Széphalmi Diéta, 2017.
Az európai bevándorlás esetében ki kell emelni, hogy az európai gyarmattartó országok és az afrikai és ázsiai iszlám lakta területek közt évtizedeken vagy akár évszázadokon át nagyon szorosak voltak a gazdasági és a társadalmi kapcsolatok, és ezért az Európába történő iszlám bevándorlás – érthető módon – napjainkban felülmúlja szinte az összes egyéb, Európán kívülről érkező bevándorlás mértékét. Sok esetben a volt gyarmattartó országok lakosaiban élő látens vagy nyílt lelkiismeret-furdalás és hozzájárul ahhoz, hogy nem csak elfogadják, hanem sok esetben üdvözlik is a fejlődő országokból érkező bevándorlást.
Michel Houellebecq, francia szerző, 2015-ben, a Charlie Hebdo elleni véres merénylet napján megjelent „Behódolás” című regényét követően napirenden van az európai gondolkodásban Európa iszlamizálódásának taglalása, de mind a mai napig nem alakult ki erre vonatkozóan egységes álláspont a térség gondolkodói közt. A lelkiismeret-furdalástól gyötört liberális és baloldali nyugat-európaiak mellett egyfelől vannak, akik azt állítják, hogy Európának hosszabb távon gazdaságilag is előnyös lehet az iszlám országokból történő bevándorlás, mivel e nélkül a kontinens menthetetlenül el fog öregedni, és nem lesz, aki eltartja az időseket, mások viszont Európa keresztény, illetve szabadelvű (alapvetően posztmodern) tradícióit egyaránt féltve inkább rettegve tekintenek a bevándorlásra és inkább igyekeznének elkerülni azt. A következőkben ezeket az aspektusokat igyekszünk röviden áttekinteni.
Véleményünk szerint Európa iszlamizálódása nem egy egyszerű folyamat, amelynek csak rossz vagy csak jó oldalai lennének, hanem inkább egy olyan sokarcú jelenség, amely sokak számára egyaránt tartalmaz előnyöket és hátrányokat. A véleményeket pedig e tekintetben erősen meghatározzák az olyan értékalapú tényezők, mint a poszt-modern, a modern, vagy akár a tradicionális keresztény vagy zsidó értékek elfogadása vagy éppen elutasítása.
A harmadik világ országaiból érkező európai bevándorlás háttere, okai
Európa iszlamizálódása már akkor elkezdődött, amikor még az ötvenes években elkezdték a nyugat-európai országokba csábítani a gyarmatbirodalmakból az olcsó munkaerőt (elsősorban Franciaországba, Nagy Britanniába, a Benelux országokba, illetve az akkori Nyugat-Németországba). A második világháborút követően Európa ugyanis jelentős munkaerőhiánnyal küzdött, mivel a férfiak jelentős része elpusztult a háborúban, és ugyan a háború után a születésszám jelentősen megnőtt minden egyes európai országban, ez azonban nem volt képes rövidebb távon pótolni a háború emberveszteségeit. A megoldás ekkoriban egyszerűnek látszott: csak annyit kellett csinálni, hogy a volt gyarmatok lakosságának meg kellett adni az anyaország állampolgárságát, s lehetővé kellett tenni, hogy a gyarmatok (majd később a függetlenné vált gyarmatok) lakosai eljuthassanak Európába és ott munkavállalási engedélyt kapjanak.
Ahogy erre sor került, úgy kezdett megoldódni a nyugat-európai országokban az ipar munkaerőhiánya, valamint vált lehetővé azoknak a rendszerint piszkos és rosszul fizetett munkáknak az ellátása is, amelyek elvégzésére a helyi francia, angol, olasz, holland, vagy német polgárok egyre kevésbé voltak rávehetők. Úgy nézett ki, hogy a helyzet mindenkinek megelégedettségére fog alakulni. Az európai gyáripar megkapja azokat az áhított olcsóbérű munkásokat, akik ezen túl még hálásak is lesznek azért, hogy az otthoni (afrikai vagy ázsiai) viszonyokhoz képest sokkal előnyösebb közegbe kerültek, és akik abban reménykedtek, hogy majd később lehetőségük lesz gyermekeik iskoláztatására és ez által a társadalmi felemelkedésre, valamint az áhított beilleszkedésre is.
Ez a boldog állapot egészen a hetvenes évekig tartott, amikor a frissen elindult globalizáció nyomán lehetővé vált a termelés egy részének az olcsóbérű fejletlen országokba (amelyeket akkoriban eufemisztikusan „fejlődő országoknak” neveztek) való kitelepítése. A globalizációt elsősorban a korszerű és hatékony telekommunikáció eljárások megjelenése, valamint a szállítás olcsóbbodása tette lehetővé, amikhez még a tőkeáramlást megkönnyítő nemzetközi szabályozás-változások is nagymértékben hozzájárultak. Mindennek az eredménye a külföldi működőtőke-beruházások korábban sohasem látott ütemű fejlődése és a nemzetközi vállalkozások (multik) kialakulása volt. Ennek során tipikus modellként az értékláncok egy része (rendszerint a tervező és irányító munka) a fejlett centrum országokban helyezkedett el, az alacsonyan képzett munkaerőt igénylő összeszerelő tevékenység pedig az olcsóbérű fejlődő országokban működött. Természetesen a termékeket nagy mennyiségben szállították a különböző országok között – attól függően, hogy melyik erőforrás hol volt olcsóbb.
Gyorsan kiderült, hogy sokkal előnyösebb az egyszerű, olcsó munkát igénylő tevékenységek kivitele az olcsóbérű országokba, semmint a munkaerőt költöztetni a fejlett centrum országokba. Ez a termelés kitelepítés ugyanakkor azt is eredményezte, hogy Európában a foglalkoztatás csökkent, ami leginkábba pár évvel korábban Nyugat Európába érkezett, alacsonyan képzett bevándorlókat érintette súlyosan. Ezen emberek egy része a termelés kitelepítések nyomán elvesztette a munkáját. Ezzel párhuzamosan elindult, illetve felgyorsult a gyarmatokról bevándorolt lakosok elkülönülése az európai többségi társadalomtól – amit nem csak az eltérő kulturális hagyományok és életmód, de a munkahelyek elveszítését követő anyagi lecsúszás is előmozdított.
Ezen közben a korábban a gyarmatokról bevándorolt lakosok gyermekeinek a beilleszkedése is problémássá vált, ugyanis hiába végeztek el nagyobb arányban jó iskolákat, társadalmi elfogadottságuk korántsem volt azonos a többségi társadalom gyermekeiével. Ez természetesen növekvő bizonytalanságot eredményezett körükben és elvezetett ahhoz, hogy még a viszonylag tanultabb és anyagilag jobb helyzetben levő második generációs bevándoroltak is egyre frusztráltabbak lettek, s fordultak tömegesen az iszlám vallás felé, ahol társakat és azonosságtudatot találtak. Ezek az iszlám felé fordult fiatalok lettek aztán a 20. század végén, illetve a 21. század elején azoknak a nyugat-európai iszlamista terrorista szervezeteknek a tagjai, illetve támogatói, akik aztán Nyugat-Európában jelentős feszültségeket okoztak.
Európa iszlamizációja a 21. század elején, az „arab tavaszt” követően
De Európa iszlamizációját nem csak a 20. század közepétől a térségbe érkező bevándorlók, hanem a 21. század első éveiben egyre nagyobb arányban érkező új bevándorlók is előmozdították. Az új bevándorlók esetében a 2011-es, úgynevezett „arab tavasz” nyomán destabilizálódott közel-keleti országokból a politikai zűrzavar elől elmenekült emberek jelentették az utánpótlást, és ebben az esetben is erős a gyanú, hogy „egy sajátos man made disaster”, vagyis mesterségesen kreált válság áll az események hátterében.
A 21. század elején az Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai sorra kezdték támogatni a közel-keleti országokban a „demokratikus” mozgalmakat, amely lépésekkel csak annyit értek el, hogy az államaikban korábban vaskézzel uralkodó diktátorokat (mint például az iraki Szaddám Husszein, a líbiai Kadhafi, az egyiptomi Hoszni Mubarak, és így tovább) sorra olyan rendszerek váltották fel, amelyek képtelenek voltak fenntartani országaikban a rendet. Ezt követően nem meglepő módon ezen országokban a korábban működő diktatúrák helyébe vagy anarchia vagy szélsőséges vallási rendszerek léptek. Sokan azt gondolják, hogy az „arab tavasz” által okozott káosz nem csak az iszlám fanatikusoknak, hanem az azokkal éppen élesen szembenálló Izrael számára is jól jött, mivel sokkal kényelmesebb – legalábbis az első látásra – egy szétesett Szíria szomszédjának lenni, mint egy erős, és Izraelt létében fenyegető, esetenként tömegpusztító fegyvereket is kifejlesztő vagy vásárló ellenséges ország mellett élni.
Végső soron az „arab tavasz” egyetlen kézzelfogható hozadéka az volt, hogy sorra szétestek a Közel-Kelet azon erős országai, amelyek korábban fenntartották a térségben a stabilitást és ennek révén elejét vették a helyi lakosok tömeges európai kivándorlásának. Így esett szét először a kilencvenes években Afganisztán és Irak, majd az arab tavaszt követően Líbia és Szíria, valamint gyengült meg Tunézia, Marokkó és Egyiptom (ahol végül is a szélsőséges iszlamistákat — feltehetően külső támogatással – egy katonatiszti csoport váltotta fel). A háború pusztításai és az állami feladatokat ellátni képtelen államalakulatok megjelenése nyomán természetes volt a helyi közel-keleti lakosok tömeges útnak indulása az egyébként is gazdagságával igen vonzó célpontnak mutatkozó Nyugat Európa felé, amivel az Európai Unió láthatóan nem igen tud mit kezdeni.
Európa iszlamizációjának káros gazdasági hatásai, az európai zsidó népesség elvesztése nyomán
A jelenlegi előrejelzések úgy látják, hogy 2016 végéig összesen 3 millió új menekült fog Európába érkezni, elsősorban a muzulmánok lakta Afrikából és a Közel-Keletről. Érdemes megvizsgálni, hogy ez milyen módon fogja érinteni az európai gazdaságot. Oly módon célszerű elemezni a kérdést, hogy (technokrata módon) eltekintünk minden az olyan érzelmi motivációtól, hogy ki mennyire kedveli a mohamedánokat, a keresztényeket, vagy a zsidókat, illetve azok érték- és szokásrendszereit.
Európa iszlamizációja érthető módon valószínűleg elsősorban az európai zsidó népességet fogja a leginkább kellemetlenül érinteni, és ezért valószínűsíthető, hogy az európai zsidók tömegesen és gyorsan el fognak menekülni Nyugat-Európából. Már eddig is elég sok kellemetlen pillanatot szereztek a muzulmánok a nyugat európai zsidóknak. Hogy csak a fontosabb mérföldköveket emeljük ki az elmúlt 25 év történetéből, az iszlamisták által elkövetett nyugat európai antiszemita támadások még a valamikor a kilencvenes évek elején Párizsban, a Diadalívnél, illetve az RER gyorsvasútban elkövetett és a GIA, az Iszlám Fegyveres Csoportok által felvállalt robbantásokkal kezdődtek. Természetesen korábban is voltak zsidók ellen irányuló támadások Nyugat Európában, de az nem annyira vallási indíttatású támadások voltak, hanem inkább Izrael ellen irányultak, s azokért nem is vallási szélsőségesek, hanem baloldali vagy palesztin csoportok voltak felelősek.
A kilencvenes éveket követően Nyugat-Európában fokozatosan felgyorsultak az antiszemita támadások. Évente egyre több vallási indíttatású támadásra került sor az európai zsidók ellen – szinte kivétel nélkül második-harmadik generációs muzulmán bevándorlók elkövetőkkel. Az egészre a „koronát” a 2015 januárjában a párizsi Charlie Hebdo és egy kóser hipermarket elleni fegyveres támadás, illetve a 2015 augusztusában a Brüsszel és Párizs között közlekedő TGV-n bekövetkezett és szerencsére áldozatokat nem követelő kalasnyikovos merényletkísérlet tette fel. Majd ezt követte 2015 novemberében Párizsban az összesen mintegy 130 áldozatot követelő támadássorozat egyrészt Saint Denis-ben, másrészt a korábban zsidó tulajdonosok által működtetett Bataclan mulatóban. Bár ez utóbbi támadássorozat esetében az ISIS (Izlám Állam) terroristái szerint e támadások megtorlások voltak Franciaország közel-keleti katonai akciói miatt, nehéz nem észrevenni azok antiszemita jellegét. Nem véletlen, hogy az izraeli miniszterelnök, Benjámín Netanjáhú 2015 februárjában (nem sokkal a Charlie Hebdo és a kóser hipermarket elleni támadást követően) kijelentette, hogy „Európa már nem biztonságos a zsidó közösség számára”. Ezért sürgette az európai zsidókat, hogy „alijázzanak”, azaz vándoroljanak ki Izraelbe.
Ez a tömeges kivándorlás valószínűleg be is fog következni, amit az is mutat, hogy az már részben el is kezdődött. A Jewish Agency szerint 2014-ben 8 636 ember vándorolt ki Európából Izraelbe, ami önmagában nem túl jelentős szám, de nagyon nagy, 88 %-os növekedést jelentett 2013-hoz képest (s ebben nincsenek még benne az Egyesült Államokba kitelepülők, akiknek a száma csak Franciaországból ugyanezen évben mintegy17 000 fő volt a The Guardian beszámolója alapján). Ugyancsak a The Guardian szerint e kivándorlási hullám elsődleges okai közt a muzulmán bevándorlók által szervezett észak-londoni antiszemita megmozdulások, a franciaországi gyilkos merényletek, valamint a németországi szélsőjobboldali felvonulások kereshetők.
Amennyiben folyamatosan fognak muzulmán bevándorlók özönleni Európába – és pillanatnyilag kevés jel mutat arra, hogy a bevándorlás az EU erőfeszítései ellenére le fog a közeljövőben lassulni -, úgy a nyugat-európai zsidóság nyilvánvalóan egyáltalán nem érezheti majd magát biztonságban a jelenlegi lakóhelyein. Még akkor is kijelenthető ez, ha az új bevándorlók talán kezdetben nem lesznek olyan agresszíven antiszemiták, mint a második-harmadik generációs muzulmánok Európában, de az valószínűsíthető, hogy a már rendesen kiépült „európai párhuzamos muszlim társadalomba” fognak beintegrálódni – és erre minden esély meg is van -, és ezért hamarosan várható egy hatalmas antiszemita robbanás Nyugat-Európában.
Végül is ez hány embert fog érinteni? A Berman Jewish DataBank site szerint a zsidók teljes száma a világon mintegy 15-16 millió fő, és ebből 7,78 millió fő él Izraelben, és több, mint 5 millió fő lakik az Egyesült Államokban. Az Európában élő zsidók száma összesen mintegy 1,4 millió fő és ebből Nyugat-Európában napjainkban mintegy 700-900 ezer zsidó élhet.
Mindenképpen fel kell tenni azt az erősen technokrata kérdést, hogy amennyiben az európai zsidókat frissen érkezett afrikai és ázsiai muzulmánokkal „cserélik” le, akkor milyen gazdasági következményei lehetnek annak?
Először is kezdjük azzal, hogy az Európában élő zsidók rendszerint magasan képzett emberek, akik fontos szerepet játszanak az illető országok gazdaságában. Rendszerint orvosok, ügyvédek, tanárok, vállalkozók, felső vállalati vezetők, és így tovább. Ezen emberek kiesése az európai gazdaságból nagyon komoly hátrányokat okozhat Európának, főként az innováció, és a kutatás fejlesztés terén. Csak emlékeztetnék arra, hogy a zsidók üldözését követően a náci Németországnak esélye sem maradt arra, hogy az otthon maradt „árja” fizikusok atombombát építsenek, míg az Egyesült Államokban az Európából elmenekült, zömében zsidó származású fizikusok gyorsan megépítették az atombombát, illetve nem sokkal később a hidrogénbombát is. És ez még akkor is megpecsételte a háború sorsát, ha az árja német tusok képesek is voltak a háború végére igen hatékony hordozókat (repülőgépeket és rakétákat) készíteni, csak éppen nem volt mit célba juttatni azokkal.
Ezzel szemben az újonnan érkező közel-keleti és afrikai bevándorlók rendszerint alulképzettek, akiknek az egyszerű munkaerő-piaci integrálása is milliárdokat emésztene fel (és nem forintban, hanem inkább euróban számolva). A közel-keleti bevándorlók gazdasági „hasznára” vonatkozóan az elmúlt évtizedekben végzett empirikus értékrend vizsgálatok (mint például a nagyon híres Inglehart, Hofstede, vagy VALS kutatások) eredményei is felhasználhatók. Ezek a kutatások rendre kimutatták, hogy azokban az afrikai és közel-keleti országokban – ahonnan a bevándorlók érkeznek – sokkal kisebb a vállalkozó kedv és innovációs motiváció, mint például Izraelben, ahol ezzel szemben az újító, startup vállalkozások virágzanak.
Ebből az következik, hogy míg a Nyugat-Európában élő zsidó népesség nagyon erősen hozzájárult ezen országok gazdasági fejlődéséhez, addig az új bevándorlók esetében ennél sokkal kisebb pozitív hatásokat várhatunk. Végső soron tehát pusztán gazdaságilag az európai zsidók muzulmán bevándorlókkal való lecserélése nem látszik túl szerencsés gondolatnak.
De akkor kinek jó ez az egész dolog? Mindenekelőtt jó lehet azoknak a nagyvállalatoknak, amelyek alapvetően képzetlen, olcsó, képzetlen munkaerőt keresnek tömegtermelésükhöz. A német ipar tipikusan ilyen napjainkban. És jó lehet ez a váltás mindazon európai látens vagy nem is annyira látens antiszemitának is, akiknek legalább az az örömük meglesz, hogy a jövőben kevesebb zsidót kell majd látniuk (a muzulmánok pedig láthatólag nem zavarják őket annyira).
Az iszlamizálódás gazdasági előnyei a születésszám növekedése révén
Amennyiben eltekintünk a hagyományos európai értékekhez fűződő érzelmi viszonyulástól és a bevándorlók alacsonyabb gazdasági hasznától, és csak azt vizsgáljuk, hogy az iszlám értékrendszer európai megjelenése milyen gazdasági előnyökkel járhat, akkor az érem másik oldala is feltárul. Ebben az esetben joggal vélhetjük, hogy az iszlamizálódás hozhat jelentős gazdasági előnyöket is, mint például, a társadalom elöregedésének megállítása terén, és ebből következően a gyorsabb gazdasági növekedés révén. Jelenleg az alacsonyabb gyermekvállalási hajlandóság és az elöregedő lakosság miatt az európai nyugdíjrendszerek mind az összeomlás határán vannak, és esély sincs arra, hogy normál körülmények közt ez a tendencia megváltozzon.
Közismert, hogy napjainkban – mind az Európában, mind az azon kívül élő — iszlám lakosság körében nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság, ami elsősorban az eltérő, alapvetően tradicionális típusú értékrendszer, illetve az azzal szintén összefüggő többnejűség következménye lehet. Sok jel mutat arra is, hogy ez az iszlám hagyományokon nyugvó értékrendszer és az abból fakadó magasabb születés szám feltehetően nem igazán fog módosulni az anyagi gazdagság növekedésével sem, bár nincs kizárva, hogy akárcsak az európai népesség esetében, a muzulmán lakosságnál is módosul majd ez a tradicionális értékrendszer. Ma még azonban nem lehet megmondani biztosan, hogy az anyagi gazdagodás milyen mértékben fogja az iszlámot átformálni, milyen mértékben fog a muzulmánok gyermekvállalási hajlandósága változni az anyagi gazdagodás nyomán.
Pedig ez egy igen fontos kérdés. Az európai népesség csökkenő gyermekvállalási hajlandósága ugyanis alapvetően összefügg a 20. század második felében megjelent és hihetetlen módon megerősödött posztmodern értékrendszerrel. Amint az közismert, a hagyományos, tradicionális, alapvetően mezőgazdaságon alapuló társadalmakat az ipari forradalom nyomán a modern, ipari társadalom váltotta fel, amelyet végül a poszt-indusztriális, a szolgáltatás-gazdaságon alapuló társadalom követett. A tradicionális, mezőgazdasági és kézműves társadalom esetében az uralkodó ideológia a pre-modern, valláson alapuló ideológia volt, amikor a vallás és a papok mondták meg, hogy mi a helyes, mit kell tenni. Egyébként ez a mai iszlám társadalomban szintén így van. A modern ipari társadalomban az ész, a racionalitás uralkodott, és a filozófusok és a tudósok mondták meg, mi a helyes. Ezzel szemben az ipari társadalmat és a modernizmust felváltó, szolgáltatásokon alapuló poszt-indusztriális társdalom esetében már nincs olyan „nagy narratíva”, amely meghatározná, hogy mi a helyes, mi a követendő. A huszadik század nagy kudarcai (mint például a fasizmus vagy a kommunizmus) után érthető módon nem is igen maradt már olyan nagy narratíva, amely ne járatta volna le magát.
Érdekes, hogy míg a vallás Európában már alapvetően megrendült a felvilágosodás kora táján (amit joggal nevezhetünk az európai modernitás hajnalának), addig sok európai országban csak napjainkban kezd háttérbe szorulni. Míg Franciaországban az állam és az egyház szétválasztása már a 19. század utolsó éveiben hivatalosan megtörtént – és az ateizmus gyorsan uralkodó attitűd lett -, addig Norvégiában például csak napjainkban, vagyis 2016 tavaszán mondták többen a közvéleménykutatásokban azt, hogy ateisták, mint amennyin istenhívőknek vallották magukat (Norway, 2015).
A poszt-indusztriális társadalom alapvetően különbözik az ipari társadalmaktól egy sor tekintetben:
• Több a szabadidő;
• Nagyobbak a diszkrecionális jövedelmek;
• A társadalmi csoportok közti különbségek inkább a tudatos értékválasztásokon alapuló különbségeknek adják át a helyüket;
• A korábbinál sokkal szélesebb körű információ áll rendelkezésre, amely információkat az emberek használják is a mindennapjaikban;
• A virtuális valóság mindenkinek belép az életébe.
A poszt-indusztriális társdalom filozófiája a poszt-modern filozófia. A poszt-modern filozófiában számos alapítót szoktak megnevezni, mint például Jean-François Lyotard, Roland Barthes, Michel Foucault, Jean Baudrillard és Jacques Derrida.
De talán Jean-François Lyotard (1979) fogalmazta meg a legpregnánsabban azt, ami a posztmodern gondolkodás lényege. Lyotard arról beszél, hogy a „meta-narratívák” elvesztették érvényességüket, vagyis a nagy ideológiák nem igazolhatók semmivel, hanem e helyett csak a rész-történetek érvényességét fogadhatjuk el. Lyotard a második világháborút követő években a delegitimációról beszélt, arról, hogy a tekintélyek mind a társadalmi életben, mind a politikában, mind a tudományban elvesztették legitimációjukat, igazolásukat.
„A narratívák hanyatlása annak a következménye, hogy a technikák és technológiák jelentős fejlődésen mentek keresztül a második világháborút követően, aminek következtében a hangsúly a célok kereséséről az eszközökre helyeződött át. Mindez nagyrészt a liberális kapitalizmus…védelmében történt szellemi megújulás következménye, amelynek nyomán a kommunizmus alternatívája megszűnt releváns lenni, és amely a javak és szolgáltatások egyéni élvezetét helyezte a középpontba” (Lyotard, 1979).
Napjainkban a művészetek egyre inkább a posztmodern hatása alá kerültek, elég csak a Mátrix sorozatra utalni, ahol nem lehet tudni, mi a valóság és mi a virtualitás, és a kettő közt az átjárás, ha nem is korlátlan, de mindenesetre lehetséges.
A poszt-modern gondolkodás térhódítását jól mutatja a Hold meghódítására vonatkozó közbeszéd. A hatvanas-hetvenes években a modern gondolkodás szerint a Holdat az amerikai asztronauták a győzelmes tudomány és technika segítségével meghódították és mindenki a Hold küszöbönálló gyarmatosítását várta. A nyolcvanas évekre azonban a Hold-utazás lekerült a napirendről, és a 90-es években számos anyag került fel a netre, illetve publikálták könyv vagy cikk formájában arról, hogy a Holdon a valóságban nem is jártak űrhajósok, hanem az az amerikai kormány megrendezett csalása volt. A hétköznapi emberek nagy része hajlik arra, hogy azt mondja, hogy nem lehet semmit se tudni (vagyis elveti a meta-narratívát) és a kis narratívákat fogadja csak el, de azokat sem azért mert igazak, hanem mert érdekesek.
Bár a posztmodern nem fogadta el a nagy ideológiákat, a meta-narrativákat, kifejezett nosztalgiát mutatott ugyanakkor azon időszak iránt, amikor még ezek a meta-narratívák érvényesek voltak. A posztmodern nosztalgikus, keresi az utalásokat a korábbi időszakokra (elsősorban a huszadik század középső szakaszára) vonatkozóan, s ezért a posztmodern tárgyakra jellemző a retro-look, a korábbi stílusokra való utalás.
A posztmodern gondolkodásban és életérzésben nem annyira valaminek az igazsága, hanem érdekessége számít. Mindehhez még hozzá tehetjük, hogy a 20. század végének, 21. század elejének fogyasztója egyre inkább maga akarta – aktívan – kiválasztani, hogy a kis történetek közül melyiket fogadja el, tehát a számára felkínált történetek passzív befogadása helyett saját maga aktívan részt kíván venni a számára érdekes történetek kiválasztásában, és az internet segítségével annak tovább szövésében, tovább alakításában. Gyakran olvasni az internetes hírportálokon egy adott hír után a felszólítást, hogy
• Ha tetszett, ossza meg a hírt ismerőseivel,
• Mondja el véleményét az illető történetről vagy dologról a portál nyilvános felületén.
A posztmodern nem csak a filozófia, hanem a művészetek – az építőművészet, a regény, a film stb.– terén is megjelent.
A poszt-modern épület – szemben a modern épületekkel – széles körben alkalmazza a díszítőelemeket, még akkor is, ha azoknak semmilyen funkciójuk sincs az épületet illetően. A díszítőelemeket tekintve a posztmodern gátlás nélkül utal korábbi stílusokra, de nem úgy, mint azt a 19. századi „neo” stílusok (neogótikus, neobarokk stb.) alázattal tették, hanem mintegy idézőjelbe téve azt a stílust, amelyre a poszt-modern épület visszautal.
A poszt-modern gondolkodás jellemzője, hogy az emberiség nagy céljainak kutatása helyett az egyén felé fordul, egészen addig, hogy már az sem biztos, hogy az egyén létezik-e egyáltalán vagy csak egy szuperszámítógép memóriájának virtuális terméke.
Napjaink művészete egyre inkább a poszt-modern hatása alá kerül. A poszt-modern vásárló jól tájékozott, nem fogadja el a többiek véleményét és a számára felkínált történeteket, illetve tömegterméket, maga akarja összeállítani az utazási programját, s aktívan rész kíván venni a programokban.
A poszt-induszriális kor posztmodern gazdaságát a következőkkel jellemezhetjük:
1. tömegfogyasztás elutasítása, egyéni, személyre szabott vásárlások választása, ami a szolgáltatás iparban azt jelenti, hogy azokat a szolgáltatásokat keresik, amely egyéniek és egyediek;
2. a vevő aktív szereplő, amelyet a szolgáltató ipar kiszolgál;
3. a szabadidős tevékenységek összemosódnak a nem szabadidős (pl. munka vagy tanulás) tevékenységekkel;
4. a turisták új élményeket keresnek, oda mennek, ahova mások nem (vagy csak egy szűk trend-képző csoport ízlését követik);
5. a fordista termelésszervezési elveket a posztmodern fogyasztó lenézi és elvárja a kézműves jelleget a szolgáltatásokban;
6. a posztmodern fogyasztó számára nem az ár, hanem a minőség és az egyediség számít, itt versenyeznek a szolgáltatók, nem az árakkal;
7. a szolgáltatásokért nem mindig kell pénzben fizetni (nem fizetős lakás és üdülőcserék, tele-autó programok);
8. a termékek erősen differenciáltak;
A poszt-modern termelésszervezés és a poszt-modern filozófia, valamint a nyugdíjrendszer általánossá válása együttesen eredményezte a születésszám hanyatlását. A poszt-modern szemlélete szerint felesleges lett volna a gyermekekbe beruházni akkor, amikor az államilag szervezett, kötelező öregségi és baleseti nyugdíjrendszer biztosította mindenkinek a gondoskodást az idős éveiről, illetve azokról a napjairól, amikor már egyéb okok miatt képtelenné vált eltartani magát, de ezen túl a poszt-modern mentalitás hedonizmusa és én-központúsága is (hogy ne írjunk egoizmust) alapvetően zárja ki a sok gyermek szülését és felnevelését. A sok gyerek ugyanis a poszt-modern mentalitás szerint gátolja az individuum kibontakozását és az élet élvezését. Különösképpen így van ez, ha a poszt-modern mentalitás szerint esősen lenézett és elutasított vallás igyekszik megmondani, mit kellene tenni…
Nem világos, hogy az Európában élő muzulmán lakosok esetében a poszt-modernitás átvétele vajon szükségszerűen bekövetkező, avagy éppen ellenkezőleg, az erősebb vallási kötelékek miatt elkerülhető folyamat lehet? Lehetséges, hogy az iszlám fundamentalizmus sokkal erősebb, mint a langyos keresztény vagy zsidó vallás volt, s végső soron ellen tud állni a poszt-modern kihívásainak. Ebben az esetben könnyen lehet válaszolni arra az egyébként nehezen megválaszolható kérdésre, hogy mi lesz majd a poszt-modern utódja a filozófiában és az ideológiában. A válasz az lehet, hogy a poszt-poszt modern Európában feltehetően az iszlám fundamentalizmus lesz. És ha ez így lesz, akkor a magasabb gyermekvállalási hajlandóság is fennmaradhat a muzulmán lakosok közt.
Az iszlám bankok hatása a gazdasági stabilitásra és a gazdasági növekedésre
A gazdasági növekedésre pozitívan ható másik tényező esetleg az iszlám bankrendszer lehet. Közismert, hogy a mohamedán vallás tiltja a kamatszedést (a „riba” tilalma), de mivel minden társadalomnak szüksége van pénzügyi közvetítőkre, ezért kialakult az iszlám országokban egy sajátos „iszlám bankrendszer”, amely nem szed kamatot, hanem e helyett – hasonlatosan a nyugati beruházási alapokhoz – inkább részesedést kér a megvalósított projektekből, s a rizikókban is osztoznak az ügyfelekkel. Ez természetesen egészen más viselkedést követel a pénzügyi rendszertől, mint amilyent a hagyományos nyugati bankrendszertől megszoktunk. Az iszlám bankok több IMF kutatás szerint is (pl: Imam, Kpodar,2015, illetve Maher Hasan and Jemma Dridi, 2010) jobban ellenállnak a válságoknak és empirikus elemzések szerint jobban előmozdítják a gazdasági növekedést, mint az Európában működő hagyományos, nem iszlám bankok.
Maher Hasan és Jemma Dridi (2010) IMF Working Paperjükben összehasonlították a hagyományos és az iszlám bankokat, és a következő megállapításokat tették ennek során:
Iszlám bankok kockázat megosztása | Hagyományos bankok kockázat áthárítása | |
A források gyűjtése terén | A beruházók (akik ebben az esetben a tradicionális bankok betéteseinek felelnek meg), osztoznak a bankokkal a kockázatokban és a nyereségben egyaránt. A nyereség azonban nem garantált, és az a bank teljesítményétől függ. | A betétesek biztosítják a forrásokat és a kockázatokat a bank viseli, a betétesek előre meghatározott hozamot (kamatot) kapnak pénzükért. |
A források felhasználása (kihelyezések) terén | A bank osztozik a kockázatokban azokkal a szereplőkkel, ahova kihelyezi a pénzt | A hitelfelvevőktől megkövetelik, hogy a projektjük hozamától függetlenül fix kamatokat fizessenek a banknak. |
Az iszlám bankok szakértői szerint a hagyományos bankok alapvetően adósság alapúak és a kockázatokat áthárítják üzletfeleikre, ezzel szemben az iszlám bankok tőkealapúak és a kockázatokat megosztják az üzletfeleikkel.
Ahogy Imam és Kpodar 2015-ben írt cikkükben felsorolták, az iszlám bankok fenti sajátosságai miatt e bankok végső soron gyorsabb gazdasági növekedést tesznek lehetővé, sőt, a válságoknak is jobban ellenállnak:
- Az iszlám bankok elősegítik olyan személyek számára is a hitelezést, akik nem rendelkeznek megfelelő fedezettel, ugyanis az iszlám bankok lényege (amint azt már írtuk), hogy nem szabad kamatot szedniük (a „riba” tilalma), s alapelvük a haszon és a kockázat megosztása ügyfeleikkel. Ennek következtében sokkal szorosabb kapcsolat alakulhat ki a hitelezők és a hitelek felvevői közt, ami lehetővé teheti, hogy fedezet nélkül is kihelyezzenek pénzeket (akárcsak azt a kockázati tőkealapok teszik azt).
- További stabilitás irányában ható tényező, hogy az iszlám bankoknak nem csak a kamatszedés van megtiltva, hanem az úgynevezett „áttételes”, úgynevezett derivatív eszközök használata is, ami ugyan nehezítheti az iszlám bankok működését (azáltal, hogy aránytalanul nagyobb likvid eszközöket kell tartaniuk), de a derivatívák kikerülésével el lehet kerülni ez által az olyan súlyos válságokat, mint amilyenek kialakultak 2008 után a világban.
- További fontos tényező, hogy az iszlám bankoknak tilos olyan tevékenységeket finanszírozni, amelyek „erkölcsileg kétségesek”. Ez első látásra nagyon szubjektív kritériumban látszhat, de az iszlám vallástudósok rendre részletes útmutatókat adnak e téren. E tilalom nyomán kisebb az esélye annak, hogy olyan projekteket támogassanak a bankok, amelyeknek negatív az externalitása, vagyis áttételesen károsak a gazdaság vagy a társadalom egészére.
Imam és Kpodar (2015) részletes empirikus elemzést készített azt vizsgálva, hogy az iszlám bankok milyen mértékben segítik elő a gazdasági növekedést. Elemzésükben több olyan ország gazdasági növekedését elemezték, amely országokban iszlám bankok is működnek, és egy ökonometriai modellben elemezték, hogy milyen kapcsolat van a gazdasági növekedés sebessége és az iszlám bankok aránya gazdaságban betöltött aránya között. Eredményük az volt, hogy a gazdasági növekedés és az iszlám bankok aránya közt pozitív korreláció mutatkozott (i.m. 20. oldal).
Következtetések, megjegyzések: Mi a teendő?
Sajnos sem arra a kérdésre, hogy mik következnek mindebből, sem arra, hogy ez alapján mi a teendő, nem könnyű felelni. Ezzel az írással a célom csak annyi volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nincsenek könnyen megválaszolható kérdések, és annak eldöntése sem könnyű, hogy jó-e az iszlám terjedése Európában, vagy sem. Az biztos, hogy a keresztényeknek vagy zsidóknak nyilván nem jó ez a változás, de ennél pontosabban nem lehet arra válaszolni.
Irodalom:
- Imam, Patrick and Kpodar, Kangni (2015): Is Islamic Banking Good for Growth? IMF WorkingPaper
- Lyotard, Jean-François (1979). La Condition postmoderne: rapport sur le savoir, Paris: Minuit
- Maher Hasan and Jemma Dridi (2010): The Effects of the Global Crisis on Islamic and Conventional Banks: A Comparative Study, IMF Working Paper.
- (Norway, 2015) http://www.thelocal.no/20160318/majority-of-norwegians-dont-believe-in-god