Árva László: Huntington, avagy közeleg-e a civilizációk összecsapása?

A tanulmány a Széphalmi Diétán 2005. augusztus 5-én elhangzott előadás írásos változata.

Mintegy tíz év telt el azóta, hogy Samuel Huntington egy, a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében először felvázolta a szocialista rendszer összeomlását követő időszakra vonatkozó jövőképét, amely az elsők közt vonta kétségbe a „kapitalizmus világméretű győzelmét” köszöntő optimista jövőképek realitását. Optimizmusban pedig a kilencvenes évek elején nem volt hiány. Hogy csak a világ két igen eltérő szegletéből idézzük az optimizmus jegyeit, a kilencvenes évek elején a magyar kormány a privatizációs téziseiben meghirdette a gazdaság 3-5 év alatt történő teljes privatizálás és modernizálását, míg az USA-ban Francis Fukuyama amerikai politológus a „történelem végéről” beszélt, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a marxisták száz évvel korábban az „emberiség előtörténetének végéről” beszéltek, csak akkor nem a kapitalista, hanem a szocialista forradalom kapcsán.

Huntington nem osztotta ezeket az eufórikus látomásokat, hanem sokkal inkább a hidegháború utáni időszak új szembenállásairól, új ellentéteiről beszélt. Huntington érvelésében központi helyet fel az a felismerés, hogy a különböző kultúrák – amelyeket jelentős részben az illető kultúrában domináns vallások határoznak meg – alapvetően eltérő értékrendszereket, normákat és intézményrendszereket eredményeznek, és e különbségek, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás csak lefedett de nem semlegesített, a szocialista világrendszer összeomlása után elemi erővel törnek elő.

Huntington kiindulópontja, hogy a huszadik század végén, 21. század elején a nyugati civilizáció ugyan még meghatározó szereplője a világnak, kétségtelen gazdasági, katonai és ideológiai dominanciával, de ez a meghatározó szerep már évtizedek óta hanyatlóban van, még akkor is, ha szocialista világ összeomlása egy pillanatra azt az illúziót is kelthette, hogy a nyugati civilizáció a liberális kapitalizmussal együtt egyeduralkodóvá válhat a világban. A nyugati civilizáció térvesztése a gyarmati rendszer összeomlásától folyamatosan, még ha megszakításokkal is tartó folyamat, amely folyamatban nem csak azt figyelhetjük meg, hogy a függetlenné váló gyarmatok kiszakadnak a nyugati civilizáció hálójából, hanem azt is, hogy sok ezer éves történeti gyökereiket felelevenítve sajátos válaszokat igyekeznek találni a nyugati civilizáció modernizációs kihívásaira, s egyúttal keresik a liberális kapitalizmus alternatíváit is.

Huntington cikkének első megjelenésétől napjainkig eltelt több mint tíz év jó lehetőséget ad arra, hogy áttekintsük, mennyiben valósultak meg Huntington jóslatai és milyen olyan új tendenciák jelentkeztek azóta, amelyek még nem szerepeltek, nem szerepelhettek Huntington elemzésében?

Az elmúlt tíz év egyik legszembetűnőbb jelensége, hogy a nyugati civilizáción belül tovább erősödött az Egyesült Államok szerepe – mind gazdaságilag, mind katonailag, s az Egyesült Államok egyre határozottabban, sőt, mondhatjuk így is, agresszívebben kel a nyugati civilizáció védelmére az azt fenyegető, más civilizációkból érkező „gonosz erők” ellen. A politika színpadon az ifjabb Bush elnök által megtestesített neokonzervatív vonal ma, azaz 2005-ben nyíltan hirdeti (a terrorizmus elleni harc jelszavával) a nyugati civilizáció dominanciáját megkérdőjelező más civilizációk elleni keresztes hadjáratot, amelyhez igyekszik a nyugati civilizációhoz tartozó többi országot is felsorakoztatni.  Ugyanakkor érdekes módon, minden látszólagos ereje és határozottsága ellenére Bush fellépésében is megfigyelhető a nyugati civilizáció visszaszorulása, hanyatlása: az ifjabb Bush ugyanis gondosan ügyel arra, hogy csak azokkal a civilizációkkal „húzzon ujjat”, amelyek sem gazdaságilag, sem katonailag nem jelentenek önmagában komoly kihívást a nyugati civilizáció számára. Nem véletlen, hogy Bush elsősorban a gazdaságilag nem versenyképes, etnikailag (sőt, vallási irányzatok szerint is) megosztott és egységes politikai fellépésre az utóbbi ötszáz évben krónikusan képtelennek mutatkozó muzulmán világgal szemben lép fel ténylegesen, míg a Kína körül formálódó mind egységesebb távol-keleti civilizációval szemben igen óvatos, tartózkodó magtartást mutat, még Észak-Korea atompotenciálra törekvő politikája sem tudja igen kihozni sodrából.

Ugyanakkor fontos észrevenni, hogy a Bush-féle keményvonalas neokonzervatív fellépés, amelynek célja a nyugati civilizáció szerepének megerősítése a világban, azzal a hatással is jár, hogy ennek során a nyugati civilizáció egy sor alapértéke kerül veszélybe, kerül feladásra. A nyugati civilizáció évezredes fejlődése során számos értéket hozott létre, s ezen értékekre a nyugati civilizáció képviselői büszkén mutatnak, mint megkülönböztető, sajátos civilizációs jegyeikre. Ezen értékek közt ki kell emelni a világi és szellemi hatalom kettéválasztását, az egyetemes jogbiztonságot garantáló jogrendet, a többségitől eltérő vélemények toleranciáját biztosító társadalmi pluralizmust, és végül, de nem utolsósorban a nyugati értelemben vett demokráciát biztosító képviseleti rendszert, valamint a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom elválasztása.

Az elmúlt tíz év során, különösen pedig a 2001. évi World Trade Center elleni támadást követően mind több esetben került sor ezen sajátos nyugati értékek zárójelbetételére, átmeneti, majd egyre tartósabb feladására a terrorizmus elleni harc érdekében. Az emberek mozgásának aszimmetrikus, egyoldalú korlátozása (az Egyesült Államokba való belépéshez a világ legtöbb országának állampolgárának vízumra van szüksége, míg ezen országok – akár Magyarország is, vízummentességet biztosítanak az USA polgárainak), a terrorista-gyanús személyek bírói felhatalmazás nélküli megfigyelése, sőt esetenként letartóztatása, ítélet nélküli fogva tartása, vagy ahogy az Londonban a földalattiban történt robbantás után történt, figyelmeztetés nélküli likvidálása egyszerű rendőri gyanú esetén, mind a hagyományos nyugati civilizáció alapértékeit sértik. Az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok által vezetett terrorizmus elleni harc során a nyugati alapértékek oly mértékben sérültek, hogy gyakran már a nyugati civilizáción belül merült fel az a kérdés, hogy mi értelme van a nyugati civilizáció védelmének akkor, ha az a nyugati civilizáció alapértékeinek feladásával jár együtt? Ezek a kételyek hosszabb távon épp úgy alááshatják a jelenlegi terrorizmus-elleni buzgalmat, mint ahogy a vietnámi háború során is nagymértékben hozzájárult az Egyesült Államok indokínai kudarcához az, hogy az Egyesült Államok lakossága nem fogadta el, hogy a nyugati civilizáció értékeit ezen civilizációs értékeknek ellentmondó módszerekkel védelmezzék a világ egy távoli szegletében, az ott élő emberek akarata ellenére, egy, a nyugati civilizáció alapértékeivel ellentétben álló korrupt helyi katonatiszti elit hatalmának fenntartása révén.

További új fejlemény, hogy úgy tűnik, egyes nem nyugati térségek érdekes, új gazdasági válaszokat is kezdenek találni a nyugati civilizáció dominancia-törekvéseire. Már Huntington felhívta a figyelmet arra, hogy a nem nyugati civilizációk már hosszabb ideje igyekeznek válaszolni a nyugat felől érkező modernizációs kihívásokra, s e válaszok mind formájukat, mind eredményességüket tekintve igen eltérőeknek mutatkoztak az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok során.

Huntington a nyugati hatásokra adott válaszok több típusát különböztette meg. Ezek alapvetően a következőek:

Elutasítás: Japán 1542-től ezt az utat követte a nyugati világgal szemben, a nyugatiakat kitiltották a világból, és ez a magatartás igen hosszú ideig, egészen Perry admirális 1854-es tengeri akciójáig, amikor erőszakkal megnyittatta a japán tengeri kikötőket a nyugatiak előtt, fenn is maradt. Kína hasonlóan elutasító magatartást tanúsított a 19. század közepéig, amikoris az ópiumháború során megalázó vereséget szenvedett az angoloktól. Napjainkban az izlám fundamentalisták képviselik ezt az álláspontot.

Kemalizmus: A másik válasz lehetőség Huntington szerint a nyugati hatásokra a Toynbee által is leírt heródianizmus, amelynek a lényege, hogy a gazdasági modernizáció érdekében be kell a hagyományos értékeket tiltani és teljes egészében át kell venni a nyugati értékeket, amint azt Kemal Attatürk, a modern török állam atyja tette a 20. század elején. Ezzel a megoldással kísérleteznek számos latin-amerikai államban és Kelet-Európa egyes országaiban is. E megoldás sikere eléggé kétesnek látszik, ha arra gondolunk, hogy Törökország politikai életében egyre erősebben lépnek fel a már korábban háttérbe szorítottnak vélt iszlám irányzatok.

Reformizmus: az elszigetelés és a feltétel nélküli behódolás közti utat a reformizus jelenti, amely szerint, ami jó, azt át kell venni nyugattól, de az alapelveket meg kell őrizni. Kínában évszázadok óta felbukkan ez a megközelítés Kína és a nyugat kapcsolatában. Japán is hasonló utat igyekezett követni a huszadik század második felében, bár Japán világháborús veresége meglehetősen korlátozta az ország vezetőinek a mozgásterét. Kína esetében az elmúlt években semmilyen komolyabb korlátozó tényező nem látszik felmerülni.

Az elmúlt évtized során egyre sikeresebbnek látszik a Kína által a nyolcvanas évtizedben elindított reformista alkalmazkodási modell, amelyben igyekeznek a kínai hagyományos értékrendszert összeegyeztetni a nyugati gazdasági módszerek átvételével. Érdekes módon Kínában ez a reformista válasz az egész globalizációs folyamat visszafordítását, átformálást eredményezheti, ami alapvetően fogja hosszabb távon sérteni a nyugati civilizáció gazdasági érdekeit.

Miről is szól az elmúlt évtizedekben felgyorsult globalizációs folyamat? Az alapfelállás szerint a nyugati világ rendelkezik a tőkével és a tudással, a többiek pedig az olcsó munkaerővel. Az elmúlt húsz-huszonöt évben a legfejlettebb országok sikerrel meggyőzték a világ többi részét arról, hogy a gazdasági felemelkedésük záloga az áruk, szolgáltatások, a pénzmozgások valamint a beruházások nemzetközi áramlásának az egyre korlátlanabb liberalizálása. E liberalizációs hullám visszája azonban az, hogy a munkaerőt helyben kell tartani, korlátozni kell a fejlett világba irányuló kivándorlást. Ez gyakorlatilag az jelenti, hogy miközben a nyugati világ nem engedi be a fejlődő országokból a munkaerőt, a fejlődő országok megnyitják országaikat a külföldi termékeket, szolgáltatások és legfőképpen a külföldi tőke előtt.

A globalizáció nyomán a tőkével és tudással rendelkező nagyvállalatok a termelésük jelentős részét kitelepítik az olcsó munkabérű fejlődő országokba, de a megtermelt termékeket nem a termelés helyszínén, hanem a nagy vásárlóerővel rendelkező fejlett térségekben értékesítik. Ezzel a húzással egyszerre sikerült semlegesíteni a béremelésért küzdő szakszervezeteket a fejlett térségekben és hosszabb távon egy kiszolgáló, alacsony hozzáadott értékű termelést folytató szerepbe szorítani a fejlődő országokat, ahol a termelő kapacitások meghatározó hányada a nyugati civilizációs térségből érkező multinacionális vállalatok tulajdonában vannak.

A globalizációs folyamat végső soron hosszabb távon nem csak a nagy multinacionális vállalatok jövedelmezőségét látszott biztosítani, hanem valószínűsítette a nyugati civilizáció hosszú távú fölényét is a fejlődő országokkal szemben, hiszen ebben a globalizációs struktúrában a kutatás és fejlesztés, az innováció, a hosszú távú tervezés mind a transznacionális vállalatok központjaiban maradnak (vagyis a nyugati civilizációban), és csak a mellékes, másodrendű tevékenységek kerülnek ki a perifériába.

A globalizációs társasjáték azonban az elmúlt tíz évben több helyen is kezdett akadozni, egyrészt a periféria országok egy részében, amelyeknek igyekeznek kifordítani a maguk javára a globalizáció logikáját, másrészt a centrumországokban is, ahol egyre kevésbé tudnak mit kezdeni azokkal az alacsonyan képzett emberekkel, akik azért veszítették el az állásukat, mert kiglobalizálták munkahelyüket Európából Ázsiába.

A perifériaországok – köztük 1990 után a kelet-európai országok, s így Magyarország is – úgy tűnt, hogy elfogadják a globalizációs játékszabályokat, mert egyszerűen nincs más választásuk. Ha nem fogadják el a multinacionális vállalatok által az országba hozott tőkét, akkor menthetetlenül lemaradnak a fejlődésben, mert saját erőforrásaik nem elegendőek arra, hogy elérjék a centrum országok technikai fejlettségi szintjét, külföldi hiteleket nem kapnak, a külföldi portfolió-beruházások, a forró pénz pedig a világ pénzügyi rendszerének ingatagsága miatt bármikor kiszaladhat az országból, olyan válságokat idézve elő, mint a kilencvenes években Latin-Amerika, Dél-Kelet_Ázsia vagy Kelet-Európa válságai. Maradt tehát a külföldi működőtőke-beruházások becsalogatása, a nagy nemzetközi vállalatok ösztönzése arra, hogy hozzanak létre leányvállalatokat az elmaradt országokban, hogy legalább az alacsony hozzáadott értékű, végrehajtó feladatok odatelepülése révén növelhessék a foglalkoztatást. Azt ugyan mindenki tudta, hogy nem az csinálja a nagy pénzt, akit globalizálnak, hanem aki globalizál, de a globalizáláshoz pénz és tudás kell, ez pedig a 20. század végén Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és Japánban található csak.

Ezt a játékszabályt rúgják fel mindinkább Kínában, ahol már a kezdet kezdetén nem fogadták el a globalizáció alapfeltételét, az úgynevezett Washington konszenzust, ami szerint a fejlődő országokban liberalizálni, deregulálni és privatizálni kell – lehetőleg a nyugati szakértők tanácsai alapján. Kínában a nagy átalakulás a nyolcvanas évek elején, Mao halálát követően kezdődött el, és alapvető sajátossága volt a kínai állam meghatározó szerepének fenntartása a gazdaságban. A külföldi beruházások engedélyezésére csak fokozatosan került sor, és a kínai állam határozta meg, hogy hol, milyen gyárat lehet építeni. Igyekeztek azt is biztosítani, hogy a külföldi beruházások ne legyenek 100 %-ban külföldi tulajdonban, hanem kínai magán, önkormányzati vagy állami tulajdonrész is szerepelje az újonnan alapított vállalatokban.

Ezen túl Kínában a külföldi tulajdonban lévő vállalatok mellett az elmúlt évtizedben jelentősen fejlődtek a hazai tulajdonban lévő vállalkozások is.

A külföldi tulajdonban lévő leányvállalatokban természetszerűen igen gyorsan megjelennek azok a technikai újítások, új módszerek és termékek, amelyek kifejlesztésére napjainkban mindinkább csak a multinacionális vállalatok képesek, amit az is mutat, hogy az ezredfordulón a nem katonai kutatás-fejlesztési kiadások 80 %-a a multinacionális vállalatoknál folyik. A multinacionális vállalatok leányvállalatihoz érkező tudás, fejlesztési eredmények, sőt terméke is nagyon gyakran átszivárognak a kínai tulajdonban lévő vállalatokhoz, amelyek gyakran saját név alatt hozzák ki az illető terméket a piacra – az eredeti termék áránál jóval olcsóbban, mivel abban a kutatás-fejlesztési ráfordításokat már nem érvényesíteni. Ilyen másolt termékek kezdetben a ruházati iparban jelentek meg kezdetben, de ezt követően az elektronikai ipar, a háztartási gépek, sőt a gépkocsi ipar területén is megjelentek. 2004-ben számolt be a nemzetközi sajtó arról, hogy egy kínai tulajdonban lévő autógyár teljes egészében lemásolta és változtatás nélkül piacra hozta a Daewoo (most már Chevrolet) Matiz, de más kínai autógyárak termékein is erősen érződik más autógyárak hatása. Egy kutatás során találkoztunk egy japán autóalkatrész-gyártó vállalattal, amely Európából szállítja a legfejlettebb alkatrészeket Kínában lévő nemzetközi autóipari vállalatoknak, s amikor feltettük a kérdést, hogy miért nem telepítik ki a termelést Kínában, őszintén elmondták, hogy mivel attól félnek, hogy a termékeiket Kínában lemásolják, ezért a legfejlettebb termékeket nem gyártják kínai leányvállalataikban, csak a kevésbé magas szintű technológiákat merik kitelepíteni Kínába.

Természetesen a kínai kormány hivatalosan mindent megtesz a szellemi tulajdon védelmére, és amikor felvételt nyert a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) külön megerősítette azt a szándékát, hogy küzdeni fog az illegális másolás ellen miden téren. Ennek látszólag ellentmond az a későbbi példa amikor a Microsoft pár éve erőteljes fellépést kezdett sürgetni a az illegális kínai szoftver másolás gyakorlata ellen, s a kínai kormány reakciója tipikusan az volt, hogy bejelentette, hogy áttérnek a kormányzati szervek a Microsoft termékek használatáról a szabd forráskódú Linux termékek alkalmazására, így adva finoman a Microsoft tudtára, hogy nincs mit keresnie a kínai szoftver kalózok ellen.

Sokan azzal érvelnek, hogy a kínai gondolkodásban a szellemi tulajdon tisztelete sokkal kisebb szerepet játszik, mint az európai kultúrában, s hagyományosan a kínai szerzők büntetlenül emeltek át részeket más szerzőktől, s ez nem hogy nem volt plágium, hanem inkább a tiszteletadás a nagy elődöknek. Ebben a helyzetben úgy látszik Kína egyre inkább a fejetetejére állítja a globalizáció logikáját és a területére települő multinacionális vállalatok technológiájának, illetve termékeinek lemásolásával igyekszik levágni a fejlődés kanyargós útját. Ez a széleskörű másolás jelentős részeket lépes kiszelni a multinacionális vállalatok profitjából és ilyen módon ingyenes erőforráshoz (tudáshoz) juttatja a kínai vállalatokat, amelyek ennek a tudásnak a birtokában egyre keményebb versenytársai is lesznek a nyugati vállalatoknak.

Az előrejelzések szerint, ha Kína folytatja a jelenlegi évi 9-10 % körüli GDP növekedést, amit az elmúlt tíz évben stabilan hozott, 2050-re a világ legnagyobb gazdagsága lehet, messze megelőzve az USA-t és az Európa Uniót (Kína jelenleg a világ 6. legnagyobb gazdasága USA, Japán, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország után). Kína gazdasági fejlődését azonban láthatóan nem a nyugati értékek átvételével, hanem csak a gazdasági modernizáció néhány elemének alkalmazásával és egy tudatosan énközpontú (mondjuk így, tudatosan Kína-központú) gazdaság- és társadalompolitika alkalmazásával éri el, amely láthatóan (tudatosan vagy ösztönösen) nagy mértékben épít a multinacionális vállalatoknál felhalmozott tudástömeg nem túl legális megcsapolására. Ennek a tudástömegnek a megcsapolását pedig nagymértékben megkönnyítik maguk a nemzetközi vállalatok, amelyek olcsó munkaerőt keresve egyre több leányvállalatot hoznak létre Kínában, aminek következtében ma már Kínába áramlik az össze külföldi működőtőke-beruházások több mint egytizede.

Kína egy olyan sajátos választ alakított ki ezáltal az elmúlt évtizedben a nyugati modernizációra, amely nem csak néhány multinacionális vállalatok számára okoz kellemetlenségeket, hanem fenekestül fel is forgathatja a globalizációs játékszabályokat. A globalizációs játékban Nyugat-Európa, az USA és Japán, illetve az ezen térségek nagyvállalatai a szabályalkotók, Kelet-Európa kis és közepes országai, illetve a Latin-Amerikai országok voltak eddig a szabályátvevők, ezzel szemben Kína, illetve a kínai tulajdonú vállalatok a szabály megszegői. A szabályok megszegőit általában a szabályalkotók igyekeznek büntetni – Kína esetében ez meglehetősen nehéz, egyrészt méretei miatt. másrészt azért mert Kína a maga több ezer éves ragyogó történelmére támaszkodva semmiféle kisebbrendűségi érzéssel nem rendelkezik a nyugattal szemben, sőt, éppen ellenkezőleg, nem utolsósorban gazdasági eredményeire is tekintve egyre büszkébben áll szemben a nyugattal. Ez a büszkeség és erő teszi lehetővé, hogy ne törődjön az emberi jogi kifogásokkal és kézlegyintéssel vesse el az IMF és a Világbank gazdasági reformjavaslatait és hasonlóképpen ne izgassa magát túlzottan ezért se, ha a szellemi termékek tulajdonjogának figyelmen kívül hagyása miatt kap szemrehányásokat.

A globalizációs folyamat megkérdőjelezésére nem csak a kínai válasz miatt kerül sor, hanem azért is, mert a centrumországok is egyre kevésbé tudják kezelni a termelés fejletlen részébe történő kiszervezését követően fellépő társadalmi feszültségeket. A nyugat-európai országok a II. világháborút követően ugyanis milliószámra „importálták” a Közel-keletről, Afrikából és Indiából az olcsó munkaerőt, akik újjáépítették a háború után elpusztult Európát. A nyolcvanas évektől megindult termelés kitelepítés nyomán aztán a szakképzetlen munkát igénylő tevékenységeket Nyugat-Európából az olcsó munkabérű országokban, elsősorban Törökországban, a Távol-Keleten, majd 1990 után Kelet-Európában létrehozott leányvállalatokba telepítették ki a nemzetközi vállalatok, aminek következtében elsősorban a nyugat-európai bevándorlók, illetve azok gyermekei veszítették el munkahelyüket. A helyzetet bonyolítja, hogy e bevándorlók nagy része az izlám vallást követi. A munkanélkülivé vált fiatalok millió közt, akinek láthatóan esélyük sincs Nyugat-Európában a felemelkedésre, a militáns izlám igen eredményes terjeszkedést végzett és ezáltal lőporos hordóvá váltak a nagy nyugat-európai világvárosok, ahol mindig lehet számítani a bevándorló fiatalok lázadásaira vagy rosszabb esetben öngyilkos merényleteire.

A globalizációs játékszabályok felrúgása Kína részéről, valamint a globalizáció áldozataivá vált bevándorlók mind militánsabb fellépése Nyugat-Európában jelzi, hogy Huntingtonnak alapvetően igaza volt abban, hogy a civilizációk közti feszültségek növekszenek, s ha nem is a hagyományos fegyveres összecsapás irányában fejlődnek ma az események, mindenképpen az érdek összeütközések felerősödését figyelhetjük meg, s várhatóan ezek a konfliktusok tovább erősödnek az elkövetkező évek során.

Magyarország ebben a helyzetben a nyugati civilizáció kerítésének tövében kuporog és igyekszik – ismét – megbízható szövetségesnek látszani. Csak reménykedni lehet abban, hogy szövetségi hűségünk nem tesz ismét az utolsó csatlóssá bennünket a jövőben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük