Jön a bal? – tette fel reményteli kérdését 1987 januárjában, az akkor még komoly példányszámú, széleskörű terjesztésű Kritikában Papp Zsolt, a kiváló társadalomkutató. S erre, a hozzá méltóan nagy ívű, egész világot átfogó, ám elsődlegesen mégis Európára összpontosító, az angol, német, francia, olasz, spanyol baloldali pártok modernizációit áttekintő esszében válaszolt: igennel.
Azóta több mint harminc év telt el. A tudós várakozásait Európa csak részben, hazánk pedig egyáltalán nem igazolta. Itthon – Horn Gyula 1994-98-as, részleges, és Medgyessy Péter kérész-életű, 2002-2004-es szocialista programmegvalósítási kísérleteit leszámítva – csak elmulasztott lehetőségekről, elszalasztott esélyekről, folyamatos hitelvesztésről szólhat az, aki a baloldali politika elvi modernizációját, kormányzatban vagy ellenzékben tett cselekvéseit, azok következményeit korrekten elemzi.
A ma kérdésére – jöhet-e újra a bal? – tisztességgel, a mai magyar társadalom főbb jellemzőinek ismeretében csupán azt válaszolhatom: igen, jöhet, de nem most, és mindaddig nem, míg jöttének előfeltételeit a baloldal meg nem teremti.
Ezzel azt állítom, hogy a következő években (évtizedben?) nincs realitás esélye a baloldali kormányváltási, pláne a „rendszerváltoztatási” álmodozásoknak. S azt is, hogy azok a politikusok, de többségükben csak „politikusok”, akik a „vagy győzünk, vagy megsemmisül az ellenzék” típusú blöfföket harsogják a köztereken és az őket még szerepeltető, ám rohamosan zsugorodó számú, mind hiteltelenebb „médiákokban”: vagy nem tudnak semmit a valóságról, vagy – ami ennél is rosszabb – tudnak róla, de gyávák szembenézni a valós társadalmi tényekkel és az azokból fakadó teendőkkel.
Melyek ezek a tények? 1) A nemzeti szinten növekvő tudatlanság és műveletlenség. 2) A valóságban drasztikusan erősödő anyagi, fizikai nyomor. 3) A testi és lelki egészség hiánya. 4) A mindennapi élet eldurvulása és a maffiák mindenhatósága. 5) A tudást leváltó vak hit hamis uralma. 6) A mindenkori kormányzati és önkormányzati hatalomnak, az új „nemzetvezetőknek” és apparatcsikjaiknak való totális kiszolgáltatottság.
Ebben a helyzetben a baloldalnak – ami alatt, történelmi gyökerei és országosan még mindig létező szervezettsége miatt, sok-sok rossz vezetője ellenére is csupán az MSZP politikai erőterét értem, de már azt is csak lehetőségként (!) – az országgyűlési választásokra kitűzhető célja mindössze a parlamenti bejutás lehet. Amivel, ha sikerül – de csak a harminc évi, mindig elodázott politikai munka elvégzésének eredményeként – újra esélyt kaphat a társadalmi támogatottság növekedésére, a szervezeti megerősödésre, a néppárttá fejlődésre. S később, a korábban írt munka elvégzése után: a választás megnyerésére, egy új filozófiájú, cselekvésű pártként a társadalmat jól szolgáló kormányzásra is.
Miért fogalmazok ennyire egyértelműen? Azért, mert az MSZP-nek ahhoz, hogy egykor majd váltópárttá válhasson, tudomásul kell vennie most a fájó tényt: a XXI. század második évtizedének végére a magyar baloldalnak a társadalomban való jelenléte elenyészővé, szinte észrevehetetlenné vált. A közbeszédből kiszorult. Nincs már baloldali közgondolkodás, s nincsenek a súlyos társadalmi, gazdasági kérdésekre baloldali, szocialista politikai válaszok. Sem a mindennapokban, sem a közvéleményben.
Az MSZP nincs jelen, vagy éppen, hogy csak vegetál a helyi társadalmakban, még városi szinten is. (A 15-30 fős szervezetekkel a 346 magyar városban csak formálisan tekinthető jelenlévőnek.)
Nem elodázható és – kiváltképp az elmúlt évtizedek társadalmi, gazdasági, politikai tényeinek ismeretében – nem egyszerű feladat mindezzel szembenézni, s számba venni azokat az előfeltételeket, amelyek megteremtésével újra a társadalom elé léphet egy valódi, demokratikus, hiteles, és hosszú távon kormányzóképes baloldal. Melyek ezek az előfeltételek?
Először is: tudni kell arról, hogy ma Magyarországon az emberek több mint 40 százaléka létminimum alatt vagy annak a közelében él. Hazánk legtöbb településén (amely az ezer lakos alatti falvakat jelenti) a valóságban ma is kétharmados az aktív korúak körében a munkanélküliség. Tudni kell, hogy igen-igen vékony az a teljes munkaidőben foglalkoztatott réteg, egymillió alatti – a tanártól, az orvoson, könyvtároson, szociális munkáson át, az önkormányzati, minisztériumi hivatalnokig, rendőrig, katonáig, bíróig terjedő – ami a közszolgálati dolgozóké. (Úgy, hogy közülük sokakat már ki is szerveztek a közszolgálati jogviszonyokból!) S a másiké, a piaci szféráé is csak három és félmilliós – az iparban, a szolgáltatásokban, a kereskedelemben alkalmazottaké –, akikre ma (hazugan) „középosztályként” hivatkozik a hatalom. Valójában azonban ők is csak prekáriusok: tartalékok nélküli, egyik napról a másikig élő, kiszolgáltatott helyzetű emberek. (Erről Ferge Zsuzsa akadémikus kiváló helyzetelemzései, súlyos tényeket, következtetéseket tartalmazó tanulmányai tanúskodnak.) S tudni kell: hazug kormányzati propaganda csupán a közmunkásokat (a köznyelvben kényszermunkásokat) a társadalom „növekvő” stabilitásának mutatószámaként a valódi munkavállalók közé sorolni. Ezt sem megalázóan alacsony, megélhetést sem biztosító béreik, sem foglalkoztatásuk rövid időtartama, sem szakmai tartalma nem engedi meg. Ők is becsapottak, akiknek nincs, vagy a legritkább esetben van visszaútjuk a munka világába. S tudni kell végül, hogy hazánkban folyamatosan magas ténylegesen munkanélküliek, a hajléktalanok, szociálisan ellátatlanok, bizonytalan helyzetű családok, az alacsony nyugdíjjal tengődők, s az éhező gyermekek száma.
Mindezekért nem csodálkozhatnak a szocialisták sem, hogy a fiatal, jobbára magasan képzett munkavállalók szászezrei menekülnek külföldre e kilátástalan társadalmi, gazdasági és politikai helyzetből.
Másodszor: szembe kell néznie az MSZP-nek azzal, hogy a rá szavazó százezrek súlya (a korfáról, a közöttük domináns idősekről, és a nagyon-nagyon kevés fiatalról nem is szólva) igen csekély a társadalom egészéhez képest. Kiváltképp, a legalább kétmillió, stabilan Fidesz-szavazó „fényében”.
Harmadszor: azzal is szembe kell nézni, hogy a mozaikdarabokra tört baloldal hosszú ideje olyan súlyos identitás-válságban van, amely már szinte „hitelesíti” azt az évtizedek óta hangoztatott jobboldali-konzervatív, liberális közbeszédet, ami szerint „nincs baloldal-jobboldal szétválasztottság a magyar politikában”. Okafogyottá vált ezért – mondják – baloldali alternatíváról gondolkodni.
Ez régen (a kilencvenes évek közepén) is hazug beszéd volt, s az ma is. Ám e „meggondolásból” keletkezett és vert gyökeret a virtuális valóságban – a sajtóban és az elektronikus médiában – az a fából vaskarika, amit „szociál-liberális” politikának neveznek. Miközben az elnevezés már önmagában is annyira ellenszenves (a magyar liberális pártok és politikusok harminc éves politikai-gazdasági „teljesítménye”, majd formális megsemmisülése miatt), hogy azzal csak bukni lehet a magyar társadalomban.
Valódi baloldalra, baloldali politikusokra szükség van Magyarországos is, mert annak elvrendszere, társadalmi irányultsága, hivatása, mindennapi tevékenysége lényegesen különbözik a jobboldali-konzervatív, a keresztény-szociális, a polgári, a liberális, s a (jobbra vagy „balra”) szélsőségesen radikális pártokétól.
Negyedszer: tudni kell arról (ez látszat szerint ellentmondásnak tűnhet, mégis igaz), hogy a valóság, a társadalom mélyrétegeiben zajló drámai folyamatok mind-mind egy erős, jól szervezett, cselekvőképes baloldalért kiáltanak. Még mindig mérhető (bármennyit is tettek a rossz MSZP-s vezetők és politikusok ez ellen) a társadalmi igény arra, hogy a szocialisták – baloldali pártként – végre talpra álljanak. Akkor is, ha ezt ők maguk alig-alig érzékelik.
Ötödször: szembesülniük kell a felsorolt, mind a saját helyzetükre, mind a társadaloméra vonatkozó tényekkel –, és új válaszokat, baloldali válaszokat kell adniuk a társadalom kérdéseire. Nem liberális, nem keresztény-szociális, nem konzervatív, nem jobboldali, nem radikális, hanem bátor baloldali válaszokat és megoldásokat kell kidolgozniuk, s megalapozottan, hitelesen, szakszerűen és közérthetően ajánlaniuk a társadalom egészének.
Igazuk van ugyanis mindazoknak a baloldali politikusoknak, akik szerint nem a társadalom fordult el a baloldaltól, hanem az MSZP fordult el a társadalomtól. Gyökeresen változtatni kell mindezen, hogy a társadalmi többség támogatásával az MSZP, mint a baloldal pártja, újból „jöhessen”.
E célért pedig, s ez a hatodik előfeltétel, a szocialistáknak saját múltjukkal és az elmúlt harminc év minden rossz politikai döntésével is szembe kell szegülniük.
- Tudva, hogy ezt az alapvető fordulatot külső és belső ellenszélben kell megtenniük.
- Megküzdve a kormányzati hatalmakkal, és az ellenzékinek vélt politikai ellenfelekkel (vagy „szövetségesekkel”), továbbá saját ókonzervatív, maradék párthatalmukhoz görcsösen ragaszkodó vezetőikkel – az MSZP-s káderpolitika termékeivel.
(E „káderpolitika” egyszerű és misztikus valami, egyszerre. Ha valaki – aki még nem párttag – felkelti a figyelmét, kiválasztja. „Érte megy, nem ellene.” Feladatot ad neki, tán funkciót is, ameddig a közepesség mércéjének megfelel. Jutalmazza és bünteti. „Neveli.” Ám, ha az illető túlnő a szocialista átlag szürkeségén, pláne, ha a kritikai baloldal politikusává, azaz „hűtlenné” lesz: megbélyegzi, kiveti magából, és megfosztja a párton belüli cselekvés minden lehetőségétől.)
- Tudva – s ez a lényeg –, hogy a társadalomnak még mindig van egy valós baloldalt: emberi szabadságot, méltóságot, társadalmi igazságosságot, szélsőségektől mentes egyensúlyt, demokráciát, tanulási, művelődési, megélhetési, egészségügyi, szociális esélyt és szolidaritást követelő többsége. Olyan, amely politikai képviseletét, ha a szocialisták végre talpra állnak, s hitelesen vállalják a fentieket, rájuk bízná.
Miről is van szó? Arról, hogy ez a társadalmi többség soha nem értett egyet, s ma sem támogatja az MSZP „ingadozó középparaszti”, a rendszerváltozás kezdete óta folytatott álbaloldali álpolitizálását.
Ez a többség mindig elvetette, és ma is ellenzi a mai hatalom részéről totalizált, „mától kezdve minden másképp volt” politikát, ami a saját élettörténetét tőle elveszi, s hazug, hatalmi- és pártpolitikáknak alárendelt történelemfelfogást propagál. Olyat, amely az 1945-1956 közötti korszakot, amikor (a Rákosi-rendszer minden embertelenségével, súlyos bűnével együtt) eltagadhatatlanul lezajlott a valódi rendszerváltozás, szimplán és ostobán, mint „kommunista diktatúrát” ítéli el.
E többség a mai hatalom szerint „nem legitim” Kádár-rendszer társadalmi, politikai és évtizedekig tartó gazdasági sikerességét, 1963 utáni viszonylagos konszolidáltságát („legvidámabb barakk”), s nagy – de nem problémamentes – társadalmi elfogadottságát nem tagadja el. S joggal veti meg azokat, akik (mint a 2010-2020 közötti hatalom képviselői) ezzel próbálkoznak.
A többség nem felejti el: 1945-től kerültek közösségi tulajdonba a gyárak, ekkor történt a földosztás, s az 1960-as években az a mezőgazdasági szövetkezés, amely aztán világszínvonalú eredményeket hozott. Nem felejti el, hogy milliók számára nyíltak meg az iskolák, az egyetemek kapui, s váltak hozzáférhetőkké a művelődés alapszolgáltatásai. Tömegek érhették el az egészségügyi, szociális ellátásokat, a nyugdíjat. A társadalmi mobilitás valóság volt, nem jelszó.
A többség persze nem gondol nosztalgikus pátosszal e korra, de nem szenved amnéziában sem. Lényegesen árnyaltabban emlékszik a jóra és a rosszra, mint azt az elmúlt évtizedek demagóg politikái, félművelt politikusai elvárták, s ma is elvárják tőle.
Így van a többség – mondjuk ki végre! – 1956 népfelkelésének megítélésével is. Otthon, a családban, a baráti közösségek zárt beszélgetéseiben (a valóság félelemmel telített mindennapjaira mutat rá mindez) ugyanis pontosan megfogalmazza: ’56 nem volt szűztiszta „forradalom” – s az 1989-90-ben megkezdett rendszerváltoztatási kísérlet nem eredeztethető abból.
1956 egyszerre volt, egyrészt, a baloldali reformtörekvéseket felerősítő, demokráciát, szabadságot, jobb életet teremteni akaró, ám épp az ezeket képviselő értelmiséget, baloldali politikusokat, munkásokat meglepő (mert a cselekvésre felkészületlen, s összességében szervezetlen, széthulló) népfelkelés, s annak ellenkezője is. Mert eltagadhatatlanul volt, másrészt, a börtönökből (a politikai foglyokkal együtt) kiszabadított köztörvényesek, felelőtlen politikai kalandorok, provokátorok általi, tömegeket gyilkosságokig feltüzelő, a II. világháború előtti jobboldali-feudális hatalmi, társadalmi-gazdasági és politikai viszonyok restaurációját akaró, zsidó- és cigány-ellenes, erőszakos lázadás is.
A társadalom többsége e kettősségről tud. A történelmi emlékezet a valóságban 1989-90-et azért nem tartja 1956-ból fakadónak, mert a többség akkor demokráciát, szabadságot és szocializmust akart, nem jobboldali kapitalizmust.
Az e tényeket, összefüggéseket differenciáltan látó közgondolkodást azonban ma ugyanúgy „föld alá” szorítja, meghamisítja a kormányzati politika, amint azt minden, messzebb tekintő baloldali gondolattal is teszi. Amihez a szocialisták vezetői közül többen, összevissza beszédekkel asszisztálnak is.
E többség, amivel az MSZP összefoghatna, ellenezte azt a folyamatot, amely 1988-1995 között megfosztotta állami, önkormányzati közösségi tulajdonának (gyárak, vállalatok, szövetkezetek, földek, termelőeszközök) legnagyobb részétől, megfosztotta foglalkoztatottságának biztonságától, megélhetésétől. Továbbá: tanulási, művelődési esélyeitől, szociális, egészségügyi szolgáltatási és nyugdíj-jogosultságától, igénybe vehetőségétől. Csaknem mindentől.
Nem értett egyet azzal sem, hogy a rendszerváltozás felélte a társadalom és a gazdaság korábban felhalmozott komparatív előnyeit. A magas szintű általános műveltségétől, a kiváló felső-, közép-, és szakmunkás szintű szaktudásokig, a munkakultúráig, az újító, alkotó kreativitásig, a versenyképes informatikai és elektronikai, orvosi műszer- és gyógyszer-iparig, a jól teljesítő mezőgazdaságig és élelmiszeriparig szinte mindenét, amivel addig rendelkezett, s aminek a megtartásával, sőt, fejlesztésével lényegesen versenyképesebb, sikeresebb lehetett volna az európai erőtérben, mint lett azután.
S kiváltképp tiltakozott az ellen 1994-98 között, amikor még a szocialistáké volt a kormányzati többség, hogy az azóta már megszűnt SZDSZ liberálisai rájuk kényszerítették a maguk szélsőségesen piacpárti, „öngondoskodásra” szorító, életidegen politikáját. Ennek elfogadása, sőt, megideologizálása („a magyar baloldalnak most a kapitalizmust kell építenie”) okozta végül 1998-ban a szocialisták bukását, a kisgazdákkal „egybekelt” első Fidesz-kormány uralmát.
Nem véletlen, hogy az MSZP két volt pénzügyminisztere is az SZDSZ-ben kötött ki, s onnan került – a szabaddemokratákkal együtt – a politikai temetőbe.
A szocialisták alapvető, máig leküzdetlen identitás-válságából, teljesítmény-nélküliségéből, s az MSZP-n belüli liberálisok uralmából következett logikusan a 2010-es, súlyos választási vereség. Ami után, épp’ a szocialisták „repedéseit” kihasználva, idézett elő pártszakadást a volt pártelnök-miniszterelnök, Gy. F., aki valójában O.V. hatalommániás, krakéler, felelőtlen politikai ikertestvére. Nyílt árulással alapítva egy számára cirkuszi porondot, handabandázásaihoz mindig hordót biztosító, álbaloldali pártot, amibe a bukott MDF-es, keresztény, kisgazda, liberális megélhetési politikusokat egybeseperte, és volt szocialistákat is átcsábíthatott. „Megmentelek, mondta a róka, mikor a tyúkot szájába fogta.” Az árulás, árulás, s a történelem emlékezetében az is marad. A mai társadalmi többség pedig erről tud, és nem felejt. Gy. F. és O. V. politikai ikertestvérek, írtam. Egy lényeges különbséggel. Az előbbi a hatalomban se nem dolgozott, se nem dolgoztatott. Helyette „kommunikált”, az SZDSZ aktív közreműködésével gátolta azokat, akik a szocialista kormányprogramot érvényesíteni akarták. Ezért nem fűződik semmi pozitívum 2004-2009 közti kormányzásához. Az utóbbi azonban, kormányfőként: dolgozik és dolgoztat, cselekvőereje töretlen. Sem társadalom-, sem gazdaság-, sem humánpolitikájával, sem az azokból következő döntéseivel nem értek egyet, mert kárt okoznak a magyar emberek többségének, de tény: valós teljesítmény áll kormányzása mögött.
A 2010-es bukás után „jött” 2014 és 2018, a szociál-liberálisnak kikiáltott pártocskák, s az MSZP „összefogdosása”. Olyanoké, akik nem küzdtek ellene, csak gyáván tudomásul vették, hogy a közbeszéd, közgondolkodás tematizálása a jobboldalé. Álkeresztény, ókonzervatív, „illiberális”, szélsőjobboldali pártoké. Olyanoké, amelyek 1990-től folyamatosan, következetesen alapították „népi” mozgalmaikat (országos szervezettségű polgári köröket, „népfőiskolákat”), s foglalták el az általános- és középiskolákat, a felsőfokú oktatási intézményeket (az egyházak törekvéseit támogatva), szerveztek országos és helyi médiát, sajtót, kiadókat: ideológiáik, történelem- s társadalom-felfogásaik terjesztésére.
E rossz politizálást – magától értetődően – csak büntethette az a többség, mely valódi baloldali alternatívát akart, de azt ettől az „összefogástól” nem kapott. (E ponton kell megjegyezzem, hogy a rossz politikai döntésekért felelős MSZP-s vezetők most is ott ülnek a parlamenti padsorokban, a megyei és a települési önkormányzatokban, döntenek a párt vezető testületeiben. Mintha ez lenne a dolgok rendje. Pedig nem az!)
A választási vereségek okai közismertek. A politikai viszonyokat azonban jól jellemzi, hogy hiába jelent meg elemzés-özön ezekről, a felelősségükkel szembe nem nézők most is azt kiáltozzák, hogyha az előbbi pártocskákkal újra „összefognak”, akkor 2022-ben legyőzik a Fideszt. „Nincs más alternatíva” – harsogják. Álláspontom szerint ez illúzió. Ameddig az MSZP váltópárttá nem erősödik, a Fidesz uralma megdönthetetlen lesz.
A társadalmi többség is tudja, hogy ameddig markáns, vállalható és választható baloldali pártként meg nem jelenik az MSZP, addig a fordulatra nincs esély. Az MSZP harminc éven át így járt – csak ritkán és rövid időre valódi baloldali politizálást mutató – tévútja immár a végéhez ért.
E tényből következik a hetedik előfeltétel: gyökeresen más, új szocialista politikát kell alkotni az MSZP-nek ahhoz, hogy a társadalmi és politikai fordulat a társadalom javára megtörténhessen.
Ezt a politikát a szocialistáknak önállóan kell kidolgozni, felmutatni, képviselni, vonzóvá tenni a társadalom többsége számra. Pártként önállóan fellépve, de a valóságban, a mindennapokban (tehát nem csak a kampányokban) összefogva minden helyi társadalmi, érdekképviseleti, szakmai, civil erővel, amely valóságos tagsággal, támogatottsággal rendelkezik, és hajlandó az együttműködésre, valamint az MSZP megújulásának támogatására is.
Nyilvánvalóvá téve mindenki számára, hogy a szocialisták meg akarnak és meg is fognak újulni. A társadalmi többség érdekeinek reális, korrekt, hiteles, szakmailag megalapozott, hazát és haladást együtt jelentő képviseletét vállalva, és az egyszeri, megismételhetetlen emberi élet éléséhez a jobb feltételeket biztosítva. Nem csak szavakban, de vitákban kiérlelt, végrehajtható baloldali programmal, s konkrét cselekvésekkel.
Milyen megújulásra gondolok? Természetesen nem törekedhetek a teljességre, mert – mint a legtöbbünk – én sem hordom a zsebemben a bölcsek kövét. Nem gondolom, hogy kizárólag az alábbi kérdésekre adott jó válaszok, s csak az ezekből fakadó feladatok megoldása eredményezhetik a baloldal újjáélesztését.
Kiindulásként azonban nélkülözhetetlennek tartom, hogy a szocialisták – visszatérve a történeti gyökerekhez, de ismerve a modernitás mindennapi tényeit is – e kérdésekre adott válaszaiból új politikai alapelvek, s ezekből következően a feladatok megoldását rögzítő új politikai cselekvési programot fogalmazzanak meg.
Ahhoz, hogy jöhessen újra a bal, a szocialistáknak nem kevesebbet: új rendszerváltozást kell meghirdetniük! Választ adva az alapkérdésre:
a) Milyen baloldaliságot képvisel az MSZP?
b) Mit jelent a modern baloldali program?
c) Kiket képviselnek a szocialisták?
d) Kik alkotják a társadalmi többséget?
e) Politikai, gazdasági, társadalmi céljaikat milyen eszközökkel akarják érvényesíteni?
f) Meg akarják-e haladni a korábbi, inkább liberális, mint baloldali kormányzati teljesítményüket?
g) Milyen erkölcsi követelményeket állítanak tagjaik, vezetőik, majdani képviselőik elé?
h) Kiket tartanak szövetségeseiknek?
i) Szakszervezeti, gazdasági szövetkezési, civil, szakmai, helyi társadalmi politikáikat kikkel, hogyan hangolnák össze?
j) A modern baloldali politikai elveket ismerő, értő emberek aktív, széleskörű egyetértését és ezt képviselő közösségeit miként, mikorra, milyen folyamattal hozzák létre?
A válaszoknak hordozniuk kell a szociáldemokrata-szocialista múlt legjobb hagyományait, a megélt történelem, benne ’56 baloldali örökségét, és az 1989 utáni, súlyos politikai, gazdasági, társadalompolitikai tévedéseik korrekcióit is.
Az alábbiakban a számomra elfogadható válasz-javaslatok közül hozok néhány példát. Tudva, nem biztos, hogy felvetéseim mindegyikében igazam van.
A szocialisták új programjának mindenekelőtt világosan és közérthetően meg kell különböztetni magát a jobboldali, a konzervatív-keresztény, a polgári, a szélsőjobboldali, a radikális és a liberális politikai útválasztások szövevényeitől. Baloldali válaszokat adva a társadalom, a gazdaság, a politika kérdéseire.
Az új programnak ki kell mondani: az MSZP szembefordul a rendszerváltozás során kialakult torz, az emberek többségét kifosztó tulajdoni viszonyokkal – az ipar, a szolgáltatások, a földbirtoklás területein egyaránt. Ez új államosítást jelent mindenütt, ahol a korábbi állami-szövetkezeti tulajdont mutyival, politikai alkuval, visszaéléssel orozta el a hatalom a valódi tulajdonosaitól, a társadalom tagjaitól. Ez a termelés modernizációját, környezettudatossá, hatékonnyá tételét kell jelentse – jövedelmezőséggel, jó foglalkoztatási rend konszolidálásával, megélhetést adó és a teljesítményeket elismerő bérekkel együtt, mert nem igaz, hogy az állam csak rossz tulajdonosa lehet a gazdaságnak. Ellenkezőleg, ösztönözheti olyan állami és magán tulajdonú, azaz, vegyes gazdaság létrejöttét is, amely versenyképesebb, mint a ma meglévő. Az állam részt vehet ebben az innovációban.
Mindez a földbirtoklásban azt jelentse, hogy az MSZP sem az „új” földesurak, az oligarchák, sem saját birtokos „elvtársaik” uralmát nem tűri tovább. A termőföldek többségét (a háztáji gazdaságok létét, méretét pontosítva, de meghagyva) odaadná – elidegeníthetetlen, nem forgalomképes vagyonként – azoknak az önkormányzatoknak, amelyek határaiban a földek fekszenek. Kötelezve őket, hogy új mezőgazdasági szövetkezeteket hozzanak létre, ehhez támogatást nyújtva. E szövetkezetekben az önkormányzatok – mint munkáltatók – az ott élőknek megélhetést, gyarapodási esélyt biztosíthatnának. Szakszerű, jó gazdálkodással, a helybeliek termelési- és munkakultúrájának ismeretében.
A közszolgáltatásokban (így a gáz, a víz, a csatorna, az elektromosság, az út, a tömegközlekedés működtetésében) a szocialistáknak kizárólagossá kell tenniük az állami, önkormányzati tulajdonlást, megszűntetve ezek forgalomképességét, privatizálhatóságát.
S tudva azt, hogy a társadalom súlyos veszteségeket szenvedett el az elmúlt évtizedekben a lefokozott közszolgálatok miatt, vállalni kell (az alapszolgáltatásokban kiváltképp) az állami és önkormányzati – pártpolitikáktól, vallási és felekezeti befolyástól mentes – tulajdonlást és működtetést. Az igazgatástól, a tudományon, az oktatáson, művelődésen, egészségügyi és szociális ellátáson, nyugdíjon át, a közrend és közbiztonságig, a honvédelemig, a jogszolgáltatásig jó minőségű, korszerű, az embereket szolgáló tevékenységeket biztosíttatva mindenütt, ahol a modern államnak és az önkormányzatoknak feladataik vannak. E szélesen értelmezett közszolgálati foglalkoztatásban, új törvénnyel biztosított közszolgálati jogállással, szakmai protokollokra épülő, feladatalapú foglalkoztatással teremve biztonságot az érintetteknek, s szolgálati felelősségekkel, kvalifikációs követelményekkel, jó teljesítményekkel arányos, a megélhetést és a szellemi munka újratermelést egyaránt eredményező bérrendszert hozva létre.
A munka világában a szocialistáknak kiegyensúlyozott, de a mindig kiszolgáltatottabb munkavállalókat segítő új Munka Törvénykönyvet kell alkotniuk.
Az Érdekegyeztető Tanácsot a szocialistáknak újra kell szervezniük, és ténylegesen, eredményre törekvően működtetni az állami, önkormányzati munkáltatói szerepekből fakadó kötelezettségeket felvállaló Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot.
Új ágazati – oktatási, művelődési, egészségügyi, szociális, közigazgatási, és sorolhatnám még – politikák kidolgozását kell vállalniuk a társadalmi igazságosság, a diszkrimináció-mentes elérhetőség, és a közszolgálati kötelezettségvállalás baloldali alapelvei szerinti, minőségi követelményekkel.
A fiatalok megnyerése, baloldalra vonzása kiemelkedően fontos előfeltétele a baloldal jelenének és jövőjének is.
A másik, nem kevésbé jelentős – és a baloldal jó hagyományainak újjáélesztését hitelesítő – döntés kell legyen, hogy az MSZP a párt tagjait a szakszervezetekbe való belépésre ösztönözze. A szerves kapcsolat a legnagyobb, mindig baloldali, demokratikus, civil, államtól, munkáltatóktól független, erős érdekképviseletek és a szocialisták között létre kell jöjjön újra.
Az MSZP-nek – bizonyítva, hogy a szolidaritás nem üres jelszó számukra – pártolnia kell a nemzedékek együttműködését, cselekednie kell a nyugdíjasok megélhetési, szociális, egészségügyi gondjainak enyhítéséért, a társadalom vérkeringésében tartva őket – tudásukat, tapasztalataik értékeit hasznosítva.
A szocialistáknak meg kell tenniük mindent azért, hogy létrehozzák a modern baloldaliságot értők közösségeinek hálózatát, hogy megjelenhessen a baloldali közgondolkodás, közbeszéd, megszerveződhessenek azok a tanuló-művelődő közösségek a helyi társadalmakban, melyek – évek munkájának eredményeként – a baloldal új tömegbázisát alkothatják.
Köztudott, hogy ma nincs olyan, kiművelt, civil öntudattal, ép kritikai érzékkel, érdekfelismerő- és kontrolláló képességgel, cselekvőerővel rendelkező baloldali választói tömeg hazánkban, amivel az MSZP többségi politikát építhetne. Ennek létrehozásáért a szocialistáknak sok-sok éven át, sokat kell dolgozniuk, mielőbb megkezdve a munkát, mert e nélkül nincs esélyük a politikai karanténból való kitörésre, új tömegbázis létrehozására.
E célok eléréséhez javaslom, hogy az MSZP új programja részeként hozza létre:
- a baloldali szabadiskolák országos rendszerét, s ennek sikerére építve
- a modern népi kollégiumok országos hálózatát.
Ez a két országos intézményrendszer hivatott a több évtizede elmaradt baloldali szervezetfejlesztésre, s a baloldali, szocialista közgondolkozás újraélesztésére a helyi társadalmakban, és a társadalom egészében.
Alapvetően a két intézménynek lehet a feladata elősegíteni, hogy létrejöjjön a képzett, esélyteremtő, mobilitást lehetővé tevő, a hátrányos helyzetű rétegekkel szolidáris társadalom, az igazságosságot, szabadságot akarók szervezett tömege. Az, amely művelten, civil öntudattal, kritikus gondolkodással, cselekvőerővel lesz demokratikus kontrollja a mindenkori helyi és az országos hatalomnak, de a mindenkori MSZP-nek is.
- Mi a baloldali szabadiskolák rendszere?
Ez egy közismert, több mint százéves múltú szocialista-szociáldemokrata közösségi-képzési alapintézmény, aminek történelmi a jelentősége a baloldali közösségek életképességének fenntartásában a helyi társadalmakban Európában. Ennek az MSZP általi megteremtése hazánkban a baloldal fejlődési, fejlesztési akaratát hitelesítené, s lehetőséget adna arra, hogy újra megjelenjen mindenhol. Javaslom, hogy e szabadiskolai hálózatot Mónus Illésről, a XX. század jelentős szocialista-szociáldemokrata politikusáról nevezzék el.
E szabadiskolák olyan intézmények, amelyekben az önkéntesen és ingyenesen résztvevők öt éves, tematikusan felépített tananyagot sajátítanak el. Az előadók a társadalom, a történetelem, a filozófia, politika, a közjog, a közgazdaság, a széles értelemben vett közszolgálat, valamint a természettudományok, a műszaki tudományok, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, az alkalmazott számítástechnika, a szolgáltatások korszerű, tudományos, de közérthető, a gyakorlatban alkalmazható alapismereteit adják át a résztvevőknek. Biztosítva a beszélgetés, a kérdésfeltevés, a vita lehetőségeit a tanulásban-művelődésben résztvevőknek. Oly módon, hogy a kérdésekre adott előadói válaszok a mindennapi életben való önálló eligazodáshoz is segítséget nyújtsanak.
A szabadiskolák feladata, hogy – széleskörű tudományos megközelítéssel, de – egyértelműen baloldali válaszokat ajánljanak a hallgatók figyelmébe, mellettük érvelve, azokat tanítva.
Hangsúlyosan írom: e szabadiskolák nem liberális, nem „baloldali-liberális”, nem „polgári baloldali”, hanem modern, baloldali, szocialista-szociáldemokrata válaszokat kell adjanak a felmerülő kérdésekre. A hallgatókat bekapcsolva a párbeszédbe. Alkalmassá téve őket a baloldali közgondolkodás, közbeszéd művelésére és terjesztésére a helyi társadalomban, az írott és elektronikus médiában, s önmaguk és társaik képviseletére minden társadalmi folyamatban, vitában.
A baloldali szabadiskolák művelődő közösségekként működnek. Az országos szabadiskola-hálózat működési helyszínei ezért – korszerű képzésről, közhasznú ismeretterjesztésről lévén szó – a helyi művelődési intézmények (közösségi házak, művelődési házak és központok, teleházak), illetve a közkönyvtárak kell legyenek. Ezeknek az intézményeknek ugyanis közszolgálati alapfeladatuk művelődő közösségek létrehozása, befogadása, működtetése. Ezért semmiféle intézményhasználati díjat nem kérhetnek. Fenntartóik sem. Ez a helyszín-választás azonban, a mai politikai viszonyok között – a jó törvényi szabályozás ellenére –, sok helyen ütközik majd akadályba. Ezért lehetséges, hogy kezdetekben a szabadiskoláknak azon civil szervezetek infrastruktúráit kell majd használniuk, melyek egyetértenek e szabadiskolák alapelveivel.
A baloldali szabadiskolákban résztvevők köre nem lehet korlátozott, ott 14 évtől kezdődően minden helyi lakos tanulhat, művelődhet, ha vállalja, hogy aktív – olvasó, önmagát képző, résztvevő – tagja lesz a közösségnek.
A szabadiskolai tanárok lehetséges köre (az országos hálózat működtetéséhez több száz előadó kell) az MSZP értelmiségi holdudvarában rendelkezésre áll. Ők azok a kiváló értelmiségiek, gondolkodók, akiket az MSZP évtizedek óta nem kért fel semmi tartalmi – tudásukhoz, elhivatottságukhoz méltó – együttműködésre. Itt az ideje, hogy ez is megtörténjen! Azt gondolom, hogy az előadók többsége minimális tiszteletdíjért vállalná a munkát.
A feladat tehát az, hogy a szocialisták hozzák létre a minden településen (első lépésként legalább minden városban és fővárosi kerületben), a hétvégéken működő, tanuló-művelődő szabadiskolák országos hálózatát, fokozatos építkezéssel. Ez egyben lehetőséget ad középtávon az MSZP-nek arra is, hogy a településeken legtöbbjén újra építkezzen, megszervezze önmagát, társadalmi támogatottságát bővítse: minőségi és mennyiségi lépésváltást valósítson meg.
- Mit jelent a modern népi kollégiumok rendszere?
Közismert tény, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekből a tehetséges, jó képességű gyermekek, fiatalok többsége újra (mint a két világháború előtti és közötti korokban) nem tanulhat tovább. Az idő múlásával a szakadék – a szegények hátrányára – újra áthidalhatatlanná válhat. A szocialistáknak azonban nem szabad tétlenül nézniük a társadalmi esélyegyenlőtlenségek növekedését! Létre kell hozniuk, a felszabadulás utáni népi kollégiumok nemes és szép hagyományaihoz visszanyúlva, s az új baloldali program részeként működésbe állítva a modern népi kollégiumok rendszerét.
A legtöbb iskolavárosban és Budapesten is vannak olyan gazdátlan vagy elhagyott épületek, amelyek alkalmassá tehetők olyan új népi kollégiumok befogadására, amelyekben a hátrányos helyzetű, tehetséges, tanulásra alkalmas gyerekek, fiatalok elhelyezést nyerhetnének. Ők ezekben vagy középiskolai, vagy felsőfokú tanulmányaik folytatásához kapnának esélyt.
A jelentkezés lehetőségének meghirdetése, a tanulók kiválasztása – egységesen kidolgozott elvek alapján – a népi kollégiumot konkrétan működtető szocialista szervezet önálló feladata lesz, amely ehhez támogatást kap az MSZP-től. Felelősségi körébe tartozik a tanulókat befogadó, jó minőségű oktatást nyújtó intézmények kiválasztása, a gyerekek, a fiatalok teljes ellátása, tanulmányainak anyagi és szellemi segítése, későbbiekben életútjuk, társadalmi beilleszkedésük menedzselése is.
A kollégiumoknak biztosítaniuk kell diákjaik számára az alapvető ruházkodást, étkezést, taneszközöket, tankönyveket, és azt, hogy a tanulók tanulmányi munkáját szaktanárok segítsék. E tanulók (de kizárólag csak önként!) részt vehetnek a baloldali szabadiskolák hétvégi képzésén, és – szintén önként – a helyi szocialista szervezetek munkájában. Magyarán: az MSZP által létrehozott és működtetett új népi kollégiumok képeznék – a szabadiskolák országos hálózata mellett – az új, baloldali tömegbázist és az értelmiségi utánpótlást.
Ha a szocialisták elfogadják ezeket, az itt csak általánosan megfogalmazott, új rendszerváltozást meghirdető kezdeményezéseket, s e két, konkrét javaslatot – alkalmazkodva a differenciált feltételrendszerhez –, és megkezdik a részletek kidolgozását, majd elfogadtatását testületeikkel, és fokozatos érvényesítését: az elvégzett munka társadalmi, gazdasági, politikai hasznot hoz.
A fejlesztő munka eredményeként ugyanis létrejön a hiteles baloldali politikai identitás, társadalmi feladatvállalás és baloldali program, s – a két intézmény megalapításával – az a széleskörű társadalmi szerveződés, amely a szocialisták politizálásának értő, öntudatos támogatója és kontrollja lesz, s módot ad az MSZP szervezetfejlesztésére is.
Ennek eredményeként pedig a baloldal újra méltó teret nyer a települések többségében, s esélye nyílik a magyar társadalom fejlesztésében való érdemi, meghatározó súlyú részvételre, azaz: jöhet újra a bal!
Ancsel Éva filozófus, baloldali gondolkodó jelképes kérdését ide idézve, javaslataimmal azt szorgalmazom tehát, hogy kiderüljön a szocialisták soron következő döntéseiből: tudni akarják-e, „hogyan kell harangot önteni?”, s ha igen, akkor hozzálátnak-e a cselekvéshez?
Budapest, 2016-2020
A szerző társadalomkutató
