Szegvári Péter: Miért ne maradjon üres a felsőházi terem

Elöljáróban szeretném tisztázni, hogy a javaslataimat nem pártprogramokhoz készítettem. Engem nem a politikai gondolkodás jellemzője a „legyőzés” szándéka vezérelt, hanem a tudományos, szakmai érvelés logikája alapján a „meggyőzés”. Nem érdekelt az, hogy melyik párt tartja reálisnak a javaslataimat, engem az a szakmai meggyőződés vezérelt, hogy megfelelő érveket találjak a hatalommegosztás alkotmányos alapelvének érvényesülésére az Alaptörvény elfogadását követő megváltozott politikai és társadalmi környezetben.

A rendszerváltást követő alkotmányozások és a kialakult politikai erőviszonyok tükrében úgy vélem indokolt lehet újra gondolni a kérdést a hatalommegosztás és a parlamentarizmus tekintetében, hogy van-e létjogosultsága jelenleg Magyarországon a második kamara létrehozatalának. A címben a magam részéről egyértelműsítem a választ arra a kérdésre, amit Dezső Márta a rendszerváltozás utáni alkotmányozási folyamatban kérdésként fogalmazott meg.[1]

A jelen írásban megpróbálom röviden igazolni, hogy miért tartom időszerűnek és mennyiben vélem funkcionális szempontból reálisnak a második kamara létrehozatalát a mai alkotmányos rendszerben Magyarországon. Teszem ezt annak ellenére, hogy a többségi demokrácia elvét vallók szerint a kormányzás stabilitása és hatékonysága szempontjából a második kamara vagy „ártalmas” vagy „felesleges”[2]. Persze tudom azt is, hogy a jogtudomány bölcselőinek hivatalos álláspontja szerint a „második kamara bevezetése teljesen indokolatlan a Harmadik Magyar Köztársaságban”[3], illetve azt is, hogy mások a kormányzat ellenőrizhetősége és elszámoltathatósága, valamint a jogállamiság követelményeinek érvényesülése érdekében nem a második kamara felállításában látják a megfelelő alkotmányos garanciát,[4] illetve nem tartják újra beilleszthetőnek a közjogi rendszerbe.[5]

A magam részéről a konszenzuális demokrácia és a hatalommegosztás jegyében időszerűnek tartom az országgyűlés (képviselőház) mellett egy területi és korporációs elven felépülő, elsősorban a parlament politikai és ellenőrzési funkciójában szerepet játszó szimmetrikus második kamara (felsőház) létrehozatalát a magyar alkotmányos rendszerben.

Miért lehetne időszerű a második kamara (felsőház) felállítása?

Leszögezem, hogy örülök az Alaptörvény megszületésének, mert végre az alkotmányunk – sok fontos alkotmányossági követelmény mellett – rögzíti a hatalommegosztás alkotmányos alapelvét. Ugyanakkor megítélésem szerint a normatív alkotmányokat folyamatosan a társadalmi-politikai szükségletekhez és elvárásokhoz, továbbá a realitásokhoz kell igazítani. Úgy vélem, hogy folyamatosan értékelni kell az alkotmányban megtestesülő elvek és értékek összehangoltságát és megfelelőségét a társadalmi-politikai helyzettel. A hatalommegosztás alkotmányos alapelvét is csak akkor tudjuk reálisan értelmezni, ha a hagyományos alkotmányjogi leírás mellett figyelembe vesszük az alkotmányos intézmények mögött meghúzódó politikai struktúrát is.[6] Ebben az értelmezésben az alkotmányos rendszer megfelelően biztosítja a végrehajtó hatalom egységét és hatékony működésének a lehetőségét, de kevésbé teszi lehetővé, hogy a kormányzás minél nagyobb mértékben függjön a kormány politikájának erkölcsi legitimitásától. S mivel kevésbé hiszek a „hatalom önkorlátozásában”, ezért az intézményesített hatalom-korlátozás eszközeit jobbnak tartom, amit „technikailag a hatalom-koncentráció megbontása, a funkciók tagolása s egymással szemben álló, különleges öntudatot kialakító hatalmi centrumok révén lehet a legeredményesebben elérni”.[7]

Ezt a kérdést a magam számára úgy fordítottam le Lipjhardt rendszerezése alapján[8] az alkotmányos rendszer elv- és érték-rendszerében, hogy a politikai kormányzás jövőbeni megvalósításában a „többségi elvű demokráciát” egyre inkább fel kell váltani a „közmegegyezésen alapuló demokrácia” modelljével. A politikai demokrácia többségi modelljének elve gyakorta tetten érhető azokban a döntéshozatali mechanizmusokban, amelyek a “kormányozhatóság”, a “működőképesség” és a “hatékonyság” jelszavára alapozva biztosítják, hogy a választásokon győztes, “többségben” lévő politikai és érdek-csoportok képviselői kisajátítsák a hatalmi intézményeket, kizárva ebből a “kisebbségben” lévőket. Az ilyen alkotmányos rendszerekben a „többségi demokrácia” jól érvényesülhet. A “kizárólag a többség gyakorolja a hatalmat” felfogással szemben a konszenzusos hatalomgyakorlást előnyben részesítők elsősorban szélesebb legitimációs bázisra törekedve arra figyelmeznek, hogy “minél többen vegyenek részt a hatalom gyakorlásában”, és intézményesen is biztosítsák a többségi uralom korlátozását, illetve a döntések által érintett “kisebbség” érdekeinek érvényesítését, részvételét a hatalom gyakorlásában. Ennek keretében nem arra keressük a választ, hogy a politikusok milyen ideológiával kormányoznak (bár ez sem mellékes), hanem azt vizsgáljuk, hogy milyen intézményes megoldások és módszerek biztosítják az egyik vagy a másik modell alkalmazhatóságát, illetve milyen tagoltságú közösségekben és értékrendszerekben funkcionálnak megfelelően ezek a modellek.[9]

A konszenzusra épített kormányzást ennek megfelelően olyan hatalomgyakorlási technikának tekinthetjük, amely nem a kizárásra, hanem a befogadásra alapozódik, ahol a „többség” nemcsak a kormányzati támogatottság minimális mértékével elégedett, hanem a lehető legszélesebb kiterjesztésére törekszik. A közmegegyezésen alapuló kormányzás a hatalom teljes vagy viszonylagos koncentrálása helyett alkotmányosan is a többségi uralom korlátozását feltételezi. A konszenzusos kormányzás alkotmányjogi megfelelője egy olyan rendszer, amely előírja és ösztönzi a hatalom megosztását és korlátozását. Ennek megfelelően a „bizalomra” / „bizalmatlanságra” hivatkozóknak óhatatlanul szembe kell nézniük azzal, hogy e rendszerben kiegyensúlyozottságnak kell érvényesülni abban az értelemben, hogy nemcsak a hatalmi ágak elválasztását, hanem versengő kiegyensúlyozottságát is lehetővé kell tenni.

A fentiekből kitűnően jómagam az alkotmányos elvek és értékek között a konszenzuális demokrácia követelményei szerinti szempontokat tartom érvényesítendőnek. Ebből a szempontból – Lipjhardt osztályozási ismérveit elfogadva és követve – egy korábbi tanulmányomban kifejtettem, hogy a rendszerváltás utáni alkotmányos rendszerünket egyaránt jellemzik a többségi elvű és a konszenzuális demokrácia jegyei, amelyek közül – a kormányozhatóság szempontjából – jellemzőbben és súlyozottabban jelennek meg a közmegegyezésen alapuló demokratikus kormányzás elvei és értékei. [10]A jelenlegi alkotmányos rendszerünkben – figyelemmel a mögöttes pártstruktúrák alakulására és a kormányzó párt(ok) kétharmados többségére – sokkal inkább jellemzőek a többségi demokrácia ismérvei, ezért is tartom kívánatosnak a konszenzuális demokrácia intézményeinek erőteljesebb megjelenését, s ennek egyik elemeként az országgyűlésben összpontosuló törvényhozó hatalmi funkciók kiegyensúlyozott megosztását egy második kamarával (felsőházzal).

A konszenzuális demokrácia alkotmányos elveinek és értékeinek érvényre juttatását azért is indokoltnak tartom, mert a jelenlegi alkotmányos rendszer nem egy organikus társadalmi-történelmi fejlődés eredményeként, hanem a felülről vezérelt modernizációs folyamatok révén, a szervetlen fejlődés régiónkra jellemző eredményeként alakult ki, magán viselve a választásokon hatalomra került pártok politikai irányultságú elhatározásait. Emellett úgy vélem, hogy az alkotmányos rendszernek lehetőséghez mérten összhangban kell állnia a társadalom érdek-tagoltságával és annak politikai intézményesültségével, amely indokolja a közmegegyezéses demokrácia alkotmányos elveinek és értékeinek súlyozottabb érvényre juttatását a jelenleginél.

A demokratikus hatalomgyakorlás szempontjából külön bizonyítás nélkül elfogadom azt az állítást, hogy a többségelvű demokrácia a homogén társadalmak számára igen alkalmas, ott nyújtja a legnagyobb teljesítményt, míg a közmegegyezésen alapuló demokrácia inkább a pluralista társadalmaknak felel meg.[11]A politikai tagoltság „empirikusan, terjedelmileg szélesebb fogalom a párttagoltságnál”[12], s még ez sem szűkíthető le a választások eredményeként előálló parlamenti párttagozódásra, hiszen ehhez a parlamenten kívüli pártok éppúgy hozzátartoznak, mint a különböző érdekcsoportok, mozgalmak, sztrájkok, manifesztációk és a közvélemény egyéb megnyilvánulásai. Egyetértve Gombár Csaba „demokratikus rendezőelveivel”13 miszerint a pluralista demokráciák képviseleti eleme a pártelvűség mellett a korporativizmusra és a közvetlen anticipáció elvére is épül, ezzel is indokolható a pártelvűségre épített országgyűlés mellett a másik két elem kiegyensúlyozott és kiegészítő intézményesítése is az alkotmányos rendszerünkben.

Ugyanakkor az is fontos kérdés, hogy milyen folyamat eredményeként és hogyan történjék meg az alkotmány „korszerűsítése”. Szerintem az alkotmányozás folyamatszerűsége nem biztosítható egy csapásra történő normaalkotással, hiszen erről széles körű társadalmi párbeszédet is indokolt folytatni, s az alkotmányozás folyamatában jó lenne azt is elkerülni, hogy az abban résztvevők a mindenkori politikai erőviszonyok alakulásától tegyék függővé a rájuk is vonatkozó alkotmányos normák megalkotását.[13]

Miután a jelenlegi helyzetben a kormányzó párt nemcsak a törvényhozást, hanem az alkotmányozást is monopolizálta a törvényhozó hatalomban, ezért az alkotmány elfogadását és módosítását nem kizárólag az országgyűlésre, hanem a második kamarával együtt létrejövő „alkotmányozó testületre” bíznám. Ezzel szemben persze elmondható, hogy más megoldás is alkalmazható az ilyen helyzetre, ezzel szemben – az MSZP-SZDSZ paktum révén létrejött megoldás alkalmazását az alkotmány 4/5-ös többséggel megvalósítható módosításával kapcsolatban – nem tartom jónak, mivel ez a parlamenti pártok politikai egyezkedésén múlik csak és kizárólag. Az alkotmány országos népszavazással történő megerősítése helyett az „alkotmányozó testület” által történő legitimációt azért tartom célszerűbbnek, mert a népszavazások során felteendő igennel – nemmel megválaszolható kérdések árnyaltabb kidolgozására és megválaszolására van lehetőség egy plurális érdek- és érték-rendet reprezentáló testület vitájában, ami lehetővé teszi az eltérő elvek és értékek közmegegyezéses érvényesítését.

Mennyiben lehetne reális egy második kamara (felsőház) felállítása?

A kétkamarás parlamentek típusainak áttekintésére – a terjedelmi okokra is figyelemmel – nem vállalkoznék, hiszen azt a szakirodalom megfelelő nemzetközi összehasonlításban alaposan elemezte funkcionális szempontból.[14] Amennyiben a második kamarát (felsőházat) a parlament (képviselőház) hatalmának ellensúlyozására kívánjuk kialakítani, akkor érdemes annak összetételével és hatásköreivel foglalkozni. Ezért – e típusokra hivatkozva – véleményem szerint egy területi és korporációs elven felépülő, elsősorban az országgyűlés politikai és ellenőrzési funkciójában szerepet játszó szimmetrikus második kamara (felsőház) létrehozatalára lenne szükség a magyar alkotmányos rendszerben a közmegegyezéses demokrácia egyik intézményes jellemzőjeként, a hatalommegosztás alapelvének hatékonyabb érvényesítése érdekében.

S talán a második kamara működési elveiben példát mutathat a „részvételi demokrácia” intézményesülésére is, ami a magyar politikai kultúrában ritkán érvényesül. Az országgyűlésben a képviselet a „szabad mandátum” elvére épül, ami azzal is együtt jár, hogy a képviselők nem kötelesek egyeztetni előzetesen a megbízóikkal és nincs beszámolási kötelezettségük sem az irányukban. Nem kívánom visszahozni a „rendi és a szocialista országgyűlések” rendszerét, beleértve a képviselők visszahívhatóságának a lehetőségét is, de az általam javasolt második kamara a „kötött mandátum” elve szerint jönne létre, ami feltételezi az abban résztvevők részéről a folyamatos konzultációt (előzetes vélemény-kérés és utólagos beszámolás mellett) a megbízóikkal.

Igaz, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom „összeolvadása” miatt, a törvényhozó és az alkotmányozó funkciók parlamentben történő gyakorlása következtében a kabinet uralma szempontjából „ártalmas” lehet a második kamara létrehozatala. Ha viszont ennek elkerülése érdekében aszimmetrikusan szerveződik meg (azaz tényleges korlátozó hatáskörök nélkül), akkor meg „felesleges”. A közmegegyezéses demokrácia elve alapján azonban a kormányzásban a hatalommegosztás tolerálására, a társadalmi erők közötti kompromisszum-készségre van szükség, ami indokolhatja egy szimmetrikus második kamara létrehozatalát. De ez csak akkor lehet hatásos, ha a törvényhozás folyamatában (az alkotmány és a kétharmados törvényhozási tárgyak tekintetében) a második kamara egyenrangú partnere az elsőnek, az új alkotmány elfogadási folyamatában az első kamarával együtt alkotja az „alkotmányozó testületet”, s az államfő felelőssége mindkét kamarához is kötődik. S akkor nem lesz diszfunkcionális, ha létrehozatalának módjában eltér az első kamara összetételétől, vagyis nem kettőzi meg a többségi elven felépülő parlament reprezentációját.

Mindkét elvet figyelembe véve, valamint az alkotmányos tradíciókra és a helyi önkormányzatok szerepére tekintettel a második kamara létrehozatalát elsősorban területi alapon tartom indokoltnak.[15]Nemzetközi összehasonlításban is alátámasztható a második kamarák területi alapon való megszerveződésének logikája. Mivel az országgyűlésben a képviselő-csoportok (frakciók) területi alapon nem szerveződhetnek, s az országgyűlési képviselőség jelenleg összeférhetetlen a polgármesteri/főpolgármesteri tisztséggel, ezért a második kamara területi alapon való létrehozatala megoldást jelentene a képviselői összeférhetetlenség / összeférhetőség eltérő szabályozásából adódó következmények alkotmányos jellegű megoldására is. A „területi érdek” megjelenítését elsősorban a helyi önkormányzatok országos szövetségei révén tartom célszerűnek biztosítani a „felsőházban”.

A területi elv mellett – figyelemmel a plurális képviseleti demokrácia rendezőelveire – a második kamara összetételében szükség lenne a korporativizmus érvényesítésére, elsősorban a gazdasági és hivatásrendi köztestületek képviselete révén. Vagyis indokolt a munkáltatók és munkavállalók, valamint a gazdasági kamarák képviselői mellett a hivatásrendi köztestületek / szakmai kamarák (így többek között a közigazgatási kamara) delegáltjainak részvétele is a második kamara munkájában. Egyetértek azzal a javaslattal is, hogy a konszenzuális demokrácia jegyében a második kamara (felsőház) teret adhatna – az országgyűlésben a választójog révén nehezen érvényesíthető –nemzeti és etnikai kisebbségek, valamint – a választójogi szabályok kiterjesztése helyett – a határon túli magyarok képviseletének is a felsőházban.[16]E mellett megfontolandónak tartom az egyházak,  az MTA és az MMA reprezentációját is a „felsőházban”.

A hatalommegosztás jegyében egyrészt az önálló államfői hatalom alkotmányos biztosítékainak kiépítését szükségesnek tartom, s az államfői morális, semleges, regulatív hatalom lényegének meghatározásával kapcsolatban osztom az ezzel foglalkozó szerzők véleményét. [17] Alapvetőnek ítélem meg az államfői hatalom létrehozatalára, működésére és felelősségére vonatkozóan az ennek megfelelő szabályozást. A megválasztását ennek megfelelően el kellene választani a parlamenttől, s az országgyűlésből, valamint a második kamarából álló „választótestületre” bízni. A közvetlen választás lehetőségét elvetendőnek tartom, mert a „népszavazással felérő” választáson ugyancsak a többségi demokrácia logikája érvényesülne. Szerintem éppen a lengyel példa mutatja, hogy a népszavazás logikája a „többségi demokráciát” erősíti, hiszen feltehető az a kérdés, hogy az 51%-os többséget reprezentáló „győztes” vajon hogyan képviseli a „vesztes” 49%-ot, mint a nemzet egységét megtestesítő közjogi méltóság. Az én javaslatom szerintem jobban megfelel a „konszenzuális demokrácia” alapfilozófiájának, hiszen a második kamara jobban tükrözhetia társadalom politikai tagoltságát, ami nem szűkíthető le a választások eredményeként előálló parlamenti párttagozódásra. Az államfői önálló hatalom funkciójához jobban illik, ha a megválasztása a többségi parlamentből és a más érdekeket is reprezentáló szervezetek és a helyi önkormányzatok képviselőiből (vagy azok második kamarájából) létrejövő „választótestület” útján történik.

A törvényhozó hatalom funkcióiból elsősorban a politikai és a kormányzást ellenőrző funkciókat érdemes szimmetrikusan megosztani az országgyűlés és a második kamara között. Az Amszterdami Szerződésjegyzőkönyvében foglaltakkal összhangban szükséges, hogy a tagállamok belső szabályozása tegye lehetővé a közösségi döntések előtt a nemzeti álláspontok kialakításába, valamint a közösségi döntések végrehajtásába a tagállami törvényhozó, illetve önkormányzati érdekképviseleti szervek bekapcsolását. A területi és korporációs elven felépülő második kamara (felsőház) – hasonlóan az Országgyűlés és a Kormány együttműködésének szabályaihoz – fontos szerepet játszhatna a közösségi intézményekben képviselt magyar álláspont kialakításával összefüggésben.

Ugyancsak felvethető a második kamara létrehozása, ha a „politikai piac” logikája szerint működő parlament helyett keressük a „fenntarthatóság” értékeit képviselő politikai intézményt. Abban egyetérthetünk, hogy elvileg az alkotmánybíróság, az alapvető jogok biztosa vagy az államfő funkcionálisan szintén képviselhetnék ezeket az értékeket, de Duverger után szabadon azt mondhatjuk, hogy az „ál többpárti-rendszer” körülményei között ezek egyike sem tud ennek a szerepkörnek megfelelni. Vagyis a fenntarthatóság kívánatos elvét az általam javasolt második kamara azzal is tudná érvényesíteni, hogy az ezeket az értékeket megvalósító stratégiai döntésekben együtt vesz részt az országgyűléssel, míg a fentiekben felsorolt közjogi intézmények személyi kérdéseiben együtt-döntési joggal, de legalább véleményezőként jelenik meg.

A törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonylatában – a kormányozhatóság érdekében – a kormány megbízatását és a vele szembeni bizalmatlanságot nem kötném a második kamarához. S egyetértek azzal a véleménnyel is, hogy a felsőháznak a törvényhozásban legyen egyszeri, felfüggesztő vétójoga, de ez a költségvetési törvénnyel és más pénzügyi törvényekkel kapcsolatban ne legyen érvényesíthető, illetve a második kamara az országgyűlést ne oszlathassa fel.[18]Ezta javaslatot – azaz a költségvetési törvénnyel és más pénzügyi törvényekkel kapcsolatban ne legyen érvényesíthető a vétójog –  más biztosítékkal gondoltam összekapcsolni. Jelesül a Költségvetési Tanács lenne hivatott a gazdasági alkotmányosság ellenőrzésére, s ha a tagjai kinevezési jogkörében a második kamara is részt venne, akkor a közvetett kontroll így is érvényesülhetne. Persze ettől még a „gyenge felfüggesztő hatályú vétójog” is bevethető, ha a Költségvetési Tanács megbízatásában a második kamara nem kap szerepet. Ez a szakirodalomban „gyenge felfüggesztő hatályú vétójognak”[19] nevezett hatáskör sem lebecsülendő, ha hasonló hatással és szabályozással alkalmazható, mint a köztársasági elnök „politikai vétójoga”, s egyúttal meg van az az előnye, hogy nem akadályozza, csak késlelteti a törvényalkotási folyamatot.

Bár a kormányozhatóság érdekében a kormánnyal szembeni bizalmatlanságot nem kötném a második kamarához, de a törvényhozó és végrehajtó hatalom „összecsúszása” miatt a parlamenti ellenőrzés közvetlen (interpelláció és kérdés) és közvetett (bizottsági beszámoltatás és vizsgálat) eszközeit érdemes lenne a második kamara (felsőház) számára is lehetővé tenni. S persze arra is találunk számos nemzetközi példát, hogy a második kamara általam javasolt közreműködése a parlamenti ellenőrzés rendszerében megvalósítható akár a tabu témának számító terrorizmus ellenes fellépés esetében, valamint nemzetbiztonsági és honvédelmi ügyekben is.

S bár elöljáróban leszögeztem, hogy nem politikai programot kívántam írni, de szeretném mégis összegezni, hogy a második kamara létrehozatalát milyen esetben látom megvalósíthatónak. Ez előfordulhat akkor, ha a mindenkori kormányzat a „felvilágosult abszolutizmus” szellemében belátja, hogy a „többségi demokrácia” kínálta uralom szükségessé teszi a kormányzás szélesebb körű legitimációját, s „népfrontos politikát” alkalmaz, amihez illik a második kamara felépítése. Persze ebben az esetben relevánsan vetődik majd fel a kérdés, hogy a második kamarában reprezentáltak körét mennyire „szállják vagy veszik meg a pártok”. Ez ellen nincs garancia, de ebben az esetben a második kamara léte is megkérdőjelezhető. Persze a második kamara létrejöhet úgy is, hogy a kormányzásból kiszorult pártok előre ígéretet tesznek a választóiknak arra, hogy a győzelmük esetén létrehozzák és meg is valósítják a második kamara intézményét, ami részben a az „önkorlátozásukat” jelenti. Az első két lehetőség megvalósulásában eléggé szkeptikus vagyok, de azt reálisabbnak látom, hogy egy széles körű társadalmi mozgalom támogatásával (mivel az országos népszavazás kezdeményezése ebben a kérdésben kizárt) „érzékenyíthetők”  a politikai pártok arra, hogy egy második kamara létrehozatalával érvényesítsék a „többségi demokrácia” mellett a „konszenzuális demokrácia” alapelveit.

Források

ÁDÁM Antal (1991): A köztársasági elnök, az Országgyűlés és a kormány viszonyáról Magyar Közigazgatás 11. szám

BIBÓ István (1986): Az államhatalmak elválasztása egykor és most In: Válogatott tanulmányok 1945-1949. Budapest, Magvető

DEZSŐ Márta – BRAGYOVA András (1989): Második kamarák.Budapest, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája

dezső Márta (1991): Üres marad-e a felsőházi terem? Társadalmi Szemle 3. azám

Maurice DUVERGER (1967): Political Parties. New York

Maurice DUVERGER (1981): Államtípusok In: BIHARI Mihály: Politikai és szervezetszociológiai szemelvénygyűjtemény.. Budapest, Tankönyvkiadó

EREKY István (1939): Közigazgatás és önkormányzat. Budapest, MTA

GOMBÁR Csaba (1986): Anarchizmus és rendezőelvek Az MPT évkönyve Budapest

HALMAI Gábor (1993): A négyszög háromszögesítése. Társadalmi Szemle 11. szám

JAKAB András (2013): Miért nincs szükségünk a második kamarára? Politikatudományi Szemle1. szám

Arendt LIJPHART (1981): Democracy in Plural Society San Diego, California

Arendt LIJPHART (1984): Democracies Forms of Majoritan and Consensual Government in 21 Countries. New Haven     and London,  Yale University Press

MTA Jogtudományi Intézetének javaslata a Magyar Köztársaság Alkotmányának koncepciójához. 30. http://www.parlament.hu/biz/aeb/info/mta.pdf

POKOL Béla (1994): Magyar parlamentarizmus. Budapest, Korona

SAMU Mihály (1996): Az alkotmányozás és a második kamara Belügyi Szemle 6. szám.

sári János: (1988): Kell-e nekünk második kamara? Társadalmi Szemle. 11. szám

SZALAI András (2013): Ami az alaptörvényből kimaradt: a második kamara mint a parlamentáris kormányzat ellensúlya Magyar Közigazgatás 1. szám

SZEGVÁRI Péter (1994): Többségi vagy konszenzusos demokrácia Társadalmi Szemle 2. szám

SZENTE Zoltán (2010): Bevezetés a parlamenti jogba. Budapest, Atlantisz.

SZIGETI Péter (1994): Politikai tagoltság – parlamenti erőviszonyok Társadalmi Szemle 2. szám.

TAKÁCS Albert (2011): A kétkamarás parlament problémája alkotmányelméleti megközelítésben” In: Magister Scientiae et Republicae. Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest-Pécs, Dialóg-Campus

TRÓCSÁNYI László (1994): Egy új alkotmány minimumai Társadalmi Szemle 2. szám

Összefoglaló

A rendszerváltást követő alkotmányozások és a kialakult politikai erőviszonyok tükrében indokolt újra gondolni a kérdést a hatalommegosztás és a parlamentarizmus tekintetében, hogy van-e létjogosultsága jelenleg Magyarországon a második kamara létrehozatalának. A tanulmány szerint időszerű ésreális a második kamara létrehozatala a mai alkotmányos rendszerben Magyarországon. A tanulmány elsősorban a konszenzuális demokrácia és a hatalommegosztás jegyében tartja időszerűnek az országgyűlés (képviselőház) mellett egy területi és korporációs elven felépülő, elsősorban a parlament politikai és ellenőrzési funkciójában szerepet játszó szimmetrikus második kamara (felsőház) létrehozatalát a magyar alkotmányos rendszerben.

Abstract

Why does not be empty the Second Chamber

Regarding to the changing of constitutional and political system in Hungary, should be re-inventing the role of Second Chamber in the present situation, focusing on the constitutional principle of division of power. The study explains the importance of Second Chamber, regarding to the function of consensual democracy instead the majoritarian one in Hungary. The Second Chamber could be recruited by the principle of limited mandate given by first of all the National Associations of Local Governments and other corporate bodies. The Second Camber could be taking part together the Parliament in the process of legislation and checking of Central Government.


[1]dezső Márta (1991): „Üres marad-e a felsőházi terem?” Társadalmi Szemle 3. szám

[2]sári János: (1988): „Kell-e nekünk második kamara?” Társadalmi Szemle. 11. szám

[3]Lásd: „MTA Jogtudományi Intézetének javaslata a Magyar Köztársaság Alkotmányának koncepciójához” 30.                 http://www.parlament.hu/biz/aeb/info/mta.pdf

[4]JAKAB András (2013): „Miért nincs szükségünk a második kamarára?” Politikatudományi Szemle1. szám, 71-90.o.

[5]TAKÁCS Albert: „A kétkamarás parlament problémája alkotmányelméleti megközelítésben” In: Magister Scientiae et                    Republicae. Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest-Pécs, Dialóg-             Campus                                 

[6]Itt Maurice DUVERGER módszertani megközelítését célszerű figyelembe venni, ami a hagyományos alkotmányjogi           leírás mellett a mögöttes politikai struktúrákat is vizsgálja funkcionális értelemben. Lásd: Maurice DUVERGER          (1981):Államtípusok In: BIHARI Mihály: Politikai és szervezetszociológiai szemelvénygyűjtemény.. Budapest,                          Tankönyvkiadó

[7]BIBÓ István (1986): Az államhatalmak elválasztása egykor és most In: Válogatott tanulmányok 1945-1949.                   Budapest, Magvető. 392. o.

[8]Arendt LIJPHART (1984): Democracies Forms of Majoritan and Consensual Goevrnment in 21 Countries. New                 Haven and London, Yale University Press.

[9]Maurice DUVERGER (1967): Political Parties. New York.

[10]Lásd: SZEGVÁRI Péter (1994): „Többségi vagy konszenzusos demokrácia” Társadalmi Szemle 2. szám 67-74.o.

[11]Arendt LIJPHART (1981): Democracy in Plural Society San Diego, California

[12]SZIGETI Péter (1994): „Politikai tagoltság – parlamenti erőviszonyok” Társadalmi Szemle 2. szám 35. o.

[13]SAMU Mihály (1996): „Az alkotmányozás és a második kamara” Belügyi Szemle 6. szám. 18. o.

[14]DEZSŐ Márta – BRAGYOVA András (1989): Második kamarák.Budapest, MTA Államtudományi Kutatások                     Programirodája

[15]Ebből a szempontból érdemes figyelembe venni azt az alkotmányos javaslatot, ami a nem föderális államszerkezet             ellenére területi alapon szervezte volna meg a képviselőház ellensúlyát képező második kamarát. Lásd: POKOL Béla            (1994): Magyar parlamentarizmus. Budapest, Korona Kiadó, 212. o.

[16]SZALAI András (2013): Ami az alaptörvényből kimaradt: a második kamara mint a parlamentáris kormányzat                    ellensúlya Magyar Közigazgatás 1. szám. 89. o.

[17]ÁDÁM Antal (1991): A köztársasági elnök, az Országgyűlés és a kormány viszonyáról. Magyar Közigazgatás 11.         szám és EREKY István (1939): Közigazgatás és önkormányzat. Budapest, valamint HALMAI Gábor (1993): A                            négyszög háromszögesítése Társadalmi 11. szám

[18]TRÓCSÁNYI László (1994): Egy új alkotmány minimumai Társadalmi Szemle 2. szám 77. o.

[19]SZENTE Zoltán (2010): Bevezetés a parlamenti jogba Budapest, Atlantisz 102. o.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük