A XXI. nyári Széphalmi Diétán elhangzott előadás írásos változata
„Nem azért írtam a darabjaimat, hogy sírjanak rajtuk. (… ) Azt akartam mondani az embereknek: nézzetek magatokra, vegyétek észre, milyen rosszul, milyen szánalmasan éltek.”
(Anton Csehov, író)
„A nyugati liberalizmus kifáradt, elaggott, idejétmúlt ideológia, s összeütközésbe került a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel.”
(Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Federáció elnöke)
„Tudatunk legmélyén szó szerint megteremtjük a valóságot, és így elősegítjük megvalósulását a külső szinteken is. (… ) Amilyen a gondolkodásunk, olyanok leszünk, és olyan lesz a világunk is.”
(Guy Duancey filozófus, a Royal Society for the Arts elnöke)
No hiszen, ezek a klasszikusok… Csak hát, a harcban nem lehet megállni! Öreg filosz, nem bújhatok ki ez alól én sem. De azért csak óvatosan! Csehov doktor úrról két könyvet is írtam már. Egyébként is, jobb, ha fiatalon meghalt írókat nem öreg emberek fedeznek fel.[1]Ami pedig az élőket illeti, annyira szenilis meg nem vagyok még, hogy egy állami és egy királyi szervezet elnöke között igazságot próbáljak tenni. De, mégis! A harmadik idézet Duancey úr Összeomlás után című, könyvének szamizdat kiadásából való, amely a csok negyed század előtti, filléres kiadásának, a magyar öko falu mozgalomnak valósággal Bibliájává vált akkor. Most meg, szinte el is felejtettük már. – Az öko falvak az óta is befejezetlen vályog- és faházaival együtt, amelyeknek még mindig fiatal, de máris nagyon csalódott tulajdonosai jobbára már csak látogatóba járnak haza.
Nem mondjuk, de bánjuk már ezt is, nagyon. Milliók százait költjük el hát nagy sietve egy „nemzetinek” nevezett, valójában fiktív kultúra megalkotására, „a külső szinteken”. Ezzel aligha vághatunk azonban neki a század által elénk állított feladatnak, egy korszerű tudomány és művészet, nemzettudat felépítésének. – Amelyet joggal nevezhetnénk a legjobb, az utánozhatatlan, a nemzeti termékünknek. – Mint mondjuk, a skótok a whiskyt, vagy az oroszok a vodkát, esetleg a géppisztolyt. A kultúra ugyanis, nem kapható készen, és még csak nem is hódítható el erőszakkal. Azt minden nemzet maga izzadja és vérzi, szavalja és énekli ki magából az évszázadok során. Nem azonos az sem a nemzeti „sajátosságokkal”, sem az állami ideológiával!
A „demokratikus forradalom” és az Állami Duma sikeres szétlövése után az orosz vezetés egyik legfontosabb feladatának tartotta a „patrióta szellem” talpra állítását. 1996 nyarán Jelcin felhívta a szellemi műhelyeket, hogy egy év alatt dolgozzák ki “az Orosz Federáció állami ideológiáját, nemzeti eszméjét”. Az egy év lejártával, meg is jelent Moszkvában egy igen szépen kivitelezett tanulmánykötet: Oroszország eszmét keres. Az Itogi (Összefoglalás) című moszkvai hetilap igen kritikus elemzést közölt azonban a hegyek vajúdásának eme „egérszüleményéről”, a kincstáriként kezelt nemzeti eszméről. Ebben olvashatjuk: “A nemzeti eszme régóta él nálunk, a kulturális emlékekben, a mindennapi népi élet szokásaiban és szertartásaiban, az egész keresztény világra kötelező erkölcsökben, az orosz népmesében és az orosz anekdotakincsben. Nekünk csupa szöveg nélkül énekelt nemzeti himnuszunk van, amelyeknek a csodálatos dallama és ritmusa minden orosz szívet megdobogtat. Mi ilyen nemzet vagyunk. És ilyen a nemzeti eszménk is: szavakkal nem fejezhető ki.”[2]
Az Oroszországi Filmművészeti Szövetség elnöke, Nyikita Mihalkov rendező 2001 tavaszán személyesen köszöntötte fel a 80 éves Jancsó Miklóst. Itt-tartózkodása alatt interjút adott a Kurier szerkesztőségének[3], amelybennagy teret szentelt az orosz nemzeti eszmének. Felfogása szerint „az ideológia nem is olyan rossz dolog. Nélküle nem érthetjük meg, ami körülöttünk történik, és nem jelölhetjük ki az irányt, ami felé tartanunk kell.” Az orosz nemzeti eszme lényegét az orosz nép szerinte pedig, a vallásában látja. Ez lehet tehát csak alapja az állami ideológiának és magának az államnak is,bizonygatta.
Sokan a „keleti miszticizmus” győzelmét látják most ebben. A nyugat alkonya című művében azonban már Spengler is éppen a kultúra civilizációvá merevedésének történetével írta le Kelet és Nyugat harcát, s az utóbbi hanyatlását. A középkor alkonya című munkájában Huizinga pedig egy színes nemzetközi kultúraként szemléli az európai középkort, amely egységbe fogja Kelet és Nyugat népeit. – „A középkori kultúra fejlődésében, melynek a miénk egyenes folytatása, két tényező találkozik és keresztezi egymást csodálatos módon: a benne részt vevő európai népek különleges, sajátosan egyedi mivolta és az egyházi élet mindent átfogó, általánosan egyesítő tényezője. E felvirágzó kultúra szépsége és ereje a nemzeti kötöttség és a nemzetközi szellemiség kölcsönhatásából fakad.”[4]
Érdemes figyelembe venni, hogy a kultúra ilyen széles és komplex voltának lehetőségeit Huizinga éppen a németek megszállta Hollandiában, egy, a maihoz nagyon is hasonló európai helyzetben hangsúlyozta. – És, hogy ezeket a lehetőségeket mégis éppen Kelet és Nyugat kultúrájának egy új szintézisében kereste. Ezek az égtájak ugyanis csak a római és a bizánci kereszténység szétválásával különültek el egymástól, ráadásul, nem is a természetes földrajzi vagy etnográfiai választóvonalak mentén, állítja. Spanyolországot, Marokkót vagy Tuniszt például, az iszlámmegszállás még nem tette Keletté. Csupán a dinasztikus harcok véletlenjei vezettek továbbá oda, hogy a lengyelek, a magyarok, a csehek és a szlovákok, a szlovének és a horvátok a római kereszténységet választották, míg a szerbek és a bolgárok a görög oldalon sorakoztak fel.
Ami az oroszokat illeti, az „ezüstkort”, az előző századforduló Oroszországát a tankönyvek általában „a népek börtönének”, egy minden izében korhadt és romlott birodalomnak írják le. Szellemi produktumát tekintve mégis úgy tűnik, hogy igen színes és virulens világ volt ez, ahol a többször is elodázott és elvetélt demokratikus forradalom szellemi érlelődésének folyamán Wagner és Schopenhauer, Zola és Ibsen, Nietzsche és Spengler orosz kollégái több felől is végiggondolhatták az élenjáró „európai példa” minden esélyét és következményét. Az orosz komédia című munkámban én például, egy nagy mutatványról beszélek, amelynek segítségével a hatalom felépíti ott az új „Patyomkin falvakat”, az írók legjobbjai pedig, meglepő öniróniával adják elő ennek a paródiáját.
Nálunk a hatalom maga is részt vesz ebben a mutatványban. – Egy kulturális vezetőként is felelős költő és miniszterelnöki tanácsadó, Szőcs Géza nemrég például, fontosnak tartotta megírni a nagy kormányzati támogatással működő Nemzeti Színházról: „a Nemzeti nem lett a tahó, nép-nemzeti, tehetségtelen, akarnok böszmeség fellegvára, de az sem valósult meg, hogy a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák világítótornya legyen.[5]” Ilyen, államférfiúi felelősséggel is felruházott, messzire világító tornyokra (gondolkodókra) már pedig, most különösen nagy szükségünk lenne, hangsúlyozta Szőcs. Erre a felvetésre válaszolt Vidnyánszky Attila főigazgató a maga új Bánk bán előadásával. – Az elapadt szellemi energiák szerepét egy nagy szerelem veszi át ebben. Ottó és Gertrudis nem hisz ilyesmiben, és nem is alkalmas rá. Az utóbbi holtteste mellett Bánk és Melinda viszont találkoznak újra vele, ha egy kicsit későn is. Ez egy szokatlan, mégis megejtő bájtés időszerűséget kölcsönöz a szakállas, bajuszos, kardos történetnek. amely a két, tragikusan megözvegyült magyar államférfiről van szó, akik a feleségüket kell, hogy feláldozzák ezért a magas méltóságért. Az előadás végén egy vérrel telefröcskölt nagy üvegbúra ereszkedik azonban rájuk, mintha a használatból már végképp kiment, kiállítási tárgyak lennének csupán. Még ki is tömik őket talán? – Ennyi? – Vége?
Európa eszmét keres
Az EU-t megfiatalítani akaró erők közös jelszava a Nemzetek Európája. Csakhogy ennek megvalósításához a kultúrát öncélú művészkedésből, politikai nyerészkedésből, vagy egyszerűen csak üzletből ismét a nemzet legfontosabb tartalékává és megtartó erejévé kell tenni! Ehhez ad most lehetőséget a régió nemzetei számára a keresztény voltunk, amely a reformáció óta újra a nemzeti lét és a közös önmegvalósítás lehetőségét is jelenti. De hát, ez sem olyan egyszerű.
„Értsd meg, szeretem őt, / A vén Európát, a büszke nőt! / Nagyon kérlek, becsüld meg őt, / A vén Európát, a gyönyörű nőt!” 1983 nyarán, a lengyeltóti ifjúsági építőtáborban adta elő dalban elbeszélt, azóta világhírű lett szerelmi vallomását Varga Miklós, a Rock Színház művésze. Hatalmas sikert aratott. – „Ölén a szerelem minden öröme hívogat, / Arcában látod az arcodat.”
Hazaértek aztán az első Trabantok, hátukon a Gorenje hűtőszekrényekkel. És megértettük, alig egy emberöltőnyi idő alatt, hogy kissé idealizált volt bizony ez a kép. Már csak azért is, mert arcunkon, amelyet akkor az ölébe fúrtunk, még javában kamaszpattanások ékeskedtek. Az igazi szerelemhez pedig, ennél sokkal meggyőzőbb és magabiztosabb, felnőtt fizimiska szükségeltetik. – Azt mondanám, hogy saját arc, saját egyéniség, saját kultúra. Ehhez nem elég, hogy ha mesterségesen elmélyítjük, vagy felemeljük a hangunkat, megpróbáljuk eltalálni, hogy mi tetszik a tanárainknak. Attól még hangoskodó, éretlen, esetleg koravén, stréber kamaszok maradunk. Egy nemzedéknyi idő alatt sok mindent végig lehet, végig kell gondolni hát a nemzeti kultúránkról, amely a pártprogramok utolsó pontjáról messze előre lépve, egyre meghatározóbb szerepet fog majd játszani a következő nemzedékek életében.
Az olajválság „begyűrűzése” és a „létező szocializmus” bukása előestéjén az épp hogy „osztályhatalomra” jutott értelmiség technokratái nem a kelet-közép-európai „zsákutcás fejlődés” megbízható szakemberéhez, Bibó Istvánhoz, hanem Hans Dietrich Genscher NSZK külügyminiszter úrhoz fordultak azonban tanácsért, aki egyben a Liberális Párt elnöke is volt. A „rendszerváltás” első következménye így, furcsamód, nem ’56 spontán nemzeti összefogásának a megismétlése volt, hanem a „spontán”, vad és félvad privatizáció, a nemzeti vagyon mintegy felének kézen-közön való eltüntetése.
A pesti srácok hát megint éhkoppon maradtak. Sokan a Vén Európa szoknyája alatt, vagy amerikai egyetemeken próbáltak új szellemi munícióra szert tenni. Mások keresztet akasztottak az autójuk visszapillantó tükrére. Voltak azonban olyanok is, akik elővették az előszoba szekrény alsó fiókjából a családi Bibliát, és silabizálni kezdték benne a régi feljegyzéseket. Tudom, hogy elfogultan hangzik, de én tőlük várom mégis az új Magyarország szellemi elitjének a fokozatos kinevelődését.
„Erős vár a mi Istenünk,
jó fegyverünk és pajzsunk.”[6]
A nyugat-európai országok többségében a reformáció a polgárság ideológiája és kultúrája lett. A „két pogány” elleni élet-halál küzdelmét vívó Közép- és Kelet-Európa népei azonban a nemzeti függetlenség, az anyanyelvű Biblia és istentisztelet jegyében élték, élik meg azt. Az őskeresztények földalatti menedékhelyeit a gyülekezetek önerővel épült templomai váltották fel, amelyek inkább már várakhoz hasonlítottak. Ide lehetett menekülni az idegen martalócok elől, és itt tárolták a családok által külön-külön kezelt, de szükség esetén közösen elfogyasztott élelmiszereket is. A felhők felett trónoló, latinul beszélő Úrból a „mi Istenünk” lett, aki mindezt együtt jelentette. – Élő, cselekvő, közösségi erőt, gondolkodást és hitet. Ma azt mondanánk, hogy kultúrát. – Erős várat, fegyvert és pajzsot, amire éppen leginkább szükség volt. – Ahogy lehet, ezt a címet adta Szabó Pál a legsötétebb Rákosi korban az ezekről az időkről írott könyvének.
Ez a kultúra megtette aztán a magáét. Mindössze néhány rendszerváltás (török hadjárat és béke), valamint Budavár bevétele elég volt hozzá, hogy a debreceni cíviseknek nem is kelljen már falat építeni a városuk köré. A Kollégiumot építették fel helyettük, amelynek szárazbab- és borsófőzeléken élő diákjai maguk is szétverték bunkóikkal a házak zsindelytetejét a tűzvészek idején, hogy megmentsék – a házat. Professzoraik nemzetközi összeköttetései pedig biztosították, hogy a város sűrű katonai megszállása igazából csak névleges legyen. A sunyin irigykedő idegenek képtelenek voltak indokot találni rá, hogy legyőzöttként kezeljék a reggelenként a debreceni piacon sétálgató, a zöldségek között válogató, a legfrissebb világeseményeket tárgyaló professzorokat, költőket és a „remeket” Hollandiában elkészített, legtöbbször feleséget is onnan hozott csizmadia mestereket.
Hogy mindez jobban érthető legyen, a sok hasonlóan megindokolt ítélet és gályarabsággal végződő hitvita közben a prédikátorok, meg rokokó verseit egy fűtetlen kis szobában szerző Csokonai, a Párizst is megjárt Fazekas Mihály, a Ludas Matyi szerzője és követőik megalkották a páratlan magyar irodalmi és köznyelvet. – Nem véletlenül, a tiszántúli nyelvjárás bázisán. – Hogy érthető legyen. A Bánk bán Kazinczy által figyelemre sem méltatott szerzője Tiborc panaszának szövegét alighanem egy német lovagdrámából kölcsönözte. A kecskeméti takácsmester fia azonban minden drámáját a nyelvújítás előtti magyar nyelven írta. Ettől lett igazán hiteles az öreg magyar felejthetetlen alakja és mondanivalója is.
Az alföldi nagy folyók árterének hozzáértő, mindennapi, szívós munkát követelő földjein pedig, virágzik ma is a református magyar paraszti faluközösségek egész sora. Jellemző, hogy mindig együtt emlegetik őket a környékbeliek: „a faluk”. Ezek a jórészt uradalmakból, vagy éppen a bitó elől szökött, vályogkunyhókban szűkösködő emberek éppoly szegények voltak, és a szó valódi értelmében, nem is voltak sokkal inkább szabadok, mint az orosz faluközösségek tagjai. Nekik azonban soha eszükbe sem jutott volna, hogy elvárják bárkitől is: építse fel a templomukat, szabadítsa fel, vagy bármilyen más módon boldogítsa őket. Valóságos közösség voltak: mindezt maguk intézték.
Gyermekkorom falujában ma is olvasható a templom kapuján: „E Szent Egyház elébbi Tornya égi tűz által megemésztetvén 1855 július 22-ike éjjelén, a Torony ideiglenesen befedettetett. Ez is romlásnak indulván az egész Torony réztetővel láttatott el, a párkányzat újonnan készíttetett, a torony falazata kívül belöl ki javíttatott 1861-ik évben Torday István lelkipásztor, D.Szabó jános fő és Varga János Al Curatorok idejében.”
Sok-sok nevezetes dolog történt pedig a faluban ezen túl is. A nép azonban, úgy látszik, mindmáig ezt az egyszerű igyekezetettartja a legtöbbre. Ennek a kedvéért tanult meg ilyen, egyenest a Kollégiumból kölcsönzött szavakat is, mint „presbiter”, vagy „kurátor.”Az én gyermekkoromban még teljesen hibátlanul ejtették ki ezeket a szavakat az idős parasztemberek is, ha kellett. Mennyit kínlódtak pedig az „influenziával”meg az „inyekcióval”!Ezeket viszont a magukénak érezték, hiszen a saját önkormányzatuk választott tisztségei voltak. – A kurátor volt az egyházközség minden anyagi dolgának felelőse a templom karbantartásától a pap, a kántor és a tanítók, meg a harangozó felfogadásáig. Ő döntött a keresztapának, komának, vőfélynek való felkéréseket, a lagziba meg a disznótorba szóló meghívásokat, s a mindennapi élet ezer más dolgát illetően. Ezért, meg a saját gazdálkodói erényeinek elismeréseként ülhetett be a templom első sorába, szemben a szószékkel és az Úr asztalával. (De előbb belemormogott egy imát a kucsmájába, s mindjárt le is takarta vele, hogy el ne szálljon valahogyan.) A közös éneket már a kántor kezdi el aztán, és kíséri is a harmóniumon, ha – van. Sok minden nincsen azonban, és – nem is volt soha. De – lehet így is egyházat, vagyis helyi társadalmat és kultúrát építeni. Sőt, azt hiszem, hogy csak így lehet. – Nem harccal és hódítással, hanem kitartó, szorgos munkával. – „Segíts magadon, Isten is megsegít!”
Lehet tovább próbálkozni az erőszakkal is, persze. A Kulturkrieg szóösszetétel meghonosítója, Bismarck kancellár úr „felülről”, az egységes, állami oktatási rendszer bevezetésének segítségével akarta a hercegségekből frissen összeállt Németországot nemzetállamként működtetni. A Krieg vége azonban a Párizs környéki békeszerződések lettek, amelyek a német nyelv és kultúra közép-európai hatásának jelentős csökkenését eredményezték. Tokaj-Hegyaljanagy múltú települése, Tállya így viszont, most Európa mértani középpontjában fekszik. Ezért is lett talán a közös relaxálás és rekreáció, a barbecaue-zás egyik, európai központja. De, másért is. Itt derült kikettő, hogy a borkészítés és a húsok füstön sütögetése csodálatosan rímel egymásra. Mindkettőhöz szükséges egy sajátos ritmus betartása. – Meg kell adni a nekik kijáró időt és munkát! Milyen jó lenne, ha a „gyorsítás” és „utolérés” helyett ez a fajta tudatos „lassúság” és minőség lenne újra a magyarság fő ismertetőjele! – A gondolkodásában is.
A „népi írók”
A sztálingrádi ütközet idejére nyilvánvaló lett, hogy a németek a II. Világháborút is el fogják veszíteni. Meg kellett határozni tehát a nemzet sorsát irányító legfontosabb lépéseket! A magyar szellemi élet legjobbjainak[7] ekkor több próbálkozása is volt a nemzeti összefogás megteremtésére. A szárszói konferenciaként ismert találkozót először 1942-ben rendezték meg a Soli Deo Gloria nevű református ifjúsági szövetség balatonszárszói üdülőtelepén, ahol már 1935. óta folytak hasonló találkozók. A második, a híres 1943-as szárszói konferencián már több mint 600-an vettek részt. Németh László, Erdei Ferenc, Veres Péter, Darvas József, Kodolányi János, Nagy István, Karácsony Sándor, Gombos Gyula szájából itt hangzottak el azok a gondolatok, amelyek mindmáig alapját képezhetik a felelős nemzeti gondolkodásnak egy ilyen helyzetben. (A találkozó anyaga könyv alakban is megjelent Püski Sándor kiadásában.)
A helyzet komolyságához illő, egységesen támogatott álláspont sajnos nem alakult ki. A hangadók Erdei Ferenc, Veres Péter és Darvas József voltak. Kodolányi János általánosságokban beszélt, Németh László pedig, egy jól megrendezett „véletlennek” köszönhetően „tévedt be” a konferenciára. Az ő hozzászólása voltaképpen anéhány hónapja bemutatott Cseresnyés című darabjavolt, amelyet ugyancsak a küszöbön álló nagy változásokra készülve rendelt meg nála a Nemzeti Színház. Egy Kecskemét melletti, de már egész kihívóan dán típusú mintafarmot látunk a színpadon, sok tehetséges parasztlegénnyel, akik a nemzeti ellenállás egyik tagjának és kiemelkedő agrár reformernek, Cseresnyés Mihálynak a vezetésével, „Kert-Magyarország” megvalósításán fáradoznak. A kritika azonban már a bemutató előtt rávetette magát a darabra. Az előadást nem tiltották be, de a szerző és a főszerepet játszó Tímár József minden tiltakozása ellenére, csúnyán elkapkodták.
Mindennek a kiszivárgása után, a bemutatóra csupa kopott ruhájú ember váltott már jegyet, akik úgy érezték, hogy róluk, az ő közös álmukról van szó. Feszülten figyelték az előadást, és végigtapsolták a szüneteket. A jelen lévő Móricz Zsigmond felindultan telefonált a szerzőnek, és kijelentette: nem látott még embereket így ülni a színházban, ilyen aktívan venni részt a cselekményben. – Mindig a jó helyen tapsoltak, mindenre reagáltak, és hangosan éltették a szerzőt. Németh László pedig, egy tanulmányban foglalta össze a darab lényegét: „A Cseresnyés – álom. Sokunk álma: elitről, új nemességről, minőség forradalmáról, egy magyar szerzetesség hódításáról. Ez az álom a harmincas években, mint a madárszárny: könnyű, fölfelé repeső volt. Néhány év előtt kezdett egy összeszorított férfiököllé inasodni és csomósodni. Ettől a régi könnyű álomtól búcsúzik, s ebbe a görcsös makacsságba néz előre a Cseresnyés”.
Egy fél évszázaddal később, érezve a történelmi helyzet hasonlóságát, Farkasházi Tivadar szárszói telkén (sic!) Püskiék megpróbálták újraálmodni ezt a szép álmot a magyar politikai és értelmiségi elit összefogásáról. – Kevés eredménnyel. 3 éve a Református Egyház újra kézbe vette azonban Szárszó hagyományát. A résztvevők egyre növekvő száma arra enged következtetni, hogy ezúttal nagyobb eredmény várható. Van egy fontos jelzés mindenesetre, amely optimizmusra ad okot: kulturális életünk érdeklődésének váratlan feléledése Németh László társadalmi drámái iránt. Az élet mélységeit jól ismerő iskolaorvostól a Nyugat még 1926-ban, a Nemzeti Színház pedig, 1931-ben kért egy ilyen témájú társadalmi drámát. A megvalósult művet, a Bodnárnét azonban már sem az egyik, sem a másik nem vállalta fel. A rehabilitáció a Debreceni Csokonai Színházban kezdődött el, amely Lengyel György rendezésében bemutatta az író eredeti kéziratából helyreállított Galileit. Azután egykori száműzetési helyének, Hódmezővásárhelynek az önkormányzata segítségével, egy lelkes színészcsapat meg sikerrel színre vitte a Bodnárnét.
”Ezer virág…”
Jóllehet a Dauncey úr könyvének címében szereplő „összeomlásról” szó sem lehetett, a Kádár rendszerben kötelező volt még a kongresszusok legvégén a kultúra jelentőségéről és az ideológia fontosságáról is beszélni. Az utódpárt ideológusai azonban, akik nem tanultak semmit a „létező szocializmus” sorsából, inkább , de velejéig a gyermekcipők és a kultúra támogatásának „beáldozásával” igyekeztek megoldani a veszteséges vállalatok és vállalkozások állami támogatásának kérdését. „…A politikának nem feladata válogatni a kor kulturális teljesítményei között… Feladata arra szorítkozik, hogy emelje a műveltség színvonalát, mindenki számára hozzáférhetővé tegye a kultúrát, megteremtse a kulturális és szellemi környezetet és infrastruktúrát, minek keretei között virágozhat ezer virág[8]” – olvassuk a Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyagában.
Nem először olvassuk ezt a jól hangzó, de velejéig hazug kijelentést. Igaz, az eredetiben száz virágról volt még csak szó. Azonban, teljesen mindegy. A virágok, a művészek – és főként, a művek – jól elintézik a nézeteltéréseiket egymás között is. – Azok maradnak meg közülük, amelyek a mi segítségünk nélkül is erős, mély gyökeret eresztenek. Így aztán, a többi kategorikus imperatívusszal együtt, hamarosan elfelejtettük ezt az önmutogatóan liberális és nagyképűen dilettáns felszólítást is. A virágok pedig, megvannak, köszönik szépen. Csakhogy nem valami elvont esztétikai vitáról, hanem alapvető kulturális és morális értékeknek közpénzekkel finanszírozott létrehozásáról van ám itt szó! Ezeknek a – bocsánat! – szolgáltatásoknak a minőségétellenőrizni az államnak éppen úgy kötelessége, mint a közfogyasztásra szánt élelmiszerek, az ivóvíz, vagy a városok levegőjének minőségét. A kultúra nem lehet áru, de nem lehet öncélú játék sem!
Egyik, sokra becsült egykori vitapartneremnek, Koltai Tamásnak vádirattal is felérő tanulmányát olvasom most erről a kérdésről az irodalmi hetilapunkban. Ő, aki korábban olyan ádáz ellensége volt mindenféle állami beavatkozásnak, 2009-nen már így írt: ”Sem a közpénzt folyósító állam, sem a közpénzt felhasználó színházi intézményrendszer nem tart igényt a kulturális vagy esztétikai produkció minősítésére, sőt, mindketten tehertételnek érzik azt. (…) Az átlagos tünetkritika nem elemzés, jobbára csak díszlet- és jelmezleírás, az előadás közlekedésrendjére vonatkozó megfigyelés, hiányzik belőle a szellemi önállóság, a világlátás igénye, az esztétikán túli gondolati összefüggések keresése. Igaz, az előadások legtöbbjéből is hiányzik, mintha nem a mai Magyarországon születnének, csupán a fogyasztásnak akarnának megfelelni.”[9]
A megváltó mutatvány
Sokféleképpen lehet országot és kultúrát építeni. –Egyetlen kivétellel, ha egy nemzetnek nincsen saját lelke, mondanivalója önmagáról és a Világról. Irigyelni szoktuk a lengyeleket és a litvánokat érte, mert úgymond, olyan sok mindent kaptak most a „két szép szemükért”. Tanúsíthatom, hogy nem ingyen kapták ők mindezt. – Kelet-Európa első-titkárai akkor jobban tartottak még egy halott szerző színházi újraértelmezésétől, mint száz élő és tüntető és aláírásgyűjtő közírótól. – Ismerték az embereiket, és ismerték önmagukat. Tudták, hányan olvasnak el munka után, vacsora előtt egy szamizdat filozófust. És ott voltak 1968 őszén Varsóban, amikor a Narodowy Adam Hanuszkiewicz rendezte Ősök előadása utcai tüntetéssé fajult, amely végül is megdöntötte Gomulka rendszerét.
A színházi rendezők, akiket nálunk akkoriban afféle ideológiai komisszár szerepre képeztek ki, nem mind értették meg azonban, hogy egyszerre a szellemi megújulás kulcsfigurái lettek. Egy részük inkább igazgató lett, és telket vásárolt magának. A másik azonban művészeti vezető lett, és bemutatott egy félelmetesen időszerű Shakespeare-t, vagy Csehovot. A titkárságról nyíló két vezetői szobát így aztán olykor egy egész világ választotta el egymástól. Vagy – egy infarktus. Már csak ilyen dolog az igazi kultúra, amelyről Herbert Marcuse így ír. – A művészet leghaladottabb fokán ő maga a Nagy Megtagadás, – a tiltakozás az ellen, ami van. Amilyen módon az embereket és dolgokat megjeleníti, az egyben a tényleges egzisztenciájuk megcáfolásának, szétzúzásának és újjáteremtésének a módja.”[10]
Hol vannak most azonban Kelet-Közép-Európa kulturális forradalmának a nemzeti hősei? – Már akik túlélték az első infarktusaikat, mint mondjuk Salamov és Szolzsenyicin, Efrosz és Ljubimov, Németh és Illyés, Csurka és Csoóri? Beszéljünk most mégis a litvánokról azonban, akikről még kevesebbet tudunk, és akik századunk talán legnagyobb színházi rendezőjét, a nemrég elhunyt Eumintas Nekrosiust adták a Világnak!
A szovjet időkben nemcsak mi, de az amerikaiak többsége sem igen tudta még, hogy Vilniusban nemcsak oroszok, hanem litvánok is élnek. Néhány, világszínvonalú termékükön szovjet védjegy volt, ők maguk pedig, a többi szovjet polgárnál is ritkábban kaptak útlevelet. Mit tegyenek, mit tegyenek? Először arra gondoltak, hogy átveszik tőlünk a „kicsi, vagy kocsi?” know-how-ját. Az ő tengerpartjukon azonban nemcsak eldobált zsíros papírokat meg hakni koncerteket lehet látni, hanem borostyánt is, úgy hogy már akkor telis-teli volt az Unió összes kóbor lovagjával. Hogy agyonüssék mégis valamivel az időt, 1977-ben létrehozták hát a vilniusi Ifjúsági Színházat, amelynek vezetésével egyik, a moszkvai Színházművészeti Főiskolán végző honfitársukat bízták meg. Rendhagyó módon, Nekrosius már vizsgaelőadását (Egy csepp méz) sem a moszkvai főiskolán, vagy egy nemzetközi fesztiválon, hanem annak a legjobb helyén, egy vilniusi raktárépületben tartotta meg, óriási sikerrel. A Kuna Drámai Színházban bemutatta aztán Csehov Ivanovját, amely néhány hónapon belül világhírű lett.
Élni azonban, valamiből mégis csak kellett. A litvánok kezdték hát kiadogatni lakásaikat a moszkvai és leningrádi „elitnek”. Amikor hazatértek borostyántól dagadó bőröndjeikkel, azok elkezdték hírét kelteni aztán a seftelő, maguknak külön bejáratú Nemzeti Színházat gründoló, nacionalista litvánoknak. – Akik, ráadásul, maguk is gyűjtik a borostyánt. Ez aztán megtette hatását. – Az 1987-es vendégjátékuk idején már lovas rendőröket vezényeltek a nézők által ostromolt Szovremennyik Színház köré. Azok azonban maguk is szerették volna látni az Ivanov merészen új előadását, ezért tárgyalásba bocsátkoztak az egész éjjel sorban álló jegyüzérekkel. Így aztán, hamarosan gazdátlan lovak kezdtek sétálgatni az Arbaton…
Nem beszéltünk össze, nálunk ugyanez történt mégis a kaposvári Ivanov fővárosi vendégszereplésekor. A folytatás azonban más- és másként sikerült. A litvánok még a peresztrojka legmagasabb fokán is szinte légmentesen el voltak zárva a szélesebb közönséggel való érintkezéstől, amelynek számára a ’80-as évek egyik legjelentősebb kelet-európai színházi előadása, A tér készült. Ehhez persze, előbb fel kellett fedezniük és vállalniuk kellett a kortárs irodalomnak a Gulagról éppen hogy szabadult két zsenijét, az alig megjelenő Szolzsenyicint és nagy vetélytársát, az egész életében a saját hazájában meg nem jelent Salamovot. – Akik a korszak legfontosabb mondanivalóját fogalmazták meg: a Gulag nem „túlkapás”, hanem a szovjetrendszer törvényszerű velejárója volt. „A tábor életünk mása, a tábor a világra emlékeztet. Semmi olyan nincsen benne, ami ne létezne a külső, szabad világban, annak szociális és spirituális struktúráiban”[11] – írja Salamov. „Hol is történhetett volna meg máshol, mint ezekben a börtöncellákban, hogy felderengett a nagy igazság? A cella korlátozott volt, de a szabadság nem volt-e még korlátozottabb?”[12] – tette fel a kérdést Szolzsenyicin a Gulag Szigetcsoportban.
Hogyan lehetne kitörni ebből a börtönből? – tette fel a kérdést Nekrosius előadása, A tér. Egy törvényszerűen bekövetkezett véletlen tette lehetővé, hogy ez a valóságban is megtörténhetett. – 1985-ben Arthur Miller a Szovjetunióban járt, és láthatta ezt az előadást is. Ennek lett az eredménye, hogy az Ifjúsági Színház turnéra mehetett az Egyesült Államokba, ahol is telt házak várták, és hatalmas sikert aratott. És ez lett az első reményt keltő üzenet az egész litván nemzetnek, hogy ki lehet törni a „térből”, hogy a Vasfüggöny nemsokára véglegesen lehull.
A mi kultúrpolitikánk ravasz öregei azonban idejekorán visszavonulót fújtak. – Hogy kompromittálják őket, átadták bársonyos színházi forradalmunk rohamcsapatának a Nemzeti Színházat. Majd a kamaraszínházát egy intim belvárosi művész színházzá építtették át a számukra. Ők levakarták itt-ott a vakolatot a falról, és a pincét átalakították önkiszolgáló ruhatárrá, amelyben időnként előadásokat is lehet tartani. Aztán besétáltak az aranykalitkába, és ott művészkednek ma is. Nekrosius vilniusi műhelyét azonban ma is Ifjúsági Színháznak hívják, és reméljük, hogy még sokáig.
„Isteni kegyelem”
Hogy mindehhez mi lesz szükséges esetleg még, azt mutatja be Bernard Malamudnak a fenti című esszé-regénye. – Az atomháború következtében az emberiség elpusztul. Csak egy kis Csendes-óceáni sziget marad meg, néhány csimpánzzal. Itt vetődik partra Calvin Cohn mélytengeri kutató, akit éppen az óceán mélyén talált a katasztrófa. Afféle új Robinsonként, arra készül, hogy a majmok átnevelésével, „felzárkóztatásával” felépít egy működőképes, túlélő közösséget. – Dauncey királyi bizottsági elnök úr ötletére, de – bármily szerényen is – a maga képére és hasonlatosságára. Azok viszont, köszönik szépen, nem kérnek ebből még egyszer. Ennek megpecsételéseként, kezdetleges oltárukon feláldozzák Noe apánk utódát, a tudós Terminátort, aki a „gyorsítás” és a „fenntartható fejlődés” soros bajnokaként, maga akarja eldönteni, hogy ezúttal mely fajok kerüljenek fel a bárkára.
„Cohn mozdulatlanul feküdt a barlang padlóján, várva, hogy testét a lángokba helyezzék. A tűz sötét arany fényénél jól kivehette, hogy hosszú, fehér szakállát vércseppek pöttyözik. Kegyelmes Isten – mondta -, öregember lettem. Megengedé az Úr, hogy leéljem életemet. E gondolatra elsírta magát. – Lehet, hogy holnap kezdetét veszi a világ?”
Hopp, itt álljunk meg mi is! Utolsó gondolatával Cohn barátunk messze túllépett önmagán. Eddig a világtengerek egykori urát láthattuk csak a személyében, aki előadta itt nekünk egy, a gyarmataikat és a nagyképű magabiztosságuk felét elveszített, kései Robinsonok paródiáját. Úgy látszik, ez a kis barbecue sütögetés elég volt hozzá azonban, hogy megszabaduljon a másik felétől is. – Egy kis „paradigmaváltás”. Tulajdonképp ennek szükségességére szerettem volna felhívni csak az élenjáró kultúra soros harcosainak a figyelmét. Hogy a majmok mit kezdenek a ropogósra sült tudóssal, azt meg bízzuk csak rájuk! – Hátha eszükbe jut nekik is valami használható, jó ötlet, végre.
[1] Ld. Silviu Purcarete Meggyeskert rendezését a Nemzeti Színházban!
[2] 1997. 28. szám
[3] Kurier. 2001. április 2-8. 8. old.
[4] in: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó. Budapest. 1999. 41. old.
[5]Heti Válasz. 2015. április 23. 78. old.
[6] Luther Márton: 46. zsoltár.
[7] A politikusok közül Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Veres Péter és Erdei Ferenc neve kívánkozik talán leginkább ide. Bartók Béla és Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső, Erdélyi József, Sinka István, Illyés Gyula és Németh Lá szló, Féja Géza, Erdei Ferenc, Bibó István, Szabó Pál, Kodolányi János, Sárközy György, Ortutay Gyula, Gombos Gyula, Borbándi Gyula, Püski Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron, Kós Károly és Fábry Zoltán.
[8] A magyar szociáldemokrácia és a XXI. század kihívása. Az MSZP Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyaga. 23. old.
[9] Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház. Élet és Irodalom, 2009. január 16. 17. old.
[10] Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember: Tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. (Fordította Józsa Peter.) Kossuth, Bp. 1990. 8,10.
[11] Varlam Salamov: Vishera: Egy anti-regény. Ld. https:// shalamov.ru/library/16 (orosz nyelven)
[12] Alekszander I. Szolzsenyicin: A Gulag Szigetcsoport. Magyarul: Új idő Kft. 19