Peterdi Nagy László: „Kell-e nekünk Oroszország?”

“Olyan ritkán hallunk mostanában felőletek!  Annyira édes az élet ott, az Európai Unióban?” (A Moszkvai Történeti Múzeum magyar kiállításának vendégkönyvéből.) 

Több, hasonló bejegyzés is olvasható abban a több mint egy évtized előtti vendégkönyvben. Talán ez a bizalmas, már-már évődő hang indíthatta a Népszabadság 2005. február 12-i számának szerkesztőjét, hogy a fenti, tréfásnak szánt címet adja az akkori miniszterelnök külpolitikai tanácsadójával készült interjúnak. A költői kérdést a szakember komolyan vette, és a tőle elvárható, bölcs körültekintéssel válaszolt. Türelmesen kifejtette, hogy hazánk érdekei elsősorban a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok újrafelvételét teszik most (tették akkor) szükségessé. Ami a közvetlenül politikai, kulturális érintkezést és párbeszédet illeti, azzal még várhatunk, bizonygatta. Mi pedig, mindnyájan, komolyan bólogattunk. Még hogy – mi! De a miniszterelnököt is igen okos embernek tartották a beosztottjai. És az egymásnak szögesen ellentmondó nyilatkozataiból ítélve, még ő is sokat törte a fejét rajta, hogy miként kell érteni mindezt. –  Hogy miként is lehetne nagyot kaszálni egy ekkora nagy földbirtok-átrendeződés után. Különösen, ha nem is vetünk semmit. No, maradt aztán a jól bevált szócséplés.

Eltelt az óta több mint egy évtized. Új kormányt választottunk. A revánsra készülő „orosz despotizmust” mélyen elítélő Európában felépült ez alatt jó néhány vízi- és atomerőmű, az olaj és gázvezetékeknek meg se vége, se hossza. Mi azonban meglehetős lassan kapcsolunk még most is, amikor a kérdés megoldását a világpolitikai helyzet sürgeti, és egyre kíméletlenebbül és értelmetlenebbül ütnek vissza ránk az – állítólag –ideológiai és politikai elkötelezettségünkből következő gazdasági szankciók. Miután kivergődtünk nagy nehezen a hidegháború romjai alól, nagy, ártatlan szemekkel nézünk most egymásra az oroszokkal. Mintha soha nem is láttuk volna egymást. – Mintha nem is lenne semmi, de semmi mondanivalónk egymásnak. Így néznek ők egymásra is egy-egy túl jól sikerült ivászat után, a zákányos reggeleken. Nagy-nagy körültekintéssel hörpölgetik a teát. És valami egészen másról beszélnek. Mintha mi sem történt volna. Csakhogy most nagyon is lenne ám miről beszélni! Ahogyan Pesten mondják, helyzet van megint. És ezt értik ők is pontosan.

Borús reggel. – Ezt a címet adta trilógiája második, a forradalom utáni eseményekkel foglalkozó kötetének az oroszok “vörös grófja”, Alekszej Tolsztoj. Pedig most, hogy mindkét ország túljutott az átalakulás első szakaszán, tudjuk már, hogy nem is ez volt a legnehezebb. Hanem, ami ez után következik. – A “konszolidáció” és a “békés építő munka”.  A „több pólusú világrend”. Ráadásul, Máltán is éppen úgy ítéltek erre bennünket, mint annak idején Jaltában: a megkérdezésünk nélkül. Semmi nagyhatalmi alku meg diktátum, persze. Csak az egykori tud. szocializmus előadók kitalálta nyakatekert, fából vaskarika szószerkezetek. – „Felzárkózás.”- “Új demokráciák.” – “Szociális piacgazdaság.” – “Népi kapitalizmus.” – „Szabad kereskedelem.”- „Globális piacgazdaság.” – „A tőke és a munkaerő szabad áramlása.” – „Harc a terrorizmus ellen.” – „Békeharc.” – Harc, harc, harc.

Akkor Sztálin már őszintébb volt. Ő legalább élete végéig egyformán értelmezte a jaltai megállapodásokat, a magamódján. Amikor “a Szovjetunió befolyási övezetének” a határai felől kérdezték, ő mindig ilyenformán válaszolt. – Hát, nézzenek csak körül! Ameddig szovjet katonákat látnak.. A bűneit mindenáron “jóvátenni” akaró Berija a „gazda” halála után azonban szinte azonnal titkos tárgyalásokat kezdett a nyugati hatalmakkal. Mintegy 10 millió akkori dollár fejében átengedte volna nekik a megszállt német területeket. A baj csak az volt, hogy az ügyletről tudomást szerzett a keletnémet elhárítás is. És hogy bizonyítsák a szovjet elvtársak jelenlétének szükségességét, ami nélkül ők egyetlen percig sem tudtak volna hatalmon maradni, az NDK vezetői 1953 nyarán kiprovokálták az úgy nevezett berlini “munkásfelkelést”. Ezt aztán már csak szovjet tankokkal lehetett leverni, demonstrálva ország-világ előtt: a rend és biztonság érdekében szükség van bizony továbbra is a megszálló csapatokra. Berija elvtársat hamarosan kivégezték, mint imperialista ügynököt. Gorbacsovnak pedig már csak jóval olcsóbban sikerült megszabadulni aztán az NDK-tól meg tőlünk is, a többi “népi demokráciától”.

De hát miért is akartak annyira megszabadulni tőlünk? Erről igencsak eltérnek a vélemények. – Mert “osztályhatalomra jutott”, és “másként gondolkodó” értelmiségünk iszonyú nagy fenyegetést jelentett a számukra, tartjuk mi most. – Mert vissza akarták adni nekünk a szabadságunkat, „vallják be” ők, és elérzékenyülten lapogatják a hátunkat. Az igazság azonban egy kicsit más. Hogy Gorbacsov valami filantróp szándéktól vezérelve akarta volna visszaadni nekünk a szabadságunkat, az már csak azért sem lehetséges, mert ehhez akkor már egyszerűen, nem volt elég hatalma. Ráadásul, nem volt egészen egységes a stratégiai elemző központjuk álláspontja sem “Kelet-Európa” kérdésében, ahogyan ők bennünket akkor neveztek. A katonák régóta mondogatták már, hogy a jövendő háborúját nem a mi síkságainkon mozgatott tankhadosztályok fogják majd eldönteni, hanem sokkal inkább a drónok vezette nagyméretű légi deszantok és – ne adj Isten! – interkontinentális rakéták. De ahogyan ez lenni szokott, a kérdést mégis inkább a gazdasági szempontok döntötték el.

Az olajat és földgázt a “testvéri országoknak” – tisztán politikai megfontolásokból – az árrobbanás után is jóval a világpiaci ár alatt volt kénytelen szállítani a Szovjetunió. Még hozzá – egyre növekvő mennyiségben. Hiszen a dollárkölcsönök felvétele és improduktív, pazarló elköltése (szétlopása)  következtében mind az ipari, mind a lakossági energiafogyasztás egyre növekedett, amit mi éppen a jólét egyik fokmérőjének tartottunk akkor. A peresztrojka “kísérleti laboratóriumának”, a “kelet-európai kirakatnak” ezeket az egyre növekvő fenntartási költségeit kellett szembeállítani tehát az imént említett ténnyel, hogy a stratégiai doktrína alapvető megváltozásával, térségünk, mint hadszíntér tulajdonképp mellékessé vált.

Gorbacsov egyre csak halogatta a döntést ebben a kérdésben is. Előbb Németországot illetően akart dűlőre jutni a Nyugattal. Ez volt ugyanis az igazi tét, nem mi, a többiek. A szélesebb közvélemény csak jó tíz év múlva, 2000-ik év végén szerzett tudomást erről.  Az egykori Szovjetunió hitelezőinek londoni és párizsi klubja akkor vetette fel, igen tapintatosan: nem lenne-e már itt lassan az ideje vajon, hogy a tartósan magas olajáraktól megduzzadt orosz államkassza elkezdje törleszteni a németekért cserébe felvett, mintegy 40 milliárd dollárnyi “kölcsönt”?  Putyin erre gyorsan meghívta kedves barátját, Schröder kancellárt és feleségét Moszkvába, a pravoszláv karácsonyra. Igen jól érezték magukat, de az “adósságok” átütemezését nem sikerült elérni. Ezután már a dumában is foglalkozni kellett aztán a dologgal. Zsirinovszkíj pártjának képviselője, a külügyi bizottság tagja, Alekszej Mitrofanov ekkor nyilvánosan kétségbe vonta, hogy egyszerű kölcsönökről lenne szó. Kereken kijelentette: “nem így volt megbeszélve!”.

  Ha eddig nem tudtuk volna, most hallhattuk tehát: a német újraegyesítés és a többi kelet-közép-európai „bársonyos forradalom”, igenis, “meg volt beszélve“. Mindez egy részletes alku, egy pontos megállapodás tárgya volt, amely – ellenőrizhető, és behajtható. Mitrofanov javasolta ebben az ügyben Gorbacsov személyes meghallgatását. A duma akkor ugyan nem tűzte ezt napirendre, de ez történik meg tulajdonképpen A hatalom titkai című német tévéfilmben, amelyben az ex-főtitkár az akkori német külügyminiszterrel,  Hans-Dietrich Gensherrel együtt nyilatkozik erről, akivel a dolgot annak idején „megbeszélték”. Ebből kiderül, hogy a birodalom kiárusításánál is ugyanaz hiányzott, mint ami a megtartásához kellett volna: a politikai kultúra, vagy legalább egy Antall József. Az egykori nyugatnémet külügyminiszter egyben a liberális párt elnöke is volt. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a gazdaság „átvételének” a kérdései érdekelték inkább a hatalomátvétel kultúrája helyett. Sokat tudnánk beszélni erről mi is, akiket meg egészen kifelejtett bizony a dologból.

Elzúgott már az óta itt egy balkáni háború meg egy “karácsonyi” (romániai), egy “rózsás” (grúz), egy “tulipános” (üzbég) és egy “narancsos” (ukrán) forradalom. De Közép-Európa “bársonyos” forradalmaival azért egyik sem vetekedhet. A legszebb bizonyítéka ennek, hogy a természeti kincsekben nálunk sokkal gazdagabb és a tengerentúli figyelemből is bőven részeltetett Ukrajna tulajdonképpen belőlünk él, nem a Krímből, meg a Fekete-tengeri orosz kikötők bérleti díjából. Nem biztos persze, hogy így gondolta ezt annak idején az „átmenet” megszervezésével megbízott liberális fődiplomata. Csakhogy minden várakozás ellenére, az oroszok messze megelőztek bennünket a Saulusból lett Paulusok korinthoszi útján.

A jól megfizetett amerikai tanácsadók posztmodern politikai technológiája náluk épp oly gyorsan váltotta ki a “létező szocializmust”, mint a kommunizmus egykor – a cárizmust. Pedig az a két eszmerendszer is az élenjáró Nyugatról érkezett. És mintha egyenesen orosz megrendelésre készültek volna! A marxizmus az obscsinát, az egykori faluközösséget segítette vissza jogaiba. A modern és a posztmodern pedig, amelynek olyan szálláscsinálói voltak Oroszországban, mint II. Frigyes felfedezettje, Voltaire, Diderot és Patyomkin herceg barátja, a kis kurlandi hercegnőből lett Nagy Katalin, a legjobb úton van hozzá, hogy a poszt-szovjet korszak ideológiája legyen. Az alaptétel most is az, hogy a fejlődésben „elmaradott” kelet-európai országok is ugyanazokat a szakaszokat kell, hogy bejárják, mint nyugat-európai példaképeik![1] – Fel kell, hogy „zárkózzanak!” Ezen a téveszmén alapulnak a különböző “utolérési” elméletek, amelyekről egykor a szocialista 5 éves tervek kovácsai képzelegtek, és amelyeknek most, jobb híján, az egykori „harmadik világ” krémje hódol-bókol. Néhány kínos „félreértés” után kiderült azonban, hogy amint Puskin és Gogol is megjósolta, Oroszországban egészen másként történik mindez.

Az oroszokat nálunk sajnos azonban csak Arany János, a nagyszalontai jegyző ismerte, fordította. A naplója tanúsága szerint, 1848. március 15-ikén ő egy, a községi kondás elmaradt fizetését sürgető beadvány megírásával volt elfoglalva azonban. Így aztán nem csoda, hogy még az új megyei közgyűlésbe sem vették be. Petőfi egy huszadrangú francia forradalmár költőt fordítgatott, akit még a honfitársai sem ismertek. A korszak legnagyobb magyar zsenije, Katona József kecskeméti főügyész úr akkor pedig, már régen egy arra tévedt stroke áldozata lett. – Szerencsére. Mert ismerve a lobbanékony természetét, esetleg túl hevesen kérte volna ki magának azt a kétes értékű aktualitást, amellyel Bánk báncímű versében Petőfi a legnagyobb nemzeti drámánkat megtisztelte. Az irodalomtörténészek és a politikai elemzők megmagyarázták volna persze azt is. – Túlsúly, vérbőség és pangás, és a karcos alföldi whisky túlzott élvezete. Ezt mondták Hofi Gézának is a mentők. Nehéz mesterség ez! „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez…”

“Oroszországot ész, nem érted, méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet – Oroszországban hinni kell!”[2]

 E sorok szerzője, a halk szavú költő, Puskin, Heine és Schelling barátja volt. De hát a Külügyminisztériumban dolgozott, és egyszer csak főcenzor lett belőle. E tisztségében árulónak bélyegezte a lengyeleket 1831-es felkelésükért, majd 1848-ban felszólította a cárt, hogy mentse meg Európát az anarchiától. – Azt az I. Miklóst, aki kivégeztette a dekabristákat, vérbe fojtotta a lengyel és a magyar felkelést, és megrendeztette Puskin párbaját. A cár, amint az illik is ennyi sajnálatos “esemény”után, igen nagy reformer volt. Vörösre tapsolta a tenyerét a Revizor bemutatóján is. „Jól megkaptuk mind, de különösen én” – mondta, kezét dörzsölgetve. Gogolnak meg Puskinnak kapóra jött ez a beismerés, és alaposan ki is használták, mind a ketten.

Kossuth és Széchenyi, Deák és Eötvös, Kádár és Aczél többször is kifordított, összevissza foltozott köpenyéből kibújt nemzedékünk most azt képzeli persze, hogy sokkal szebb, okosabb és tisztább is az orosz sorstársaknál. Vegyük csak elő azonban Petőfi egyik, 1848-ban kelt publicisztikáját! – ”Az új eszmét lassanként, apródonként /kell/ terjeszteni, megkedveltetni. Jaj, nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul! Akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!”[3]– írta. Aztán, a képviselő-jelöltsége idején érte vád ellen védekezve, hogy orosz kém lenne, bevallotta. – „A monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublikát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá.[4]

Térjünk vissza az orosz lángoszlopokhoz azonban, akik a dekabristák leverése után egymással versengve írták alá a cárnak a hűségnyilatkozatot, Segesvárnál pedig már Petőfivel is alaposan észre vétették magukat! Akárhogy is bizonygatták ezt, József Attilához hasonlóan, ők sem Hegeltől, hanem a maguk nagy íróitól tanulták meg a dialektikát. Ennek köszönhetően, igen sikeresek voltak mindig a hadvezetés művészetében is, amelynek a lényege – nemzeti méretekben legalább is -, hogy miként lehet egy vesztes csatából győztes hadműveletet indítani. A háborúban náluk sohasem hallgatnak el például a múzsák. – Hát még a sámánok, a pravoszláv atyák és a kormányzó párt ideológusai!

Már a Führer is nagy súlyt helyezett a Reich új típusú operaházainak megépítésére. Új, nagy teljesítményű Volkswagen autóikon ide kellett volna, hogy hazajárjanak az orosz és ukrán kolhozföldekre telepített német gazdálkodók Wagner-operákat nézni, és igazi germán szellemi energiákkal feltöltődni. A német betörés után Sztálin generalisszimusz első dolga a letartóztatott pravoszláv papok szabadon engedése és a templomok megnyitása volt. Azután pedig, a filmgyártást vette kézbe. Forgatókönyveket írt, hagyott jóvá, és utasított el, szereposztási és rendezési változtatásokat követelt, néha hónapokkal a bemutató után is. Mint a hadsereg főparancsnoka, a sztálingrádi csata napjaiban például azzal foglalkozott, hogy a Cserkaszov főszereplésével Rettenetes Ivánról készíttetett film részleteit beszélte meg Eizensteinnel a Kremlben, Molotov és a PB más tagjainak részvételével.

A művészetek segítségével megteremtett, virtuális valóság, a posztmodern politizálás, vagy újabb nevén, az Arany Globe díjas Kaliforniai álom az óta is fáradhatatlanul járja a világot. A poszt-szovjet térségben most éppen Eurázsia régen látott, csaknem elfelejtett látomásaként kísért.[5] – 1996-ban, amikor Jelcint újra elnökké választották, felkérte az ország szellemi műhelyeit és minden állampolgárát, hogy fogalmazzák meg az orosz -, pontosabban, az “oroszországi” nemzeti eszmét. A két jelző, a russzkij és a rosszijanyin szó jelentésének különbözőségét még a szovjet korszakban kezdték el hangsúlyozni. Az utóbbi ugyanis főnév, és bármely oroszországi állampolgárt jelentheti, nemcsak az orosz nemzetiségűeket.  Egy, az “Oroszországbeliek” összefogására alkalmas eszme leírásában valóban milliók vettek akkor részt. És az állásfoglalásokban, elemzésekben nagyon sokan az eurázsiaiságot jelölték meg, mint a nemzeti eszme lényegét.

A geopolitika több vonatkozásban szellemtörténet is. Szorosan összefügg az ideológiával, erkölccsel, a megelőző korszakokhoz való viszonnyal. Ezen a terepen nemcsak a politikusok vívják az ütközeteket, hanem a különböző értelmiségi csoportok is. – Vizsgáztatják, szondázzák a közvéleményt, hogy mire lenne leginkább vevő. És igyekeznek a maguk utópiáit lenyomni a torkán. Az oroszországi néptudatra etnikai hovatartozástól és pártpolitikai orientációtól függetlenül, mindmáig jellemző a sóhaj: “De kár egy ekkora birodalomért!”  És ez nem csupán nosztalgiát jelent, hanem annak kifejezését is, hogy egy új, életképesebb birodalomért esetleg készek lennének vállalni újra a jól ismert nehézségeket. A hatalom részéről éppen ez a mögöttes célja a “nemzeti eszme” újbóli keresésének.

A zászlóbontás még 1921-ben, a bolsevikok elől Nyugatra menekült eurázsiai ideológusok – N. Trubeckoj, L. Karszávin, G. Vernadszkij, P. Szavickij – fellépésének eredményeként történt, akik munkáikkal megtermékenyítették az egész, feleselésbe, majd polgárháborúba fulladt oroszországi politikai gondolkodást. Az eszme történelmi felfogását legvilágosabban Gennagyij Vernadszkij körvonalazta Az orosz történelem vázlata című könyvében. Eszerint a görögség meggyengülése után a Földközi-tenger medencéjében „a szkíták, a hunok, a kazárok, a mongol-törökök és a szlavorusszok küzdelemben az utóbbiak kerekedtek felül.” Ennek következtében, amint később Lev Gumiljov etnológus, az 1921-ben kivégzett híres orosz költő és Anna Ahmatova gyermeke, valamint Dmitrij Balasov irodalomtörténész, író hangsúlyozta, Oroszországnak egyszerre két alap-meghatározottsága van: a szláv és a türk. Vagyis, az oroszság a földrajzi, természeti meghatározottság következtében sajátos etnikum, és éppen az Európához és Ázsiához való egyidejű kötődés a legfőbb jellegzetessége.  Az oroszság nem európai és nem ázsiai, hanem eurázsiai ethnosz, amelynek meghatározója a szláv és a tatár elem egymásra hatása.

A kutatók a véleménye szerint, mindez alapvetően természeti, és nem társadalmi meghatározottság. „A nálunk eluralkodott vulgáris szociológia hatására szokás lett azt tartani, hogy az etnikum társadalmi képződmény, amely az osztály fogalmával rokonítható, ezért manipulálható, és ki van téve a hatalom voluntarizmusának. Pedig ez nem így van, sőt – mindenekelőtt – Marx szerint sem így van. Az ember a természet része, és az etnosz, a nép, a nemzet pedig, természeti kategória. Ez az a forma, ahogy a homo sapiens alkalmazkodik a természeti környezethez. A természet sokféle, és még inkább sokfélék a vele való együttélés formái. Ennek következtében sokféle etnosz van” – írja Balasov.

Mindez bizonyára így is van. Különösen, hogy ezek a gondolatok ma egy igen „pragmatikus” szerephez jutnak: az orosz tőke expanziójának legitimálását szolgálják a térségben. És alkalmasak a jelenkori világpolitika egy másik fontos tényezőjének, az orosz-német közeledésnek az ideológiai, történeti alátámasztására is. Ezt a gondolatot a később majd többször is említendő Alekszandr Dugin vetette fel, Thomas Mann-nak az Egy apolitikus ember vallomásai és a Doktor Faustus című művére hivatkozva. Olvasatában a szerző egyértelműen Oroszország és Németország szellemi rokonságát hangsúlyozza. – Lényegileg egyik sem nyugati ország. Elvetik az egyéni szabadságjogok vallását, az anyagi boldogulás mindenek-feletti voltát. A német és az orosz érzelmesség szerinte közelebb áll egymáshoz, mint a francia és angol-amerikai racionalitáshoz. Bármilyen szokatlanul hangzanak is, az utóbbi években egyre gyakrabban kerülnek szóba ezek a felvetések a gyakorlati politikában. És – nem is csak gazdasági vonatkozásban.

Ne hallgassunk tehát a „pragmatisták” tanácsadóira! Egyáltalán nem a gazdasági teljesítménye, még csak nem is a népesedési mutatói alapján jósolt a magyarságnak nemzethalált Johann Gottfried Herder. Már ő is, mint “kollektív lelket” határozta meg ugyanis a nemzetet. Az eurázsiaiság elméletének atyja, Lev Korszavin is éppen így, a lélek, a szellemiség, a személyiség irányában fejlesztette tovább ezt a definíciót. Igen erőteljesen hangsúlyozta ezt Szolzsenyicin is a Nobel-díj átvételekor elhangzott előadásában. Majd ezt görgette tovább Igor Safarevics akadémikus egy, Szolzsenyicin szerkesztette, még 1974-ben Párizsban megjelent cikkgyűjteményben, amely számos más orosz nemzeti-konzervatív gondolkodó nézeteit is tartalmazta.[6] Ebben a felfogásban a nemzet – kollektív individuum, az igazság letéteményese. “A nemzet nem definiálható úgy, mint az emberek történelmi közössége, vagy mint természeti erő. A nemzet a keresztény Világmindenség egyik szintje, elidegeníthetetlen rész Istennek a Világról való elképzelésében. Nem a népek története hozza létre a nemzetet, hanem a nemzet, mint személyiség valósítja meg önmagát a nép történelmében”[7]– foglalja össze Safarevics ezt, a mi Szent Korona Tanunkhoz olyan közeli tézist.

A most alapult oroszországi pártok programjaiban is fontos szerephez jutott ez a gondolat. Egy tömörülés egyenesen Eurázsiai Pártnak nevezte el magát. Működik továbbá egy Eurázsia nevű, az ukrajnai Szumi városában bejegyzett társadalmi szervezet, amelynek honlapján az Eurázsia Himnusz Sosztakovics szerzette dallama fogadja a látogatót. Aktív az Eurázsiai Ifjúsági Szövetség. A Kreml ellenzékében egyre fontosabb szerephez jutó Nemzeti Bolsevik Párt egy sajátos “eurázsiai civilizáció” megteremtésére hív fel, és egy „eurázsiai forradalom” kirobbantására mozgósít. A fegyveres osztagokkal is rendelkező párt vezetője, Eduard Limonov író A másik Oroszország és A jövő kontúrjai című könyvében kijelenti: “Fel kell lázadnunk! Egy egészen új életmodellt kell megalkotnunk, és elfogadtatnunk szerte a Világon! Mindenekelőtt azonban, egy, egészen új eszmékkel felfegyverzett, új nemzetet kell teremtenünk. Legfőbb eszményünk a férfias bátorság és a magunk közösségéhez való hűség kell, hogy legyen! /…/ Létre kell hozni, és be kell vezetni egy új, eddig ismeretlen civilizációt, amit Eurázsiai Államnak fognak nevezni!”[8] – Lám csak, nincsen új a nap alatt! Mindenesetre, reszkess, Iszlám Állam!

Az eurázsiaiság ideológiájának legfelkészültebb, európai műveltségű képviselője ma azonban a Nemzeti Bolsevik Pártegykori társelnöke, Alekszandr Dugin. Elementi címmel 1992-ben indította el, és több éven át főszerkesztőként gondozta 50.000 példányszámú folyóiratát. [9] Értelmezésében az eurázsiaiság tulajdonképpen az “amerikaiság” fogalmának szeretne tükörképe lenni. Amerika annak idején a nemzet fogalmának forradalmian új értelmezését alkotta meg. Az “amerikai” szót gondosan megtisztították minden etnikai mozzanattól. Ez egy kifejezetten jogi fogalom, amely nem vérségi, hanem állampolgársági hovatartozást jelent. A “rosszijanyin” és a “jevrazijec” is ugyanolyan elvonatkoztatás az etnikai jelzőtől, mint a “belga” vagy a “svájci” szó, mint főnév. Az USA történelme azt bizonyította, hogy ez az út járható.

A történelem bizonyította azonban azt is, hogy az ilyen „ugrások” Oroszországban igen gyakran katasztrófával végződnek. Éppen ilyen élmények befolyásolják azokat a kutatókat, mint Julij Afanaszjev, vagy Alekszander Rar, akik óvják tőle az elitet, hogy valóra váltsák egy ilyen birodalom építésére vonatkozó terveiket. Úgy vélik, hogy a globális, és ezen belül az oroszországi stabilitás igazából csak akkor valósulhat meg, ha a pozitív változások elérik az egyes embert is. Véleményük szerint, főként ez az alapja a társadalmi és a nemzetek közti békének is. A jelek szerint azonban, most sem az ilyen és hasonló érvelésen fog múlni a dolog. – „Idő van.” Vagy, ahogyan nálunk mondják, „helyzet van”. A sok beszéd után, tenni kellene már valamit!

Nemzeti eszme és liberális birodalom

A helyzet lényege és pedig az, hogy az oroszországi gazdasági és politikai elit nem tartja feltétlenül szükségesnek osztozkodni az ország természeti kincseiből származó profitján a nemzetközi nagytőkével. Miután megerősítette gazdasági és politikai pozícióit, félreérthetetlenül  egy új orosz birodalom építéséhez fogott, amelyet Eurázsiai Uniónaknevez. Ha csak átmenetileg is, ebben most még, szorosan összefonódnak a politikai és a gazdasági hatalom érdekei, törekvései. Oroszországban nemcsak az olyan, döntően állami tulajdonú és vezetésű óriásvállalatnak vannak ugyanis „birodalmi”, a piaci egyeduralomra törő elképzelései, mint a Gazprom, vagy a RAO-Esz, hanem a magánkézben lévő óriásvállalatok tulajdonosainak, az oligarcháknak is.

Nem kis erőfeszítések árán, a Kremlnek sikerült egy ideig a gyakorlatban is összeegyeztetni ezeket az érdekeket. – A modern tömegtermelés, a forradalmak, meg a hidegháború roncshalmazzá változtatta a világot. Próbálkozzunk hát akkor most a posztmodernnel egy kicsit! És ahogyan a „létező szocializmusban” a munkát és a teljesítményt, az utóbbi másfél évtizedben úgy mímelték, szimulálták, “plasztikázták” egy tömeges happening formájában a “demokratikus népforradalom” jelszavait is. – Hátha sikerül megúszni ezt az átalakulást is az igazi, a kemény, a nyugat-európai típusú kapitalizmus, továbbá az ehhez szükséges teljesítmény és hatékonyság nélkül!

És – jó ideig – sikerült is. A 2004-es parlamenti és elnökválasztással azonban Putyin elnök társadalmi bázisa annyira megerősödött, hogy a virtuális hatalomgyakorlás meg a független médiával való – kissé már kínossá vált – civódás  után  visszatérhetett példaképének, Nagy Péternek jól bevált módszeréhez: megragadta a kereskedők szakállát, és felégette az óhitűek falvait. Mindeközben persze, lebilincselően plebejus, felvilágosult (demokrata) és “nyugatbarát” (liberális) – egyszerre. És meglesz majd minden egyéb is, ha eljön az ideje.  – Ahonnét eddig is jött minden. – Felülről. – A Kremlből. – És a szivárvány színeiben villódzó nagy, össznépi képernyőről.

 „Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál[10] – kezdi egyik tanulmányát Szilágyi Ákos, a mai orosz politikai színjáték egyik legjobb krónikása. Költői fantáziája némileg túloz talán, amikor „a Gonosz birodalmából” egyszerre a posztmodern „hatalomtechnológia” afféle állatorvosi lovává színezi át OroszországotAz igazi Mumusra még várni kell, bár több mint valószínű, hogy a Mumus halott”[11] – fejezi be a gondolatsort Szilágyi. Lehet bizony, hogy még a Putyin-Mumus is csak afféle madárijesztő csupán. Úgy tartom azonban, hogy az Igazi Mumus nem mese mégsem. Oroszország Mumus-készletei kifogyhatatlanok. Nem maguktól teremnek ugyanis ezek a figurák. Szaltikov-Scsedrin, aki kormányzósági hivatalnokként igazán jól megismerhette Oroszország-Anyácskának minden szegét-zugát, az Egy város történetében így fogalmazza meg ezt a tapasztalatát: „Úgy szól a közmondás, hogy ha mocsár van, manó is kerül belé. Szánalmasak és nevetségesek ezek a mocsárba ragadt kis manók. De a mocsár maga nem nevetséges. De nem ám!”

Nem a peresztrojka, a katasztrojka, vagy a csudasztrófa kifejezés szerzőjének a személye a fontos tehát igazán. Hanem hogy megértsük ennek a nagy politikai bábszínháznak a működését. És természetesen, hogy lehetőség szerint, túl is éljükvalahogyan ezt az egészet.

Meglehet azonban az is, hogy a játék egy bizonyos pontján az egész színpad összeomlik, és a romjai közül egy avas bundaszagot és a „rögvalóság” egyéb, nálunk is jól ismert illatait árasztó szörnyállam kászálódik majd ki. Még Jelcinegykori tanácsadója, a később bestiálisan meggyilkolt Galina Sztarovojtova is így nyilatkozott erről az Eho Moszkvi egyik adásában:„Nem zárhatjuk ki egy fasiszta periódus lehetőségét Oroszországban. Túl sok párhuzamot fedezhetünk fel Oroszország jelenlegi helyzete és a Versailles utáni Németországé között.”[i][12] És akkor aztán ki eszi meg azt a sok jó nyírségi almát?

Hát, nem tudom… Moszkvában én mindig azt tapasztaltam, hogy ideológiai hovatartozásuktól függetlenül, a bennszülöttek éltek, haltak az almánkért, meg a Globus konzervekért. Most, hogy már nem kaphatók, a lengyel, bolgár meg egyéb konzerveket eszik. De ehhez az ideológiának semmi, de semmi köze nincsen. Ami az ideológiai vonalat illeti, a szovjet kulturnyikok cinizmusához legalábbis, nem férhetett semmi kétség. Én legalábbis úgy vettem észre, hogy már-már egyfajta, hamisítatlanul posztmodern irónia és kajánság bujkált például a mosolyukban, amikor – a naponta változó normatíváknak megfelelően – igazságot tettek a nacionalisták és a talajtalan kozmopoliták, az öncélú kísérletezők és a “sültrealisták”, a jobb- és baloldali elhajlók között. De, amint kiderült, még az ideológiával szembeni ironikus viszony, amely a “rendszerváltó” értelmiség különböző árnyalatait egyesítette, az is egy közös, ma úgy mondanánk: konceptuális játék volt. – Egy tipikusan posztmodern játék.  És – micsoda paradoxon! – tipikusan kelet-európai játék.

Hiszen a nyugati “újbaloldal” intellektueljei akkor még halálos komolyan vették a marxizmusnak ezt az aktív, modernista természetét, a világ forradalmi átalakításának programját. Nem akarták észrevenni, hogy a “létező szocializmusban” ezt fokozatosan felváltották már a bizánci kereszténység üres és képmutató külsőségei, kicsinyes intrikái. – Hogy a Szovjetunióban a marxizmus – mint az élet minden területét átfogó és mindent legyőző ideológia – egy grandiózus posztmodern művészeti alkotás[13] lett, mindenféle ideológikus gondolkodás paródiája. – Klasszikusai ott porosodtak az igazgatói könyvszekrényekben, a pártvezetők mellszobrai között. Ez volt a “nagy ugrásnak” talán a legkomikusabb következménye.

Már csak ebből is láthatjuk, nem kezdőkről van szó. Az állam és az ő hivatalnokainak átmentését, a megdöntésére szerveződött puccsok és forradalmak kisiklatását vagy kisajátítását a mindenkori orosz nomenklatúra még a kínainál vagy a magyarnál is kifinomultabb politikai kultúrával szokta előadni. Ha lesz is totális állam Oroszországban, valószínűleg nem a nácizmust választja tehát majd ideológiájának. Szégyen is lenne ez egy olyan országban, ahol minden második ember közgazdász, vagy vallásfilozófus. Vannak kutatók, akik – jól ismervén a nemzetközi lehetőségeket és elvárásokat – nem találnának kivetnivalót még abban sem, ha az orosz elit liberálisabb („európaibb”) része egészen a maga sajátos elképzelése szerint hozna létre egy modern (vagy akár posztmodern) nemzetállamot. Oroszország várható fejlődési irányait latolgató tanulmányában Balogh András például magától értetődőnek tartja, hogy „Oroszországnak nemcsak új gazdasági rendszert és új politikai kultúrát kell teremtenie, hanem meg kell birkóznia a világ más részein, legalábbis a fejlettebb részein már régen megoldott nemzetépítési feladatokkal, ha jelentős tényezőként kíván részt venni a nemzetközi viszonyok alakításában.”[14] Már pedig tudjuk jól, hogy éppenséggel úgy akar részt venni.
A nemrég még a piacgazdaság és a szabad verseny „bevezetésében” jeleskedett elit a média és a politika felvásárlása után, nem sajnálja tehát a pénzt most még az olyan, másutt egészen elhanyagolhatónak tűnő nemzetépítési részfeladatokra sem, mint a megfelelő ideológiák legyártatása. Anatolij Csubajsz annak idején kifejtette már egy “liberális birodalom” megteremtésének koncepcióját, amely Eurázsiának, mint egységes gazdasági térségnek a felfogásán alapszik. És nincsen egyedül ebben. Oroszország geopolitikájának eurázsiai irányát a Külügyminisztérium ú.n. Határon Túli Központja hivatalosan is képviseli. 2006 februárjában egy Tallinban megtartott kerek-asztal beszélgetésen a Külügyminisztérium Diplomáciai Akadémiájának professzora, a Hadtudományi Akadémia tagja, a politikatudományok doktora, Igor Panarinkifejtette, hogy világpolitikai dominanciáját Oroszország egy transznacionális eurázsiai birodalom útján kívánja biztosítani, amelynek központja Moszkva lenne.[15] Panarin szerint, akár akarják, akár nem, az Oroszországgal szomszédos országokra az a jövő vár, hogy ennek a birodalomnak a tagjai legyenek. Még az időpontot illetően is nyilatkozott. Eszerint Észtország, Lettország és Litvánia 2010 júniusára lesz társult tag, megőrizve EU tagságát is. (Szerinte addigra ugyanis az EU is a Párizs – Berlin – Moszkva – Peking, Delhi és Teherán leágazású ív szerves részévé válik.) Hasonló víziók jelennek meg a Panarin szerkesztette Eurázsia: emberek és mítoszok című gyűjteményes kötetben, valamint a Vesztnyik Jevraziji című szakfolyóiratban is.

Ha az EU bekebelezésének fenti időpontja jócskán el is úszott már, az eurázsiai ideológiába burkolt birodalmi terveket alighanem, komolyan kell venni. Az említett kötet előszavában Panarin kijelenti ugyanis: Eurázsia térsége alapjában véve megegyezik az egykori Szovjetunió területével. A poszt-szovjet térségben mindennek következtében egyre inkább kiújul az Egyesült Államok és Oroszország vetélkedése. Az USA további lépéseket tesz a NATO keleti bővítésére, Ukrajna, Grúzia, Moldávia és Azerbajdzsán irányában. Ezt nem csak az elit, de a szélesebb közvélemény sem igen fogadhatja másként,  mint fenyegető lépésként. Erre pedig, csak egy új birodalom erős védőgyűrűje lehet a válasz. A Belorussziával kiépített államszövetség már ennek az első lépése volt. Belorussziára, mint nyugati végvárra tekintenek. A másik alappillér pedig – Kazahsztán. Minszk és Asztana puszta létezése is ingerli az Egyesült Államokat, mert fontos érdekeit veszélyezteti ebben a térségben. Ezért szeretné minden áron megakadályozni azt is, hogy Oroszország energetikai szuperhatalommá váljék. Különösen azt, hogy az orosz olaj és gáz a kínai, vagy éppen a török gazdaság dinamizálását szolgálja. Ez nagymértékben megváltoztatná a geopolitikai helyzetet egész Európában és Ázsiában. Hiszen ez a tömb így elkerülhetetlenül döntő tényezővé válna a különböző közel- és közép-keleti konfliktusok megoldásában.

 Mindez valószínűleg mégsem jelenti még talán, hogy egy új világháború küszöbén állunk. Az orosz elit érdekelt ugyanis a Nyugattal való együttműködésben, sőt  bizonyos, részleges integrációban is. Ebben persze a maga feltételei alapján, nemzeti érdekeinek megfelelően vesz majd részt. Még hozzá, Oroszországnak és a Nyugatnak ez az egymástól való kölcsönös függése az éppen a Fehér Házban ülő amerikai elnöktől függetlenül is egyre növekszik majd. Ebben a vonatkozásban is egyfajta interdependencia jön létre, főként energetikai vonatkozásban. Ez lehetőséget ad rá, hogy az oroszországi politikai stratégia a saját-állam alapítási terveiktől megszédült vezetők és ideológusaik túlzásain felülemelkedve, józan tárgyilagossággal értékelje az utóbbi években kialakult helyzetet.

A kérdés csak az, hogy a fenti álláspont a gyakorlati politika szintjén is érvényesül-e majd, vagy csak tojásfejű értelmiségiek ábrándozása marad. A politikai vezetés értelmezésében mindenesetre, nem egyszerűen kulturális ütközőzónáról van szó, hanem egy új, eurázsiai civilizáció létrehozásáról, amely szilárd gazdasági alappal is rendelkezik. Oroszország meghatározó szerepét ebben mind a földrajzi helyzete, mind kimeríthetetlen energiatartalékai biztosítják.  Oroszország köti össze például egymással a rendkívül dinamikusan fejlődő Délkelet-Ázsiát és az egyre integrálódó Európát. Megteremthető ráadásul a tengeri útvonalak alternatívája is, amelyek ma főként amerikai-angol kézben vannak. Igor Panarin többször idézte a 19-ik századi amerikai elemzőknek azt a véleményét, hogy az orosz transzkontinentális vasút építése előrevetíti egy orosz-germán birodalom létrejöttének a veszélyét, amelynek hatását még az angol-amerikai együttes fellépés sem tudná ellensúlyozni. Szerinte például az 1904-05-ös orosz japán háború is az ő provokációjuk volt a transz-szibériai vasútvonal építésének befejezése ellen, amely a tervek szerint egészen Koreáig eljutott volna.

Panarin szerint, ehhez hasonlóan nagy nyereséget jelentett a tengeri kereskedelmi útvonalak üzemeltetőinek a Szovjetunió szétesése. A Szovjetuniónak évi 15 milliárd dollár bevétele volt a vasúthálózatán megvalósuló nemzetközi forgalomból. Ez a helyzet mára lényegesen megváltozott. A tengeri szállítások volumene az 1990-es évektől évente 12 százalékkal növekedett, az oroszországi szárazföldi közlekedés volumene pedig egy hatodára csökkent, évi bevétele alig haladja meg az 1 milliárd dollárt. A birodalom szétesése következtében darabjaira hullott az egységes közlekedési hálózat is. Az egykori Szovjetunió számos régióját vámhatárok választják el egymástól. Ehhez járul, hogy elvesztette kereskedelmi flottájának jelentős részét, és idegen kézbe került több balti- és Fekete-tengeri kikötő is.

Mindennek hazánk számára is nagy jelentősége van. Az olcsó szárazföldi útvonalak igen fontosak a nemzeti jövedelmünk döntő részét biztosító külkereskedelem számára. Ha a transz-szibériai vasútvonalat és a kínai vasutat meghosszabbítanák a koreai félszigetig, úgy a magyar áruk a jelenleginél sokkal gyorsabban és biztonságosabban juthatnának el Délkelet-Ázsia térségébe, és – fordítva. Számos más ország is érdekelt lehet benne természetesen, hogy létrejöjjön egy kereskedelmi integráció – akár birodalmi, akár egyéb politikai keretek között. Senkinek sem lehet érdeke, hogy a posztszovjet térséget vámhatárok szabdalják. Ezért is hangsúlyozták az említett tallinni tanácskozás résztvevői: “Az eurázsiai közlekedési útvonalak kiépülése a nemzetközi együttműködés és a geopolitikai hangsúlyok új szakaszát jelentené.”

Nem kevésbé fontos tényező az oroszországi olaj és gáz. Ezt erőteljesen hangsúlyozták azon az orosz-német csúcstalálkozón is, amelyet 2006 tavaszán a szibériai Tomszkban tartottak, és amelyre Angela Merkel kancellár több mint 1000 fős kísérettel érkezett. De ugyancsak hangsúlyosan került szóba ez Putyin idei magyarországi látogatásakor is. Számos EU-s energetikai tanácskozáson felmerült az, hogy az EU keresheti ugyan, és keresi is az alternatív energiaforrásokat, de a belátható jövőben nem fog csökkenni függése az orosz energia hordozóktól, hanem inkább – növekedni. Az egykori Szovjetunió villamos energiahálózata egységes rendszert alkot, és ehhez számos volt köztársaság ma is hozzá tartozik. Nem lenne rentábilis e rendszer darabokra való szabdalása.

Ha elfogadjuk is, hogy az eurázsiai integráció megvalósítása nem pusztán szobatudósok vágyálma csupán, még mindig nyitva marad a kérdés: az Oroszország valóban felvállalja-e majd ezt a doktrínát, minden terhével együtt? Mert akadnak más vállalkozók is. Európa számára azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen országok állnak majd az eurázsiai folyamat élére. Ami Magyarországot illeti, mind Oroszországgal, mind Kazahsztánnal és Tatársztánnal hagyományosan jó kapcsolatokat ápolunk. Az oroszországi olajkitermelő cégekben magyar vállalati érdekeltségek vannak, és a tengizi olajkincs feltárásában is tevékenyen közreműködtünk annak idején.

 Nem csak kenyérrel él az ember.”

Nemigen törődve vele, hogy vajon mit szólunk hozzá, a geopolitika már régen egymáshoz rendelt bennünket az oroszokkal. – Ahogyan a lengyelekkel és csehekkel, a szlovákokkal, horvátokkal és szerbekkel, meg a Kárpát-medence többi népével is. A kérdés nem az tehát, természetesen, hogy kell-e nekünk Oroszország, vagy akármely másik ország, hanem – hogy mi kellünk-e nekik. És természetesen az, hogy mit tudunk kezdeni egymással. De ez egyáltalán nem csak gazdasági kérdés.

       Hogy ez a kérdés még most is ennek az írásnak a címéhez hasonlóan „pragmatikusnak” hitt, valójában pedig egészen cinikusan, ha ugyan nem egyszerűen sunyi formában fogalmazódik meg, annak hagyományos nagyzolásunkon túl, szerintem az a fő oka, hogy éppen úgy elhíztunk és ellustultunk mi is a langyos „gulyás-kommunizmusban”, mint annak idején a zsidók az egyiptomi fogságban. Legkedvesebb ellenpéldám – a lengyelek. Hivatkozhatnék azonban az ukránokra, az örményekre és a grúzokra, az észtekre és a litvánokra, vagy a Volga és Ural menti tatárok és kozákok, vagy akár a szibériai finn-ugor területek nálunk sajnos teljesen ismeretlen értelmiségére is. Ez félelmetesen nyilvánvalóvá tenné, hogy túl nagy árat fizettünk mi bizony ezért az olcsó gázon főtt, híg levesért.

      Mi történjék hát? Kezdjük elölről az egészet? Szerencsére, a kérdés kezd túlterjedni már az elvont okoskodások körén. Így esetleg megtörténhet, hogy még ha mindig a fordítottját mondjuk is, mint amit gondolunk, sőt, még ha azt tesszük is, bizonyos, igen mélyről ható erőknek engedve, a körülmények előbb, utóbb rákényszerítenek majd bennünket a helyes megoldásra. De ez még csak az anyagi része a dolognak. Vannak más, talán jóval nagyobb veszteségek is, és ezekért már egyedül mi felelünk. Nem akarok utólag vádaskodni, teszik azt most elegen. Ezért hát, csak a magam számadásával rukkolok elő.

 Orosz szakos tanárjelölt létemre, ordítottam én is, ahogy csak a torkomon kifért: Ruszkik haza! De mivel ellensúlyoznom kellett valahogyan azért a pap-fi voltomat, meg hogy golyószórósnak választottak az egyetemista és főiskolás zászlóaljban, ott maradtam azért a tanszéken. Ennek köszönhetem, hogy jól megtanultam azt a nyelvet, és eredetiben olvastam az orosz irodalom bízvást legnagyobb művét, a Holt lelkeket. – Amelyet egy, a poltavai kormányzóság, szorocsinci járásában született kurta-nemes írt, akit az ukránok még ma is maguknak követelnek.  Még a „túllihegésben” is követtem aztán én is a neofita orosz patriótát. – „A mi hoholunkat”, ahogyan nagy barátja és jótevője, maga is egy Nagy Péternek ajándékozott etióp rabszolga dédunokája, Puskin nevezte. Mindennek következtében 1953 tavaszán a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának első “szabadon választott” DISZ titkára lettem. Magához kért akkor Pősze Lajos igazgató úr. Végignézett, és elgondolkodva sodorgatta a nagy, villás bajszát. – Ismertem én a te szegény édesapádat. Ő biztosan nem vállalt volna semmi ilyesmit. Sarkadi Imrusnak is hiába kínáltam fel annak idején. És tudod ugye, hogy a kedves Gogol barátod is ebbe pusztult bele? – De te azért persze, csak vállald el! Hátha kihoz egyszer még belőled egy tisztességes magyar közírót.

Szerénységem tiltja, hogy a mozgalmi munkám színvonalát ecseteljem itt. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem igyekeztem megfelelni minden módon a kényes feladatnak. Az volt csak a baj, hogy az esti szilencium helyett mindig a színházban sündörögtem. És mivel a délelőtti nagyszünetben meg a „nehéz fiúknak” éppen a tanári szoba melletti mellékhelyiségben rendezett nikotinpartijain jeleskedtem, hamarosan egy igazgatói megrovást kötöttek a talpam alá. Elgondolkodom rajta most néha, hogy mi értelme is volt az egésznek. De még mindig egészen biztos vagyok benne, hogy a Kovács András azonos című filmjében sajnos már megkésve megjelenített, a Trabanttal és hobbytelekkel fémjelzett „konszolidáció” által már alaposan ellehetetlenített “nehéz emberek” nélkül még rosszabbul alakult volna minden. A legtöbbünket nem tudta ugyan máig sem zsenivé tenni a forradalomban tanúsított hályogkovácsi magabiztosság, meg a rá következő szorongások, a neuraszténia meg a hipertónia. Be is láttuk már, hogy afféle kötőszövetnek szánt csak bennünket a történelem. Talán a hiúságunk, talán a lelkiismeretünk nógatására, akkor azonban mindenáron hősök akartunk lenni. – Ahogyan mi elképzeltük a hősiességet.

Hagyjuk meg azonban a fiatalabbaknak az iróniát! – Ott voltam a Keleti előtt ’56. október 24-én, amikor először került ki az utcára Obersovszky Gyula lapja, az Igazság. Előttem van most is szegény rikkancs fiú arca, amikor nekiszorították az emberek egy oszlopnak. Ijedtében fel is kapaszkodott a lámpára. Csak úgy engedték le, hogy leszórta az összes példányt, számolatlanul. Akkor a kezébe nyomott valaki egy, az áruknál jóval nagyobb összeget. A fiú csak állt ott, gyámoltalanul. – Hogy ő akkor most hogyan számoljon el a terjesztővel? Majd mi elszámolunk! – mondtuk neki, nagy magabiztosan.  De valójában mi sem tudtuk elképzelni addig, hogy az embereknek ennyire fontos lehet egy ilyen fura című újság.

 “Óber elvtárs” (halálos ítéletének megváltoztatása és börtönbüntetésének letöltése után – Oby Gyula, a 13-ik kerületi Sportfogadás főszerkesztője) a forradalom előtt az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Naplójának kulturális rovatvezetője volt. Járta a vidéket, a Sinka István verseiben, Veres Péter, Szabó Pál és a korai Sarkadi novellákban megírt falvakat. Tudta ő már akkor is jól, hogy mi az igazság. De a Nagy Imre körrel való kapcsolata miatt elmozdították minden állásából. Ekkor alapította meg a Sztanyiszlavszkij Stúdiót a Csokonai Színház mellett. Szegény, az óta már elhalt Thuróczy Gyuri mellett én voltam ott a famulusa. ’56 gyönyörű októberében éppen a Sirályt kezdtük el próbálni. És amikor megjött a hír, akkor egy pillanat alatt a helyére került minden és mindenki. – Vonatra, motorra, teherautóra pattantunk, jött fel Pestre a sok vidékre száműzött szellemi munkaszolgálatos. Néhányunkból nagy író és művész lett. A többségünk azonban csak ágyú-, börtön-, most pedig leginkább kórháztöltelék lett. Lehet azonban, hogy éppen ebben a szerepünkben lettünk igazi hősök. – Tettük, amit tenni kellett. Mint jó színészek, mindvégig és egészen itt voltunk a színpadon. „Hic et nunc”…

Kádárék úgy pacifikáltak bennünket, hogy – mivel nem mertek többé fegyvert adni a kezünkbe -, „hadkötelezettségi hozzájárulás” címén levonták a kezdő fizetésünk 33 százalékát, 3 éven át.  Azt hitték, hogy ha egyszer ránk ijesztenek, életünk végéig úgy fogunk táncolni majd, ahogyan ők fütyülnek. Ehelyett nemsokára mi kezdtük el fütyölni nekik szép csendesen: “Miénk a ház, mert mi viseljük el“. És a szovjet tankon érkezett, de aztán már csak nemzeti csodabogárként megtűrt öreg politikus nagy öntudattal vágta mindig oda a híres magyar jólétet megcsapolni igyekvő szovjeteknek: „Még egy ’56-ért nem vállalom már a felelősséget!” – Mintha akkor vállalta volna! Az elborult agyú Kádár drámáját sokan most a Lear utolsó felvonásává szeretnék transzponálni. Szerintem, a tragédia utolsó jeleneteiben Lear semmivel sem bolondabb azonban, mint a legelsőkben volt, amikor birodalma felosztásával, vagyis adományokkal és kölcsönökkel akarta megvásárolni lányainak (alattvalóinak) a szeretetét.  “Aki szelet vet, vihart arat” – tartja a mondás. A vihar, amely a Lear végén kitör, nem egyszerűen az agg király lelke háborgásának a természetbe való kivetítése, amint azt a tankönyvek előadják. Talán fordítva van inkább. A Világ szenved és háborog azok miatt a hiábavaló gaztettek miatt, amelyeket aszeretet sóvár (igazi visszaigazolásra éhes) öreg király gyerekes tette, az ország szétajándékozása váltott ki. A szelet Kádár akkor vetette el, amikor azt hitte: az oroszoktól kapott kedvezményekkel meg a Nyugaton felvett kölcsönökkel és a várudvaron rotyogó gulyással egyszer s mindenkorra megvásárolhatja ennek a „pragmatikus” („haspárti”) népnek a bizalmát és szeretetét. A primitív és vulgáris materializmus, amelyet pártjának illetékes osztályai műveltek, készséggel felmentést adott persze erre a „pragmatikus” döntésre is. A valóságos emberi viszonyokat érintően azonban egy ilyen lépés – hát, még ha valaki komolyan is gondolja! – tragikus tett, a politikában pedig, még ennél is több. – Naivitás, súlyos tévedés. A kiöregedett diktátorok utolsó, szánalmas bakija.

 Így járt valahogyan Fidel Castro is, amikor személyesen találkozott Putyinnal. Az agg vezér a repülőtéren még szinte mennyből az angyalként üdvözölte a fiatal főnököt. Az első napon el is kísérte mindenüvé hűségesen. A forradalmi dalokkal fűszerezett közös vacsora valahogy azonban nem sikerült. Másnap jórészt egyedül tette-vette már magát az orosz elnök. Miután meggyőződött róla, hogy az amerikai sajtó kellő terjedelemben foglalkozik vele, a világforradalom iránti tiszteletét azonban már csak futólag rótta le. – Elment egy orosz radarállomásra, és biztosította az ott dolgozókat, hogy továbbra is nagy szükség van a munkájukra. Azután meg lazán hazarepült.[16] Így megy már ez manapság, a posztmodern világban. – Ha valakinek van hazája, és van benne háza. De azért aztán nagyon keményen meg kell dolgozni! És a munka jellege alapvetően megváltozott az utóbbi évtizedekben. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – méltatlankodott Antall József, amikor az általa vezetett „átmenet” tempóját kérték számon tőle. Pedig nem is mi, hanem ő csinálta voltaképpen a forradalmat. – Ahogyan lehetett. Ennyi volt benne akkor ebben a puffadt hasú országban és az „eladott régió” helyzetében. Persze, nem mennyiségi kérdés ez csupán. – Ilyen volt a helyzet. Ilyen embereket és ilyenmódszereket kívánt meg, és tett lehetővé. Ugyan hova jutottunk volna mi akkor az ukránok és a grúzok, az üzbégek és a kazahok meg az arabok „forradalmaival”?

Nem is a stílusról, Antall hibátlanul kitartott, a finoman a Monarchiát idéző és egyben osztrák életszínvonalat is ígérő úriember voltáról van csupán szó. Hanem arról a tényről, amelyet mai politikusaink csak nagyon lassan kezdenek felismerni. – Kelet-Közép-Európa meghatározó társadalmi erőinek súlyelosztása jelentősen megváltozott. 1956-ban még az írók vállalták magukra nemcsak az előkészítés, de a kétkezi vezetés, sőt a „levezetés” feladatát is. Gondoljunk csak bele! 1957 elején a Veres Péter, Illyés Gyula, Háy Gyula vezette Írószövetség közvetlenül szervezte a sztrájkokat, majd tárgyalt a hatalommal, a munkásság nevében! A Gomulka rendszer bukásához vezető 1968-as lengyel események a varsói Narodowy Ősök előadásáról kiözönlő diákok lázadásával kezdődtek.
A Prágába bevonult szovjet harckocsikat benzines palackokkal fogadták a diákok a Vencel téren. 1969-79 telén a forradalmi diákbizottságok szervezték meg a munkások akcióit Gdanskban is. Az 1989. november 17-én Prágában kirobbant forradalmat pedig már egyenesen a színházak indították el. – A Színművészeti Főiskola hirdette meg azt a sztrájkot, amely néhány nap alatt elsöpörte Gustaw Husak primitíven reakciós és értelmiség-ellenes rendszerét. Ezért lett a bársonyos forradalom első, sokat skandált jelszava, hogy „Éljenek a színészek!” Ők ismerték fel a pillanat legfontosabb üzenetét is. – 1990 júniusában, az első szabad választások előestéjén ünnepi estet tartottak a Vinohrady Színházban. Ezen a Csehszlovák Köztársaságot alkotó nemzeteket megjelenítő 5 különböző anyanyelvű színész adott elő részleteket a Hamletből. A nézők áhítatos csendben élték meg és fogadták el „fogyasztói” és állampolgári létüknek ezt az új minőségét.  Felfedezték végre, hogy ez az igazi változás, nem csupán a hatalomnak egy felpántlikázott palotaforradalomban való „megragadása” és a tulajdon-, meg a termelési viszonyok megváltoztatásának nevezett „spontán privatizáció”.

A „bársonyos forradalom” helyett mi is gyakran mondtunk akkoriban „színházi forradalmat”. Közép-Európában ez akkor nagyon is lehetséges volt. Tulajdonképpen csak itt volt értelme az olyan szókapcsolatoknak is, mint “aranyos ősz”, “öregasszonyok nyara”, „eper és vér”, „bársony és forradalom”. Ezekben minden igaz, és az ellenkezője is – az. Mint a színházban. Ezért van talán az is, hogy a mi forradalmaink tulajdonképpen a leverésük után kezdenek csak beindulni igazán. 1848 rajongó ifjaiból a Kiegyezés idejére kiválóan képzett szakmunkások lettek az osztrák és cseh műhelyekben. Az ő fiaik építették fel aztán a századfordulós Budapestet meg az egész magyar kapitalizmust. Fújhatná ma is a tudományát a “politikai osztály”, ha nem nálunk találnák a régióban a legjobban képzett és legfegyelmezettebb munkaerőt.

A történtek után, származásom és rovott múltam engem is ebbe az élcsapatba utalt, természetesen. Uránbányász lettem, mert az oroszok ott ingyen osztogatták a sajtot, a férfiúi tehetetlenség ellen. A szellemi hanyatlásom leküzdése végett pedig, beajánlottak Moszkvába, a Lomonoszov Egyetemre. Így legalább, nem voltam többé kihívás az új hatalom kádereinek az osztályhatalom kivívására készülő gyermekei számára sem. Mondhatni, hogy helyettük mentem el katonának. – Az osztályhatalom megszerzéséhez akkor már tudományos fokozat is kellett. De miért adták volna fel ők ezért kényelmes helyüket az itthoni szabadkőműves páholyokban? A keretszámokat persze, mindenképpen be kellett tölteni. Megvolt a módja azonban ennek is. ’45 tavaszán sem a Rózsadombon toborozták az oroszok „malenykij robotra” az ifjakat, hanem a forgalmasabb pesti utcákon. És ha valamelyik állomáson megszökött valaki, hát fogtak helyette másikat. – Akár a legközelebbi váltókezelőt, vagy pályaőrt. Kissé megkésve ugyan, így lettem valahogyan szovjet ösztöndíjas én is. De nem bánom ma sem. És tiszta szívből ajánlok valami hasonlót minden tanulni vágyó fiatalembernek. Ők aztán még annyira sem ismerik az oroszokat, mint mi annak idején. Így hát nem ismerhetnek igazán bennünket, a szüleiket sem. Milyen esélyük van rá akkor, hogy önmagukat megismerjék? Hiába áll nekik a világ, nem vándorolhatnak ki egészen erről az öreg és szűkös kontinensről, amelynek az orosz határtól nyugatra eső része az EU-val és minden kapcsolt részével együtt is,  kisebb Oroszországnál. – Ide van letéve a kenyerük.

Azok a kérdések, amelyekről a ’80-as évek vége felé nálunk még csak a maoista és más, echte proletár szalonokban lehetett hallani, Moszkvában akkor már a közbeszéd tárgyai voltak. – Egyik társam egyszer a csúcsforgalomban araszoló trolibusz útvonal jelző tábláját kezdte el babrálni idegességében. A hátsó peronon szorongó többi utas ügyet sem vetett rá. De a tömött kocsi belsejében egyszer csak felpattant egy öregúr, és azzal kezdte vádolni nagy hangosan, hogy meg akarja változtatni a közlekedés jól bevált rendjét. Az utasok fáradtan hallgattak. Aztán valaki idegesen felvihogott. – Értse már meg, hogy nem vagyok ellenforradalmár! Ezt magyarázta egy fiatalember egy füles sapkás úrnak a kenyérboltban is. – Csak élni szeretnék a jogaimmal. És nem szeretem a ragacsos fekete kenyeret. Maguk sem ezért harcoltak, igaz-e? De az hidegen csak ennyit válaszolt: magának fogalma sem lehet róla, hogy mi az élet! Lehet, hogy neki volt igaza?

“Mit használ az embernek, ha az egész

Világot megnyeri, lelkében pedig, kárt vall?” [17]

Füles sapkánk még nincsen, de lassan veteránok leszünk már mi is. – Ha benő akkorra a fejünk lágya. Az ennek az írásnak az elején idézett Kell-e nekünk Oroszország? című, talán inkább tréfának szánt interjú a Népszabadságban jelent meg annak idején. A baloldali lap helyét betölteni igyekvő Magyar Nemzet most Kósa András tollából egy hasonlóan elszánt interjút közöl Gyarmati István biztonságpolitikai szakértővel, Elmenni a határokig[18] címmel. Ezúttal alcím is van azonban: „Trumpnak erőből kellene tárgyalnia Putyinnal.” Ezúttal a szerkesztő egy általánosító jellegű téma megjelöléssel igyekszik elsimítani a mondatból kicsengő, sürgető felszólítást. – Átrendeződő világhatalmi viszonyok. Mintha a változó erőviszonyok függvényében nem a világhatalmak rendeznék át bizony az egymással fennálló egyéb viszonyaikat is, szüntelenül, kínos pontossággal, hanem maguk a viszonyok tennék ezt helyettük, mondjuk, a határok puszta megváltoztatásával. Ugyan mit érnek azonban az ilyen, nem a valóságos állapotot rögzítő határok most Ukrajnában vagy a Balkánon? És vajon nem egy ugyan olyan óvatos távolságtartást, valójában tehát a kérdés nagy ívben való megkerülését jelenti-e most ez a szerkesztői trouville is, mint az említett furcsa cím volt a Népszabadságban? És vajon meddig lehet tartani még a kérdéstől ezt a távolságot – egy olyan országban, amely alig néhány száz kilométerre fekszik az orosz határtól?

Ezen kérdések időszerűségét az új amerikai elnök beiktatása adja, akit régi jó szokásunk szerint, ezúttal is mi akarunk kioktatni elsőként. A volt lett és román elnökkel, valamint az egykori szlovák kormányfővel közösen, Gyarmati István írt már nyílt levelet Barack Obamának is, amelyben figyelmeztették az orosz vezetésben rejlő kockázatokra. Ő azonban csak 6 év múlva reagált a témára, miután a The New York Times és a The Washington Post is foglalkozott vele. Most aztán Donald Trumpnak is küldtek egy nyílt levelet, amelyben figyelmeztetik: veszélyes lenne orosz-amerikai alkut kötni a kelet-európai államok feje fölött. „Putyinnal vigyázni kell – óv az interjúban is Gyarmati. – Diktátorokkal szemben nem folytathatjuk a megbékélés politikáját, az orosz vezetés azt érti, ha valaki az erő helyzetéből politizál.” /…/ „A Putyin-barát politikát ellenzők legfőbb szövetségese a Kremlben ül, és Vlagyimir Putyinnak hívják, mert előbb-utóbb az orosz elnök túltolhatja a biciklit”- csitítja a hideg és meleg háborúkkal szembeni aggodalmainkat a szakember. És ha valaki erre a jól bevált képre netán épp a NATO csapatoknak és az amerikai tankoknak az orosz határhoz való túl közel tolását asszociálná, őt meg így világosítja fel. – „Putyin úgy akar egyenrangú partner lenni, hogy beleszólhasson, ki lehet NATO-tag, ki nem. Putyin diktálni akar a térségben.” Eligazít a Mit tegyünk? kérdésben is. – „Az oroszoknak el kell fogadniuk, hogy ez már nem egyenrangú partnerség, de miután még nem fogadják el, a Nyugatnak kellene kijelölnie a határokat, valahogy úgy, mint Ronald Reagan tette. Nem lett belőle háború, bár a szovjetvezetők minden másnap ezzel fenyegetőztek. És természetesen, ha megvannak ezek a határok, akkor ezen belül szorosan együttműködni Oroszországgal, hiszen egy csomó dologban erre megvan a lehetőség.” 

Valóban, pofonegyszerű! – Úgyis éppen Moszkvába készül az elnök. Vigyen hát magával egy biciklit, és jelölje ki mindjárt az új határokat vele! Akkor aztán elkezdhetjük a szoros együttműködést, amelyre már olyan régen várunk. Persze, csak lassan, okosan! Kizárólag csak gazdaságilag. – Szankciókkal. Úgy emlékszem, hogy Wodehouse Rengeteg pénz című regényében olvastam valami ilyesmit. – Az egyik szereplő felhívja a másikat, és a felesége elcsábításával gyanúsítja. – Kéhlek szépen, beszélni szeretnék veled a megölni téged ügyben! És amikor az illető vonakodik a találkától, akkor modortalan és bizalmatlan embernek nevezi, mélyen megsértődik, és bosszút forral.

Úgy képzelem, hogy Trump elnök nemcsak a lett, szlovák, román magyar szerzőket olvassa, de néha Wodehouse-t is. Ez esetben talán jót nevet majd ezen a történeten. Mivel azonban higgadt és gyakorlatias politikusnak is képzelem, megtörténhet, hogy a sajtó-összefoglalót olvasva, a Putyinnal foglalkozó résznél eszébe jut majd előbb-utóbb elkerülhetetlen európai útja, és vastagon aláhúzza a „túltolni a biciklit…” kifejezést. – Jó lesz majd valamelyik Moszkvában elmondandó beszédéhez egy elcsépelt ukrán, vagy indián szólásmondás helyett. – Egy tőről metszett hungaricum!

Kell-e nekünk ez? Éppen olyan ostoba egy ilyen kérdés, mint az írásom fő címében szereplő. De ez kevésbé árthat most már, talán inkább használ. – Nem egészen úgy persze, ahogyan a feltevői gondolják. De ha csak irónikusan, a visszájáról is, enyhíti, oldja egy kicsit a két nagyhatalom közötti feszültséget, az csak jó lehet nekünk. Ha néhány kelet-közép-európai politikus és biztonságpolitikai szakember erőfeszítése csak ennyit ért is el, megérte az is. Hogy túltolták ezúttal a biciklit egy kissé ők is? Vagy, akár ezzel az érzelmes ruszofil voltommal én magam is? Megesik bizony ez egy olyan világban, amelyben minduntalan ide-oda tologatják a sorompókat. Néha összeakadnak egy kicsit. Persze, hogy túlszalad néha rajtuk az ember, akaratlanul is.

Az igazság az, hogy sem az amcsik, sem az oroszok nem értik még igazán ezeket a kerékpáros dolgokat. De eljön majd az ideje annak is. – Ha náluk is annyiba fog majd kerülni a benzin meg a gázolaj, mint most nálunk. Így megy ez.

[1] Ld. D. G. Gacsev: Uszkorennoje razvityije lityeraturi. Moszkva, 1964.

[2] Fjodor Tyutcsev: Oroszország[2](Szabó Lőrinc fordítása.)

[3] Petőfi Sándor Összes Prózai Művei és Levelezése. Szépirodalmi, 1960.  426. old

[4] Pest, május 27. 1848.; Életképek, 1848. június 11. In: P. S. Összes Prózai Művei és Levelezése; Szépirodalmi, 1960. 422.

[5] Ld. erről részletesebben: Görög Tibor – Ács Ilona: Jegyzetek az eurázsiaiság másodvirágzásáról.
– XXI. század. 1992. 1. sz. 3-15 old.

[6] Ld. erről részletesebben: Görög Tibor: I. Safarevics esete a ruszofóbiával. XXI. század. 1992. 3. sz. 12-17. old.

[7] B. M. Boriszov: Nacionalnoje vozrozsgyenyije i nacija-licsnoszty. Iz-pod glüb. 1974.199-217. old.

[8] E. Limonov: Drugaja Rosszija i konturi buduscsevo. 2005. Moszkva.

[9] V.ö. A. Dugin: Az Eurázsia-vita és a nacionalizmus apológiája. – Doktrínák és alternatívák. Bp. 1998. 98-109. old.

[10] Oroszország elrablása. Budapest. 1999. 116.old.

[11]Szilágyi Ákos: Az Orosz Rém. Magyar Hírlap.  2000. május 30.

[12] David Remnick: Lenin sírja. Európa. Budapest. 1998. 824. old.

[13] Ennek jellemző darabjai voltak a ’80-as évek eleje szovjet posztmodern “szoc-art” költészetének olyan alkotásai mint Vitalij Komar és Alekszandr Melamid Nosztalgikus szocialista realizmus ciklusa: Sztálin és a Múzsák, A szocialista realizmus eredete,  Egyszer gyerekkoromban láttam Sztálint, stb.

[14] Balogh András: A Világ 2000 után. Töprengések a nemzetközi politikai rendszer szereplőiről. Európai Ház. Budapest. 1999. 21. old.

[15] Feliks Tower: Dobro pozsalovaty v Evraziju! Rubezsi, 2006. 2. sz. 20-25. old. Ld. még: www.panarin.com.

[17] Máté 16,26. –  Márk 9,36. – Lukács 9,25.

[18] Elmenni a határokig. Interjú Gyarmati István biztonságpolitikai szakértővel. – Magyar Nemzet. 2017. január 21. 25. old.

[i] in: David Remnick: Lenin sírja. Európa. Budapest. 1998. 824. old.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük