Lenkovics Barnabás: A fenntartható tulajdoni alapokról

1. A társadalmi tulajdont és a tervgazdaságot favorizáló, kollektivista dogmákra épülő, szovjet típusú magyar szocializmusunk 1989-re fenntarthatatlannak bizonyult és összeomlott. Alig 20 év elteltével pedig a neoliberális piacgazdaság individualista dogmáira épülő amerikai típusú kapitalizmus is fenntarthatatlannak bizonyult és összeomlóban van. Félő, hogy maga alá temeti a világot, benne Magyarországot is. Pedig tudhattuk volna, amire Szelényi Iván már 1990-ben figyelmeztetett: „Nem kell csöppet sem szeretnem a tőkés típusú kizsákmányolást ahhoz, hogy a szocialista kizsákmányolás rendszerét bírálhassam.”[1] Szűkebben, a rendszerváltó magyar politikai elitnek tudnia kellett volna, hogy ha a szocializmus egy történelmi-társadalmi kísérlet volt, és az elbukott, nem elég egyszerűen azt mondani: nagyon sajnáljuk, de a kísérlet nem sikerült. Le kellett volna vonni azt a következtetést, amit Bibó István már 1972-ben levont[2], hogy tilos önelégülten és elbizakodottan, egy egész társadalommal, újabb és újabb generációkkal ismételten kísérletezni, hogy a politikai kísérletek „emberek tömegeinek a bőrére mennek.” Hagyni kellett volna, hogy az emberek az 1980-as években maguk által választott úton haladjanak tovább, hogy a saját boldogulásuk útját járják. Ehelyett megint zsákutcából zsákutcába „fejlődtünk”. Meg tudunk még állni, hátra tudunk nézni és vissza tudunk még fordulni a legújabb zsákutcás fejlődésünkből? Ahelyett, hogy ezt a már többször, sőt többszörösen (morálisan, szociálisan, kulturálisan, gazdasági és természeti értelemben is) fenntarthatatlannak bizonyult tulajdoni-gazdasági­ társadalmi rendszert kezdenénk toldozni-foldozni, reformálni újra és újra (ahogyan nemrég még a szocialista tervgazdaságot)? Rá tudnánk térni végre egy (talán: a) fenntartható fejlődés útjára? Sőt – esetleg – a „fenntartható Magyarország” saját fejlődési útjára? Amivel mi tehetnénk szert igazi, mai („kor-szerű”) versenyelőnyre, mi válhatnánk (példakövetőből) követhető példává? Ezen kellene mindannyiunknak mélyen elgondolkodni, most, hogy legalább a gondolat már szabad.

2. A globális értelemben vett fenntarthatatlanság két legsúlyosabb tünete: a klímaváltozás veszélye és a világszegénység növekedése. Lehet, hogy csak távoli, de lehet, hogy nagyon is konkrét összefüggés van a globális klímakatasztrófa veszélye, meg a között, hogy évente százzal növekszik a világ leggazdagabbjainak – a dollármilliárdosoknak – a száma, és ugyanakkor százmillióval növekszik a világ éhezőinek a száma. Úgy gondolom hogy az a fenntarthatatlanság, amit szűken csak környezeti értelemben szoktunk használni, valójában ugyanúgy okozat, mint ahogyan a világszegénység is, és mindkettő kiváltó oka is ugyanaz: az ember mohósága és önzése, a gazdagodás, sőt a fitogtató luxus iránti vágya. A javak bősége, a nagy magántulajdon, a nagy vagyon és az azzal való kizárólagos rendelkezési jog (a tulajdonjog) biztosít ugyanis hatalmat az embernek arra, hogy mind a természetet, mind a tulajdon nélküli, vagyontalan („nincstelen”) embertársait a maga javára kihasználja. Hiába figyelmeztetett Mahatma Gandhi, az erőszak-mentes világ 20. századi apostola: „a Föld eleget terem ahhoz, hogy kielégítse minden ember szükségletét, ám nem minden ember mohóságát”. És hiába idézte őt Ernst Schumacher[3] az öko-közgazdaságtan atyja, és hiába óvott a túlméretes tulajdonosi szervezetektől, amelyek valójában nem dolgok, hanem emberek feletti hatalmat gyakorolnak.

Világunk a neoliberalizmus ideológiájának, gazdasági és pénzügyi politikájának és gyakorlatának következtében mégis a „tőkés társaságok világuralma” alá került[4]. Magyarország persze már megint – mint a 19. és 20. században többször is – ebbe a modernizációs fősodorba csatlakozott be, és vele együtt sodródott válságba. A javak, az azok feletti tulajdonosi jogok és gazdasági hatalmi pozíciók globális méretekben is kirívóan egyenlőtlen megoszlása belső viszonyainkban is súlyos torzulásokhoz vezetett. A mások által okozott válság így most a mi hibánk is. Pedig nyilvánvaló, hogy a tulajdonjogokból, a javakból való részesedésnek nem egy ilyen, nemzetgazdasági és globális értelemben egyaránt eltorzult rendjére gondoltunk 1990-ben, ahogyan nem erre gondolt már másfél évszázada a mi Petőfi Sándorunk sem „A 19. század költői” című versében, amikor ezt írta:

„Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!”

Vegyük figyelmesen sorra a szimbolikus Kánaánba való megérkezés feltételeit!

Első: az anyagi javakban való egyenlőség.

Második: a törvényelőtti egyenlőség.

Harmadik: a szellemi javakban, a műveltségben való egyenlőség.

Külön felhívom a figyelmet a sorrendre is: az anyagi javakban való egyenlő részesedés, a tulajdonosi egyenlőség a másik kettőnek előfeltétele, és egyben biztosítéka, garanciája is. Következésképpen: ha az anyagi javak, termelési eszközök, fogyasztási javak, vagyonok, gazdasági, pénzügyi eszközök, stb. tulajdonlása terén nemzeti keretben (akár a globalizáció következményeként) nagyfokú az egyenlőtlenség, az formálissá teszi, „kiüresíti” a jogegyenlőséget, és torzítja, gátolja a műveltségbeli egyenlőséget is. Ha pedig mindhárom területen nagyfokú az egyenlőtlenség, az a társadalmi rend, az a világrend fenntarthatatlan. Az volt már az előre látó („égi antennás”) költő, Petőfi életében, az első magyar polgárosodás korában, és az ma is. Mert amíg a társadalom, amelyben élünk, és világunk, amely körülvesz minket fenntarthatatlan, addig – és itt ismét Petőfit idézem – „addig nincs megnyugvás, /Addig folyvást küszködni kell.” Nem csak magunk miatt, hanem a gyermekeink, unokáink, a jövő generáció iránt érzett felelősségünk miatt is.

3. A továbbiakban erről a „folyvást” küszködésről kívánok rövid áttekintést adni, amit az európainak nevezett civilizáció tett azért, hogy a fenntartható társadalmi fejlődés feltételeit megteremtse. Miután elsődleges feltételnek az anyagi javak bőségét, és ezek legalább viszonylag kiegyenlített megoszlását tekintjük, ennek alapkérdése pedig a materiális javak feletti jogi uralomnak, azaz a tulajdonjognak a társadalmi megoszlása, mondandómat a tulajdoni rend fenntarthatóságának, avagy fenntarthatatlanságának kérdéseire szűkítem. Teszem ezt abban a meggyőződésben, hogy az emberi élet természeti alapjainak veszélyeztetését, a véges természeti javak mohó és önző, tehát felelőtlen elpazarlását csupán okozatnak tekintem, aminek a valódi oka a gazdaság szerkezete, működése, a termelés és a fogyasztás eltúlzott méretei, szükségtelen mértékű bősége és öncélúsága, mindezek végső oka, hajtóereje pedig az ember birtoklási vágya, magántulajdonosi mentalitása. Amíg ezen a végső okon, az ember korlátlan gazdagodási vágyán, a bőség illúzióját hajszoló fogyasztási szokásain, azaz értékszemléletén nem tudunk változtatni, addig az okozattal, a természeti javak pazarlásával és a nincstelen tömegek további elszegényedésével szemben aligha tudunk számottevő eredményt elérni.

De honnan fejlődött ki, és mivé alakult az ember mai magántulajdonosi mentalitása? Milyen történelmi fordulatokat írt le, amelyeknek következtében mára önző lelkületté válva, mintha szembe menne régi önmagával, a magántulajdon eredeti céljával és társadalmi rendeltetésével. Magyarország csak a 20. században több nagy tulajdonjogi (vele gazdasági és társadalmi) sorsfordulón („rendszerváltáson”) ment át, nekünk tehát több, a szó szoros értelmében megszenvedett tapasztalatunk lehet ezen a téren, mint a nálunk boldogabb, kevésbé zivataros történelmű országoknak.

4. Kísértet járja be Közép-Kelet-Európát. A 18-19. századi vadkapitalizmus kísértete. A Kommunista Kiáltvány híres kezdő sorának eme parafrázisával azt a változást kívánom érzékeltetni, ami régiónkban 1990 óta végbement. A kétpólusú világrendszer ideológiai háborúja mögött alapvetően a társadalmasított tulajdonra épü1ő tervgazdaság és a magántulajdoni alapon működő piac gazdaság versenye húzódott meg. Mindkettő jólétet, a szükségletek egyre növekvő mértékű kielégítését ígérte. Ez a verseny a 20. század végére eldőlt: a történelem – miként a feudalizmussal, úgy a szocializmussal szemben is – megint a magántulajdoni alapokon működő piac gazdasági rend mellett bizonyított, ismét az ígérte a bőség kosarát. De hogy a szocialista társadalmi tulajdon magánosítása során annak a közös „bőség-kosarából” összesen hány magánszemély, személy szerint kik és milyen feltételekkel, mérték szerint mennyit vehetnek, azt előre nem beszéltük meg és nem döntöttük el. Tulajdoni és gazdasági struktúránk, a tulajdonjogok és velük a gazdasági hatalmi pozíciók társadalmi megoszlása mondhatni azonnal oda torzult, ahol a társadalmasítás kezdete 1945 előtt volt, és ahová a kapitalista országokban is azóta újra eljutott: a fenntarthatatlanságba. A tulajdon társadalmasításának és magánosításának, szocializálásának és privatizálásának, és főleg igazságosabbá és szolidárisabbá tételének, azaz etizálásának az alapvető dilemmái tehát ugyanazok, és ismét aktuálisak.

Sőt, ezek az egyidejű, egymással szemben is ható célok mintha egyre élesebben ütköznének, jóllehet, az ilyen ütközések sem újkeletűek. Az európai felvilágosodással vette kezdetét az a folyamat, amelyben előbb az üdvözítő magántulajdont, majd az azt mint legfőbb gonoszt tagadó társadalmi tulajdont egyaránt átpolitizálták, megideologizálták, mondhatni mágikus erőt tulajdonítottak mindkettőnek. Az egész folyamat kiindulópontja a polgárosodás, a polgári tulajdon kifejlődése és megerősödése volt. A polgárságot és tulajdonát nem sikerült beilleszteni az addig uralkodó feudális társadalmi és tulajdoni rendszerbe. Sőt, a polgárság kíméletlenül, többnyire véres forradalmak és polgárháborúk során szétverte a feudális társadalmi és tulajdoni berendezkedést, és a maga számára, különösen a tulajdonával való szabad rendelkezés számára nagy szabadságot biztosító, új társadalmi-gazdasági rendet teremtett.

E közismert tény mögött érdemes megvizsgálni az okot: mi motiválta a polgárság és szövetségesei következetességét, eltökéltségét, sőt olykor gyilkos indulatát? Ezt az okot a feudális, sőt az azt megelőző, rabszolgatartó társadalmak közös lényegi vonásában találhatjuk meg, ami nem más, mint egyfelől a születési előjogok, kiváltságok, másfelől a személyi függőség, az alávetettség és a kiszolgáltatottság viszonyrendszere; azt is mondhatnánk, hogy a szolgaság általános állapota. Ezt elutasítva a magántulajdon és a polgárosodás a szabadság általános állapotát ígérte: szabad magántulajdont, szabad polgárt, szabad társadalmat. Ennek az ígéretnek máig ható vonzerejével, a személyes szabadság és a személyes tulajdon felértékelésével magyarázható tehát a polgári forradalmak elemi ereje. Bibó István ezt a felszabadító forradalmat az emberi méltóság egyetlen forradalmának nevezte,[5] amelynek bármilyen társadalmi vagy gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy társadalmi szabadságról és demokráciáról beszélhessünk.

A tulajdon felszabadítása, és a polgár, az ember felszabadítása tehát olyan szoros, elválaszthatatlan egységben fogalmazódott meg, hogy a „szabadság és tulajdon” a legtöbb szerzőnél szinonimaként szerepelt, ugyanazt jelentette, sőt, miután számos nagy gondolkodó csak a szabad életet ismerte el emberi életnek, a szabad életet pedig minden ember legfőbb céljával, az emberi boldogsággal azonosította, így gyakran a tulajdon fogalmát is mint az élet, a szabadság és a boldogság szinonimáját használta.[6] Így például John Locke: „A tulajdon közös neve az életnek, a szabadságnak és a vagyonnak.” Vagy Diderot: „Az emberi természet és a tulajdon egyazon cél felé tör: hogy felszabadítsa az embert, és a szabadság vezeti el az egyes embert és a társadalmat az elképzelhető legnagyobb boldogsághoz.” A filozófiánál egzaktabb új tudományban, a közgazdaságtanban Adam Smith ugyanezt így fogalmazta meg: „Saját munkája olyan tulajdona az embernek, amely minden más tulajdonának a legfőbb forrása, s mint ilyen, a legszentebb és legsérthetetlenebb.”

A magyar jakobinusok az életük árán is, és a felvilágosodás költői, ha csak kevesekhez is, szinte egyidejűleg közvetítették az eszméket idehaza, a magyar polgárosodás kimagasló alakjai pedig megpróbálták ezeket társadalmi programmá formálni. Méltók rá, hogy néhányukat megidézzük.[7] Magda Pál, 1819: „A nemzet pallérozásának előmozdítására nemcsak tudományok és mesterségek kívántatnak, hanem szabadság is és tisztelet, becsület és tulajdon jószág.” Kölcsey Ferenc, 1834, arra a kérdésre válaszolt, hogyan lehet a súlyos társadalmi feszültségeket megszelídíteni: „Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társadalom tagjait egyformán kösse a hazához. S ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon.” Deák Ferenc, 1840: „A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet a honhoz és a törvényhez, e két varázserő: szabadság és tulajdon.” Vajda Péter, 1843: „A szabadság olyan jogos állapot, melyben minden ember ember, testi és lelki vagyont gyűjthet, azon vagyont kénye és belátása szerint használhatja, mások hason jogait meg nem sértve és a befolyásával hozott törvényeknek engedelmeskedve.” Széchenyi István, 1846: „Bírhasson minden magyar a törvény védőpajzsa alatt ingatlannal.”

5. A polgárosodás nagy eszméi a polgári törvénykönyvek és más törvények legfontosabb tételeiként fogalmazódtak meg, de közben egy nem jelentéktelen változáson is átmentek. A francia polgári forradalom emberi és polgári jogok nyilatkozatának 1. és 2. cikke még hűen tükrözi a polgárosodás legfontosabb követelményeit és vívmányait: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad. Társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak.” „Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomatással szemben való ellenállás.” A 17. cikk azonban a tulajdon védelmében már úgy fogalmazott: „Tulajdonától, lévén a tulajdon szent és sérthetetlen, senki meg nem fosztható.”

A deklaráció elején található természet jogi és a végén található absztrakt, pozitív jogi megfogalmazás között jól érzékelhető a különbség. Az előbbinek a középpontjában még a valóságos, eleven ember állt a maga testi-lelki egységében, szabadság és tulajdon utáni vágyával, a társadalmi szabadság és az anyagi biztonság iránti igényével. A szabad tulajdon, szabad polgár, szabad társadalom egymásra épülő és egymást kölcsönösen feltételező rendszerében nincs különbség ember és ember, polgár és polgár között; a szabadságnak nemcsak a tulajdon, de az egyenlőség is az előfeltétele. A polgárok tömegeinek tulajdonosi egyenlősége nélkülözhetetlen ugyanis ahhoz, hogy a tulajdon mint materiális erőforrás képes legyen betölteni az államhatalom legfőbb korlátjának szerepét. Mert ahogyan azt Locke hangsúlyozta: „A hatalom legfőbb korlátja a polgárok tulajdona, az abban megtestesülő gazdasági, anyagi erő.” A szabad és egyenlő tulajdonosok, mint egyenjogú és mellérendelt felek, egymással szabadon szerződve rendezhették volna vagyoni viszonyaikat, és ugyanúgy a társadalom és az állam viszonyát is („társadalmi szerződés”).

A tulajdonnak ez a filozófiai és ugyanakkor emberközpontú felfogása a jogba való átírása (absztrahálása) és tulajdonjogként való megjelenítése következtében viszont részben egy fogalmi beszűkülésen, részben egy tartalmi változáson ment keresztül. A római magánjogi gyökerű tulajdonosi hatalom lényegi eleme a szabad rendelkezés a dolog felett, valamint a tulajdonost megillető részjogosultságok gyakorlása – birtoklás, használat, hasznok szedése, elidegenítés, megterhelés s a többi – és a másnak való időleges átengedése, azaz a szerződési szabadság. Ez azonban már nem terjed ki az ember minden más relációban érvényesülő társadalmi szabadságigényére, boldogulására és boldogságára. Ennél is fontosabb különbség azonban, hogy a tulajdonjog alkotmányos garanciája és törvényi védelme csak a már megszerzett, a már meglévő tulajdonjogra vonatkozik, mégpedig annak alanyától, tárgyától, nagyságától, méretétől, megszerzésének módjától, felhasználási céljától, annak ésszerűségétől függetlenül. Ezt a jelenséget a tulajdon jogi absztrakciójának, az egyes tulajdonosoktól és azok konkrét tulajdoni tárgyaitól való elvonatkoztatásának szokás nevezni.

Ez a sérthetetlen, immár absztrakt tulajdonjog nem szól sem a tulajdonok, sem a tulajdonosok társadalmi egyenlőségéről, a munkáról, mint a tulajdonhoz jutás egyenlő feltételéről, a megszerzett tulajdonok igazságos korrekciójáról, méret szerinti kiegyenlítéséről. Ha ehhez még hozzáadjuk a nagyméretű tulajdonnak azt a sajátosságát, hogy szaporulata és hasznainak szedése révén tovább növeli önmagát, gazdasági erőfölénye segítségével pedig a kistulajdonok felszámolására képes, úgy előttünk áll az a jelenség, amit a polgári jog Máté­ effektusának szokás nevezni, idézve az evangélistát: „Akinek van, adatik annak, és bővölködik, de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van.”[8] A szabadság mellett az egyenlőség jelszava tehát nem mint materiális, tulajdonosi, hanem csak mint törvényelőtti egyenlőség valósult meg, és kiderült róla, hogy nem csupán üres szólam, de még fokozza is az egyenlőtlenséget. Joggal gúnyolta ezt Anatole France – Kéthly Anna által is idézett[9] – gondolata: a törvények fenséges egyenlősége egyaránt megtiltja gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt háljon, az utcán kolduljon, és kenyeret lopjon.

6. Nem csoda hát, ha a társadalomnak a tulajdontól megfosztott, abból kirekesztett, vagy a tulajdonból a szabadsághoz, az élethez, a boldoguláshoz szükséges mértéken alul részesedő tömegei és természetesen a társadalomtudományok művelői azonnal rádöbbentek az eredeti követelések – mondhatni az álmok – és a valóság közötti különbségre. Hiszen még elevenen éltek a köztudatban az eredeti gondolatok, jelszavak és deklarációk, melyek bár nem valósultak meg, de nem is vesztették érvényüket. Amire figyelmeztetett már Adam Smith: „nincs virágzó, boldog társadalom ott, ahol az emberek többsége nyomorult szegény”,[10]  azt jól tudta – sokakkal együtt – a magyar Wesselényi Miklós is: „A szegényedés az elnyomottság csíráját hordja magában, s az elszegényedést rabság követi.”[11]

Márpedig. a polgári társadalom nem akart többé a szolgaság általános állapotába visszasüllyedni. Az egyre egyenlőtlenebb magántulajdonjogok egyre növekvő veszélyessége tehát nagyon rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált. Részben a feudális személyi és vagyoni különbségek – és ezzel a személyi és vagyoni függőségi viszonyok – magán-tulajdonjogkénti átmentése, részben az eredeti tőkefelhalmozás során szerzett nagy vagyonok szabad versenyének farkastörvényei következtében szélsőséges tulajdoni, és ebből eredő társadalmi (szociális, kulturális) egyenlőtlenségek maradtak fenn, illetőleg alakultak ki újra. Jean-Paul Marat, amikor a gazdasági szabadságra hivatkozva már 1791-ben betiltották a céheket és megtiltották a munkások szervezkedését érdekeik védelmében – ez a Le Chapelier-féle törvény – keserűen fakadt ki: „Mit nyertünk azzal, hogy megsemmisítettük a nemesek arisztokráciáját, ha helyettesítettük azt a gazdagok arisztokráciájával?”[12] Ezt a kérdést egyre többen, tömegesen tették fel, látva és megtapasztalva, hogy a születési előjogok most vagyoni előjogokként élnek tovább. A születési előjogokat – Bibó István megfogalmazásában a született uralmakat – a született vagyonok uralma váltotta fel, holott a feladat nem az uralomváltás, hanem az uralom jelenségének és lehetőségének a megszüntetése lett volna.[13]

7. Az egyéni és társadalmi szabadságot ígérő saját tulajdon iránti tömeges vágy tehát nem szűnt meg, sőt tovább erősödött, ezért az emberi méltóság egyetlen nagy forradalmának szükségszerűen folytatódnia kellett. Ahogy Bibó István helyesen rámutatott, tehát egy egységes folyamat másik fázisáról van szó[14]. Ugyancsak ő azonban azt is hangsúlyozta, hogy a szabadság kialakult rendszerében megvan a lehetősége a második átalakulás esetleg elhúzódó, de békés lebonyolódásának. Mások azonban – főleg a saját korukban – másként látták ezt, vagy kevésbé voltak türelmesek. A kialakult viszonyokat bíráló, elítélő gondolkodók közül a legszelídebbek az utópisták voltak. Az általuk ajánlott társadalmak még az erkö1csösségre, az emberi erényekre, a puritán egyszerűségre és az emberi egyenlőségre épültek volna. Velük szemben a tudományosnak nevezett szocializmus művelői drasztikus, ám nagyon is praktikus programot ajánlottak: minden addigi társadalmi rend erőszakos megdöntése és a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, azaz proletárdiktatúra bevezetése, majd pedig a tőke- és a földtulajdon állami kézben való társadalmasítása. Programjukat nemcsak véresen komolyan gondolták, de a szó szoros értelmében ugyanilyen módszerrel meg is valósították. A marxizmus diktatórikus változatai eleven példái annak, hogy a legnemesebb emberi cél is semmivé lesz, ha embertelen eszközökkel próbálják elérni. A kommunisták megszüntették ugyan a korábbi gyűlölt uralmakat, de nem szüntették meg a gyűlölt uralom jelenségét.

A tulajdon erőszakos, rekvirálásos társadalmasításának szembeötlő sajátossága az, hogy államosítás útján valósult meg. Az állam saját tulajdonosi jogi státusához a hagyományos magántulajdonos jogi pozícióját tekintette modellnek, az állami tulajdon jogi átírásához a magántulajdon-jogviszony szerkezetét használta fel. Ennek következtében a társadalminak nevezett tulajdon jogosulti pozíciójába egyetlen jogi személy, a szocialista állam (a proletárdiktatúra állama) került. Ezzel a társadalmasítás gondolatát teljes egészében a visszájára fordította. Az egész társadalmat nem a tulajdon jogosultjává, hanem az állami tulajdonjog kötelezettjévé változtatta. A valódi tulajdonosi egyenlőséget hangoztatva a valóságban a társadalom egyes tagjait nem bevonta a tulajdonjogba, hanem éppen ellenkezőleg, az egész társadalmat kirekesztette abból. Ezzel nem a tulajdon társadalmasítása, hanem a társadalom államosítása valósult meg. A társadalmi tulajdonnak a jogba való átírása állami tulajdonjogként tehát kísértetiesen hasonlít ahhoz a fogalmi beszűküléshez és tartalmi átalakuláshoz, amit a polgári tulajdon nemes ideológiája és magántulajdonjogként való jogi átírása esetében már tapasztaltunk.

8. Az államosítás társadalmi veszélyei és hátrányai azonban még súlyosabbak lettek. Korábban a nagy tulajdonosok kisebbségére és a tulajdon nélküliek, nincstelenek többségére szakadt ketté a polgári társadalom, és ezek között kezdődött a többnyire politikai és jogi eszközökkel, de néha fegyverrel is vívott harc a tulajdon egyenlőségéért, igazságosabb társadalmi megosztásáért. Ebben a harcban mindkét fél igyekezett a maga oldalán az államot is felhasználni. A szocialista társadalomban a tulajdon nélküliek egyenlősége alakult ki, és az állam és a társadalom között keletkezett szakadék. A tulajdon nélküliek most az állammal szemben kerültek függő és kiszolgáltatott helyzetbe. A társadalom addig soha nem látott mértékben rendelődött alá az államhatalomnak. Marx és Engels a tőkés államot minősítették eszmei össztőkésnek, holott a tőkés állami tulajdonnak a gazdaságon belül – különösen az ő korukban – nem volt meghatározó jelentősége. Arra azonban nem figyelmeztettek, hogy mint a termelési eszközök kizárólagos tulajdonosa, a szocialista állam lesz majd az igazi eszmei össztőkés. Erre – és itt is mondhatjuk, hogy az álom és a valóság közti különbségre – csak későn, és csak kevesen döbbentek rá, és persze a véleményük nem kaphatott nyilvánosságot.

Bibó István be merte vallani, hogy „a marxi séma túlzott várakozást keltett bennünk, és azt az illúziót keltette, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vétele magában megszünteti a kizsákmányolást. Erről szó sincs. Az államosítás nem szocialista vívmány; a szocialisták csinálják ugyan, de a nagyobb hatalomkoncentráció irányában. Az állam a legintenzívebb elnyomás lehetőségét, a magántulajdoni elnyomást többszörösen meghaladó félelmes elnyomás lehetőségét rejti magában.”[15] Egyértelműen beigazolódott, hogy a tulajdon nélküli ember nem egyszerűen szegény, hanem teljes mértékben kiszolgáltatottá és jogfosztottá is válik. A szocialista állam következetesen törekedett is arra, hogy polgárainak ne maradjon, ne is képződhessen magántulajdona. Sőt, még a legszükségesebb fogyasztási javakból is csak a minimális, személyi tulajdonnal rendelkezhessenek. A munkabéreknek valóban az életben maradáshoz nélkülözhetetlen mértékre való korlátozását Liska Tibor nyíltan állami bérrabszolgaságnak minősítette.[16]

9. A proletárdiktatúra rekvirálásos módszereivel végrehajtott államosítással a tulajdon társadalmasítása tehát nem elkezdődött, hanem befejeződött. Az állami tulajdonosi-gazdasági hatalomnak a társadalom egyes tagjaira, az autonóm egyénekre és az egyének autonóm szervezeteire való leosztására, azaz az össznépi tulajdon megszemélyesítésére, demokratizálására, az ezt szolgáló jogi formák kimunkálására sohasem került sor. Ennek döntő oka pedig éppen az, hogy az állam tulajdonjogi jogalanyisága mindvégig alkalmas volt arra, hogy legitimálja az állam gazdasági hatalmát, ez pedig biztosította az anyagi erőt a politikai hatalom folyamatos megtartásához.

Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a szocialista állami tulajdon, negyvenéves fejlődése alatt, folyamatos reformkísérletei ellenére, mind alanyi, mind tárgyi és tartalmi értelemben működésképtelenné, megreformálhatatlanná vált. Vele született fogyatékosságai miatt mintegy magától szétesett, aminek következtében ugyanígy szétesett a rá épülő politikai hatalom is. Az egész folyamatban persze óriási szerepe volt a közben újjászülető és megerősödő magántulajdonnak mint az állami tulajdon belső versenytársának. A csaknem teljesen kiirtott magántulajdon néhány fajtájának töredékét egyes lakossági szükségletek kielégítésének kényszere, illetőleg politikai taktikai okok miatt hagyták életben. Ilyen volt a hatvanas évek közepéig néhány javító-karbantartó kisipari szolgáltatás, az ellátatlan területeken működő magánkereskedelem és a mezőgazdaságban a háztáji gazdaság. A magántulajdon növekedésének kiindulópontja az utóbbi volt 1967-től; az így szerzett jövedelem kiegészítette az irreálisan alacsony termelőszövetkezeti jövedelmeket, árutermelése révén javította a falusi és városi élelmiszer-ellátást, bevonta a termelésbe a nők, az öregek, a rokkantak munkáját, a munkaigényes belterjes kultúrák terén tehermentesítette a nagyüzemeket, növelve ezáltal azok eredményeit és sikereit is. A háztáji és kisegítő gazdaságokban a lakosságnak közel a fele érdekelt volt, és a megművelt földterület 12 százalékán az összes mezőgazdasági termék 33,5 százalékát produkálta.

10. Bár az állam a kötött hatósági áras felvásárlási rendszeren keresztül ezt a gazdasági szektort is kizsákmányolta, vitathatatlan eredményei mégis fontos szerepet játszottak az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatási szektor kisvállalkozásainak engedélyezésében és gyors ütemű elterjedésében. 1982-től gomba módra szaporodtak a polgári jogi társaságok, gazdasági munkaközösségek, kisszövetkezetek, a szocialista szektoron belül – a társadalmi tulajdon és a magántulajdon sajátos vegyüléseként – a vállalati gazdasági munkaközösségek és a szövetkezeti szakcsoportok, a kereskedelmi és szolgáltatási ágazatokban rohamosan terjedt a szerződéses üzemeltetés, az üzletbérlet és az üzembérlet rendszere. A kisvállalkozások indokai és eredményei ugyanazok voltak, mint a mezőgazdaságban: megteremtették a takarékosabb és hatékonyabb munkavégzés és a magasabb jövedelemszerzés lehetőségét; az addig nagyüzemileg veszteséges tevékenységek terén is nyereséget produkáltak; megteremtették a túlcentralizált állami és szövetkezeti szektor innovatív kisüzemi hátterét; választékban kiszélesítették és minőségben javították a lakossági szükségletek kielégítését stb. 1986-ban neves szerzők már azon vitatkoztak, mi legyen a nagyra nőtt kisvállalkozásokkal.

A második gazdaság kialakulásával, szívósságával és növekedésével, az új magántulajdonért való, társadalmi méretű áldozatvállalással nyilvánvalóvá vált, hogy az agyonreformált társadalmi tulajdont és az azon alapuló tervgazdálkodást az egész társadalom végleg elutasította, és helyette a saját munkáján és ezzel együtt a szabad döntésén, de saját felelősségén és kockázatán is alapuló magántulajdont és a piaci gazdálkodást választotta. Ez a „választás” évekkel megelőzte és szükségszerűen maga után is vonta a politikai értelemben vett első szabad választásokat, azaz a politikai intézményrendszer reformját, az egész un. demokratikus rendszerváltást.

11. A tulajdonjogok tekintetében közelebbről ez azt jelentette, hogy a társadalom a második gazdaságban már akkor megkezdte az addigi társadalmasított tulajdoni rendszer magánosítását, amikor a politika és az ideológia szintjén ennek még nyoma sem volt. A polgárosodás eredeti értelmében forradalom volt ez is, sőt több és nagyobb emberi áldozattal járó forradalom, mint a későbbi politikai rendszerváltozás. Heti 40 óra munka a béreken keresztül kizsákmányoló hivatalos gazdaságban, majd még egyszer ennyi az önkizsákmányoló második gazdaságban – ezért nagyon sok ember fizetett az egészségével, sőt az életével is. A magam részéről osztom Szelényi Iván véleményét, aki szerint: a kommunizmus elleni harc igazi hősei ezek a névtelenek, akik nem nagy politikai ideálokat követve, hanem a tisztes életlehetőségekért és a valamivel nagyobb autonómiáért harcolva áldozták életüket. Nem bitófán vagy börtönben haltak meg, hanem a 12-16 órás munkanapok árát fizetve.[17]

Az erőszakkal társadalmasított, szocialista tulajdoni renden belül tehát a második gazdaságnak köszönhetően éppúgy kifejlődött a valódi polgári tulajdon, mint annak idején a feudális tulajdonviszonyok közegében, és éppúgy szét is feszítette azt. Ezért ma már azt mondhatjuk, hogy a polgári tulajdon nemcsak a feudális tulajdonnak és abszolutista hatalomnak, hanem az anyagi függetlenségre és személyes szabadságra törekvő embert elnyomó szocialista tulajdonformának és termelési módnak is a tagadása.

12. Ebben az írásban nem célom az, hogy az 1990-től napjainkig tartó tulajdoni­- gazdasági rendszerváltás folyamatát elemezzem. Mára azonban nyilvánvaló, hogy a társadalom széles rétegei, eltérően az 1990-es Nemzeti Megújhodási Program nemes célkitűzésétől, vagy egyáltalán nem váltak tulajdonossá a magánosítás során, vagy nem jutottak olyan mértékű tulajdonhoz, ami a polgári lét és a polgári szabadság, az egyéni cselekvési autonómia és az esélyegyenlőség szilárd anyagi alapját és biztosítékát jelenthetné. A tulajdon kérdése tehát változatlanul alapvető fontosságú kérdés maradt, sőt az új politikai rendszer megszilárdulását követően ez ma is a legfontosabb kérdés. Lehet, hogy a magyar privatizáció több szempontból is sikeresnek mondható, legsúlyosabb hibája azonban mégiscsak az, hogy eltérően például az 1945-ös földosztástól, széles társadalmi rétegek tulajdon utáni vágyát nem elégítette ki, és ezáltal az ugyanezen rétegek erőfeszítéseiben és áldozatvállalásában rejlő óriási emberi erőforrásokat és tartalékokat nem használhatta ki. Ennek következtében hiányzik ma széles társadalmi rétegek teherviselő és öngondoskodási képessége, az ehhez szükséges mértékű magántulajdon, magánvagyon, az anyagi erő. Az általános világgazdasági válságon belüli speciális magyar válságunknak ez a döntő oka. Nem új válság ez sem globálisan, sem itt nálunk lokálisan, csak a régi folytatódik új körülmények között. Ma minden felelősen gondolkodó ember – az ország sorsáért felelős politikus, tudós vagy gazdasági vezető éppúgy mint az önmaga, a családja sorsáért aggódó átlagpolgár – azon töri a fejét, hogyan juthatnánk ki a válságból. A kiút, a megoldás keresése során érdemes visszatekinteni a fentebb említett 1945-re.

A mostanit sokszorosan felülmúló történelmi kataklizmát, a második világháborút követő 2-3 évben Magyarország képes volt magára találni. Idézzünk néhány gondolatot 1945­-ből (akkor is ki kellett találni Magyarországot). Kéthly Anna egy gondolata: „Mi a demokráciát e fogalom hármas egységében valljuk. Az a meggyőződésünk, hogy a 20. század demokráciájának meghatározásánál a társadalmi, a politikai és a gazdasági elem csak együtt szerepelhet. Mindegyik fontos és mellőzhetetlen. A 19. század polgári demokráciája a társadalmi és politikai demokráciát jelentette. A 20. század szociális demokráciája csak a gazdasági elemmel teljes és egységes. A társadalmi és politikai egyenlőséget a szociális demokráciában ki kell egészíteni a gazdasági feltételek egyenlőségével is. Amint anakronizmus volt a 19. században a rabszolgaság, úgy időszerűtlen már a jobbágyság és a gazdasági rabszolgaság bármely fajtája vagy formája.”[18] Kéthly Anna már 1945-ben használta a „gazdasági rabszolgaság” fogalmát, hangsúlyozva, hogy az már akkor időszerűtlen volt. És ma? Egy másik korabeli gondolkodó Veres Péter: A paraszti jövendő című könyvéből is egy idézet: „Szabadságot mindig, mindenütt az embernek, az egyénnek, ahol és ameddig csak lehet.”[19] Elvégre, „nem a nép van a gazdálkodásért, hanem a gazdálkodás van a népért.”[20] Ebben a szellemben érvelt a nadrágszíj parcellás törpebirtokok mellett is, talán már a nagyüzemesítés, a kényszerkolhozosítás előszelét érezve, mondván: „A kisbirtokos saját földjén talál munkát és saját maga termeli a kenyerét. Ez nagy dolog, a legnagyobb dolog a földön, mert a legnagyobb egyéni szabadságot biztosítja az embernek, ezért ragaszkodik a paraszt olyannyira, életre-halálra a földjéhez. Igaza van. A legmagasabb rendű élet a szabad kisbirtokos élet.”[21] Korabeli gondolatok, de nagyon érdemes mind a kettőn elgondolkodni. Kéthly Anna hozzá tette: „Az bizonyos, hogy még a kültelki kis fűszeres is, akinek exisztenciája bizonytalanabb, munkaideje hosszabb, felelőssége nagyobb volt, mint az átlag ipari munkásé, önmagát jobb embernek tartotta, a szó társadalmi vonatkozásában.”[22] Ma, miután mára a kisparasztok, kisiparosok és kiskereskedők tömegeinek „kisegzisztenciáját” számolta fel előbb a kommunizmus, majd ennek „művét” folytatta a globális kapitalizmus, aminek következtében csaknem az egész társadalom bérmunkás (a „bérmunka társadalma”), hogyan is állunk ezzel „társadalmi értelemben”? Veres Péter és Kéthly Anna gondolataihoz még annyit, hogy hová lett vajon ez a „kisbirtokos” szabadság, a saját munkájával teremtett, saját tulajdonával megalapozott szabadságához életre-halálra ragaszkodó nemes magyar paraszt és a kültelki kis fűszeres? Feltámaszthatók-e a globális világban, vagy majd azt követően? Legalább az emlékük él-e még? Tartsuk életben dédapáink, nagyapáink és apáink lelkü1etét, mert a fenntartható jövőnk, az életben maradásunk függhet ettől.

Nem mást tükröz ez a lelkület, mint a 250 éves Locke-i modellt és eszmét: szabad magántulajdon, szabad polgár, szabad társadalom. Ez az európai civilizációs álom és remény vajon végleg elveszett-e? Tényleg a globális és multinacionális társaságok világuralma (David C. Korten)[23] következik-e, akik fölött nincs állami, ennek következtében nincs jogi kontroll sem? Akik kilóra megveszik a nemzeti politikai és gazdasági hatalmi eliteket? Akik csak saját szabadságukat érvényesítik, de igazságossági és szolidaritási kötelezettségeik („társadalmi elkötelezettségük”) alól rendre kibújnak? Ha lenne egy valódi Európai Unió, amely a „szabadság, igazságosság, szolidaritás” hármas eszméjének együttesen, egyenlő súllyal érvényt szerezne (ha már a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét feladta!). Ha lenne egy világállam, és lenne egy világkormány, abban egy világ-pénzügyminiszter és egy világ­ szociális miniszter, akik a világszegénységet kezelnék, és a kettőt: a világprofitot, meg a világszegénységet próbálnák valahogy összhangba hozni. Korunk egyik nagy rákbetegsége a világszegénység. A másik a természet pazarlása és fölélése. Mindkettő a fenntarthatatlan fejlődés problémája, a technikai, ipari, fogyasztói társadalom fenntarthatatlansága. Ebben a kettős szorításban kell most és megint kitalálnunk Magyarországot! Elég találékonyak vagyunk ehhez?

Abban az időben, amikor (az 1970-es években) Ernst Schumacher azt bizonygatta, hogy „A kicsi szép”, és a túlméretes tőkés társaságokkal szemben az emberléptékű, kreativitást elősegítő, „természetes, gyümölcsöző és jogos” kistulajdont és kisvállalkozást ajánlotta,[24] nálunk a túlállamosított és túlkolhozosított tervgazdálkodással szemben születtek hasonló javaslatok. Bibó István szerint „Valójában a tulajdonnak nem az államosításában kell a megoldást megtalálni, és nem is szükségképpen a kollektivizálásában, hanem a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában, ami azt jelenti, hogy a tulajdonnak nem az egyetlen bürokráciába való államosítása a legfontosabb, hanem minél nagyobb mértékben való szétosztása, akár effektív szétosztása, akár a tulajdon feletti rendelkezés szétosztása formájában, ami megint csak nem jelent mást, mint gyakorlatilag az un. munkásönkormányzatot, ami nem más, mint az önkormányzatnak a gazdasági életre alkalmazott formája.”[25] Mindezt persze azért, mert nem csak a politikai, hanem a gazdasági életben is „a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszűntetése”.[26] Sajnálatos, hogy sem az 1956-os, spontán szerveződő munkástanácsok, sem a Bibó-féle munkásönkormányzatok – egy 1985-ös megkésett és tökéletlen kísérlettől eltekintve – nem kaptak történelmi esélyt a bizonyításra. Még sajnálatosabb, hogy a tulajdoni viszonyok felbontása és humanizálása 1989-90-ben sem vált társadalmi programmá, sőt a nyugatról átvett Munkavállalói Résztulajdonosi Program sem kapott kellő politikai támogatást.

Hasonló sorsra jutott Liska Tibor szocialista („szocialiska”) vállalkozási koncepciója is, amely az egyetlen valódi, a legtermészetesebb tulajdonos, az egyes ember tulajdonosi minőségét és ezzel polgár mivoltát, társtulajdonosi rangját adta volna meg (és vissza), rábízva az ő „személyes társadalmi tulajdona” kezelését, megszemélyesítve az egyébként teljesen elszemélytelenedett kollektív tulajdonformákat.[27] Koncepcióját annak ellenére utasították el, hogy vállalkozás-kísérletei (Szentesen, Kaposváron és Szécsényben) az életrevalóságát is bizonyították.

Bíbó és Liska, és a hasonlóan gondolkodó kortársak javaslatai mégsem voltak hiábavalók. Ha a „többet” nem is, a „kevesebbet” a politikai hatalom megengedte, és mint láttuk előbb a háztáji gazdaságok, majd azok sikere nyomán a kiegészítő-kisegítő gazdaságok megerősödtek és a „kisvállalkozások” legalizálásához vezettek. A kisvállalkozási korszak Magyarországának vállalkozói, kistulajdonosai az első, a nagy, a bürokratikusan koordinált tervgazdasági szektorral szemben sikerre vitték a maguk piac gazdaságát. Miként Kölcsey és Deák korában („szabadság, s tulajdon”), úgy ismét a saját tulajdon, a saját munka és az azon alapuló egyéni szabadság volt az óriási hajtóerő, a polgárosodáshoz, a szabadság általános állapotához vezető út.

Viszont nem ez a szellem, nem ez a lelkesedés és nem ez a lendület folytatódott 1989­-90 után. Sem a mezőgazdaságban, sem az iparban, sem a kereskedelemben nem ez a magyar újra-polgárosodó, második gazdaságban kinevelődött tulajdonosi és vállalkozói réteg vette át és működteti tovább a nagy tulajdonokat. Hanem a még nagyobb multinacionális és globális tőke vásárolta ki ezt az országot és ezt az egész régiót is, felszámolva az egyéni és a nemzeti autonómia törekvéseit beterelt minket a fenntarthatatlan fejlődés zsákutcájába. Mi a reményünk ezek után? Azt mondják hogy Magyarország gazdaságföldrajzi értelemben kiváló adottságokkal rendelkezik. A két nagy folyó, a kárpát-medencei vízbázis révén (még a sivatagosodás veszélyével is dacolva) képesek vagyunk a termelésre, területünknek a 65 %-a termőföld, 20 millió ember eltartására képes ez az ország. Hogy lehet az, hogy ennek ellenére egyre fogyunk, 10 millióból három nyomorog, három szegény, vagy annak veszélye fenyegeti. Itt valami nincs rendben. Újra kérdezzük, van-e remény abban az értelemben, hogy az a régi tulajdon utáni vágy, úgy is mint a szabadság alapja és garanciája utáni vágy, létezik még? Van-e még egyáltalán az a fajta „ezeréves álom”, mint 1945-ben a föld utáni éhség, hogy bár nem volt ló, befogta magát a paraszt, a férfi meg a felesége, és a gyerek fogta az eke szarvát, de megszántották a földet, mert a sajátjukat szántották. És egyedül Európában 1945 őszére nem volt éhínség Magyarországon – a földreformnak köszönhetően. Kovács Imre, parasztpárti politikus akkor úgy fogalmazott, hogy „A földreformmal a politikai hatalom is átszállott a népre. Parcellázták a politikai hatalmat is.”[28] A rendszerváltó demokratikus átalakulás mit parcellázott föl, milyen arányokban és kik között? A valóságos szabadságot, a valóságos esélyegyenlőséget, a társadalmi szolidaritást lehet-e biztosítani anyagi javak, saját tulajdoni alapok nélkül, lehet-e garantálni a tényleges jogegyenlőséget pusztán alkotmányos alapjogok deklarálásával és törvényi paranccsal? Lehet-e az egyént (a családot, a társadalmat) öngondoskodásra késztetni (kényszeríteni) öngondoskodási képesség (saját tulajdoni fedezet) hiányában? Lehet-e „ráolvasással” globális és nemzetgazdasági válságot túlélni, abból kilábalni?

13. A történelemnek persze mindig van ideje a hiányokat pótolni és a hibákat kijavítani. Most – mint 1848-ban, 1945-ben, vagy 1990-ben – változatlanul az a feladat, hogy a társadalmi békét hosszú távra megalapozó, a kiegyensúlyozott, azaz fenntartható gazdaság­ és társadalomfejlődést biztosító vagyoni berendezkedést, az ennek alapját képező tulajdoni szerkezetet kialakítsuk. A „túlállamosított” tulajdoni szerkezet lebontásának mikéntjéhez, magánosításához nem volt számunkra történelmi példa, így most egy más okból torz, „túlprivatizált” tulajdoni és gazdasági szerkezet jött létre. A társadalmilag igazságos és közgazdaságilag működőképes tulajdonszerkezetre pedig vannak példák, azok most mintaként szolgálhatnak a több okból is fenntarthatatlan tulajdoni rend korrekciójához. Ilyen mintának ma a legfejlettebb nyugati országok tulajdoni berendezkedését szokás tekinteni. A szociális piacgazdaságokban mára egységesen kikristályosodott alkotmányos elvként érvényesül, hogy még a nagy magántulajdonok szabadsága sem sértheti a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség elvét, konkrétan a szociális biztonsághoz való jogot, a szociális kiegyenlítés mértéke és módja viszont nem sértheti a magántulajdonhoz és a szabad vállalkozáshoz való jogot. Ezen elvek összehangolt érvényesítése, kiegyensúlyozása állandó és széleskörű demokratikus párbeszédet és konszenzuskeresést feltételez. Ennek a konszenzusnak általában jellemző minimuma a magántulajdoni rend dominanciája mellett a jövedelemmegoszlási rend tudatos, törvényi átalakítása (bérszabályozás, munkásvédelem stb.) és az arányos közteherviselés (adók, járulékok, öröklési illeték stb.). A gazdaságban megtermelt jövedelemnek a munkaerő-tulajdon javára történő igazságosabb átrendezése egy folyamatot indított el, amely a szociálisan fejlett országokban napjainkra egyelőre senki által nem látott és nem remélt eredményre vezetett. A tulajdonjogok magántulajdoni alapokon, szociális piacgazdasági módszerekkel minden kényszertől mentesen, de alkotmányos és törvényes keretek között jelentős arányban kiegyenlítődtek, azaz társadalmasodtak, széles vagyonos polgári középréteg (60-80%) alakult ki. A jövedelmeknek a tőketulajdon és a munkaerőtulajdon közötti megoszlási arányát általában 40-60 százalékra becsülik, de a folyamatnak még nincs vége. A folyamatot tovább erősíti ma is, hogy a termelőeszköz­ tulajdon és a pénztőke mellett felértékelődött az „emberi tőke”, a tudástőke, ami mindig személyes, és elvileg minden egyes emberben adott, „csak” az oktatás, a tudomány, a kultúra, a műveltség támogatásával meg kell erősíteni, „a szellem napvilágává” kell fejleszteni. Az egyre korszerűbb, sőt rohamos tempóban fejlődő termelő eszköz-tömeg működtetése és a pénztőke befektetése egyre magasabb fokú szaktudást, egyre értékesebb munkaerőt igényel, ami piaci alapon is módosítja a jövedelemmegoszlás arányát a magasan képzett munkaerő javára. A leggazdagabb országok szociális demokráciájában gyakorlatilag eltűnt a kizsákmányolt proletár, és vele a tulajdon társadalmasításának mind a kommunisztikus, mind a fasisztoid, korporatív, nemzeti szocialista ideológiája. És ez nem kis eredmény, hiszen az erőszakmentesség talán minden ma élő ember legfőbb vágya, szerte a világon.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a gazdag országokban ennek az egy problémának a tulajdonjogok megoldásával, a vagyonok viszonylagos kiegyenlítettségével – megoldódott volna a tulajdon minden problémája, vagy megszűnt volna a régi probléma visszatérésének veszélye. Ugyanakkor tudjuk jól, hogy a világ nagyobbik felén, ahova ma még Magyarország is tartozik, még ez az egy probléma – a tőke-, a munkaerő- és a jövedelemtulajdon viszonylag kiegyenlített társadalmi megoszlása – sem oldódott meg, még látszólag sem. Ráadásul napjainkban újabb támadások érik a tulajdont, most már nem csupán az embernek ember feletti, immár globális uralmat biztosító „mellékhatása” miatt, hanem az embernek a természet feletti, ugyancsak globális léptékben megnyilvánuló korlátlan uralma, erőszaktevése miatt is.

14. Márpedig a tulajdon eredeti és végső lényege éppen a természet javainak az ember általi elsajátítása. Az élő természet, a termőföld és a föld méhének kincsei éltetik az embert, ezek elsajátítását megszüntetni nyilvánvalóan nem lehet, viszont a helyes mértéket és a kellő egyensúlyt, a fenntarthatóságot itt is megtalálni ma már mindannyiunk létérdeke. Az ember­ és természetbarát tulajdoni, az arra épülő gazdasági és társadalmi rend megtalálásához is segítséget nyújthat talán a tulajdon magánosításának és társadalmasításának történelmi küzdelme és felhalmozott tapasztalata, remélhetőleg több ésszel és kevesebb erővel, kevesebb emberi és természeti áldozattal. Ehhez azonban meg kellene újítani – módosítani? kiegészíteni? pontosítani? újraértelmezni? – a szabad polgári társadalmat alkotó egyes embereknek a békés együttlétezés érdekében egymással kötött társadalmi szerződését. Új körülmények, válságok és kényszerek hatására új konszenzusra kell jutni mind a társadalmi szabadság, mind a társadalmi egyenlőség legalapvetőbb kérdéseiben, hogy aztán meg tudjunk egyezni ugyanezek ember és ember-, ember és természet közötti mindennapi gyakorlati részletkérdéseiben is. Társadalmi szerződésünket tehát ki kell egészíteni egy „természeti szerződéssel”, amiben az eddigi társadalmi, gazdasági, tulajdonosi szabadságunkat kell önként korlátozni az élővilággal, a természet javaival, az emberi élet természeti feltételeivel szemben. Jogokat kell biztosítanunk a természeti javak számára, ami részünkről nem jelent mást, mint azokkal szembeni korlátozások, tiltások és kötelezettségek vállalását és feltétlen teljesítését. Eddig azt hittük, hogy az anyagi, természeti javak bőségkosara kimeríthetetlen, és abból mind egyaránt korlátlanul vehetünk. De már tudjuk, hogy nem így van.

A „jognak asztalánál” a természetnek is helyet kell adnunk! Újrakötendő társadalmi szerződésünk is csak akkor lesz be- és fenntartható, ha abba az ember és természet között kötendő természeti szerződésnek minden lényeges feltételét, kötelezettségi elemét is beépítjük. Eddig is tudtuk, hogy a jogok forrása az önmagunkkal és embertársainkkal (családunkkal, a társadalommal) szembeni kötelezettségeink teljesítése. Mostantól azt is tudnunk kell, hogy életünk, biztonságos társadalmi létfeltételeink forrása a természet iránti kötelezettségeink teljesítése is. Ehhez nem csupán társadalmi, politikai, gazdasági rendszerváltásra, hanem egy mindezeket követő és átható értékrendszer-változásra is szükség van.

15. „Csakugyan nem elegendők még az idők jelei ahhoz, hogy észrevegyük: új kezdetre van szükség?” – tette fel a kérdést már 1968-ban Ernst Schumacher.[29] Negyven év elteltével – a világszegénység, a terrorizmus, a klímakatasztrófa, a gazdasági világválság „jelei” után – ugyanez a kérdés nem csupán változatlanul aktuális, de aggasztóan sürgető is. Aggasztó, mert negyven év alatt nem történt semmi érdemi egy új kezdet érdekében, sőt a válság kezelése is mintha a régi és menthetetlen rendszerek megmentését és ezzel a válság folytonosságát célozná. Holott egy összedőlt házat nem lehet korszerűsíteni, azt új, szilárd alapokon kell újjáépíteni. Sürgető, mert a veszélyek mint jelek egyre gyakoribbak és egyre súlyosabbak.

Az értékrendszer-változásnak és az azon alapuló új kezdetnek is a kulcskérdése: a visszatérés az emberléptékű, azaz „az emberben és az emberért” való gondolkodáshoz. A tudományos gondolkodásnak, a politizálásnak és a gazdálkodásnak is új irányt kell szabni, „olyan irányt, amely a fejlődést visszavezeti az ember valódi igényeihez, vagyis: az ember tényleges méreteihez. Az ember kicsi, következésképpen a kicsi szép. Az óriás méretek hajszolása az önpusztítás szenvedélye”.[30]

A magántulajdon és a tulajdoni rend – mint a gazdasági rend és a társadalmi rend meghatározója – tekintetében ez változatlanul ugyanazt jelenti: a tulajdoni viszonyok felbontását és humanizálását. A felbontás az eddig sokféle ideológia és politikai rendszer által üldözött (elűzött, bekerített, kisajátított, konfiskált, elrabolt) kistulajdoni egységek tudatos és akaratlagos kialakítását, kifejlesztését igényli. Ma ez már nem mehet spontán (mint még alig fél évszázada, még a proletárdiktatúra tervgazdasága idején is), hanem csak a társadalom- és gazdaságpolitika rangjára emelve, az egyéni vállalkozások, a mikro-, a családi- és kisvállalkozások támogatásával, a létüket fenyegető gazdasági erőfölény kiküszöbölésével. A kistulajdon használja ki leghatékonyabban az ember ügyességét, szorgalmát, testi és szellemi erejét, kreativitását, ez fejleszti az ember személyiségét, garantálja megélhetési biztonságát és ezzel a függetlenségét, azaz a szabadságát és az emberi méltóságát. Ebben a tulajdoni és gazdálkodási formában mondhatjuk ma is, hogy „saját munkája olyan tulajdona az embernek, amely minden más tulajdonának a legfőbb forrása, s mint ilyen, a legszentebb és legsérthetetlenebb”.[31] Ezzel, Bibó Istvánhoz hasonlóan, mi is „különbséget teszünk valóságos tulajdon között, amely egy embert egy, az ő szabadságát növelni képes objektummal direkt kapcsolatba hoz, legyen az egy darab föld, amit megművel, egy ház, amiben lakik, egy szerszám vagy egy műhely, amit használ, másrészt aközött a tulajdon között, amely óriási méretével egyetlen ember cselekvőségével egyáltalán át nem fogható; és a tulajdon ebben az esetben nem egy ember és egy objektum közötti viszonyt jelent, hanem egy embernek más emberekkel szemben érvényesülő hatalmi viszonyát. Ebben van a tulajdon védelmezőinek a csalása.”[32] A túlméretes (nem valódi) tulajdonok körében merül fel (újra és újra, elkerülhetetlenül) a tulajdon humanizálásának szükségessége, aminek lényege az abban dolgozók személyes részesedésének, társtulajdonosi minőségének biztosítása és ezzel a munka és a munkát ténylegesen végző ember méltóságának a megőrzése.

A fenntartható tulajdoni rend tehát a piramis-elv alapján épül fel. Kistulajdonosok milliói alkotják a legszélesebb talapzatát, családi-, mikro-, kis- és középvállalkozások a derékhadát a nagyméretű társaságok a csúcsát, szervesen illeszkedve. A szintek (tulajdonformák és méretek) között van szabad verseny és mobilitás, fel és le átjárhatóság, de csak a valódi tulajdoni jelleg megőrzésével, hatékonysági és ésszerűségi követelmények alapján, nem pedig az emberek feletti nagyobb hatalom megszerzése érdekében.

A fenntartható tulajdoni rend nem csak az egyén és a társadalom szempontjából egészséges, de egyben „természetes” is, azaz megfelel a környezeti-természeti követelményeknek is. A kis léptékű (emberléptékű) tulajdon és gazdálkodás illeszthető leginkább a megújuló természeti körforgásba. Ez feltételezi a gazdálkodás területi diverzifikációját, viszonylag egyenletes szétterülését is, amit ugyanaz a műszaki-technikai fejlődés tesz lehetővé ma már, ami idáig a termelés koncentrációját kényszerítette ránk. Megvalósulhat a környezetvédők vágya: tömegtermelés helyett – tömegek általi termelés. A tulajdoni és gazdálkodási viszonyok felbontása, humanizá1ása és a természeti környezetbe illesztése megköveteli a társadalom település-szerkezetének átalakítását is: a városba özönlés megállítását, visszafordítását, a falu és a vidék rehabilitációját. (Magyarországon ez a „vas és acél országa”, a szocialista iparvárosok betelepítése, a falu erőszakos elsorvasztása történelmi kártételeinek orvoslását is jelentené.) Az ökológiai gondolkodás és a környezettudatos életmód elsőszámú követelménye, a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” ilymódon gazdag tartalommal tölthető ki, váltható valóra. A lokalitás elvének érvényesülése az emberléptékűséget és a fenntarthatóságot egyaránt szolgálja, miközben a demokratizmust, az önkormányzatiságot és a jogállamiságot is erősíti. Bár az egyén létfenntartását elsődlegesen saját munkája biztosítja, létbiztonságát jelentős mértékben erősítik emberi kapcsolatai is, az őt körülvevő – családi, lakó helyi, társadalmi – közösségi háló megtartó ereje. A közösségi kapcsolati háló egyént megtartó ereje annak függvénye, hogy maga az egyén – összességében a közösség minden egyes tagja – önzetlenül, együttműködve, milyen mértékben erősíti azt.[33] Az önző ember magára marad, családja felbomlik, faluja kiközösíti, az egyéni önzésre, mint hajtóerőre épülő társadalom szétbomlik.[34]

Csakhogy – szerencsénkre, minden ellenkező híresztelés ellenére – az ember közösségi lény, az együttműködésre képes és kész is, bár néha csak utólag, saját kárán okulva. Az önzés bűnét tekintve az ember többszörös visszaesőnek számít és ennek oka a magántulajdon minden olyan elfajzott alakzata is, ami a másik ember kihasználását (kizsákmányolását, kiuzsorázását, elszegényítését, kisemmizését stb.) lehetővé teszi. A saját munkával szerzett (a „megdolgozott”, „megszolgált”) kistulajdon nem ilyen. Ezt a közösség becsületes úton szerzett, tisztességes célt (az egyén és családja megélhetését szolgáló) tulajdonnak tekinti, elismeri, tiszteletben tartja és megvédi. Ha pedig az ilyen tulajdonok/tulajdonosok a kölcsönös előnyök érdekében egymással együttműködnek (társulnak, szövetkeznek), az a közösség javát is szolgálja, tehát ösztönzik és támogatják is. A tulajdonosok szervezeti/szervezett együttműködése demokratikus döntéseket feltételez, a tulajdonosi demokrácia erősíti a közösségi demokráciát minden más, a közösséget érintő ügyben is. A tulajdonosok (vállalkozók, gazdálkodók) kölcsönösen előnyös kapcsolati hálója a teljes közösségi kapcsolati háló legerősebb része. Az erős kisközösségi – családi, rokoni, lakóhelyi, munkahelyi – kapcsolati hálónak van (különösen válságban, krízisben, katasztrófában) a legfontosabb szerepe, egyént megtartó és közösséget egybentartó ereje. Az egyéni és közösségi túlélés esélye függhet ettől.

16. Tévedés ne essék, az előbbi okfejtés nem az ipari forradalom kezdete óta vissza-­ visszatérő, de mindig megvetett, gúnyosan a „fejlődést” veszélyeztetőnek bélyegzett ruralizmus, „parasztromantika” legújabb megjelenése. Ne nevezzük mai, tetszetősebb kifejezéssel „skanzen-romantikának” sem, mert nem a múltat kívánja visszahozni. Ellenkezőleg! Egyfajta jövőképről van szó, amelyben megőrződik és hasznosul egy olyan tulajdoni-gazdasági-kisközösségi-társadalmi szerkezet és rendszer, amely évszázadokon (ha nem évezredeken) át fenntarthatónak bizonyult, nem önmagától múlt ki, hanem tudatosan felszámolták. Most azonban mintha az emberi történelem és a természeti törvények is mellette bizonyítanának, az ellene ható hatalmas erőkkel szemben. A zöld ideológia, az ökofilozófia és ökoközgazdaságtan nem zárja ki, sőt feltételezi a múlt értékeinek a jelen emberközpontú igényeivel és a fenntartható jövő követelményeivel való egyesítését.

David C. Korten könyvének a végén, Az Emberek Földje Kiáltványból, amit a civil szervezetek a riói Biológiai Sokféleség Egyezmény aláírásával párhuzamosan fogadtak el (1992-ben), egy természetes, egyszerű, az egyes ember tisztességes megélhetését, boldogulásának esélyeit középpontba állító, a természettel is harmóniában élő, kiegyensúlyozott társadalom- és emberkép rajzolódik ki. A kulcsfogalmak ezek: egyszerűség, szeretet, béke, az élet tisztelete. Az alapvető kérdés: meg lehet-e haladni a konzumerizmust és a bérmunka természet- és lélekölő társadalmát? Az alapvető válasz: igen, de néhány fontos feltétellel:

a/ nem szegényebben, de szerényebben kell élni, az esztelen pazarlásnak, a fitogtató hedonizmusnak véget kell vetni;

b/ a tulajdon intézményét fel kell bontani és humanizálni kell, a társadalom tagjainak lehető legnagyobb hányada számára biztosítani kell a tulajdonszerzést és a tulajdonosi jogok gyakorlásában való személyes részesedést;

c/a gazdálkodást diverzifikálni kell, elsődlegesen a lokális erőforrásokra kell alapozni;

d/támogatni kell az egyének és családok öngondoskodási képességét, ezáltal az önerőre támaszkodó helyi közösségek megszerveződését;

e/ erősíteni kell az önszerveződést, az emberi életet a társas kapcsolatok köré kell szervezni;

f/ a tulajdonosi, gazdálkodási, kisközösségi és társadalmi döntésekben biztosítani kell a személyes (közvetlen) részvétel lehetőségét és felelősségét;

g/a legalapvetőbb szükségletek kielégítését mindenki számára garantálni kell;

h/ a felhalmozott emberi tudást mindenki számára egyenlő eséllyel hozzáférhetővé kell tenni;

i/az eszmei javak, a tudástőke gyarapítását a társadalmi értékrendben a materiális javak birtoklása és gyarapítása elé kell helyezni;

j/a politikai közhatalom gyakorlását átláthatóvá és a társadalom által ellenőrizhetővé kell tenni;

k/ nemzetközi szinten is biztosítani kell a globális folyamatok fenntarthatóságát, kontrollját, a negatív hatások kiküszöbölését.

Ami pedig a bérmunka-társadalom meghaladását illeti, a javasolt megoldás a multiaktivitás, ami sokirányú (sőt folyton bővülő és változó) képzettséget, egyidejűleg és párhuzamosan többféle munkavégzést jelent. A többféle munka egy (kisebb vagy nagyobb) része lehet bérmunka is, de tudatosan kell támogatni az önálló, ma még atipikusnak (kivételesnek, különlegesnek, esetinek, alkalminak, kiegészítőnek, stb.) tekintett munkavégzési formákat és jogviszonyokat is. Mindezt előmozdítja és meg is követeli a nemzetköziesedés, a gyors technikai fejlődés és az Internet is.

Összegezve tehát: a globális és technicizált világ előnyeit össze lehetne kapcsolni a régi és hagyományos értékekkel, az embernek a testi-lelki egészségével, az öngondoskodó képességévei, és a szabadságával is. Az öngondoskodás képessége és a szabadság jelenti ugyanis az ember számára változatlanul a tényleges (jog- és esély-) egyenlőséget. Vagy ahogyan időben és térben egymástól függetlenül Adam Smith[35], Wesselényi Miklós[36] és Ernst Schumacher[37] is megfogalmazta: „Az ember által elszenvedhető legnagyobb jogfosztottság az, ha semmi esélye rá, hogy önmagáról gondoskodjék és biztosítsa megélhetését.”

Ha Magyarországot Kölcsey, Széchenyi és Deák hite és lelkesítő ereje, Kéthly Anna és Veres Péter víziója, Bibó István gondolatai és Liska Tibor fantáziája, megtermékenyítőleg hatva, kimozdították az akkori válságos időkben: most is megidézhetjük és felhasználhatjuk őket, miközben vannak már új gondolatok, új javaslatok is, melyekből okolhatunk. Én itt, a magam módján próbálkoztam nagy kérdésekre, lehetséges válaszokat keresni, illetve idézni olyan válaszokat, amiket mások már megfogalmaztak. Közös feladatunk és felelősségünk az, hogy nagyon intenzíven kezdjünk el végre gondolkodni a 21. század Magyarországán, a fenntartható Magyarországon, a jövő generációk számára is vonzó, élhető Magyarországon egy fenntartható és élhető világban. Attól demokratikus jogállam és szociális piac gazdaság az, amit próbálunk kiépíteni, hogy a társadalmi és természeti egyensúlyokat közös erőfeszítéssel megtaláljuk, hogy tradicionális értelemben megmentsük, ami még menthető nagyapáink, apáink erkölcsiségéből, munkaszeretetéből, a saját munkával teremtett saját tulajdon utáni vágyából és az ahhoz való ragaszkodásból, a küzdeni tudásból. És mindezt elmondjuk a gyerekeinknek, az unokáinknak, hogy legalább tudjanak róla és ne felejtsék el, hogy majd ha őket is rákényszeríti az élet, akkor tudják: volt, van és mindig lesz megoldás. „Csak” küzdeni kell érte, és bízva bízni: bízni önmagunkban, de küzdeni önmagunkkal is, önmagunkért, gyermekeinkért, nemzetünkért, a jövőnkért.

(2009)


[1] Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Replika 1990/2. sz. 24-46/28. o.

[2] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. Válogatott tanulmányok 3. kötet, 5-123/9. o.  Magvető Könyvkiadó, Bp. 1986.

[3] Ernst Schumacher: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991. 304 p. 32. o.; 271-274.o.

[4] David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Kapu Könyvek, Budapest, 2006. 451. o.

[5] Bibó István: A magyar demokrácia válsága. Válogatott tanulmányok, II.kötet 51. o. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.

[6] Erről részletesen ld. Sólyom László: Van-e története a személyiségi jogoknak? ÁlIam-és Jogtudomány, 1980/2. sz. 197-235./219. és 226. o.

[7] Forrás: Nemzeti olvasókönyv. Szerk.: Lukácsy Sándor. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988. rrás: Nemzeti olvasókönyv. Szerk.: Lukácsy Sándor. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

[8] Máté 13:12

[9] Kéthly Anna: A kereskedő a demokráciában. Forrás Nyomda, Budapest, 1945. 6. o. 

[10] Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. 127. o.  

[11] Lásd: 7. sz. lábjegyzet.

[12] Köpeczi Béla: A francia felvilágosodás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 319. o. 

[13] Lásd. a 2. lábjegyzet: 93. o.

[14] U.o. 49. o. 

[15] U.o. 66-67. o. 

[16] Liska Tibor: A munkapiaci reform vállalkozói koncepciójának kiterjesztési lehetőségei a keleti átalakulásban. Valóság, 1990/11. 1-17/5. o. 

[17] Lásd: Szelényi Iván: Szocialista vállalkozók c. könyvének vitája. Replika, 1990/2. sz. 80. o.

[18] Ld. 9. lj. i.m. 5. o. 

[19] Veres Péter: A paraszti jövendő. Sarló Kiadó, Budapest, 1948. 116. o.

[20] U.o. 91. o. 

[21] U.o. 86. o. 

[22] Ld. 9. lj. i.m. 4-5. o. 

[23] David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996. 451. p.

[24] Ld. 3. sz. lj. 273-274. o.

[25] Ld. 2.sz. lj. i.m..: 70. o.

[26] U.o. 93. o.

[27] Liska Tibor: Kritika és koncepció. Közgazdasági Szemle 1963/9. sz. és Liska Tibor: Ökonosztát. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 236-247. o.

[28] Földet, köztársaságot, állami iskolát. Viták a magyar parlamentben 1944-1948. Szerk.: Balogh Sándor. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980. 117. o.

[29] Ld. 3. sz. lj. i.m.: 76. o.

[30] U.o. 164. o.

[31] Adam Smith: i.m. 172. o.

[32] Ld. 2. sz. lj. i.m. 69. o.

[33] Bővebben ld. Freund Tamás: Az önzés és az elmagányosodott ember. Magyar Szemle 2005/2. sz.

[34] Bővebben ld. Francis Fukujama: A nagy szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. 493. o.

[35] Ld. 10. sz. lj.

[36] Ld. 11. sz. lj.

[37] Ld. 3.sz. lj. i.m. 224. o. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük