– húsz vers egy készülő kötetből –
FOTOGRÁFIA
egy kisfiú szalad feléd a réten
gesztenyebarna kerekfejű loboncos
lenyugvó nyári nap lágy szellők
és szilaj öröm röptetik magasba
ölelésre tárt karjait
új élet friss sugarai ragyognak
huncut szemében víg harangjáték
szállongó gondtalan nevetése –
de már ott égnek lelkében
a majdani szerelmek
vad-bolond tüzei is
mintha örökre
egy kisfiú szalad feléd a réten
halhatatlan
LÁZADÓ IFJÚSÁG
Gyurkának és Icinek
1.
nyárfasor kapui nyílnak előttünk
csecs-meleggel csalogatnak a földek
nedves por lepi izzad az arcunk
nap tüze röpteti futásunk
a mindenséget ölelnénk lankadatlan
2.
ám a valóban
parancs-szél lököd előre
zárt utakon hajigál idomít
könnyeket perget szemeinkből
éhség szomjúság nyomorúság
kimért időnk abroncsa szorítja szívünk
3.
de mi tudjuk
szikkadó közönyök óarany őszeiből
jégbéklyós kristály-teleiből
szabadulva
a világ meggörbült
gyémánttengelyét
kiegyenesítjük
mégis
egy új tavaszig
AZ IDŐ SZERKEZETE
Álom
1.
fekete-vörös vonal-mozgás
szemből fehér vásznon
benne magasság mélység
távolság közelség idő
2.
erednek spirálos hajszál-erek
térből kétoldalt visszatérők
színeznek skálán-túli színekkel
volt-fehér vásznat
Önarckép
mozaikdarabokban
ikon-arcom
magam magamban
rés a résben
Dokumentum
hajnalban ébredek-kelek
fel-fel csillámló múlt-időm
hívogat szakadatlan
hangok hangra
hitek hitre
illeszkednek
törvény – törvény
Öngyilkos
nyakháromszögén hurok
fölötte senkiföldje-fej
halál-játék rajzol
arcára gunyoros
fintort
Rajz
pasztell-test puha hóban
ismeretlen
virág-csendek
körtánc-rendje
pasztell-test puha hóban
kikiáltó-temetés
rajz
Nap nap után
szél kongat kiürült vödröket
porfelhő hulló álmokat
sugarak nyúlnak látszatok mögé
lecsiszolt létünk egén a félhold
haldokló odaszegezett hal
Egyszerű kérdés
lecsiszolt létben
mi ered miből
hó-csipkés madárszárnyak
a meddő porban
lecsiszolt létben
mit dönt az ok
Dal
kiürült vödrök konganak
ázott citromhéja-ízek
a számban
hulló lassúdott álmok holta
lennék végleg
életre váltan
Időtlen idő
nap-álarcok
kiüresedett mosolya
homlok-arany
málló halántékokon
szemek kihunyt
tűzhányói
lélek-éhség
villódzó farkasfogak
Teremtés
kettétört gyöngyök himnusza
Végtelen
a csönd peremén
a térben
útszéli pléh-krisztus előtt
fekete-kendős nénike
ébenfagyökér
történelem
EGYIPTOM
lent délen asszuánban
múzeumi félhomályban
ötezer éves álmát alussza egy núbiai
kerek sírjában összegömbölyödve
akár a gyermek kit anyja álomba csókolt sírba tett
köré építve örökkön óvó sziklakertet
döbbenten állok felette – s eszmélek
alattam e mosolygó fejben immáron ötezer éve
én álmodom rendíthetetlen a békét
s szívembe dobban minden
múlhatatlan boldog percem ezüstös nyári estem
amikor még édesanyám meleg keze simogatott
ó határtalan élet!
HAZÁM
hóvirágillatú szelíd haza sohase voltál
minden csupa vér sár kín évezredes honfoglalás
írástudatlan középszer se benn se kinn
mindig bent is kint is keresztény-pogány
ólomtól süket tüzes trónos kerékbetört karón nyakas
királygyilkos és vadszabad royalista republikánus
kinek csak gond a gondolat és áruló gyenge a kiegyező
igricet krónikást írót tudóst lélekben testben egyaránt
megnyomorító száműző minden magvetőd megvető
igazadban is vesztes jóra szomjazóid lebunkózó
ne fogadj szívedbe benned vagyok
rettenthetetlen ólomkatona
NINCS BOCSÁNAT
az anya ölében a gyermekkel
két egymást metsző utca
kereszteződésében a piros lámpánál
megbarnult foszlott rongyokban kéreget
hajnali fagytól hóolvadástól lucskos
néma tenyerébe a „jóemberektől”
pár fillérért fohászkodik
a sarkon túl rőt házfal tövében
lapul józsef a munkanélküli
tejről kenyérről savanyú
fröccsről lamentál
csukaszürke a lelkek csendje
a hunyt szemű vézna gyermek
anyja ölénben nem mosolyog
ezredvég
nincs bocsánat
KOLDUS
odvas kicsorbult fekete fogak
dicsekvő-hetyke gyermekmosoly
kobaltkék szempár szivárvány-tüze
tízezer ráncú arc és homlok
se kéz se láb csak vékony kicsi test
trónon király feszít így audiencián
mint kerekesszékén pléh-csajka
ölében ül ő egyenes derekával
aluljáró metróbejárat vad zsivaj
ólomszürke gomolygó vak tömeg
megtöretett béklyós méltóságunk –
„ím itt az ember” – némán sikolt
A MÉLYBŐL
1
lásd bent a szív-mélyben
minden csupa fénnyel telt
vörös-fekete ragyogás
fáklyánk melege bearanyozza
az ében csend parányi csillagait
de kínt
hamuszín valót láttat a kint
évezredes vér-bíbort
harcot halált hírnév hatalom
mindig „szent” háborúját
melyben az értelem
hiába kiált békét
lefejezett halomba lövetett
gázba fullasztott atomba égetett
vágy az csupán
s olcsón vett nem-tudás
életfogytiglani drog-ágy rá a válasz
a lét így suhan el életünk mellett testvér
2
ám ha mi nem engedjük
a sunyi kint uralmát
tovább sokasodni
tiszta jó erőnk a mélyből
újrateremt felszabadít
s kezdhetünk mindent elölről
ÓÉV – ÚJÉV
1
őszülök fakulok olajfám
lepergő hamuszín levelei
lassúdan lágyan hullanak
parázsló arcomra
tekintetem sugarait
a hegyoldal haragos-zöldje
s a hűlő alkony kék-fekete
felhőhada veri vissza
2
ó lankadatlan ifjú én
galagonya-tűz edzette
légszomj-bilincsedtől
újév sugara szabadít-e
messzezengő hangod
e mai ifjú-agg hatalom
körbekerítő jég-élei ellen
szít-e még új lázadást?
BALATONGYÖRÖK
csillámló víztükör fölé emelkedik
búcsútlan illan el – hűtlen szerető a pára
ősz van a tavon átüt a korareggeli aranyfény
fent sárgul szélesedik a becehegyi ösvény
téged hív lebbenő égbe szállna
de a zöld-fekete földre közönyt hint a fehér ég
s te tudod a szép nem igaz – az igaz nem szép
létünknek nincs harmóniája
magányos csónakod zafírszín csendben ring
átlátszón tiszta a víz az öbölmederben lent
hatalmas öreg harcsa pihen
tetszhalott tűzhányóidra vak szemeit ráemeli
bölcs feje biccent – visszaint
KÉKESTETŐ
messze fölötted a hegy tetején
karcsú torony tör a kéklő égbe
kétszeresen hiú ábránd
ikarosz legén szállni igyekszik
éter hullám-tengerét öleli
napba bukó álom-idill
mintha az ember végül is értené
föld szívdobbanását szó igazát
parázsló létét menteni
körülötte tünékeny szivárvány
TUDÓSÍTÁS
álomtalan álomból eszmélve mozdulni képtelen
bénaságban holt-maszkban lezárt szemekkel éberen
fekszem kiterítve halált virágzik most a türelem
halk hangok szólongatnak megsimítod a kezem
ébredj mondod ám én a túlnak vak foglyaként erőtlen
nem vagyok csupán nincs múltam jövőm jelenem
vacogva a nyirkos alig-létben csönd és félelem
fojtogat kómától bódult szívemben még eldöntetlen
maradhatok-e de minden apró lopott lélegzetem
oldja a test ólom-prését moccan a kéz rádrebben
tekintetem végül földobban felzeng az ítélet – igen
s látszatok nélküli letisztult létembe visszaérkezem
IKERVERS
Ady Endréhez
1.
kertedben kiszáradt nyárfa
töppedt sárga leveleit
gyolcs ágkorona nem óvja
röpteti szél leveri jég
menthetetlen
hevítse langyos nyáreső
kristályt villantó téli nap
szélálló sudár erejét
nem szüli újjá hűs harmat
hószínű csonk
könyörtelen szemlélő tudd:
mozdulataid látszatok
tárgyilagos tekinteted
a holnap hőse szemében
a múlt – halott
2.
hársfaliget séta a parton
zöld-ezüst hűs levélsusogás
hajód kikötve ring a mólón
mézillat bódítja csobogó
végtelen időd
a fűben két fekete-vörös
összekapaszkodó bodobács
inal fürge rigóhad elől
fa gyökeréhez szívni erőt
és szaporodni
költő tudd: pőrén kitakartan
izzón fáj vadul lüktet a dal
szívünkbe ég örök parancsa
az élet él és élni akar –
halhatatlanul
HALOTTI BESZÉDEK
I.
édesanyám a kórházi ágyon vergődik
lázasan küzd nem-léte ellen öntudatlan
halállal pörös szája szélén fehér hab
madárnyi testében még túl fiatal szíve
arasznyi létébe hajtaná-űzné vissza de
dobkeményen feszülő hasában a rák
jégcsáklyája már nem engedi élni
lehunyt szeme azonban felpattan hirtelen
domború homlokán a fájdalom erei kidagadnak
fekete-márvány tekintete felvillámlik
végső erőit megfeszítve felül az ágyon
ám a rettenet átkainak kikiáltása nélkül
némán és vakon hanyatlik vissza párnáira mégis
s a lét megbarnult teje szájából kicsorog
de ellilult körmű keze soha nem ernyedő
győztes szorítással markol bele a túlba
II.
felhő zsebébe nap hull
tó bíborába kő
szádból a lét kicsordul
gyémántként áll az idő
bőrödön meddő harmat
habból a hó kiszáll
fölötte nincs hatalmad
holtunkig legyűrt halál
BIRTALAN FERENC
barna bikák vad vágtatása szívedben
tág rétek feletti szelíd szél suhogása
izzó vas-folyam sárarany ár-apálya
szerteszakító kín súlyos szerelemben
a nyomor rideg vasabroncsa töretlen
hiába minden lágy tangó szép ígéret
lelkedben rendíthetetlen hűs ítélet:
véded a földre bukókat tiszta versben
véreid igazát – mindét maradandón
nem juranics-telepi ladányi mihály
módján – konok költőként lázító hangon
parázsló dalokkal nyóckeri hű zsivány
minden igás hatalom ellen – szabadon
míg a szív jó uralma értünk ki nem áll
NEMBÚCSÚ
Szerdahelyi Istvántól
lassan körbekerít a halál
őszi nap melegít
hamvad a rózsabokor
rongyos szirmok hullnak a lábam elé
de a tüske-dárdákba
belekapaszkodok mégis
s szorítom mindétig
míg létem fekete-vörös teje
cseppig kicsorog komor
tenyeremből
lassan körbekerít a halál
HÉTKÖZNAPOK FÁROSZA
Szabó Imrének
homlokba hulló bondor fürtök
pirosló pufók angyalarc
bölcs szavak és laza fröccsök
izzó tekintet száz kudarc
szonettek rondók ős-remények
szeresd – hangtalan esdekel
harsonái hűs nyomdagépek
gáncsvető tudd: nem esik el
alázza bár nyomorral szennyel
balsors – zeng szárnyas éneke
mindőnkért híven rendületlen
hétköznapok fárosza – éke
korodnak – démonok ellen
óvjon szivárvány azúr ege
SZÁMVETÉS
a kort amelyben élünk
megvetem
becsapott
beterelt beszorított
a lét zsugorodó terébe mindőnket
hiába ont magából illanó szelíd derűt
a kertben az öreg vadcseresznyefa
halványlila virága
a síkon állva
nap nap után kell látnom
kifosztott megalázott testvéreim:
jobbító hit szárnyas remény
közönyös temetését
szitáló szürke esőben
tettből kirekesztve némán
poharat csalfa békére emelhetek csak
tetszhalott nemzedékem
légbe permetezett pora felett
hallgatva tehetetlen
vad zokogásunk disszonáns szimfóniáját
beszippantva a sarjadó fű édes földszagát
tekintetem villódzó fénnyel átütött
komor égre emelve
mintha utolszor
a kort amelyben élünk
megvetem
HAZAVERS
vas megye őrség szalafő pityerszer
a kástu mellett piros almafa
mögötte az ország
kék horizonton lágy összefonódó
lánytest-vonalú völgyek s dombok
meddig a szem ellát
a ház ú-alakú borona porta
fénytelen szoba barna sarokpad
asztal szalmavirág
őre öreglegény magtalan kemény
ötemberes pálinkát koccint rád
köszönt istent hazát
vagyok szikkadó kenyér békeidő
konok méltóság jó földbe vetett
hit – hűség tehozzád
VÉGÜL
végül
boldog vagyok
csak a zápor
állít falhoz
embereket
élhetek élek
élünk
európa
mocskos poharában