Lenkovics Barnabás: Emlékezés Kopátsy Sándorra

Először azt írtam címnek, hogy „Búcsú Kopátsy Sándortól”, de nem találtam jónak, kijavítottam. Hiszen a gondolatai, az értékrendje , a szelleme, ezeken keresztül a személyisége élő és eleven, beépült a személyiségembe, a barátokéba, itt él köztünk, bennünk, itt él bennem is. Ezért elegendő, és most hogy elment, illendő is, ha emlékezek, emlékezünk Rá. Az első dolog, ami eszembe jut Vele kapcsolatban, a hálaérzés. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam az írásaival, a világlátásával, problémafelvetéseivel, útkeresésével, javaslataival. Ezekre rezonált a lelkem, megerősítettek saját kutatásaimban, ismeretlenül is felnéztem Rá, úgy éreztem, rokon lelkek vagyunk. Még hálásabb vagyok azért, hogy később személyesen is megismerkedtünk és barátként viszonyult hozzám. Közös barátunk, Antalóczy Attila kérésére elvállalta „Ember és tulajdon” című könyvem méltatását annak bemutatóján az Országházban. Nem csak dicsért, kritizált is, mindkettőt mértékkel, barátilag. Hallgathattam, hallgathattuk előadását a Széphalmi Diétán, értékelve szakmai igényességén túl a bölcsességét is. Hasonló okokból még nagyon sokan éreznek hálát „Sándor bátyánk” iránt. Van, aki egy ember értékét a feléje sugárzó hálaérzések összegével méri. Ezzel a mércével mérve Sanyi bácsi egészen biztosan nagyon értékes ember volt.

Egy rövid megemlékező írásban a teljes életművét lehetetlen volna még vázlatosan is bemutatni. Ezért – teljesen szubjektív módon – néhány gondolatát emelem ki , vagy mert rám nagy hatással voltak, vagy nagyon aktuálisak, részben tovább is gondolva azokat. Ehhez két tanulmányából: „A legfőbb érték az ember?” (Tervgazdasági Fórum 1986/4.sz.) és „Mire tanít a modern társadalmak tulajdonosi struktúrája?” (Valóság 1990/1.sz.) és két könyvéből: „Van kiút” (Belvárosi Könyvkiadó, Bp. 1995.) és „Történelemszemléletem” (Vincze P.M. Kiadó, 2013.) szemezgetek.

Én polgári jogot tanítottam több mint 40 éven át, azon belül a szűkebb kutatási témám a tulajdonjog volt. A kutatásaimhoz felhasznált szakirodalomból összeállítottam egy ún. „alternatív” tantárgyat „tulajdonelmélet” címmel, ami a 14 hetes szemeszterhez igazodva 14 témából állt, a felvilágosodás nagy gondolkodóitól a rendszerváltást megelőző tulajdonreform vitáig. A 12. héten hallgatóimmal az idézett két tanulmányt vitattuk meg. A módszer az volt, hogy a tanulmányokból 1-1 hallgató felkészült és kiselőadást tartott, majd kérdések és észrevételek hangzottak el. Mindkét témának mindig nagy sikere volt. Az elsőnek már a címe is provokálta a vitát. Volt ugyanis egy szocialista ideológiai dogma, ami eredetiben úgy szólt, hogy „a szocializmusban a legfőbb érték az ember” (ellentétben a kapitalizmussal, ahol a legfőbb érték a tőke és annak a profitja, amit persze a munkásosztály kizsákmányolásával érnek el). A Kopátsy-tanulmány ezzel szemben éppen azt bizonyította, hogy az addigra már szociális piacgazdasággá és jóléti állammá fejlődött kapitalizmus az, ahol a legfőbb érték az ember. Egyszerűen azért, mert hagyták, hogy boldoguljon, hogy tulajdont szerezzen, hogy gazdagodjon, azaz hogy jobban éljen és ennek a vagyoni alapjait több munkával, több tanulással, értékesebb teljesítménnyel, vállalkozással és innovációval maga teremtse meg magának. A nyugati polgár nem szorult rá és nem is várt az állami paternalizmusra. Az állam szerepe ebben „mindössze” annyi volt, hogy a tulajdonjogok kiegyenlítése (társadalmasítása, államosítása, korlátozása és fékentartása) helyett demokratikus úton, törvényhozással, a jövedelemmegoszlás rendjét alakította át, a tőke-munka viszonyában a munkaerő, különösen a képzett munkaerő javára. Ez a megoldás békés volt, megegyezett a társadalom igazságérzetével, és méltányos volt a tőke szempontjából is. Valóságos csodát tett, a korabeli közgazdasági szakirodalom német-, olasz- és japán csodáról beszélt. E csodák paradoxona, hogy mindhárom ország a II. világháború vesztese volt. Sanyi bácsi a „Történelemszemléletem” könyvében hosszan elemzi ezt a jelenséget, kiemelve azt is, hogy eltérően az I. világháborút lezáró békéktől a győztes USA nem jóvátétellel, hadisarccal, „málenkij robottal” büntette, hanem hatalmas segéllyel segítette a veszteseket az újjáépítésben. A létező szocializmusok fő ideológusai persze mélyen hallgattak a nyugati csodáról, népeik pedig utazások hiányában nem is láthatták – legfeljebb a mozikban – azt. Ezért volt nagy jelentősége annak, hogy Kopátsy Sándor nem hallgatott és egyszerű igazságokkal feketén-fehéren bizonyított: aki többet akar fogyasztani és jobban akar élni, az hajlandó ezért többet tanulni és jobban dolgozni, a feltétel mindössze annyi, hogy hagyják őt békén (szabadon) és megérje neki (munkáját, teljesítményét tisztességesen megfizessék). A jó állam, amit akkor a tudomány már „szociális jogállamnak” is nevezett, mert volt elég bölcsessége, nem tiltott, nem korlátozta a vagyonosodást, nem is csak tűrte, hanem kifejezetten támogatta, sőt ösztönözte is! Ennek volt köszönhető a széles vagyonos középosztály kiépülése, a polgári társadalom és a polgári demokrácia megerősödése. Magyarországon ezek az „eretnek” gondolatok – részben a új gazdasági mechanizmusnak, a háztáji és kisegítő gazdaságok sikereinek, részben Liska Tibor erjesztő „szocialiska” vállalkozás-kísérleteinek és a GMK-korszaknak köszönhetően – értő fülekre találtak. (Sajnos ezek a fülek nem az állami és pártvezetők, nem a szocialista dogmák elvakult híveinek fülei voltak!) 1986-ban a még akkor is elsőnek nevezett szocialista gazdaságot már csak a gúzsba kötve is táncoló második gazdaság tartotta életben. A szocializmus méhében az emberek munkájának, többletteljesítményének, szorgalmának köszönhetően ugyanúgy megfogant a magántulajdon és a piacgazdaság, mint a feudalizmus méhében hajdan a kapitalizmus. Ha Marx ezt látta volna, talán újragondolta volna tanait! A gazdasági rendszerváltás már visszafordíthatatlanul beindult, a politikai rendszerváltás még váratott magára, a kérdés csak az volt, hogy meddig?

Mindenesetre ideje volt körülnézni a világban, hogy a szocializmus zsákutcájából merre tovább? Erről szólt a másik tanulmány, címétől eltérően nem csak a tulajdonosi struktúra vonatkozásában. A cikk gerincét Kopátsy ún. „legszűkebb keresztmetszet” elmélete alkotja. Eszerint minden korban a társadalom szerkezetét döntő mértékben annak az erőforrásnak a tulajdonosi struktúrája határozza meg, amiből az igényekhez mérten a legkevesebb van: az ókorban a rabszolga-tulajdon, a középkorban a földtulajdon, az újkorban a tőketulajdon, a legújabb korban a tudástőke, a magasan kvalifikált munkaerő tulajdona. A legmodernebb, értsd legfejlettebb, leggazdagabb nyugati, sőt észak-nyugat európai társadalmak tulajdonosi struktúrájának mikénti alakulásában azonban nagyon jelentős szerepet játszottak a polgári társadalom olyan alapvető értékei, mint a protestáns etika és a puritanizmus is: minél többet tanulni és művelődni, szorgalmasan és sokat dolgozni, takarékosan élni, felhalmozni, a megtakarítást a gazdaságba visszaforgatni, befektetni, vállalkozni, felelősen kockázatot is vállalni. Járható ez az út, megugorható ez a magasra tett léc a közép-kelet európai, sőt kelet-európai és a balkáni országok számára? Erőltetheti ezt az Európai Unió, vagy az ilyen irányú kibővítése elhamarkodott hiba volna? Ugyanez a kérdés azóta globális szinten is felmerült. Ajánlható ez a modell az egész világ számára? Ez teszi oly vonzóvá Európát a migráns-áradat számára, vagy csak a bőkezű szociális ellátórendszer? Fenntartható ez a modell 7,5 milliárd földlakó számára? Vagy teljesen új utat kell keresni, valami radikálisan új megoldással kísérletezni, mint amilyen a szocializmus kísérlete is volt? Mennyi nehéz kérdés! Sándor bátyánk nem véletlenül tett kérdőjelet mindkét cikke címének végére.

A „Van kiút” című könyvében Kopátsy erről nagyon eredeti módon vélekedik: „Európa nagyobbik, keleti felében a kiindulási civilizációs és gazdasági helyzet elmaradottsága miatt a demokratikus út annyira reménytelen volt, hogy a szocialista út nem jelentett rossz megoldást.” Szóbeli előadásban azt is hallottam tőle, hogy ez a szocialista út értelmezhető úgy is, mint egyfajta modernizációs kísérlet, a kelet-európai országok „nagy ugrása”, mellyel fel akartak zárkózni Nyugat-Európa centrum országaihoz, sőt, a legvérmesebb remények szerint akár meg is előzni azokat. „A történelem majd igazolni fogja, hogy a demokratikus út megtagadása Európa elmaradott országai és népei számára az anakronisztikus viszonyoknak az összetörését jelentette, amit e térség népei, társadalmai ötszáz éven keresztül elmulasztottak.” Ez persze attól függ, mit értünk „szocialista út” és „összetörés” alatt: a jaltai történelmi körülményekből objektíve adódó célt, vagy az ennek eléréséhez szubjektíve választott és alkalmazott eszközöket? Mert ahogyan a cél nem szentesíti ezeket az eszközöket, úgy a történelem sem igazolhatja azokat. Főleg Auschwitz és az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata után. És azért sem, mert ezek a népek valódi népi demokráciát, demokratikus szocializmust, emberarcú szocializmust szerettek volna. Azért akár még lelkesedni is képesek lettek volna, nem úgy, mint a szocialista demokráciáért, aminek a pesti humor szerint mindössze két hibája volt: nem volt szocialista, és nem volt demokrácia. Egypártrendszerű, centralizált, totális diktatúra volt, akkor is amikor kemény volt és akkor is amikor – 1956-nak köszönhetően – megpuhult. Mert mindvégig uralta, nem pedig felszabadította az embert. Ahogyan Bibó István írta, csak uralomváltás volt, nem pedig az uralom jelenségének a megszüntetése. Ezt persze nagyon jól tudta Sándor bátyánk is, másik könyvében már azt írta: „a bolsevik rendszer szándéka az osztálytársadalom megdöntése volt és mégis osztálytársadalomként működött. Egy kisebbség gyakorolta a hatalmat. A bolsevik diktatúra nem más volt, mint egy ideológiai klérus korlátlan hatalma. …Az ideológiájukat dogmák védték az újító szándékkal szemben. A merev ideológiát jobbító szándékú gondolatot eretneknek, az ő szavukkal revizionizmusnak bélyegezték. …A marxizmus a fél-perifériák idealista vallása lett. …Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója.” Azóta én már hallottam még „utolsóbb” vallásokról is, mint a neoliberalizmus, vagy akár a szekularizáció, a szélsőséges ateizmus. Dogmák pedig mindig képződtek és képződnek ma is, amilyenek a washingtoni doktrína tételei, a liberalizáció, dereguláció, privatizáció. Hányszor hallottuk ezeket a „liberális szentháromságnak” is nevezett szavakat a rendszerváltást megelőző és követő néhány évben! A dogmák képződését nem véletlenül nevezte Konrad Lorenz a civilizált emberiség egyik halálos bűnének: „Az ilyen, mindent átfogó, vallássá vált dogma kinyilatkozásszerű, végső felismerése szubjektív megnyugvást nyújt követőinek. Minden ellentmondó tényt letagadnak, ignorálnak, vagy pedig leggyakrabban elnyomnak, azaz a tudati küszöb alá űznek. …Igazán sátáni módon azonban csak akkor hat a dogma ereje, ha igen nagy tömegeket, egész földrészeket vagy akár az egész emberiséget egyetlen gonosz tévhit egyesíti.” A sátáni hatás itt akár emberek millióinak az elpusztítását jelenti, ahogyan ez a fasizmus és a kommunizmus dogmái alapján meg is történt. Vannak persze látszólag kevésbé veszélyes dogmák is, mint pl. hogy az ember képes legyőzni a természetet. Kár, hogy közben klímakatasztrófát idéz elő és a saját létfeltételeit (és ezzel önmagát) pusztítja el. Vagy pl. hogy a költségvetési hiányt megszorító intézkedésekkel kell lefaragni. Sándor bátyánk válasza erre: „Aki azt ígéri, hogy a fokozott takarékosság pár éven belül fellendülést fog hozni a gazdaságban, újra csalódni fog… Hiába mondom ezt már hét éve az illetékeseknek. Elmondom hát mindenkinek. Ha a lakosság megért, a kormány is kénytelen lesz a tömeghangulat nyomásának engedve gazdaságpolitikáján változtatni. Amit a tömegek megértenek, azt a kormányoknak is tudomásul kell venniük. Ebben rejlik a demokrácia fölénye a pártállammal szemben.”

Kopátsy Sándor persze nem csak a szocialista tervgazdaságot, de a szabadversenyes piacgazdaságot is nagyon jól ismerte, a fortélyos kapitalizmus és a fondorlatos globális tőke legújabb dogmáinak is bátran és keményen nekiment. Tisztán látta, hogy a világ nagyobb és szegényebb részének a gazdagok általi kizsákmányolása „a század végére nem a politikai uralmon, hanem a világpiaci szabad versenyen keresztül valósulhat meg. …a megelőző századokban minden erejükkel gyarmatokért és befolyási övezetekért harcoló gazdagok nem akarnak a szegényekkel társulni, a szegények pedig – akik évszázadokon keresztül a gazdagokkal szembeni függetlenségükért küzdöttek – ma szinte egységesen és mániákusan azon fáradoznak, hogy a gazdagok integrálják őket.” Mintha azt mondanák, legyetek szívesek ide települni és kizsákmányolni minket, különben éhen halunk! Vagy mi megyünk nagy tömegben hozzátok, hogy akármilyen munkát, szerény munkabérért, csak adjatok. Ezt jelenti a tőke és a munkaerő szabad áramlása. A világ első száz gazdasági hatalmának ma már közel a fele nem nemzetállam, hanem transznacionális óriáscég. A transznacionális monopolkapitalizmus (TMK) e tőkés társaságok világuralmát jelenti, ahogyan azt David C. Korten előre jelezte. Ezek útját nagy horderejű és máig ünnepelt nemzetközi egyezmények és intézmények egyengették: WTO, IMF, Világbank, UNCITRAL, UNIDROIT, stb. Ezeknek köszönhetően a gazdagok még sokkal gazdagabbak lettek, a szegények pedig még sokkal többen és relatíve még sokkal szegényebbek lettek. Ezt a folyamatot, a globális szociális szakadék szélesedését és mélyülését éppúgy meg kell állítani, mint a katasztrófával fenyegető klímaváltozást, illetve az e kettő hatására megindult népvándorlást. Egyetértve Ferge Zsuzsával, az „elszabaduló egyenlőtlenség”, a „nyomor sosem fogadható el természetesként, de a viszonylag gazdag országokban növekvő szélsőséges szegénység is igazságtalan, botrányos és erkölcstelen.” Mindezen mellékhatások miatt bírálja Kopátsy Sándor az európai Unió négy alapszabadságát is: a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását. Azt írja pl.: „Alig érhet nagyobb veszteség egy országot, mint amikor az otthon is hiányzó, kiváló munkaerejéből kivándorolnak.” Vagy pl.: „A jelenlegi tagországok liberális tőkepiaca reménytelen.” „Európának lehet közös piaca, de nem lehet közös pénze.” A nyertes-vesztes játék helyett nyertes-nyertes játékot kellene (kell!) játszani, de annak előfeltételeit előbb meg kell teremteni, tisztességes szabályait meg kell alkotni.

Igaz, hogy a kétpólusú világrendszer egyik pólusa, a szocialista világrendszer összeomlott, de ez nem jelenti azt, hogy a másik is ne omolhatna össze (sőt hogy nem fog hamarosan szintén összeomlani). Korlát és ellensúly nélkül a tőke a 21. században újra gátlástalanul és mohón rászabadulhat (Szalai Erzsébet szerint már rá is szabadult!) a világra. Ezért gondolhatta Sándor bátyánk némi pesszimizmussal: „Az utókor a Marxra hivatkozó politikai mozgalmat, ideológiát a világtörténelem utolsó megváltási kísérletének fogja elkönyvelni.” De a világ nem egypólusúvá változott, hanem sokpólusúvá. Ezért nem egyetlen új megváltó ideológiára van szüksége (arra ott van a krisztusi önfeláldozó szeretet vallása), hanem a sokszínűség együttműködésén alapuló racionális, igazságos és tisztességes, fenntartható működtetésére. Ehhez nélkülözhetetlenek az olyan időben és térben is széles összefüggésekben gondolkodó polihisztor tudósok, amilyen Kopátsy Sándor is volt. Isten éltesse az Ő jó és igaz gondolatait, szellemiségét és értékrendjét még nagyon sokáig!

One thought on “Lenkovics Barnabás: Emlékezés Kopátsy Sándorra

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük