Vadász János: Ikervers

húsz vers egy készülő kötetből


FOTOGRÁFIA

egy kisfiú szalad feléd a réten

gesztenyebarna kerekfejű loboncos

lenyugvó nyári nap lágy szellők

és szilaj öröm röptetik magasba

ölelésre tárt karjait

új élet friss sugarai ragyognak

huncut szemében víg harangjáték

szállongó gondtalan nevetése –

de már ott égnek lelkében

a majdani szerelmek

vad-bolond tüzei is

mintha örökre

egy kisfiú szalad feléd a réten

halhatatlan


LÁZADÓ IFJÚSÁG

                                                                 Gyurkának és Icinek

  1.

  nyárfasor kapui nyílnak előttünk

  csecs-meleggel csalogatnak a földek

  nedves por lepi izzad az arcunk

  nap tüze röpteti futásunk

  a mindenséget ölelnénk lankadatlan    

  2.

  ám a valóban

  parancs-szél lököd előre

  zárt utakon hajigál idomít

  könnyeket perget szemeinkből

  éhség szomjúság nyomorúság

  kimért időnk abroncsa szorítja szívünk

    3.

    de mi tudjuk

    szikkadó közönyök óarany őszeiből

    jégbéklyós kristály-teleiből

    szabadulva

    a világ meggörbült

    gyémánttengelyét 

    kiegyenesítjük

    mégis

    egy új tavaszig


AZ IDŐ SZERKEZETE

Álom

1.

fekete-vörös vonal-mozgás

szemből fehér vásznon

benne magasság mélység

távolság közelség idő

2.

erednek spirálos hajszál-erek

térből kétoldalt visszatérők

színeznek skálán-túli színekkel

volt-fehér vásznat

Önarckép

mozaikdarabokban

ikon-arcom

magam magamban

rés a résben

Dokumentum

hajnalban ébredek-kelek

fel-fel csillámló múlt-időm

hívogat szakadatlan

hangok hangra

hitek hitre

illeszkednek

törvény – törvény

Öngyilkos

nyakháromszögén hurok

fölötte senkiföldje-fej

halál-játék rajzol

arcára gunyoros

fintort

Rajz

pasztell-test puha hóban

ismeretlen

virág-csendek

körtánc-rendje

pasztell-test puha hóban

kikiáltó-temetés

rajz

Nap nap után

szél kongat kiürült vödröket

porfelhő hulló álmokat

sugarak nyúlnak látszatok mögé

lecsiszolt létünk egén a félhold

haldokló odaszegezett hal

Egyszerű kérdés

lecsiszolt létben

mi ered miből

hó-csipkés madárszárnyak

a meddő porban

lecsiszolt létben

mit dönt az ok

Dal

kiürült vödrök konganak

ázott citromhéja-ízek

a számban

hulló lassúdott álmok holta

lennék végleg

életre váltan

Időtlen idő

nap-álarcok

kiüresedett mosolya

homlok-arany

málló halántékokon

szemek kihunyt

tűzhányói

lélek-éhség

villódzó farkasfogak

Teremtés

kettétört gyöngyök himnusza

Végtelen

a csönd peremén

a térben

útszéli pléh-krisztus előtt

fekete-kendős nénike

ébenfagyökér

történelem


EGYIPTOM

lent délen asszuánban

múzeumi félhomályban

ötezer éves álmát alussza egy núbiai

kerek sírjában összegömbölyödve

akár a gyermek kit anyja álomba csókolt sírba tett

köré építve örökkön óvó sziklakertet

döbbenten állok felette – s eszmélek

alattam e mosolygó fejben immáron ötezer éve

én álmodom rendíthetetlen a békét

s szívembe dobban minden

múlhatatlan boldog percem ezüstös nyári estem

amikor még édesanyám meleg keze simogatott

ó határtalan élet!


HAZÁM

hóvirágillatú szelíd haza sohase voltál

minden csupa vér sár kín évezredes honfoglalás

írástudatlan középszer se benn se kinn

mindig bent is kint is keresztény-pogány

ólomtól süket tüzes trónos kerékbetört karón nyakas

királygyilkos és vadszabad royalista republikánus

kinek csak gond a gondolat és áruló gyenge a kiegyező

igricet krónikást írót tudóst lélekben testben egyaránt

megnyomorító száműző minden magvetőd megvető

igazadban is vesztes jóra szomjazóid lebunkózó

ne fogadj szívedbe benned vagyok

rettenthetetlen ólomkatona


NINCS BOCSÁNAT

az anya ölében a gyermekkel

két egymást metsző utca

kereszteződésében a piros lámpánál

megbarnult foszlott rongyokban kéreget

hajnali fagytól hóolvadástól lucskos

néma tenyerébe a „jóemberektől”

pár fillérért fohászkodik 

a sarkon túl rőt házfal tövében

lapul józsef a munkanélküli

tejről kenyérről savanyú

fröccsről lamentál

csukaszürke a lelkek csendje

a hunyt szemű vézna gyermek

anyja ölénben nem mosolyog

ezredvég

nincs bocsánat


KOLDUS

odvas kicsorbult fekete fogak

dicsekvő-hetyke gyermekmosoly

kobaltkék szempár szivárvány-tüze

tízezer ráncú arc és homlok

se kéz se láb csak vékony kicsi test

trónon király feszít így audiencián

mint kerekesszékén pléh-csajka

ölében ül ő egyenes derekával

aluljáró metróbejárat vad zsivaj

ólomszürke gomolygó vak tömeg

megtöretett béklyós méltóságunk –

„ím itt az ember” – némán sikolt


A MÉLYBŐL

1

lásd bent a szív-mélyben

minden csupa fénnyel telt

vörös-fekete ragyogás

fáklyánk melege bearanyozza

az ében csend parányi csillagait

de kínt

hamuszín valót láttat a kint

évezredes vér-bíbort

harcot halált hírnév hatalom

mindig „szent” háborúját

melyben az értelem

hiába kiált békét

lefejezett halomba lövetett

gázba fullasztott atomba égetett

vágy az csupán 

s olcsón vett nem-tudás

életfogytiglani drog-ágy rá a válasz

a lét így suhan el életünk mellett testvér

2

ám ha mi nem engedjük

a sunyi kint uralmát

tovább sokasodni

tiszta jó erőnk a mélyből

újrateremt felszabadít

s kezdhetünk mindent elölről


ÓÉV – ÚJÉV

1                                               

őszülök fakulok olajfám

lepergő hamuszín levelei

lassúdan lágyan hullanak 

parázsló arcomra

tekintetem sugarait

a hegyoldal haragos-zöldje

s a hűlő alkony kék-fekete

felhőhada veri vissza

2

ó lankadatlan ifjú én

galagonya-tűz edzette

légszomj-bilincsedtől

újév sugara szabadít-e

messzezengő hangod

e mai ifjú-agg hatalom

körbekerítő jég-élei ellen

szít-e még új lázadást?


BALATONGYÖRÖK                                                     

csillámló víztükör fölé emelkedik

búcsútlan illan el – hűtlen szerető a pára

ősz van a tavon átüt a korareggeli aranyfény

fent sárgul szélesedik a becehegyi ösvény

téged hív lebbenő égbe szállna

de a zöld-fekete földre közönyt hint a fehér ég

s te tudod a szép nem igaz – az igaz nem szép

létünknek nincs harmóniája  

magányos csónakod zafírszín csendben ring

átlátszón tiszta a víz az öbölmederben lent

hatalmas öreg harcsa pihen

tetszhalott tűzhányóidra vak szemeit ráemeli

bölcs feje biccent – visszaint


KÉKESTETŐ

messze fölötted a hegy tetején

karcsú torony tör a kéklő égbe

kétszeresen hiú ábránd

ikarosz legén szállni igyekszik

éter hullám-tengerét öleli

napba bukó álom-idill

mintha az ember végül is értené

föld szívdobbanását szó igazát

parázsló létét menteni

körülötte tünékeny szivárvány


TUDÓSÍTÁS

álomtalan álomból eszmélve mozdulni képtelen

bénaságban holt-maszkban lezárt szemekkel éberen

fekszem kiterítve halált virágzik most a türelem

halk hangok szólongatnak megsimítod a kezem

ébredj mondod ám én a túlnak vak foglyaként erőtlen

nem vagyok csupán nincs múltam jövőm jelenem

vacogva a nyirkos alig-létben csönd és félelem

fojtogat kómától bódult szívemben még eldöntetlen

maradhatok-e de minden apró lopott lélegzetem

oldja a test ólom-prését moccan a kéz rádrebben

tekintetem végül földobban felzeng az ítélet – igen 

s látszatok nélküli letisztult létembe visszaérkezem


IKERVERS

                     Ady Endréhez

1.

kertedben kiszáradt nyárfa

töppedt sárga leveleit

gyolcs ágkorona nem óvja

röpteti szél leveri jég

menthetetlen

hevítse langyos nyáreső

kristályt villantó téli nap

szélálló sudár erejét 

nem szüli újjá hűs harmat

hószínű csonk

könyörtelen szemlélő tudd:

mozdulataid látszatok

tárgyilagos tekinteted

a holnap hőse szemében

a múlt – halott

2.

hársfaliget séta a parton

zöld-ezüst hűs levélsusogás

hajód kikötve ring a mólón

mézillat bódítja csobogó  

végtelen időd

a fűben két fekete-vörös

összekapaszkodó bodobács

inal fürge rigóhad elől

fa gyökeréhez szívni erőt

és szaporodni

költő tudd: pőrén kitakartan

izzón fáj vadul lüktet a dal

szívünkbe ég örök parancsa

az élet él és élni akar

halhatatlanul


HALOTTI BESZÉDEK

I.

édesanyám a kórházi ágyon vergődik

lázasan küzd nem-léte ellen öntudatlan

halállal pörös szája szélén fehér hab

madárnyi testében még túl fiatal szíve

arasznyi létébe hajtaná-űzné vissza de

dobkeményen feszülő hasában a rák

jégcsáklyája már nem engedi élni

lehunyt szeme azonban felpattan hirtelen

domború homlokán a fájdalom erei kidagadnak

fekete-márvány tekintete felvillámlik

végső erőit megfeszítve felül az ágyon

ám a rettenet átkainak kikiáltása nélkül

némán és vakon hanyatlik vissza párnáira mégis

s a lét megbarnult teje szájából kicsorog

de ellilult körmű keze soha nem ernyedő 

győztes szorítással markol bele a túlba

II.

felhő zsebébe nap hull

tó bíborába kő

szádból a lét kicsordul

gyémántként áll az idő

bőrödön meddő harmat

habból a hó kiszáll

fölötte nincs hatalmad

holtunkig legyűrt halál


BIRTALAN FERENC

barna bikák vad vágtatása szívedben

tág rétek feletti szelíd szél suhogása

izzó vas-folyam sárarany ár-apálya

szerteszakító kín súlyos szerelemben

a nyomor rideg vasabroncsa töretlen

hiába minden lágy tangó szép ígéret

lelkedben rendíthetetlen hűs ítélet:

véded a földre bukókat tiszta versben

véreid igazát – mindét maradandón

nem juranics-telepi ladányi mihály

módján – konok költőként lázító hangon

parázsló dalokkal nyóckeri hű zsivány

minden igás hatalom ellen – szabadon

míg a szív jó uralma értünk ki nem áll


NEMBÚCSÚ

                             Szerdahelyi Istvántól

lassan körbekerít a halál

őszi nap melegít

hamvad a rózsabokor

rongyos szirmok hullnak a lábam elé

de a tüske-dárdákba

belekapaszkodok mégis

s szorítom mindétig

míg létem fekete-vörös teje

cseppig kicsorog komor

tenyeremből

lassan körbekerít a halál


HÉTKÖZNAPOK FÁROSZA

                          Szabó Imrének

homlokba hulló bondor fürtök

pirosló pufók angyalarc

bölcs szavak és laza fröccsök

izzó tekintet száz kudarc

szonettek rondók ős-remények

szeresd – hangtalan esdekel

harsonái hűs nyomdagépek

gáncsvető tudd: nem esik el

alázza bár nyomorral szennyel

balsors – zeng szárnyas éneke

mindőnkért híven rendületlen

hétköznapok fárosza – éke

korodnak – démonok ellen

óvjon szivárvány azúr ege


SZÁMVETÉS

a kort amelyben élünk

megvetem

becsapott

beterelt beszorított

a lét zsugorodó terébe mindőnket

hiába ont magából illanó szelíd derűt

a kertben az öreg vadcseresznyefa

halványlila virága

a síkon állva

nap nap után kell látnom  

kifosztott megalázott testvéreim:

jobbító hit szárnyas remény

közönyös temetését

szitáló szürke esőben

tettből kirekesztve némán

poharat csalfa békére emelhetek csak

tetszhalott nemzedékem

légbe permetezett pora felett

hallgatva tehetetlen

vad zokogásunk disszonáns szimfóniáját

beszippantva a sarjadó fű édes földszagát

tekintetem villódzó fénnyel átütött

komor égre emelve

mintha utolszor

a kort amelyben élünk

megvetem


HAZAVERS

vas megye őrség szalafő pityerszer

a kástu mellett piros almafa

mögötte az ország

kék horizonton lágy összefonódó

lánytest-vonalú völgyek s dombok

meddig a szem ellát

a ház ú-alakú borona porta

fénytelen szoba barna sarokpad

asztal szalmavirág

őre öreglegény magtalan kemény

ötemberes pálinkát koccint rád

köszönt istent hazát

vagyok szikkadó kenyér békeidő

konok méltóság jó földbe vetett 

hit – hűség tehozzád


VÉGÜL

végül

boldog vagyok

csak a zápor

állít falhoz

embereket

élhetek élek

élünk

európa

mocskos poharában

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük