5 éve halt meg Ács János
(1949.03.22. – 2015.07.22.)
„Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, s rohanj, János.”Ady Endre: A mesebeli János.
Nyaralás helyett, az idén velünk karanténoztak Petya (Pjotr) és Nati (Natalia), az orosz-lengyel unokáink. Szokásom szerint, felolvastam nekik is ezt az írást, hadd tanuljanak. – Oj, Bozse moj! – hangzott fel ezúttal egybehangzóan, de kissé ironikusan. – Megint egy hatásvadász cím! Ráadásul, egy elhunyttal kapcsolatban! És éppen a posztmodern Nagy Testvér poszt-dramatikus és poszt-színészi, mindazonáltal lebilincselően rendezői, koreográfusi és látványtervezői divatának a fénypontján! – Hát nem tudnád már egyszer a saját farkaddal verni le a csalánt?
Nyugi, mondom, nálunk nem csíp, hanem inkább simogat a csalán. – A legolcsóbb kéjvonat Versailles felé. A hamv (hamu) pedig, egy régi magyar szó, szerepel a Halotti beszédben. – „Isa por es homu vogmuk”. Majd a Himnuszban: „S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” Nálunk Jani bácsi használta leggyakrabban ezt az szót, de nem eredetieskedni akart vele, inkább a dohányzás ártalmasságára akart figyelmeztetni bennünket, nagyzoló kamaszokat. Ő így is az ország egyik legeredetibb színházi rendezője lett hamarosan. Hogy sok más, tehetséges emberrel együtt, miért kedvetlenedett el, arról könyveket írtak már. Sokat töprengtem rajta én is. És lassanként megértettem, hogy éppen így teljesítette a feladatát. – Megérttette velünk, hogy édesanyja miért hagyta el a tisztes polgári házat egy munkaszolgálatos költőért, és miért vállalt feladatot az ellenállásban. Majd, ’56 után, miért lépett ki, és szült inkább az egyik tanítványától öt tehetséges gyermeket. És hogy miért Jani lett a „kulák”, a kedvenc, akiben anyja meg szerette volna élni a maga elillant életét. A Nemzeti stúdiója, a szegedi egyetemi színpad, majd a Főiskola után, miért lett éppen a pragmatista Ádám Ottó tanítványa. Miért szerződött mégis Kaposvárra, majd, miért jött el onnan. És hogy miért nem tudta megvalósítani még az Új Színházban sem az egykori terveket. És hogy miért kellett ebből a következtetést a lehető legszemélyesebb és legradikálisabb módon levonnia.
A csalán még magasabbra nőtt az óta, és most már tudatmódosítóként is forgalmazzák. Le lehetne verni még, de nemigen érdemes. Hamarosan elvirágzik úgyis. – Elszórja a magjait, és tele lesz vele a kert. Akkor aztán véletlenül sem virágozhat már ki egyetlen másfajta virág sem. Mindezt el akartam mondani a temetésen, de nem volt módom rá. Pedig tennünk kellene valamit, mégis!
Az nem elég, hogy a mi mostani, az Adyéknál talán még sokkal színpadiasabb kis forradalmunk után Jani elvitte a balhét. – A még Aczél György kinevezte költők és drámaírók, orvos-történészek, hivatásos és megélhetési forradalmárok helyett. Nem, mintha kérték volna rá. Sőt, éppen az volt a bajuk vele, hogy az eredeti, tehetséges, de naiv célokat követte, már jóval a trófeák és a stallumok szétosztása után is. Hogy ottmaradt nekik, mint egy hurka-pálcikára ragasztott, gyűrött kis zászló egy, már okafogyott tüntetés után. Még ha egy amatőr balek lett volna ő is. De hát profi volt, és pályatárs. – Versenytárs!
1982 nyarán a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál nagydíját nyerte el a kaposvári színház Ács János rendezte, Marat/Sade előadása, amelynek egyik díszlete a Corvin közt ábrázolta, közvetlenül a „lengyel események” után. – „Nem úgy fogadták már, mint egy érdekes, furcsa előadást, hanem mint valami programnyilatkozatot. Csapatostul jöttek a nézők, buszokkal, kocsisorokban. Szinte tüntetéshez hasonlított, ahogyan tapsoltak, ünnepeltek”– emlékezett a rendező. Az előadás a forradalom félrevezetett katonái pedig, komoran, szinte a könnyeiket nyelve masíroztak Moszkva felé az újgazdag hadi szállítók papír bakancsában. Valahogy úgy, ahogyan az orosz kiskatonák vonultak be ’56-ban Magyarországra, ’68-ban Csehszlovákiába, majd Afganisztánba, Csecsen földre. – Ők tudták már, hogy mi szokott lenni nálunk a forradalom.
A nemzetközi siker Köpeczi Béla akadémikust, kulturális minisztert arra késztette, hogy nagy, elemző cikket szenteljen a Kritikában az előadás „problematikus szellemiségének”. Kaposvárt ez után felrobbantották. Mivel a Nemzeti örökös tagjai meg egymást falták fel, és kellett már valami szenzáció a hitelezőknek is, a kaposváriaknak felajánlották a nemzet színházát, mint a rendszerváltás kísérleti műhelyét. – És ők el is fogadták. Csakhogy a Nemzeti színészei meg őket nem fogadták el. Így hát a Katona József Színház belvárosi aranykalitkája lett az övék, ott hirdetik az óta is az efféle, bársonyos, színházi forradalmak igéit, nagy fennen.
Jani persze, kimaradt ebből is. De a kaposvári és a Madách Színház Sirályának összecsapása után megrendezte a maga Sirályát, amelyben bebizonyította, hogy az óvatos Ádám Ottó verébre lövöldözött Gábor Miklóssal és Tolnai Klárival a vezető szerepekben. – Az „új művészetért” lelkendező Nyina meg, Kaposvárott sem találta meg az élete értelmét. Amikor az igazi főhős, Kosztya, a tehetséges, de a maga igazi darabját megírni mégsem tudó fiatal író megérti ezt, véget vet – tragikus korán! – a maga kétségbeesett próbálkozásainak is.
Jani nem adta még fel azonban. Az Új Színházból a Cseresznyéskerttel üzent. A két ifjú szerelmes, Trofimov és Ánya itt már nem egy új művészetről, de egy új országról ábrándoznak. – Ugyanolyan hebehurgyán. „Egész Oroszország a mi kertünk!”, vigasztalják a tulajdonosokat. A birtokot azonban mégis elárverezik. – A vadprivatizáció első nyerteseinek adják el, nyaralóként. A kezdeti tájékozatlanságát hősi kitartássá edző Kolhaas Mihályként, Jani rohant azonban tovább és tovább, keresve a „messzi várost”, amely eközben szépen kifosztott bennünket, tudományos alapossággal. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjamárGyőrött került színpadra jó néhány más, felejthetetlen előadással együtt. Több súlyos műtét után sem tudott jobb végrendeletet írni ezeknél.
Így aztán mind máig nem dőlt el, hogy kié legyen a család talán legértékesebb vagyontárgya, a még Zilahról hozott fafaragásos hamutartó, amely a másfél szobás lakás konyhájának asztalán állt évtizedekig, és édesanyja halála után, a saját lakásában is a fő helyen tartott. A két, keményen dolgozó középkáder szülő, meg a gyakran késő éjszakáig náluk vitatkozó kollégáik, abban nyomták el az életük ki nem mondható sok gondját, baját magukból magukba szívó Munkás, Kossuth, 5 éves terv, meg Szimfónia cigaretta végét.
Csak hát, nem lehet mindettől ilyen könnyen, gyorsan és olcsón megszabadulni. Talán ezért is nevezte Jani tréfásan hamvvedernek ezt a családi relikviát, és tartózkodott a használatától. Lehet, hogy el kellett volna, hogy temessük, vele együtt? Sokat tűnődöm most ezen. Persze, ezzel besoroltuk volna őt mi is a magunkfajta koca-dohányosok és koca-forradalmárok közé, kimondatlanul. Pedig, nem volt az! Egyébként meg, miért ástuk volna el azokat a jó kis gyutacsokat? Egyszer csak kisülhet még valami ebből az egészből, mégis!
– Na?
– Nati: Remekül értettem az egészet. Csak azt nem egészen, hogy ilyen nagy és okos unokákkal, mint mi vagyunk, miért igyekszel te, elég sandán, magadat tüntetni fel Jani bácsi egyedüli örökösének?
– Petya: Én ezt jegyeztem fel a naplómba. – „Mindezek után, szegény nagyapa kikanalazta a zabkásáját, és odagurította forgószékét ahhoz a hosszúkás asztalhoz, amelynél a mély alkotói válságait szokta kipihenni.”
– Én: Rendben, vettem. – Megbeszéltük, ti vagytok a fogó!