Peterdi Nagy László: Kortársunk, Pozsgay Imre

„… a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében

 hányni-vetni meg száz bajunk.”

       József Attila: Hazám

A legutóbbi helyhatósági választásokon az egy, XXI. századi nemzetté válni szándékozó, politikailag egyre tudatosabb társadalmunk félreérthetetlenül kifejezte elégedetlenségét a politikai osztálynak a rendszerváltásban és az utána eltelt évtizedekben folytatott tevékenységével. Több, nem elhanyagolható ok egybeesése folytán, ez most a kormányon lévő Fidesz/KDNP szövetség jelöltjei ellenében leadott szavazatokban fogalmazódott meg. Rendkívüli kongresszusán a párt elfogadta a figyelmeztetés reá eső részét, és hozzákezdett annak elemzéséhez, a korszak politikai elitjének egészére vonatkozóan is. Új, reményt keltő arcokban talán, de súlyos, sürgető politikai témákban igazán nincsen tehát hiány.

Csak hát, jó lenne találni már egy felelőst, aki elszúrta nekünk ezt a századot is! – Rákosi és Kádár, meg az oroszok túl messze vannak már. – Túl sok morc, díszszemléken meghurcolt, bűnös szenvedélyektől és szenvedélyes bűnöktől szétmart arc. A 2003-ban megjelent könyve címlapjáról a 60éves Pozsgay azonban, frissen és bizakodón, szinte huncutul néz ránk ma is. –Stimmt!

A rendszerváltás körül bábáskodó politikusok közül így hát, egyre többször lép elő egy tudományos fokozattal bíró, de szilenciumra ítélt kutató és tanulmányíró, majd egyetemi tanár,„menesztett” kulturális-, majd államminiszter, két sorsfordító éven át az ország legnépszerűbb embere, a csaknem közvetlenül a Köztárság elnökéül választott, ízesen szóló, írástudó politikus. És kiderül, hogy nem csupán Kádár talpnyalói voltak joggal irigyek rá, de túl nagyra nő fel így hozzánk képest is. No, nem baj. Úgyis egy jól fejlett bűnbakra van szükség éppen.

Kapóra jön, hogy a baloldal nagyjai általában jól elvoltak mindenféle nép és nemzet nélkül is. – Szűrös Mátyás megelégedett a köztársaság kikiáltásával. – Nagy Imre mártírként halt meg, de aztán inkább akadémikus lett. – Horn Gyula a műszaki tudományok kandidátusa volt, de kétkezi pártmunkásként, kevés vizet zavart az Akadémián. Sokkal inkább őt zavarták az akadémikusok. – Aczélnak talán még érettségije sem volt, mégis minden valamit akaró értelmiségi őt tartotta a „kisgazdának”. Ő meg így végre értelmiséginek tudhatta magát. Felfedezettje és későbbi legnagyobb ellenfele, Pozsgay Imre viszont egy árva parasztfiú volt, akit az ’56 utáni, másodlagos frissességű „fényes szelek” egészen a Lenin Intézetig repítettek fel, és mégis az MDF alapító tagjaiban keresett és talált szövetségeseket a Világ „megforgatásához”. És még az első roham kudarca után alapított, saját pártját is Nemzeti Demokrata Szövetségnek nevezte el. – Amikor volt már egy MDF meg egy Fidesz, sőt a teljesség kedvéért, lett még egy DK is. – Na, ez éppen jó lesz! Erre az okoskodó, akarnok „nép-fira” hárítjuk át végre felismert bajaink fő okának, a jobb- és baloldali nemzeti erők összefogásának a meghiúsulását.  – Nem bízva eléggé az MDF vezetőivel kötött megegyezés betartásában, és hogy biztosítsa továbbra is a maga pozícióját az állampártban, nem használta fel annak utolsó kongresszusát, hogy a reformerőket átvigye egy, az MDF-el közösen tervezett új, kormányzásra készpártba, állítják a „kommunista örökség” büszke visszautasítói. A többit azonban már kétségen kívül mi intéztük el.– Látva a reformerők előretörését az első napon, Horn Gyulának másnap szinte az egész MSZMP-t (és vagyonát) sikerült átvinnie az utódpártba, ezt a hybridet és Pozsgayt pedig, már nem meghatározó szerepben kínálta fel az MDF-nek, amely azt, természetesen, nem fogadta el. – A féltékeny SZDSZ legnagyobb örömére, amely ezután a „négy igenes” népszavazással meghiúsította Pozsgay köztársasági elnökségét is, majd, mint aki dolgát jól végezte, koalícióra lépett az MSZP-el.

A „vad”, „félvad” és „spontán”privatizáció révén ők szétverték aztán nemcsak a mezőgazdaságot, de hagyományos iparágaink nagy részét is. És ez nem volt még elég. Megnyitották a határokat a külföldi „befektetők” előtt, és elherdálták nemzeti vagyonunknak mintegy a felét. Ezzel ágyaztak meg a neoliberális gazdaságpolitikának, amelynek ma is isszuk a levét. – És nem csupán a gazdaságban. Az MSZP-nek kisebbrendűségi komplexusai voltak a kultúrával szemben, és ezért teljesen átengedte azt az SZDSZ-nek, amelynek sikerült teljes egészében átformálni a maga képére és hasonlatosságára.

Még a teljesen összezavarodott Kádár idején „osztályhatalomra” jutott értelmiség technokratái és filoszai sem a kelet-közép-európai „zsákutcás fejlődés” megbízható szakemberéhez, Bibó Istvánhoz, hanem Hans Dietrich Genscher NSZK külügyminiszter úrhoz fordultak aztán tanácsért, aki egyben a Liberális Párt elnöke volt. A „rendszerváltás” első következménye így, furcsamód, nem ’56 spontán nemzeti összefogásának a megismétlése lett, amelyre a legnagyobb szükségünk lett volna, hanem a nyugat-európai ideológiai és kulturális szemét másodlagos hasznosítása.

A Kádár rendszerben kötelező volt a kultúra jelentőségéről és az ideológia fontosságáról is beszélni még, a kongresszusok legvégén. Az utódpárt ideológusai azonban, akik nem tanultak semmit a „létező szocializmus” sorsából, a gyermekcipők és a kultúra támogatásának „beáldozásával” igyekeztek megoldani a veszteséges vállalatok és vállalkozások állami támogatásának kérdését. „A politikának nem feladata válogatni a kor kulturális teljesítményei között… Feladata arra szorítkozik, hogy emelje a műveltség színvonalát, mindenki számára hozzáférhetővé tegye a kultúrát, megteremtse a kulturális és szellemi környezetet és infrastruktúrát, minek keretei között virágozhat ezer virág[1]” – olvassuk a Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyagában. Nem először olvassuk ezt a jól hangzó, de velejéig hazug kijelentést. Igaz, a kínai eredetiben száz virágról volt még csak szó. Azonban, teljesen mindegy. A virágok, a művészek – és főként, a művek – jól elintézik a nézeteltéréseiket egymás között is. – Azok maradnak meg közülük, amelyek a mi segítségünk nélkül is erős, mély gyökeret eresztenek. Így aztán, a többi kategorikus imperatívusszal együtt, hamarosan elfelejtettük ezt az önmutogatóan liberális és nagyképűen dilettáns felszólítást is. A virágok pedig, megvannak, köszönik szépen.

Csakhogy nem valami elvont esztétikai vitáról, hanem alapvető kulturális és morális értékeknek közpénzekkel finanszírozott létrehozásáról van ám itt szó! Ezeknek a – bocsánat! – szolgáltatásoknak a minőségét ellenőrizni az államnak éppen úgy kötelessége, mint a közfogyasztásra szánt élelmiszerek, az ivóvíz, vagy a városok levegőjének minőségét. A kultúra nem lehet áru, de nem lehet öncélú játék sem!

Kétféle politika van: Az egyik, amelyik kilesi, mi jó készül a nemzetben, s annak lesz kertésze, a másik meg, aki a maga káprázatai után megy, és visz mást is a vesztébe”- írta Németh László az Apáczai című, történelmi drámájában. „Isten kegyelméből nem lettem köztársasági elnök”– vette fel Pozsgay a jól megkopott staféta botot, majd később hozzátette: ”Napjainkban szinte minden politikai erő szeretné magának kisajátítani a békés politikai rendszerváltást. Márpedig ez az MSZMP reformerőinek és az új párt-elit csoportoknak olyan kompromisszuma volt, amelyet az utolsó „rendi” országgyűlés az alkotmány módosításával, az átmeneti törvények elfogadásával legalizált. …Máig folyik a vita arról, hogy az ellenzéki pártok nem fizettek-e túl drága árat az MSZMP reformerőivel kötött kompromisszumért azzal, hogy, úgymond, a „túlélő” kommunistáknak túlzottan nagy teret adtak a gazdaságban, miközben a politikából sem szorították ki őket. Azonban ez csak az eliten belüli panasz, amely valójában nem a rendszer természetéről, hanem az elosztható pozíciókról szól. Nekik üzente Antall József: „tetszettek volna forradalmat csinálni![2]

 Elképzelhetetlen, hogy Pozsgaynak köztársasági elnökként ilyen mondat hangzott volna el a szájából. Az ő politikai remeke éppen a már államminiszterként csaknem teljesen véghezvitt erőszak nélküli, széles körű megegyezésen alapuló rendszerváltás volt. Nem kétséges, hogy köztársasági elnökként is ezt kívánta volna tovább fejleszteni. Már 1989 végén mutatkozni kezdtek a jelei azonban, hogy ez nem egyformán érdeke és szándéka minden egyes tényezőnek.

Érdekes bepillantást enged ebbe a Külügyminisztérium Pozsgay által gondosan megőrzött, szigorúan titkos jelentése a The Independent egyik, 1989 októberében megjelent cikkéről, amelyet Pozsgay fontosnak tartott beválogatni az „ő éve ”, 1989 legfontosabb dokumentumai[3] közé. Ide másolom most én is a Somogy ország 1989. október 20-i számában megjelent magyar nyelvű szöveg néhány bekezdését. (Fordító – „vt”.) –

Pozsgay csillaga. – Időnként a magyar politikai élet középszerűségének tengeréből egy-egy óriás merül fel. Egészen idáig az ilyen emberek végzete azonos volt: a meteor feltűnését látványos mélybe zuhanás, vagy gyakran személyes tragédia követte.

Pozsgay Imre az utolsó olyan politikus, aki megvilágítja a sötétlő magyar égboltot. Jól ismeri a történelmet, és emlékszik még arra az utolsó kísérletre, amely letéríthette volna az országot a szovjet űrpályáról, és visszavezette volna európai otthonába. Fájdalom, az 1956-os felkelés mámoros napjai hirtelen véget értek, és vezetője, Nagy Imre bitón végezte. Mindamellett ma Pozsgay látnokelődeinél közelebb áll a felismeréshez, hogy Magyarországot a direkt-szocializmusból békés úton formált, működőképes, nyugati típusú demokrácia modelljévé kell alakítani.

Küldetésének első szakasza már majdnem lezárult. Pártjának vezetősége, ha tagsága még nem is, meggyőződött a történelmi nyitás szükségességéről. Pozsgay, az MSZMP tárgyalócsoportjának vezetője, alkut kötött az ellenzékkel a demokratikus átmenetről. A második, és végső küldetése novemberben kezdődik, mikor minden valószínűség szerint, köztársasági elnökké, az ország legfőbb vezetőjévé választják. A zavarban, amely a parlamenti választásokat követi, kezében a kormánykerékkel, megpróbálja elejét venni, hogy az ország veszélyes kanyarokat vegyen, és zsákutcába jusson a demokráciába vezető rögös úton.” (Kiemelések tőlem – PNL.)

Helyben vagyunk! A jól informált – és valószínűleg, –instruált – szerző olyan messziről is meglepő pontosan fogalmazza meg itt Pozsgay küldetésének a lényegét: Magyarországot, mint él-tanulót, nem akármilyen, hanem a nyugati típusú demokrácia modelljévé kell alakítani (átformálni)! Csakhogy ő valamivel tovább látott ám, mint ’56-ban Nagy Imre! Látta, amit „pártjának vezetősége, ha tagsága még nem is” látott. – Hogy ha az ellenzék vezetőin túl, a lakosság politikailag tudatos részét is nem vonják be az „alkuba”, akkor bizony nagyon kanyargós, rögös és veszélyes lesz ez az út, és akár zsákutcába is vezethet. – „Vallom ma is, ha akkor a tárgyalóasztalnál, majd később az egész néppel
ezeket az ügyeket megtárgyaljuk, sokkal, kisebb veszteséggel,
sokkal nagyobb népi támogatással valósul meg a rendszerváltás”[4] – írta a történteket összefoglaló könyvében.

Ne ülj le az ördöggel kártyázni, mert úgyis csak ő nyerhet!” (népi szólás, mondás)

A köztársasági elnökségéről nem Pozsgay döntött. De a maga további éveiről igen. Azok közé állt, akik megpróbálták megakadályozni, hogy a peresztrojka nálunk is „katasztrojkába”, a rendszerváltás az ország utolsó anyagi és szellemi erőforrásainak a kiszipolyozásává váljék. Nem először alakult ki nálunk ilyen helyzet. Ilyenkor kell helyt állni! De ehhez legalább olyan államférfiak kellenek, mint amilyen egynémely erdélyi fejedelmünk és Wesselényi, vagy utolsó megkísértésekor Nagy Imre volt, aki visszautasította az életéért cserébe felkínált együttműködést a szovjet tankon érkezett Kádárral.

Nem túlzás azt állítani, hogy 1989-es megméretésén Pozsgay méltónak bizonyult az ilyen államférfiakhoz. Profi politikusként, a végső lépés megtétele előtt, igyekezett persze, pontosan felmérni a helyzetet. – Járt Bushnál és Thatchernél, Bonnban és Párizsban, sőt még II. János Pál lengyel pápánál is. Mindenütt kitüntető szívélyességgel fogadták, és kíváncsian faggatták – Moszkva felől. De annak végső szándékáról ő talán még náluk is kevesebbet tudott.

Akkor értette meg, hogy tulajdonképpen a bolondját járja. – Bush, akinél a máltai találkozó előtt néhány nappal járt, biztosította őt, hogy Jalta új értelmezést nyer, és Közép-Európa országai szabadon dönthetnek a sorsukról.

Neki ezt azonban nem az amerikai elnöktől, hanem Gorbacsovtól kellett volna hallania először! – Aki márciusban, tehát már Málta után, Németh Miklósnak Moszkvában azt mondta, hogy amíg ő a helyén lesz, ’56-hoz hasonló beavatkozás nem ismétlődhet meg. Ehhez képest, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének bukaresti értekezletét a nyáron még a régi forgatókönyv szerint bonyolították le. Októberben pedig, Gorbacsov elment Berlinbe megünnepelni az NDK megalakulásának 40. évfordulóját.

Hogy tisztázza a helyzetet, legalább a maga számára, Pozsgay elrepült Varsóba a lengyel utódpárt főtitkárához, Rakowskihoz. És látnia kellett, hogy a „nagy testvér” magatartásának ellentmondásait a lengyelek nem csupán a gyengeség jelének tartják, hanem az egyes hatalmi csoportok harcának, amelyet egyelőre még halálos komolyan kell venni. Folyamatosan kereste a kapcsolatot Gorbacsovval, de személyes találkozó nem jött létre. Néhány jel arra mutatott azonban, hogy a szovjet főtitkár tudott róla, és számon tartotta, mint a Kádár utáni egyik, vezető párt-, vagy állami tisztség betöltőjét. Pozsgay amerikai útja előtt Borisz Sztukalin nagykövet bizonyára jelentette Moszkvába az általa kezdeményezett beszélgetésen az államminiszter által mondottakat. Ezek szerint a fegyverkezési verseny, a külpolitikai tévedések, a gazdaság bürokratikus felépítése és irányítása következtében, a Szovjetunió mély válságba került, amelyből a rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül aligha lehet kiút. Ehhez pedig, hozzátartozik a szatellit országok számára fenntartott „korlátozott szuverenitás” politikájának átértékelése is. Jelezte, hogy főként ez az, amit a magyarok is elvárnának Gorbacsovtól. Feltételezhető tehát, hogy amikor a főtitkár megtudta (sic!), hogy az OKP ’89 nyarán megrendezett kongresszusán magyar részről Pozsgay vesz részt, megkérte az SZKP-t képviselő legközelebbi munkatársát, Jakovlevet, hogy „nézze meg magának” (maguknak) ezt a szókimondó magyar reformert.

Ne higgy, ne félj, ne kérj!” (a GULAG közlekedési szabályaiból)

Alekszandr Nyikolajevics Jakovlevet joggal nevezték a peresztrojka atyjának. Már nemzetközileg elismert történészként és a Nemzetközi Demokrácia Alap elnökeként, az 1980-as évek második felében szépirodalmi értékű esszéket és kisregényeket kezdett írni, amelyek jelentős szerepet játszottak a peresztrojka szellemi előkészítésében is.[5] Mint kanadai nagykövet, ő hívta fel a még mezőgazdasági miniszterként „parkolt” Gorbacsov figyelmét erre az Oroszországéhoz hasonló természeti adottságú, korszerű mezőgazdasággal rendelkező nagy országra.1983-ban együtt járták végig a legnagyobb farmokat, kezdve a mezőgazdasági miniszter saját birtokával. A látottak és az ezekkel szorosan összefüggő, részletesen megvitatott politikai és társadalmi, valamint kulturális témák nagy hatással voltak Gorbacsov egész későbbi tevékenységére.

Ennek tudományos alapjait mindvégig az Akadémia Világgazdasági és Külpolitikai Intézete szolgáltatta, amelynek igazgatójává Jakovlevet nevezte ki. Együttműködésük a Szovjetunió szétesése után is folytatódott. A főként fővárosi és értelmiségi peresztrojka eredménytelensége láttán, mindkettőjük figyelme egyre inkább a vidék és a parasztság felé irányult. Gorbacsov szinte mindennapos vendég lett újra szülőföldjén, a sztavropoli területen. 1990. augusztus 20-án az állami TV 1. csatornájának Vremja című adásában a történész pedig, beismerte: “A parasztság ellen intézett iszonytató megtorlás nemcsak felborította a társadalom egyensúlyát, de országunk fejlődését is kerékbe törte. A történelemben még soha nem irányult ember ellen ilyen koncentrált gyűlölet”.[6]

Intézetének legkiválóbb történészeinek részvételével megalakult a parasztságkutató munkacsoport, amely első feladatául a parasztság részvételét és a falusi földközösség (obscsina) szerepét kezdte el kutatni az 1917-es forradalomban. Jakovlevet megválasztották az Oroszországi Szociáldemokrata Párt és a Politikai Megtorlások Áldozatai Rehabilitációs Bizottsága elnökének. Ebben a tisztségében hozta nemzetközi nyilvánosságra Raul Wallenberg 1947-es meggyilkolásának tényét a KGB moszkvai börtönében. A Gorbacsov Alap tudományos és segély programjaihoz kapcsolódva, 2005-ben bekövetkezett haláláig Jakovlev jelentős munkát végzett az Oroszországi Szociáldemokrata Párt megújítása, az Oroszországi Federációt alkotó nemzeteknek bolsevik internacionalizmustól a saját kultúrájuk, lelkiségük erőforrásaihoz való visszatérítése érdekében.  

A tárgyalás folytatódik” (Ilf és Petrov: 12 szék)

Térjünk vissza azonban 1989 tavaszához, amikor Honecker, Rakowski, Jaruzelski és Grósz elvtársak még a “létező szocializmus” utóvédharcait folytatták, és ez a – mondjuk így, B terv– még csak formálódott! Sok jel arra mutat, hogy Gorbacsov már ebben, a több évtizedet igénybe vevő munkában számított az akkor 56 éves Pozsgayra. Úgy tudom, hogy az üzenet, amelyet Jakovlev Rómában átadott, valahogyan így volt érthető: Gorbacsov köszöni az érdeklődést, és szívesen látja majd egyszer Moszkvában. De addig is, Grósz elvtársat kell támogatni!

Az én értelmezésemnél sokkal fontosabb azonban Pozsgaynak mind a két idézett könyvében szereplő részletes beszámolója, amelyből kiderül, hogy az „euro-kommunista” OKP kongresszus második napján az SZKP – nyílván a magyar küldöttnél fontosabb résztvevőkkel alaposan körüldongott – képviselője egy pazar vacsorára hívta meg a római szovjet nagykövetségre. Pozsgay „megnézése” egy, késő éjszakába nyúló, jobbnál jobb borokkal és konyakokkal megöntözött, négy szem közti, „baráti beszélgetés” formájában történt. A maratoni táv és az erős italok bevetése (és befogadása) két kutató beszélgetésekor általában azt jelenti, hogy a tényeken és érveken túl, fontos belső információkat is próbálnak szerezni egymástól és egymásról. Ha belegondolunk, egyiküknek az első, a másiknak a második volt a célja. Ennek megfelelően, főleg Pozsgay beszélt, a házigazda pedig, mint tapasztalt diplomata, már csak a két kísérő jelenléte miatt is, többnyire csak helyeslő megjegyzésekre szorítkozott. Főként ez válthatta ki Pozsgayban azt az érzést, hogy partnere túlságosan szűkszavú és kimért volt. A fejedelmi vacsora legvégén, a konyaknál Jakovlev „majdnem parancsolva közölte, hogy Moszkva, vagyis az SZKP vezetői szerint a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat támogatni. Erre én elkeseredésemben csak annyit mondtam: ti megint semmit sem tudtok, nem tudjátok például azt, hogy Grósz Károly a magyar nép szemében már régen megbukott. – Minden bizonnyal szavaimat egy Grósz-rivális megjegyzéseként könyvelte el. Nem is nagyon hagyta befejezni a mondatom. Udvarias módon közölte, nagyon örül annak, hogy találkozhattunk, érdekes dolgokat hallott tőlem.[7]A kocsihoz tartva, a felhevült Pozsgay a maga Lenin-intézeti oroszságával tett még egy hasonló megjegyzést a volt kanadai nagykövetnek. Az szótlanul nyújtotta a kezét, és elváltak. Nem tudhatjuk, hogy Gorbacsovnak mit mondott el erről az estéről. Tény azonban, hogy nemsokára jött egy meghívás, de a találkozásra már nem került sor. Kisvártatva sokkal sürgetőbb tennivalóik akadtak mind a hármuknak.

A Szovjetunió és Kelet-Európa azonban mindössze 1/5- volt csak a Világnak, és az nem hitte el, hogy a moszkvai Állami Duma épületének ostroma-, vagy a Bokros-csomag oldja meg az emberiség problémáit. Tehát, ahogy a halhatatlan kelet-európai regény, a12 szék főhőse mondja, minden egyes fejezet végén: „a tárgyalás folytatódik”! Éppen „Pozsgay évében”, 1989-ben jelent meg Guy Dauncey angol filozófus, a Royal Society for the Arts tagjának új könyve, amely bibliája lett a magyar ökológiai mozgalomnak is. A csóró egyetemista házaspárok és már háromszor is elvált professzoraik, akik ezekben a közösségekben próbálták felépíteni maguknak az új házukat, az új életüket, 1996-ban kiadták magyarul is. Ez az idézet lett a jelmondatuk: „Tudatunk legmélyén szó szerint megteremtjük a valóságot, és így elősegítjük megvalósulását a külső szinteken is. Amilyen a gondolkodásunk, olyanok leszünk, és olyan lesz a világunk is.”[8]

Hát igen, dolgozunk ezen. De adódnak még azért nehézségek…

„Hányas vagy? …
Mi értjük egymást fél szóból is!”


A nagyszerű Kálmán György volt az első és talán az egyetlen is, aki pontosan értette Szilágyi György kabaré monológjának ezt a „szöveg alatti” jelentését. Ő, szegény, a maga életkorát mondta be mindig, de azért mi, többiek is mind magunkra vettük. – Mind születtünk valamikor, és nem tehettünk róla, hogy mikor. Megkaptuk a varangyszínű Trabantot is, bár nem egy áron, és nem egy időben. – A többség már jóval a lejárati idő után. –Mint a gyerekeket is.

Horn Gyula beismerte végül, hogy minden ellenkező állítás ellenére, a múltat nem lehet „végképp eltörölni”. Súlyos elfogultságai és korlátai nem engedték meg azonban neki, hogy megtegye az ebből a felismerésből fakadó következtetéseket is. – Mint ahogyan, Kádárnak sem annak idején. Például azt, hogy, amint utolsó komoly beszélgetésükkor Pozsgay Imre ezt a szemére vetette, ne rettegjen annyira a fiataloktól, a mi akkori nemzedékünktől. Akkor, a kormánya hosszú időn át legfiatalabb tagjának a Hazafias Népfront „elfekvőjébe” való áthelyezésekor, ezt talán még meg is tehette volna. Kádár azonban zavarba jött, és whiskyt kért. Máskor, ha azonnal nem helyeselték valamely döntését, mindjárt ki is mondta, kerek perec: „és egyáltalán nem érdekel, hogy mit szól ehhez például, Kodály Zoltán!”. Azzal a dolognak vége volt. Vagy mégsem?

Az óta sikerült vér nélkül végrehajtani már egy régóta esedékes, fájdalmas műtétet. És ma is napról napra megismételjük az életünk és a gondolkodásunk gyökeres átalakításának hőstettét, ezt a cseppet sem vicces, de valami ősi, nagyon fontos okból mégis elszántan jókedvű happeninget. Mindez annak is köszönhető, hogy mint népes parasztcsaládban a diófát ültető nagyapa, mindig jelen van az életünkben legalább egy nemzedék, amely tovább örökít egy kincset érő tudást a világról, az élet egészéről. A németek és a lengyelek példája mutatja, hogy mit jelent ez a folyamatosság egy nemzet életében. Ha elég bátrak és tehetségesek leszünk, egyszer még mi is előénekesek lehetünk az EU „peresztrojkájában”. – Ha csak meg nem ismételjük a jelenlegi sztárok és fütyülőembereik, az „ellenzék” legnagyobb hibáját. – Azt hiszik, hogy már önállósíthatják magukat. Hogy már nem is a „tartóik” pénzéből, hanem a maguk zsenialitásából élnek. Hogy nem adósai senkinek. No, majd megtanulják ők is!

Könnyen, gyorsan, s olcsón „átépített” fogaimmal majszolva az egyre szárazabb kenyeremet, kezdem megérteni már én is azokat, akik nem a biológiai, hanem csupán a politikailag aktív életidejük beszámításával igyekeznek megkülönböztetni és elválasztani egymástól az egyes nemzedékeket. – Kit érdekel, hogy előtte meg utána mivel piszmogtak? A légi és egyéb közlekedési eszközök egyre fenntarthatóbb fejlődése, a globális kereskedelem és munkaerő, meg a mindez elől „menekültek” szabad vándorlása alaposan összekutyulta nekünk a Világot. Érthető, hogy az elemzőket csak ennek a fenntartható, sőt mind gyorsuló „fejlődésnek” a biztató mérföldkövei érdeklik. – Nem is olyan rég’, három viccet is meséltek Pesten a nyílt pályán veszteglő szovjet kormányvonatról. – Az elsőben Sztálin utazott. Mikor jelentették neki, hogy a sínek fel vannak szedve, kirendelte az államvédelmet. A másik viccben, hogy megnyugtassa a közvéleményt, Hruscsov hajolt ki derékig az ablakon, és nyájasan integetni kezdett, mintha menne a vonat. A harmadik változatban Brezsnyev széles mosollyal jelentette be az útitársaknak: „Elvtársak, megérkeztünk!”. De – hova? – Csak nem a kommunizmusba?

A „macskaevő” olaszok és „szőrös talpú” oláhok, a „csigaevő” franciák és a „drótos” tótok, akik egykor véres háborúkat vívtak a puszta nevükért, a kolozsvári káposzta meg a bajai halászlé már az átkos múlté. Nem csak a nemzetállamok, de már az ellenzéki NGO-k is mindenáron szövetségest keresnek. Ezért is van talán, hogy egyre inkább egyedül maradnak. – Mert már nem a közös föld és víz, a táj és a kultúra, a nemzet voltuk fűzi össze őket, hanem mindez elvesztésének a közös élménye. A fájdalom, a düh és az utolsó remény. – „Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér!”

 A Csárdáskirálynő1954-es moszkvai vendégszereplésén az SZKP Politikai Bizottsága jelen lévő tagjainak annyira tetszett ez a jelenet, hogy a véget nem érő újrázások után – Hruscsov vezetésével – néhányszor együtt énekelték el a refrént Honthy Hannával és Feleki Kamillal. Kérésükre a megbeszéltnél jóval több előadást tartottak, a pártapparátus részére. És nem túlzunk nagyon, ha azt állítjuk, hogy a Csárdáskirálynő legbátrabb és legtehetségesebb magyar nézői akadályozták meg Rákosi Mátyást benne, hogy egy évre rá, az SZKP kongresszusáról hazatérve, egészen a maga szája íze szerint magyarázza el Hruscsovnak a személyi kultuszt leleplező referátumát.


„Isten kegyelméből” nyugdíjas

Ezek már nem az elnök-jelölt, hanem a nép által történő, közvetlen választás meghiúsulásának üzenetét felismerő Pozsgay szavai. – Kádárnak és Aczélnak meg az SZDSZ-nek sikerült kisiklatniuk az aktív politikai pályafutását. De amint a The Independentnek a csillagokig felmagasztaló cikke, őt ez is egy, a szellemi embertől elvárható higgadt következtetés levonására indította. – A rendszerváltás mind külső, mind belső tényezői a legszűkebb körű megegyezés útját választották.

Ezt ő nem tartotta járhatónak, semmilyen nagy kormánykerékkel a kezében sem. Bush, Gorbacsov, vagy más, találnak majd más embert hozzá. – Hála Istennek!

Maradt azonban még 26 éve rá, hogy megfogalmazza saját szellemi énjének a mondandóját. Azzal kezdte, hogy kilépett az MSZP-ből, és alapított egy új pártot, amelyet politikai célját összefoglalóan, Nemzeti Demokraták Szövetségének nevezett el. Hamarosan kiderült azonban, hogy bár ez az általános gyakorlat, egy pártnak értelme és célja, vagyis eszmei és gondolati háttere és programja is kell, hogy legyen. Elment hát Dunaújvárosba, és a „létező szocializmus” egykori fellegvárában új módon gondolkodó fiatal tehetségeket talált, akikkel folyóiratot tudott alapítani ennek a létrehozására.

2010-ben felkérte a miniszterelnök, hogy vegyen részt az új alkotmányt kidolgozó testület munkájában, amelynek örömmel eleget is tett. Véleményével, tanácsaival és a rendezvényeken való puszta részvételével is, élete végéig segítette a kormány munkáját. A Debreceni Tudomány Egyetem politika-elméleti intézetében végzett professzori munkáját még fontosabbnak tartom azonban ennél, és még nagyszámú publikációjánál is.

Akárcsak az erről a helyről 1950-ben nyugdíjazott és ebbe bele is halt Karácsony Sándor, aki „A magyar észjárás” című kötetében[9] összegyűjtött és „fiúi tisztelettel” a 400 éves Református Kollégiumnak ajánlott, máig felülmúlhatatlan esszé-tanulmányok szerzője, színes és életszerető személyiségének erős kisugárzása révén, ő is az előadásaiban tudta legjobban összefoglalni a mondanivalóját.

Németh László jó néhány drámájában lép elénk ez a tipikusan magyar gondolkodó és tanító típus, amelyre olyan nagy szükségünk lenne ma is. És sorra-rendre elbukik. Ezért nem tudom befejezni ezt az írást a nélkül, hogy ne utalnék arra az összefüggésre, amely Pozsgay Imre pályáján is olyan világosan megmutatkozott. Ezt ő az egyik legelső debreceni előadásán így fogalmazta meg: tanuljunk meg együtt tisztességes politikát alkotni! A hallgatók akkor hangos derültséggel fogadták ezt a kijelentést. Ez azonban nem pusztán erkölcsösséget jelent. – „Tisztességesen” megművelni a földet, az elsősorban kidolgozottságot, minőséget és hatékonyságot, vagyis kultúrát jelent.


[1]A magyar szociáldemokrácia és a XXI. század kihívása. Az MSZP Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyaga. 23. old.

[2]Pozsgay Imre: Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Püski. 1993. 27, 29 old.

[3]1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Püski. 1993.232, 233. old.

[4] Pozsgay Imre – Polgár Tibor: A rendszerváltás (k)ára. Püski. 1993. 29.old..

[5]A Kegyetlen éjszaka című kötete magyarul is olvasható.

[6] David Remnick: Lenin sírja. Európa. Bp. 1998. 472. old.

[7]Pozsgay Imre: 1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Püski Kiadó. 1993. 122. old.

[8]Guy Dauncey: Összeomlás után. Göncöl Kiadó. Bp.1996.47. old.

[9] Magvető, Bp. 1985.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük