Tóth H. László: Az elszalasztott 30 év? – Gondolatok Pozsgay Imre, a Rendszerváltozás Rendszere, és az „Orbán-rezsim” kapcsán

Amikor ezen sorok lejegyzésre kerülnek, épp két nappal a magyarországi EP választás előtt, azon lamentálnak az elemzők, hogy a Fidesz várható tarolása mellett a 9-12%-os sávban melyik erő érheti el az ezüstérmet. Jellegzetes tünete ennek a korszaknak, hogy a különféle intézetek komoly esélyt adnak arra, hogy a Gyurcsány Ferenc felesége vezette Demokratikus Koalíció fusson be erre a helyezés szempontjából jó, támogatottság szempontjából viszont siralmas pozícióba.

Ilyenkor előkerülnek persze az elrontott rendszerváltással kapcsolatos gondolatok is. Pár hónappal ezelőtt látott napvilágot egy esszé a Mandiner publicistájától, aki amúgy büszkén vállalja szülei ősfideszes voltát. Trombitás Kristóf Pozsgay Imre szerepén keresztül mutatja be a régi hatalmi elit „átmentését”, ami nézete szerint a rendszerváltás kudarcához vezetett.

Régóta ismert toposz a magyar politikai életben – még egyetemen is tanítják – hogy „az SZDSZ engedte ki a karanténból az MSZP-t”. A jobboldali kommentárok ehhez kapcsolódva teszik hozzá, hogy az „SZDSZ elárulta a rendszerváltást, amikor Horn Gyulával koalíciót kötött”.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy lényegében fenti két téveszmének a cáfolatán keresztül magyarázhatjuk meg mindazt, ami a Rendszerváltozás Rendszerének, illetve az „Orbán-rezsimnek[1]” létrejöttéhez, majd stabilizálódásához vezetett. Itt mindenképpen egyszerűsíteni szükséges. A Rendszerváltozás Rendszerének két meghatározó jellegzetességét azonosíthatjuk (amikből a többi is levezethető). Az egyik az intézményes oldal, a Kerekasztal-tárgyalások során létrehozott (ideiglenesnek szánt) konstrukció, amely a felek kölcsönös bizalmatlansága alapján minden fontos, meghatározó döntést a törvényhozási kétharmados többséghez kötött (legyen ez személyi döntés, főbb törvény, vagy határozat meghozatala). Ehhez kapcsolódva azt is mondhatjuk, hogy lényegét tekintve a magyar közjogi rendszerben nincs más olyan szereplő, amely voltaképpen ellensúlya, vagy akár csak korlátja lehet a törvényhozási kétharmad akaratának. A Rendszerváltozás Rendszerének másik, e helyütt érdekesebb alapvonása az ideológiai szembenálláson alapuló bipoláris pártrendszer. Ez – szemben azon nyugati példákkal, ahol a kétpárti, vagy a kétpólusú versengés rendszerstabilizáló hatású – itt hideg polgárháborúhoz, majd a Fidesz kétharmados többségéhez vezetett. Ennek következtében az „Orbán-rezsimet” vagy a 2010 utáni hatalmi konstrukciót sem különíthetjük el a Rendszerváltozás Rendszerétől, inkább tekinthető annak egy új korszakának.

A magyarországi helyzetet meghatározó tényező volt, amit mi „balliberálisnak”, vagy egyszerűen csak „ballibnek” nevezünk. Ez az ilyen formátumban máshol nem létező (természetesen léteznek baloldali liberálisok, vagy liberálisabb baloldali erők másutt is, a magyarországi ideológiai konstrukció azonban unikálisnak tekinthető működése megjelenése és összeforrottsága okán), korát lényegében megelőző (tulajdonképpen nyugaton mostanában erősödnek föl azok az ideológiai természetű harcok, identitás-konfliktusok, amelyek már a ’90-es években megakadályozták a rendszer stabilizálódását) konstrukció éppen Pozsgay Imre megbuktatásával és kiszorításával tudott létrejönni. A magyar rendszerváltozás egyedülálló volt a régióban annak tekintetében, hogy a diktatúrát lezáró választásokon (amely nálunk egybeesett a demokráciát megalapozó választással) már nem a rendszer-kérdés volt meghatározó, hanem a rendszerváltó erők egymással folytatott – ideológiai alapú – háborúja. Ez pedig visszavezethető az ún. „négyigenes” népszavazásra. Annak kezdeményezői a mai napig büszkén vállalják fel, hogy ezzel sikerült megakadályozni azt, hogy egy „kommunista” kerüljön a később létrejöttnél legalább legitimitásában erősebb államfői pozícióba. Voltaképpen ekkor veszett el a konszolidálható demokrácia esélye, hiszen ekkor fordult egymással szembe a korábban együttműködő két ellenzéki csoportosulás (a „népi” és „urbánus” gyökerű ellenzék) és ekkor kezdődött a máig tartó engesztelhetetlen háború. Pozsgay további sorsa is fontos a szempontunkból. Sokan szemére vetik, hogy „köpönyegforgató”, hiszen a baloldalt elhagyva végül is Orbán Viktor és a Fidesz pártján kötött ki. Elfelejtjük ilyenkor azonban azt, hogy Pozsgay akkor hagyta el a „baloldalt” amikor az konjunktúrában volt, későbbi karrierje szempontjából pedig végzetesnek is tekinthető döntést hozott. A váltásban – sok más kollégájától eltérően – egyáltalán nem egzisztenciális szempontok játszottak szerepet, ezt bírálói is elismerhetnék. Pozsgay 1990 őszi kiszorítása az MSZP-ből, ami előjátéka volt a Chartával is előkészített MSZP-SZDSZ koalíciónak lényegében hosszú távon azt ásta alá, hogy valódi baloldali politika jöhessen létre Magyarországon.

Lehet az SZDSZ-t a rendszerváltás árulójának tekinteni, azonban ha a másik irányból nézzük más képet kapunk, és talán a jelenlegi helyzethez vezető okokat is feltárhatjuk. Ha baloldali szempontból nézzük, akkor nem az SZDSZ követett el árulást, hanem az MSZP, amely abszolút többsége birtokában is bevette a liberálisokat a kormányzásba, hogy lényegében – szembemenve saját identitásával és szavazói igényével – megvalósítsa a programjukat. Az 1994-98, majd 2002-2010 közötti „balliberális” kormányzás ugyanis nem jelentett mást, mint (nagy vonalakban) hogy a baloldal szavazói bázisának támogatásával valósíthassák meg a neoliberális gazdaságpolitikát és a kulturális szférában is a liberális befolyást. Mit nyert ezzel a baloldal? Mára láthatjuk, semmit… Jellemző, hogy a ballib közegben a mai napig az az egyetlen rövidke korszak szerepel a legfőbb hibaként azonosítva, amikor legalább megpróbáltak baloldali intézkedéseket is hozni (Medgyessy-korszak eleje). Az MSZP tehát – amely nyilván a benne azért már kezdetektől meglévő modernizációs küldetéstudat hatására is – amikor választani kellett, a neoliberális utat választotta. Jellemző példa erre a Horn-kormány alatt a Bokros-csomag és az energiaszolgáltatók – és sok minden más – privatizálása, vagy úgy en bloc az egész Gyurcsány-korszak. Ezek után persze csodálkoznak, hogy a fentebb említett szavazók eltűntek. Jellemző mára, hogy olyan vidékeken is 50% körül, vagy afölött végzett tavaly a Fidesz, ahol korábban (még 2006-ban, illetve előtte) az MSZP volt megdönthetetlen. A magyar pártrendszer sajátossága és a kulturális determináltság eredménye, hogy mára a Fidesz tudja autentikusabban a baloldali igényeket képviselni. (Amit persze a kritikusok populizmusnak bélyegeznek.) Amikor pedig a Fidesz vezette kormány egyébként gazdasági-társadalmi jobboldali döntéseket hoz (felső középosztály támogatása, segélyezés visszaszorítása, közmunka, összefonódás a nyugati multikkal, „rabszolgatörvény”), akkor nagy a rácsodálkozás, hogy nem dől be a támogatottsága és nem a „természetes” baloldal felé vándorolnak a szegényebb rétegek voksai. Ha végigtekintünk az ellenzéki erők EP választásra szóló szlogenjei között, akkor baloldalibbnál baloldalibb programpontokat láthatunk. Persze, cinikusan azt is mondhatjuk, hogy egyrészt nem EP kompetenciába tartozó ügyekben, másrészt 9-10%-os támogatottság mellett könnyű be nem tartható ígérteket tenni, de a helyzet az, hogy a legnagyobb probléma az, hogy ezek a szereplők teljességgel hiteltelenek. Mitől gondolná azt az MSZP-ről vagy a DK-ról bárki is – leszámítva persze a leginkább elkötelezett szavazókat – hogy most már máshogy döntenének, mint korábban bármikor, amikor pozícióban voltak.

A „ballib” már beárazta előre EP bukását, nem is ez a fő céljuk. Ők leginkább kárörvendeni szeretnének az LMP esetleges kiesése és a Jobbik meggyengülése fölött. Akkor – lehet, hogy még egyszer, utoljára – ők tudják a lapokat osztani, főleg Budapesten. Nem véletlen hogy minden eszközt megragadnak Puzsér Róbert sarokba szorítására. Itt nem Puzsér személye az érdekes, hanem az, amit egyébként ő is megérzett, hogy a régen Magyarországon hegemón pozícióban levő ún. „ballib értelmiség” és a hozzá kapcsolódó politikai szereplők meg tudják őrizni legalább az ellenzékben a monopóliumukat. Ez persze a Fidesznek sincs ellenére. Egy ilyen mérkőzést még egy rossz kormányzati teljesítmény mellett is simán megnyernek. Az ország viszont nem sokat nyer egy kontroll nélküli kétharmados kormánypárton és egy a korábbi pozíciói töredékébe is tíz körömmel kapaszkodó egykor domináns eliten. Ők mára oda jutottak, ami voltaképp a nagyjából számítható tényleges bázisuk. „Csak” egy magyar baloldal kialakulásának és egy egészséges politikai váltógazdálkodás létrejöttének esélyeit játszották el.

Ez az a folyamat, amely Pozsgay Imre kiszorításával kezdődött és a Fidesz jelenleg vége láthatatlan dominanciájához vezetett.

Budapest, 2019. május 24.


[1] Tanulmánykötetet is megtölthetne azon elemzéseknek és kísérleteknek sora, amelyek a 2010 utáni magyarországi politikai berendezkedés jellemzésével próbálkoztak. E helyütt azért alkalmazzuk – idézőjelesen – Körösényi András kifejezését, mert ez tekinthető a legkevésbé normatívnak az elemzésekben felmerültek közül.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük