, hogyan kell operettet játszani, Szilva primadonna és Miska, a pincér, mindig vitába szállt velük a próbákon. Nem sikerült kipiszkálni őket a városból, mégsem! A Csárdáskirálynő szénporos tüdejű közönsége féltő szeretettel és tartózkodó tisztelettel kísérte szemével a Kossuth Lajos utcán végig őket minden este, amikor a „Nagy Csemege” felé siettek, hogy megigyanak előadás előtt még egy protekciósan dupla kávét. És a nyugati filmekre váró hosszú sorok is mindig előre engedték őket a mozi pénztára előtt. Mert állt ott néhány polgár is még mindig, habár irtották őket, rendesen.
Felsőbb iskoláim színhelye, Debrecen a parasztpolgárok városa volt. Ott már harciasabb színészekkel is találkoztam. A múlt század ötvenes éveiben Debrecenbe száműzték ugyanis, a Pesten nem kívánatos színészeket. Mint száz évvel korábban szegény Petőfit, majd meg az ugyan olyan szegény, csak kevésbé tehetséges fiát. A Lónyay utcai Református Gimnázium bezárása után ott folytattam tanulmányaimat jómagam is. Elmegyek oda most is, minden évben legalább egyszer. – Végig a Fő utcán a Nagytemplomig, s aztán be a Kollégiumba. Onnét már csak egy lépés a piac. Egy lépés, amit minden reggel meg kell, hogy tegyen azonban mindenki, amennyiben tájékozódni akar a Világ pillanatnyi állapotáról. Hatvany professzor, Csokonai és Fazekas Mihály óta megteszi ezt ma is, mindenki. Nem véletlenül a piactér mellett épült fel a MODEM, ez a közös konferencia-, színház- és hangversenyterem, Múzeum és szálloda, együtt. – Aminek a Nemzetit szerettük volna látni mindig.
A visszainduló vonatot rendszerint az állomás előtti téren szoktam bevárni. A nagy szőnyegbombázás után ezt nem építették be újra, hanem parkot formáltak belőle, majd parkolót. A tér túloldalán, a Takarékpénztár épületének tetején ott forog még most is a színes. üveg Glóbus. Száz éve hívogatja a német, osztrák és cseh befektetőket, hogy építenének már ide kereskedőházakat. – Két szőnyegbombázás között. A padok támláját régen eltüzelték már a környék szegényei, de én még szívesen elüldögélek itt azért. A legutóbb is, amint rakosgatom táskámból az elemózsiát a padra kifelé, és lotyogtatom hozzá a kannás bort, hallom ám, hogy megcsikordul hátam megett a kavics. Megfordulok, és látom, hogy egy fiatalember tart felém. De nemcsak úgy, mint aki erre sétál éppen. Hanem, mint aki egyenesen engem célzott meg. Szinte belém fúródik a tekintete. Mint a múltkor, azé a másiké, az újpesti metrón. Nem szólalt meg sokáig az sem, csak már az állomáson, amikor indult a kocsiból kifelé. Mellettem való haladtában vetette oda: „Nem tudtok megdögleni„! A foga között szűrte a szót. De nem volt ez egy támadó, vagy kihívó megjegyzés azért. A korosztályomra vonatkozó véleményének tárgyilagos összefoglalása volt csupán.
Most azért megijedtem itt egy kicsit. Csak nem néz ez is holmi hajléktalannak, vagy egyéb szélsőségnek itt engemet? De nem, mert halkan, tisztelettudóan szólít meg. – Kedves bátyám, ha nem haragszik, tessék már mondani, ugye, hogy abban az üvegben vodka van? És úgy várja az igenlő választ, mint egy régóta folyó, számára igen fontos ügyben való, végső döntést. És most valahogy alacsonyabb, zömökebb és kerekebb, valahogy „parasztosabb” is, mint amilyen a metrón volt. És így még jobban emlékeztet Soós Imrére. Hányszor láttam, amint átsietett ezen a parkon, a kis disznóbőr sminkes kofferjével! A pesti gyorshoz igyekezett ő is, ami a filmgyárba, s a halhatatlanságba vitte. – Akkora szüksége volt akkor a világnak erre a kamaszos életerőre, még inkább életvágyra, élet-megkívánásra, ami még az utcán is úgy sugárzott belőle. Ez tette Rómeóját is olyan felejthetetlenné: ez a forró, sistergő, rekedten bugyborékoló megkívánás, amellyel vékony és törékeny, szőke Júliájához, Örkény Évához közeledett.
Csaknem ilyen elszántan ront itt is most nekem ez a fiú. De nem engem néz, még csak nem is a műanyag kannát, amit továbbra is zavartan kotyogtatok, hanem azt a fehér üveget, amelynek karcsú nyaka a zsíros sporttáskából kinyúlik. – Tényleg ám, a vodka! Amit egykori padszomszédommal, a mostani Fejes tanár úrral akartam meginni, ha végzett a Kollégiumban. Lám csak, hát ez kellene neki! Invitáló mozdulatomra óvatosan, tisztelettel ereszkedik le mellém a padra a fiú. Megnyugtat, hogy Debrecenben nem verik még a hajléktalanokat. Úgy hogy, „üldögéljék” csak nyugodtan, biztat. – Hanem, amikor megláttam az arcát, kedves bátyám, azt hittem, menten megüti a guta. Tudja, én orvostanhallgató vagyok, kint a Nagyerdőn, és azt tanultam, hogy ilyenkor legjobbat egy kis szíverősítő tesz. Láttam, hogy kéznél is van éppen. Hát csak azért szóltam.
Része legyen benne! – mondom, és kiteszem az üveget kettőnk közé a padra, egy kis sóhajtással azért. Meghúzzuk jól, és elismerően hallgatunk rá egy kicsit. Aztán megkérdezem. – Mondja, maga ennyit foglalkozik minden öreg csavargónak az arcszínével itt? – Nem mindig, azt mondja, csak így, délután 2 és 3 között. Ilyenkor ő mindig bent van a városban, és tanulmányozza az emberek arcát. Abból meg lehet állapítani pontosan, hogy ki milyen betegségben szenved, és hogyan fog meghalni. Stimmel, mondom. – Ilyenkor szoktam körülnézni én is, annak idején. És arra az egyetlen gyönyörűséges órára gondolok, ami egészen a miénk volt a Kollégiumban, az ebéd és a délutáni szilencium között. Amikor én is épp ilyen megbűvölten róttam a három templom között a báránybőr kucsmás „pógároktúl” nyüzsgő, széles és szeles utcákat. A középsőben éppen az egyik rövid nyakú, meleg barna szemű, később apámmá előlépett kollégista elődöm volt a segédlelkész, évekig.
És elvonul előttem a többi szellemalak is. Téri Árpád színidirektor úr lép ki az Arany Bika kapuján elsőként, a szakszervezet támogatta előfizetéses ebéd meg a saját kontóra hozzá rendelt nagyfröccs elfogyasztása után. Irha bundája hanyagul a vállára vetve. Összeakad Vámos László főrendező úrral, aki a délelőtti próba végeztével, sötétkék kord télikabátban, vastag nyersgumi talpú cipőben, félrecsapott baszk sapkában húz át a téren. Betérnek a szálloda kávézójába, ahol ilyenkor sok érdekes emberrel lehet találkozni rajtuk kívül is: a már Pestről pendliző Szabó Pállal és Juhász Géza professzor úrral, a haza-hazalátogató Sarkadi Imrével, meg Obersovszky Gyulával, aki ez idő szerint, egyik méregerős Kossuth cigarettáról a másikra gyújtva rá, éppen az MDP megyei lapjának a kulturális rovatvezetője. Szinte minden délután találkoztam az utcán az akkor legnagyobb, „424-es” mozdonyként robogó Márkus Lászlóval és Latinovits Zoltánnal, meg a frenetikus táncoskomikussal, Szendrő Józseffel is. A Hamletben Mensáros László játszotta a címszerepet, míg Claudiust, meglepetésre, a még huszonéves Márkusra osztották. Bár ragyogóan megoldotta a feladatot, a színházi szakma az óta sem szűnik csodálkozni ezen a választáson. Több mint fél évszázaddal később, már az emlékkönyvben, az akkor Ophélia szerepét alakító Örkény Éva árult el valamit, ami némi fényt vethet a szokatlan szereposztás titkára. – Gertrudis királyné Simor Erzsi volt. „Az őrülési jelenetben a királyi pár döbbenten figyeli a megbomlott agyú szerencsétlen lányt, és egy-egy mondattal kommentálják a történteket. Laci ezt nem tudta elviselni, hogy ő – akár egy jelenet erejéig is – félre legyen állítva, és alattomos játékba kezdett Erzsivel. Összefogódzkodtak, és szép lassan tangót kezdtek táncolni, persze a közönség számára láthatatlanul[1]”[2][3]
Téri Árpád jó igazgató volt, és már a fiatal Márkusban felismerte ezt a vonást, ami aztán igazán nagy színésszé tette: a csillapíthatatlan szereplési vágyat. „Osztályidegen” származása, neveltetése és kultúrája segítségével, igazi igényességgé fejlődött hiúságával párosulva, ez később szinte csodákat művelt. Így fedezett fel már akkor, egy egészen új, Nyugaton is még csak alig kapizsgált Claudiust. – A cselszövő és „vérnősző barom” helyett egy reneszánsz kultúrával áthatott, tehetséges embert, aki csupán „érvényesülni” akar, mindenáron. Ahogyan az óta ez már nálunk is általánosan elfogadott lett. Jómagam, a karzaton szorongó „brúgó” (első éves kollégista kisdiák) ebből akkor nem értettem meg, persze, semmit. El kellett teljen még jó néhány évtized, hogy – Peter Hall londoni előadása, Lawrence Olivier és Kenneth Branagh filmje, továbbá Updike regényének[10]a közvetítésével – megértsük, és elfogadjuk mi is ezt az életfelfogást. – De, sikerült. És most jön még csak a “fekete leves”.
Csaknem pontosan így került Márkus a Madách Színház, szintén Vámos László rendezte Hamlet előadásának Claudius szerepébe is, beugróként. A királyné szerepében itt Kiss Manyi volt a partnere. És szintén tangót imitáltak az „őrülési jelenetben”, a többi szereplő fuldokló kacagása mellett. Gyanítom azonban, hogy akkor ez már nem csak a debrecenihez hasonló színészi csínytevés volt. Brook is, Gábor Miklós is azt írja a könyvében, hogy a Royal Shakespeare Theatre Company kelet-európai vendégjátékain maga a közönség kezdte el „átrendezni” az előadásokat. – Kezdett változni a Világ, és kezdte másként látni a Hamletet is. Igen, érdekelte még a dán királyfi, de már nem úgy, mint főhős, akitől a „megoldás” várható. Lehet, gondolták akkor már egyre többen, hogy nincs is megoldás. De szerencsére, Claudius és Gertrúd még voltak. Márkus és Kiss Manyi pedig, nem filozófusként, hanem színészként közelítették meg ezt a kérdést. És mivel a tangózás miatt már túl sok figyelmeztetést kaptak, elkezdték hát azt játszani, hogy – azért sem tangóznak. És ettől persze még inkább rájuk figyelt mindenki. Ophélia halála és Hamlet összeomlása után, jobb híján, tőlük kezdték el várni a Falovat, a „megoldást”. – Szegények.
Szegény, megboldogult Mensáros Lászlóról is őrzök egy „civil” képet az emlékezetemben. Egy nagy fehér babakocsit tologat az Arany Bikával szemben, az árkádok alatt. – Hamlet, aki papucsférjet játszik a Három nővérben. ’56 után leültették, aztán meg pincér lett a szigeti Casinóban. – Óriási sikerrel. Mert hát, játék volt az is, persze.
– Milyen most a színház? – kérdem a fiútól könnyedén, mintha csak tegnap mentem volna el. És úgy is válaszol, akárha tényleg egyívásúak lennénk itt mindannyian: ő és én és a nagy színészek.
– Sokat romlott, válaszolja komolyan.
– Az a helyzet, magyarázom, hogy ezek akkor ki voltak tiltva Pestről: kényszerűségből verődött itt össze ez a sok tehetség.
– Így van ez most is! – vágja rá keményen, kihívóan.
– Jó, jó, de ők vissza is mentek ám Pestre, amint csak lehetett.
– Minek magának már visszamenni? – kérdi őszinte csodálkozással.
– Nem nekem, hanem magának! – szabadkozom.
– Nekem az meglesz itt is, nyugodjon meg! Vannak ám előnyei ennek a városnak! A professzorunk például Svédországba jár ki operálni. És így jobban jár anyagilag is, mintha Pesten nyűné az idegeit, forintért.
No, erre iszunk még egyet, és kétfelé szedem a maradék parizeres zsemlét is.
– Szóval, infarktusra, agyvérzésre vodkát? – kérdem a földit bizalmasan.
– Orvosi szempontból a konyak jobb, oktat komolyan. – De ide most mégiscsak vodka kellett, vagy pálinka. És bátyámhoz jobban is illik egy kicsit.
Megértem végre. Persze, hát ezt az igazságot kereste ő ma egész délután az utcán! Ehhez a felismeréshez kellettem én a szederjes képemmel, a régi idők színházával meg a Kollégiummal. – Hogy mihez mi illik. Hogy a kapitalizmus és a globalitás legfelső fokán is, ki lehet szabni egy embert, egy várost, sőt akár egy egész országot is, egymáshoz illő anyagokból. És, hogy éppen úgy az igazi! Éreztem, hogy neki is ezek a dolgok járnak most a fejében. Hát, afféle stafétabotként, átnyújtottam neki a félig kiivott vodkásüveget. Úgy is vette át, olyan komoly arccal, és olyan nagy elővigyázattal, mint akire most egy igen fontos és kényes ügyet bíznak rá. Ugyanilyen szertartásos, komoly képpel kísért ki a vonathoz is. Tisztelettel végignézte, hogyan kapaszkodom fel az átható húgyszagot árasztó kocsiba, és helyezkedem el a kibelezett ülésen. Aztán néztük csak egymást a mocskos ablaküvegen át, mint két hortobágyi ponty a debreceni piacon, akiknek semmi, de semmi mondanivalójuk nincsen már egymás számára. De ő vállalta még ezt az egészen együgyű és groteszk formáját is az összetartozásnak. Álldogált ott még egy kis ideig, aztán komoly arccal, suta tisztelgéssel, háromszor megemelte a vodkásüveget.
Mire le tudtam engedni a beragadt ablakot, javában húztunk már az állomásról kifelé. De láthattam még, hogy az én fiatal barátom miként száll fel a villamosra. – Két megálló között. Erre, az állomás előtt megforduló, csikorgó öreg járműre mi, egykori gimnazisták csak úgy felugráltunk, egyszerűen. Pedig akkor még volt kalauz is. Azóta azonban csupa üveg, csillogó-villogó Ganz-Henslett kocsikra cserélték ki az ütött-kopott villamosokat. Ezeknek már zárt peronja és automatikusan csukódó ajtaja van. A sínek a régiek maradtak viszont, és így, ha jól hallom, a gyönyörű új villamos is csak csikorogni és vánszorogni tud, bizony. Utódom egész természetességgel lép oda most azonban a mozgó járműhöz, és megnyomja a felszállási szándékot jelző piros gombot. – Menet közben! A vezető, pedig lassít, és kinyitja neki az ajtót. – Két megálló között, a kanyarban. Egy ilyen csekélység miatt csak nem fog összeveszni a Körhinta és az Állami Áruház, a Honfoglalás, a Széchenyi, a Bánk bán és a magyar élet többi „pozitív hősével”? Bólintok, és megkönnyebbülten ereszkedem vissza az összevissza hasogatott műbőr ülésre. Engem ugyan elküldtek az Intézetből, öt perccel a végső győzelem előtt. De az élet azért megy tovább. Új és új villamosok, meg „Jánosok” jönnek. Legfeljebb nem olyan naivok már, mint mi voltunk annak idején. – Nem kelet-, hanem közép-európaiak. Gyártanak maguknak saját Falovat!
„Bársonyos, színházi forradalom”
- őszén szakmánk két jeles képviselőjével beszélgettem az MTA székházának Felolvasó termében: az akkor 90 éves Székely György rendezővel, színháztörténésszel és a sajnos, nem sokkal később szintén elhunyt Fodor Géza esztétával, a Katona József Színház irodalmi vezetőjével. Mindketten olvasták az új, az erről szóló könyvem kéziratot, és már a könyv alakban való megjelenés lehetőségeit latolgattuk. És egyszercsak kiderült, hogy mindhárman ’68. közelgő 40. évfordulójára gondolunk. Annyira nyilvánvalónak tűnt számunkra, hogy a sok elfogódott mellébeszélés helyett, amibe ez az évforduló belefulladt, ez a könyv talán egy őszinte számvetés lehetett volna. – Azzal, ami a kelet-európai ’68-ból megvalósult, még így is. – A szellemi korszakváltásról a színházban, az irodalomban, a filozófiában, a közgazdaságtanban. Amely, ha nem is egyszerre és azonnal, alaposan felforgatta a Világot, mégis. . – Ha nem is a mi javunkra.
Remélem, hogy nem csupán a színház-közeli emberek közmondásos hiúsága és féltékenysége mondatja mindezt velem. Hiszen igazolta ezt a gondolatot az a tudományos konferencia is, amelyre 20010. december 7-8-án került sor Budapesten, a Polgárok Házában. – A posztmodern mérlegen. 1990-2010. Ennek anyagai között olvassuk a Habermas gondolatmenetét Kelet-Európa vonatkozásában jelentősen továbbfejlesztő Pethő Bertalan megfogalmazását[11]: „Amikor az emberek Amerikában, az inkább csak renyhének és közömbösnek érzett, Nyugat-Európa némely polgári demokráciájában, pedig sokkal inkább, elidegenedettnek talált társadalmuk ellen fordultak, hogy ezt átélésessé tegyék – gyakran az ’emancipáció’, illetve a ’humanizálás’ szavakat használták. (…) Akkor azt hitték, gondolták, vélték, hogy a ’Rendszer’ megváltoztatására törekszenek. Azonban előbb-utóbb arra kellett, hogy eszméljenek, hogy Rendszert Tetőző Hatalmassággal állnak szemben, amire a magam részéről a ’Civilizátum’ nevet javasoltam.”[12]
A legendás hippi korszak címmel, 2010. őszén az Új lipótvárosi Klub Galéria egy „adományos filmklubot” szervezett a Jézus Krisztus Szupersztár, a Szelíd motorosok, az Eper és vér, a Zabriskie Point, az Iff, a Hair és a Woodstockbemutatására, megvitatására. És a vetítések, egészen váratlanul, igen nagy sikert arattak. Zsúfolásig megtelt a nézőtér 20-tól 70-éves korú, aktív hippikkel. És még adakoztak is, a körülményekhez képest, elég bőkezűen. Ez még inkább megerősített abban, amiről az “átéléses” kategóriával kapcsolatban Pethő Bertalan beszélt. Az óta egyre inkább azt látom azonban , hogy az “eszmélés” jórészt csak – a színházban igaz.
Az orosz irodalom már Gogol óta érzékelte ennek, a 20. század közepének posztmodern fordulatát előidéző Molochnak az eluralkodását az önkényuralminak nevezett feudális cári „Rendszeren”, amellyel a demokraták hadakoztak a teljes 19. századon át. – Hősileg, de eredménytelenül. Az említett konferencián Kulin Ferenc megjegyezte, hogy a’Civilizátum’ mindent felülíró hatalmának felismerése már a Pozsonyi Diétáról hazahívott Kölcseynél, vagy a Mezőberényből Aranynak már teljes kiábrándulásáról és tanácstalanságáról tudósító Petőfinél is fellelhető. Ennek alapján jelentette ki: „1848/49 leglényegesebb sajátossága, hogy olyan mélyen és szervesen összefonódott benne a politikum a szellemtörténeti folyamatokkal, aminőhöz hasonló jelenséggel sem korábban, sem később nem találkozunk.”[13]Hát, ami engem illet, az utóbbit én bizony, kétlem. Szívesen elismerem azonban, hogy mára a politikum jelentősége minimálisra csökkent ezekben a folyamatokban. Mi másból, ha nem ebből következnek hisztérikus kitörései és elbizonytalanodásai, folytonos alak- és szerepváltásai? Mindennek következtében pedig, amint Pethő Bertalan állítja, a 20. század közepe óta az „Átélés-Alany”-nak nevezett szubjektum valóságosan társadalmi, történelmi tényezőnek kezdi már tekinteni magát. Már pedig ez, nem csupán a tudományban és művészetekben, hanem előbb-utóbb a politikában is, új korszakot fog majd nyitni.
Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy annak a bizonyos, sokat emlegetett kelet-közép-európai szellemi megújulásnak éppen ez az alapkérdése. Nem abban a mechanikus formában persze, ahogyan Marx Károly megjósolta. Az „elmélet” „anyagi erővé válását” és a „tömegekbe való behatolását” az 1969-es gdanski eseményekben volt alkalmam magamnak is megfigyelni. 10 évvel később aztán, a Varsói Magyar Kulturális Intézetben szereplőjévé válhattam annak a nagy, nemzeti happeningnek, amelyben még a színház is jelentős társadalmi erőket volt képes mozgásba lendíteni. Az ott töltött 5 év alatt sok-sok folyóiratcikkben, valamint a Bársonyos színházi forradalom című kötetben[14]próbáltam leírni ezt az élményemet. Legközelebb a két moszkvai puccsban, majd a szovjet utódállamokban lezajló „színes forradalmakban” láthattuk, hogy a politikai happening és performance hogyan csap át egyféle, virtuális cselekvésbe. Amint a posztmodern színház egyik teoretikusa, Jerry Rubin 1968. nyarán írta: „Bárhol is legyünk, valóságot teremtünk, ha megéljük fantáziáinkat.(…) A forradalom szerepe, hogy olyan színházat hozzon létre, amely forradalmi hivatkozási rendszert teremt.”[15]
Hát ezért kellett nekünk, magyaroknak Prágába tankokkal bevonulni! Mert mi még akkor is csak erőszak, tankok és vörös zászlók formájában tudtuk a forradalmat elképzelni. A párizsi diákok egyik legszebb jelszava pedig, éppen ez volt: „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét!” És ugyan mit mondjunk akkor mi, kelet-közép-európai öregdiákok, akik az életünket már csak gondolatban éljük? – És még büszkék is vagyunk erre? A ’68-as folyóiratokban lapozgatva, egyszercsak egy, a The Drama Reviewben megjelent felhívás tűnt nemrég a szemembe. – A Demokrata Párt augusztusban megtartandó nemzeti gyűlésére Abbie Hoffman yuppie teoretikus egy Festival of Life-nak elnevezett rendezvényt készített elő a chicagói Grand Parkban, több ezer meghívott számára. A szervezők fontosnak tartották megemlíteni, hogy ők gondoskodnak majd „jelmezről, festékekről és kellékekről”. Hogy mit is értettek ezen egész pontosan, azt sajnos már nem tudhattuk meg, mivel a rendezvénynek egy rendőrségi roham vetett véget.
Amint ez gyakran a színházban is előfordul, a forgatókönyvet és a díszleteket felhasználta azonban a konkurencia is. És le is lett forgatva szépen minden, jelenetről jelenetre. – A magyar-osztrák határon rendezett, Trabant bemutatóval összekötött „turista happeningtől” a Fal lerombolásáig és a „bukarestti karácsonyig”, a pekingi Tiananmen téren és a moszkvai Vörös téren megrendezett „Szaturnáliától” a Kijev központjában, a Majdaneken felállított narancsszínű, jól fűtött, meleg étellel-itallal jól ellátott sátrakig, amelyeknek a költségéről alighanem szintén a rendezők gondoskodtak.
Az ellenkező látszat ellenére, ’68. tétje nálunk még nagyobb volt tehát, mint Amerikában és Nyugat-Európában. Az oly szánalmasan hangzó „ideológiai fellazítás” jelentősége nagyobbnak bizonyult, mint a dollárkölcsönöké, amelyek betiltását a sokszor elhangzott fogadkozás ellenére, gyakorlatilag lehetetlenné tették. – Maga is anyagi, sőt politikai erővé vált. A popfesztiválnak nevezett rendezvények korábban is bevett formái voltak az amerikai politikának. A chikágói rendezvényen azonban, jól érezhetően, már valami másról, többről is szó volt. A szervezők ezen, a „nemzeti gyűlés” résztvevőivel együtt tartott happeningen, minden, velük való előzetes egyeztetés nélkül, egy visszavonhatatlan politikai döntést akartak elérni. A szinte minden kelet-európai rendszerváltó pártnál alkalmazott amerikai tanácsadók jó munkájának eredményeként, mi is átvettük ezt a politikai technológiát. Az ilyesmit manapság így már nálunk is forradalomnak szokás nevezni, még ha csak a „menekültek” kvóta szerinti elosztásáról van is szó.
’68. naivan rajongó és lázongó ifjait brutálisan leverték a rendőrök, a gondolataikat viszont, kisajátították. Prága szűk kis utcáiba bevonultak a nagy, nehezen forgolódó orosz tankok. De hát az idő az emberi szellemnek és képzeletnek dolgozik, mégiscsak. Mind ezek után, Ottomar Krejca prágai színházában a Három nővér szalonjának hintaszékeiben hiába fecsegtek már a boldogabb jövőről az orosz katonatisztek. Moszkvában Anatolij Efrosz előadását pedig, amelynek végén a hangszórók a „fehér hattyúnak” nevezett, de a NATO-ban csak Black Jack-nek becézett orosz stratégiai bombázók jellegzetes süvítését közvetítették, be kellett tiltani a feltűnően nagy közönségérdeklődés miatt. És „begyűrűzött” az olajválság is, rendesen.
’56–ban Budapesten, majd ’68-ban, Prágában is kiderült, hogy egy ezer éves európai nagyvárost nem lehet tankokkal megszállni. És egy vérig sértett, megvető hallgatásba burkolózó országot tudtak csak elfoglalni Jaruzelski csapatai is 1981. december 13-án. A nép hallgatott, amint az a Borisz Godunov utolsó felvonásában történik. Lám, megint a színházhoz érkeztünk el, amint Mejerhold és Ilja Ehrenburg kulturális népbiztossági osztályvezető elvtársak is 1917-ben! Tulajdonképpen ez történik Oroszországban ma is, hogy a posztszovjet hatalom a megszokott, primitív módon nem képes már megbirkózni a feladatával. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a korbács és a mézes madzag egyhangú váltogatása ma már nem elég.
Persze, nem könnyű tudomásul venni ezt. A sarkkörön túli Kola félsziget Szeverodvinszk nevű kikötőjében például, ahol a kiselejtezett szovjet atom tengeralattjárókat próbálják szétszerelni, nem akarnak hinni szemüknek a mérnökök. – Ezeknek a szörnyeknek az építői egyáltalán nem gondoltak rá, hogy alkotásaik valaha is elhasználódhatnak, megöregedhetnek, és egyszer majd szét kell szedni őket. A Harmadik Világháború afféle kamikaze harcosainak szánták ezeket a szörnyeket. Szándékuk szerint, a végső harc nukleáris tüzében kellett volna elégniük. E helyett jöttek a „bársonyos” és „színes”, meg a színházi forradalmak, és mindez világháború nélkül következett be.
Ennek viszont az az ára, hogy a politika Kelet-Európában is egyre inkább virtuális, vagy ha úgy tetszik, posztmodern művészeti eseménnyé válik. – Az ukrán választások például, egy nagy nemzeti színjáték (harci játék) formájában zajlanak, a kijevi Krescsatiktól és Majdanektől a lembergi és az ungvári főutcáig. És majdnem mindegy is, hogy ki lesz éppen a győztes. Az Oroszországból érkező híreket elemezve, naponta láthatjuk, hogy a posztszovjet politika hogyan használja fel a kultúra díszleteit a maga valóságos arcának elfedésére. Az MTI külpolitikai főszerkesztőségében tanúja lehettem, hogy az utóbbi két évtizedben Oroszország hogyan múlta felül még a korábbi mutatványait is. Ámulva figyeltem, hogy a tekintélyuralmi korszak tapasztalatain edzett egyházi és művészeti kultúrája és örökifjú hordozóinak segítségével, hogyan bújt át még a „létező” és „emberarcú” szocializmus fából vaskarikájánál is szűkebb tűfokon.
„Vajon nem paródia-e? – „Harold-köpenyt hord – s moszkvai…””- kérdezi Puskin nem minden irónia nélkül, mindjárt verses regényének legelején, a legoroszabban orosz hős, a „felesleges ember” prototípusának, Anyeginnek a bemutatásakor. Így reagálnak az óta is minden nyugati dologra az oroszok. – Tudják, hogy elkerülhetetlen számukra az átvétele. De jól tudják azt is, hogy az ő kiadásukban az csak szánalmas utánzat lehet. És ezzel el van intézve a dolog, legalább is, egy időre. Ez az a fogás, amellyel ez az ország évszázadok óta el próbálja kerülni a nyugat-európai típusú kapitalizmus és demokrácia átvételét, vagy bármi más, valóságos változást. Egy ünnepélyesen előadott, nagy paródia ez, amelybe megpróbálják belefoglalni minden valóságos, vagy csak képzelt, morális és szellemi tőkéjüket. A nyomok most is a színházhoz vezetnek. Így hát ennek, a Magyarország számára is olyan sok veszélyt, de talán néhány kihasználandó lehetőséget is jelentő, ravasz fogás tanulmányozásának szeretném szentelni minden, még munkára fogható időmet.
Összehozott a sors egyszer még Krejcával is. Ott feszengett 1993. tavaszán Melihovón ő is, a birtok megvásárlása centenáriumán rendezett Csehov konferencián. A szakmai tanácskozásokon ugyan nemigen szólalt meg. Órákig eltársalgott viszont a gyerekekkel az iskolaudvaron, vagy a pópa kertjét ásogató öreg paraszttal. A hivatalos rész után kezünkbe nyomták nekünk is az ásót meg egy-egy fácskát, hogy ültessük el őket – a következő száz évre. Minduntalan törölgetve rózsás csecsemőarcát, megásta a testes rendező is nagy szuszogva, a maga gödrét. Ha jól behunyom a szemem, néha látom még most is, hogyan borzolja azt a néhány ősz hajszálat a feje tetején a pajkos tavaszi szél.
És van egy másik emlékem is róla. – Az utolsó nap kirándulni megyünk. A vezetőnk elmagyarázza, hogy mint körzeti orvos, Csehov naponta meg kellett tegye ezt az utat. Filoszokról lévén szó, valaki el is kezdi mindjárt az író legkedvesebb elbeszélésének, az éppen itt írt Diáknak a kezdő sorait mondani: “Az idő eleinte kellemes, enyhe volt. Rigófütty hallatszott, és a közeli mocsárban panaszosan sivított valami élőlény, mint amikor üres palackba fújnak. Felröppent egy szalonka, s nyomában a lövés harsányan, vidáman vágott a tavaszi légbe”.
Most már emlékszünk rá mindannyian. Fújja már teli szájjal Krejca is: “Anyja a pitvarban ült a földön és a szamovárt tisztogatta, apja meg a padkán köhécselt. Nagypéntek lévén semmit sem főztek otthon.” Mondjuk, mondjuk, de bujkálni kezd bennünk valami homályos elégedetlenség is, valami, a bűntudathoz hasonló rossz érzés. Mintha valamiért szégyellnünk kellene magunkat, csak nem tudjuk még, hogy miért. Krejca a sor végén kacsázik, és ádázul pásztázza felvevőgépével a széles ártéri rétet, amelyen keresztülhaladunk. Lemaradok hát egy kissé én is. A földút egy patakhoz ér. Egy hídnak alig nevezhető tákolmány vezet át rajta: két drótkötélen egy deszkapalló. Szörnyülködve nézzük végig, hogyan imbolyognak át rajta a tudós kollégák egymás után. De nem addig van az! Tudvalévő, hogy egyéb komplexusai mellett, egy valamirevaló filosznak általában fejlett tériszonya is van. Látszik most is, hogy fél mindenki, de erőt vesz azért magán, és áttámolyog valahogyan. – Hogyne, még majd éppen őrá mondják, hogy majrés, spekulatív, vagy, pláne, életidegen!
– Nézd csak, a nemzet színe-virága! Az értelmiség, amely eljutott az osztályhatalomig! – rikkant fel mellettem hirtelen a rendező, és hozzátesz még valamit csehül, nyílván valami nagyon csúnya dolgot. Aztán odadobja nekem a felvevőgépet, és fürgén a hídon terem. Két lábát szétvetve, a drótkötélen függeszkedve, máris a híd közepén kúszik, majomügyesen. Ott megáll, felpúpozza a fenekét, nevetve visszanéz, és vicsorít. – Kuligin. Intek, hogy értem: Három nővérének híres hintajelenetét mutatja most be. – Utolsó felvonás, utolsó előtti kép: Versinyin nyílt színen megöleli Mását, és – némi lelkiismeret furdalással – elmasírozik. Belép a megcsalt férj, Kuligin tanár úr, aki mindent látott. Egy normális ember ilyenkor szétveri a berendezést. De ő fél elveszíteni a feleségét, az állását, meg még Isten tudja, hogy mit, és ezért csupán egy pedáns fejtegetésbe kezd. Hogy „felvidítsa” kissé a feleségét, elővesz a zsebéből egy hosszú, piros orrot, amit az egyik nebulótól vett el az osztályban. Csakhogy feltör közben benne is valami keserű öngúny. És most már minden tréfa nélkül, mint valami egészen odaillő dolgot csapja arcára az álarcot. Aztán kétségbeesetten visítva, bégetve és zokogva hintázni kezd az imbolygó kötélhídon. Mint valami ivartalanított, szánalmas nagy kanárimadár. – Vagy Faló.
Körülálljuk a rendezőt. Piros kockás zsebkendővel szárítgatja fel a kövér izzadságcseppeket az arcán, és lelkesen magyarázza, hogy megértette végre, mitől volt benne és bennünk is, egész idő alatt ez a furcsa feszültség. – Nézzenek csak körül, barátaim, nézzék csak, micsoda egy hely ez! A doktor úr sem véletlenül hozta ám ide a teológus urat, a tékozló fiút!
– Miért tékozló?
– Mert mindnyájan azok vagyunk most, értelmiségiek. Mindnyájunknak bűntudata kell, hogy legyen most annak láttán, ami a világban történik! – A Vencel téren valaki más gyújtotta fel magát énhelyettem. – Maguk talán fegyvert szállítottak a horvátoknak. Elbeszélésünk hőse pedig, a diák, papi ember létére, szalonkára vadászott itt, ezen az erdőszélen, méghozzá – nagypénteken. Sunyik vagyunk, kapzsik vagyunk, cinkosok vagyunk!
– Nem is ez a fontos most talán, vetem közbe. – Ez a diák mégiscsak egy érzékeny, tehetséges ember. Éppen elég büntetés ez manapság. Ezért is szökött meg otthonról. És találkozott ezzel a két szegény asszonnyal itt, az “özvegyek földjén”. Ugyanilyen hideg volt akkor is a tavasz. Megmelegedett a tüzüknél, és hálából elmondta nekik az Utolsó vacsoratörténetét. Az özvegyek megszánták az Úr Jézust, az embereket, meg önmagukat, és tehetetlenségükben sírva fakadtak. És ez megmozdított végre benne is valamit. Megértette, hogy mi volt a baja. – “Egyszerre örömmel teli izgalom fogta el a diákot. A múltat – gondolta – egymásba folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ő most meglátta ennek a láncnak mindkét végét. Megérintette az egyiket, mire a másik vége is megrezzent.”
Kollégákról lévén szó, sietek mindjárt emlékeztetni rá, hogy egy másik nagy történelmi sorsfordulón, a jobbágyfelszabadítás idején, amelyet a Cseresznyéskert öreg lakája „nagy szerencsétlenségnek” nevez, Nyekraszov: Kinek jó Oroszországban? című poémájában az egyik muzsik így írja le ezt a pillanatot: “A nagy lánc elszakadt bizony, / Kettőt ütött két végivel: / Az egyikkel földesurat, / Másikkal muzsikot…”[4][5] – A nagy lánc! Egy igazi történelmi happening! – lelkendezem. De Krejcát most nem érdekli ilyesmi. Nézzék! – mutat körbe büszkén, mint aki megtalálta végre, amit keresett. – A rét szélén futó országút mindkét oldalán robogók, kerékpárok, kis- és nagy személykocsik parkolnak. A közeli Szerpuhovból jöttek, ahol annak idején a járási zemsztvó kórház volt, és az író egyik legjobb barátja, a 6-os számú kórterem Ragin doktora vezette az elme osztályt. Onnét menekültek ide az emberek. És vetik a krumplit az önkormányzattól kapott földbe. – Cekkerből, aktatáskából, vagy csak úgy, zsebből. – Az ősszel a kolhozban nem voltak hajlandók még ingyen sem felszedni! – ujjong a rendező, és a magasba emeli két kezét. – Krisztus feltámadott! Ezt kell most bemutatni! – Nem, pedig mindenféle konferenciákkal bajlódni! – teszi hozzá, és holdvilágképével szélesen rám mosolyog.
Én meg mondom is mindjárt az ide vágó idézetet. – „Ha látnám, mint nyüzsg szüntelen / Ilyen szabad nép e szabad helyen, / Rászólnék a pillanatra: / Oly szép vagy, maradj velem!”, amint Faust mondta egy hasonló pillanatban. És hozzáteszem mindjárt: csak el ne bízzuk magunkat! Hiszen egy-egy ilyen pillanat nem tarthat soká! Hogy Kelet-Közép-Európát a „bársonyos forradalmak” ilyen messze sodorták tőle, a Kreml, magabiztos blöffel és halandzsával ugorva át a klasszikus kapitalizmus századait, most épp egy frissen modernizált eurázsiai birodalom jelmezét ölti fel. Nem kétséges, hogy mindennek ugyanúgy következményei lesznek majd a mi számunkra is, mint a korábbi színi előadásoknak voltak.
[1] Tellér Gyula: Féloldalas seregmustra.- Magyar Hírlap/Mandiner. 2018. március 26.
[2] Gereben Ágnes: Művészet és hatalom. Akadémiai kiadó. Bp. 1998. 231. old.
[3] A hasonlat ára, avagy Szinyavszkij és Danyiel bűne és bűnhődése. Мoszkva. Knyiga. 1989. 514–522. old
[4] Salamov V. T. Összes művei. Moszkva. Terra Könyvklub. 2004-2005. Az ebből a kiadásból származó idézeteknél a továbbiakban csupán a kötet és a lap számát tüntetem fel. (P. N. L. )
[5] Mintha csak Salamov keserű iróniáját akarná igazolni, említett könyvének róla szóló fejezetében Gereben Ágnes ezt írja: „1972. január 17-én Varlam Salamov meghalt.” (208. old.) Jól tudjuk, hogy az író valójában csaknem 10 évvel többet élt. Sajtóhibáról van tehát szó? Vagy válasszuk ezt az időpontot valójában az író halhatatlanságának kezdőpontjául?
[6] Jorge Semprun: De szép vasárnap! Európa. Bp. 1992. 199. old.
[7] Bohumil Hrabal: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül. Európa. Budapest. 1999. 141-42. old.
[8] Bohumil Hrabal: Foghíjak. Európa. 1994. 103. old.
[9] Márai Sándor: Kassai őrjárat. Helikon. Budapest. 1999. 104. old.
[10] John Updike: Gertrúd és Claudius. Európa. Budapest. 2000.
[11] Válasz Kulin Ferenc vitairatára. 8. old.
[12] Ld. még ebben a témában: Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Marxizmus és, magyaroknak átfolyásai a Posztmodernbe/posztkommunizmusba. – Platon, Budapest, 1998; 2001.
[13] Kommentárok Pethő Bertalan ’poszt-modern’ – téziseihez. – A posztmodern mérlegen Konferencia. 1990-2010.
[14] Liget. 2005.
[15] Richard Schechner: Barátságos és barátságtalan inváziók: a direkt színház dramaturgiája. Theatron. 2008. 1-2. sz. 69. old.
[5] Ny. Nyekraszov: Válogatott versek. Budapest. 1959. 244. old.