Gondolatok Galló Béla – Mohai V. Lajos: Meggyőzni vagy legyőzni, adalékok a modern vitakultúra magyar természetrajzához című kötet olvasása közben
Előbeszéd
– Ha szabad tudjak, most mivel foglalkozol? – érdeklődik szüleinek távolléte alatt az íróasztalomon gombfocizó, de a jobban szponzorált játékok iránt is nyitott varsói unokám.
– Olvastam egy érdekes könyvet. Írok róla, hogy olvassák el mások is, és akkor majd megbeszéljük.
– Ezt jelenti a „pár…be…széd?” – kérdezi, a hosszú alcímet silabizálva.
– Ha a felek nagyjából egyforma számúak és erősek, és hagyják is egymást beszélni, akkor igen. – Elmondjuk egymásnak, hogy mi a véleményünk arról a dologról, ami épp napirenden van. – Nyugodtan, komolyan, és lehetőleg pontosan.
– Szóval, akkor nem fogtok kiabálni, és nem lesz a fejetek paprika-piros?
– Ugyan már, miért lenne? Hiszen közös érdekünk, hogy jól megértsük, mit mond a másik. Ebből tudjuk meg, hogy mit akarnak az ország polgárai, mit kell majd megvalósítanunk, közösen.
– Öregapám, ne akarj te átverni engem! A magyar parlamenti közvetítéseket még apu sem érti meg, annyi bennük a sípolás. Ti szimplán anyázzátok ott egymást.
– Az csak a tévé kedvéért van. Különben azt hiszik a nézők, hogy nálunk is az van, mint Amerikában. – Hogy amíg be vannak kapcsolva a kamerák, addig nagyon szertartásosak vagyunk, de aztán együtt rázunk a névnapokon és a disznótorokon.
– De hát, ezzel nem az amerikaiakat, hanem saját magatokat csapjátok be!
– Kénytelenek vagyunk. Egyébként meg, ha már mindent tudni akarsz, tud itt mindenki mindent, úgyis. Csakhogy mi nem tájékoztatni, hanem legyőzni, alárendeltté tenni akarjuk egymást. Mutatom neki a kötet főcímét: Meggyőzni vagy legyőzni. – Éppen erről írnék most, ha odaengednél az asztalomhoz.
– Igen, a jó kis magyar igemódok és igekötők! És a jó kis magyarok! Akik elsőként lépnek be a forgóajtón, és elsőként lépnek is ki rajta. – Csakhogy a demokratikus vitakultúra természetrajzát régen leírta már Aesopus A farkas és a bárány című tanmeséjében, amit nyilván ismersz te is, még az óvodádból. – A farkasnak nemcsak a tiszta patakvíz kell, hanem maga a bárány! És persze – a többi jó kis bari is, az egész, magát mindenféle felfalással szemben már teljesen immunisnak képzelő nyáj.
– „Quius regio eius religio.” – Aki megkapja a birtokot, azé a templom is. – Hitvitákkal és modern vitakultúrával együtt. – Vagy „csak” a templomok berendezésének és személyzetének kicserélésével, esetleg karóba húzásával, akár felnégyelésével, amint például Pécsen történt, a dzsámi és a minaret esetében, többször is, oda és vissza. – Vagy a nemzetközi vitakultúra olyan kifinomult eszközeivel, mint amilyenekkel a farkasok (finomabban: a héják) beléptettek bennünket az I. és II. meleg–, majd az első és második hideg-háborúba. Nem azon múlik az! – Az első húsdarálóba, a korszak, Bismarck után, szerintem, a legműveltebb és legmesszebb látó politikusa, Tisza István léptette be hazánkat. Holott korábban éppen ő fogalmazta meg: ezen a háborún semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk. Ő érezte meg elsőként a tragédia előszelét is, de miniszterelnökként sem húzhatta már meg a vészféket. – Nem azért, mintha nem lettek volna elég súlyosak az érvei. De mindenért ő lett a felelős, hiába mondott le. Néhány „őszirózsás” hadfi megkapta városligeti villájának a pontos címét, és ott rövid úton végzett is vele. Jött aztán Károlyi gróf, és szétosztotta a birtokait, amelyekért hatalmas biztosítási összegeket vett fel. Lukács György és Kun Béla meg elmondták a maguk lángoló beszédeit, és szintén külföldre távoztak. – Szamuely Tibor külön gépen, egyenesen Moszkvába, ahol aztán a többiek is kikötöttek. Megvolt a vörös- és a fehérterror: a Lukács elrendelte szolnoki tizedelés, majd a Prónay Pál vezette különítmények akciói. Horthy bevonult a „bűnös” fővárosba, IV. Károly pedig, két meghiúsított visszatérési kísérlete után. Így hát, az akkori magyar politikai és kulturális élet képviselői által ötször is Nobel-díjra jelölt Apponyi Albert gróf minden ékesszólása és választékos vitakultúrája ellenére is, megköttetett Trianonban az aljas, igazságtalan és ostoba, mert mind a farkasok, mind a bárányok számára újabb szörnyű háborúkat előlegező „békeszerződés”.
– De ki volt a farkas?
– Sokan úgy tartják, hogy éppen a mindenáron konszenzust kereső Károlyi Mihály. Át is helyezték a szobrát a Parlament egyik oldaláról a másikra, minden esetre.
– Akkor hát, nem tartalak vissza a további nagy tettektől téged sem, szól az én kis unokám. Összeszedi gombjait, és bekapcsol a lengyel tévén egy jó kis amerikai, piff-puff-filmet.
– Lám csak, ők nem vacakolnak a szinkronizálással, mondom. És igazuk van! Ha egy film nem érthető meg rizsa nélkül is, akkor rossz film. A szinkron tolmács pedig jóval olcsóbb, és nem is hazudik annyit, mint az írott szöveg szerkesztői. A lengyelek ennek köszönhetik talán az amerikaiakkal való, irigyelten jó viszonyukat.
– Meg annak, hogy azok eddig még egyszer sem vertek úgy át bennünket, mint a németek és az oroszok, majd a franciák és az angolok, vagy ahogyan ti szoktátok átverni saját magatokat, veti oda nekem az én kis unokám majd néhány év múlva, az időközben kocsideréknyi szélesre nőtt válla mögül. Paprikavörös fejjel a párbeszéd majd akkori, várhatóan még nehezebb részétől, én meg nekiülök hát az írásnak, végre.
Beszéljünk magyarul!
„A kommunikatív cselekvés (a diskurzus) során a helyes,
a demokratikus procedúrák révén, a konszenzusnak
valamiképpen ki kell alakulnia.”
Így foglalják össze a kötet szerkesztői az „emberarcú kapitalizmus” nálunk legismertebb ideológusának, Jürgen Habermas professzornak az 1956-os diákmozgalom, általában a jelenkori kapitalizmus mindenféle erőszakos meghaladásának szükségtelenségéről szóló fejtegetéseit. Megjegyzésre érdemesnek tartják azonban: „A történelmi tapasztalatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a politikában, illetve a politikával átszőtt szellemi életben ilyen konszenzus nemigen, tartósan pedig, egyáltalán nem alakul ki.”
Hát, ami a kései, globális kapitalizmus korában a finánchatalmi szuper-elit kiszolgálói és az azoknak kényre-kedvre kiszolgáltatott „fogyasztói tömegek” közti konszenzus hiányát illeti, azon én bizony, egy cseppet sem csodálkozom! Sőt, a fentebb idézett mondathoz hozzá is tenném, kissé szégyenkezve, hogy – „az utóbbiak képviselői által kezdeményezett kitartó próbálkozások ellenére sem”. Azt hiszem, hogy a Párbeszéd politikusai is megerősíthetik ezt a történelmi tapasztalatot. Magam pedig, annyira magától értetődőnek tartom, hogy Aesopus említett meséjében még a szegény báránykának a csúnya farkassal szembeni naiv védekezését is csupán egy irodalmi fogásnak tartom. Nem lehet véletlen az sem, hogy a kötet Habermas tézise cáfolataként kiválasztott szövegeinek túlnyomó többsége, még ha szerzőjük nem hivatásos író is, kétségkívül magas irodalmi értékű. Ennek fő okát, mint gyakorló orvos és színházi férj, egyben a modern polgári dráma egyik legnagyobbja, Csehov így fogalmazta meg: „Az új művészeti jelenségek mindig az élet új formáinak előhírnökei. Ezért is olyan ellenszenvesek a maradi gondolkodásúak számára.”
A Hevesi Sándor vezette Thália Társaság irodalmi vezetője, Lukács György egyik alapművében, A modern dráma történetében meg sem említi azonban az „új dráma” e talán legnagyobb képviselőjét. Ugyanígy nem tudott mit kezdeni persze, közvetlen kor- és honfitársának, Ady Endrének a drámai zsenijével sem. Ő viszont így fűzte tovább a moszkvai kollégának – a kötetben idézett – szavait: „Szomorú és szép primitívségünket semmi se igazolja jobban, mint hogy az irodalomból kell kisejdíteni nekünk az életet vagy a halált. /…/ Ez az új irodalom, ha messziről és polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által, a szocializmus révén van. /…/ Az új, az elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom – valószínű előfutárja Magyarország megkésett, de most már nem sokáig halasztható, szociális átalakulásának.”[1]
Amint személyesen Adynak, azonban az új magyar irodalomnak sem jött össze ez a találkozás a szocializmussal mindeddig igazán. Ezért nekünk ma úgy tűnik, hogy a Világ csak az „értékeire” meg egyéb ékszereire oly büszke drága hölgyből, Európából, meg a frankfurti iskolában oly gyakorlottan vitázó, de hódolatukat a gyakorlatban bizonyítani oly kevéssé képes tanítványaikból áll. Vegyünk hát egy kissé felnőttebb, főként, időszerűbb példát! – Legutóbbi konszenzusunk, a rendszerváltásnak nevezett, „spontán privatizáció” idején született a Habermasnál sokkal népszerűbb amerikai Bernad Malamudnak A lakók című regénye, amely sokkal életszerűbben teszi fel párbeszéd lehetőségeinek kérdését. – Van-e jogunk és lehetőségünk feladni azonban azoknak az igazát, akik küldtek bennünket, akiknek a nyelvén és a nevében írunk és beszélünk? – Létezik-e vajon el nem kötelezett, többarcú, mondjuk, multi-kulturális irodalom és művészet, társadalom, meg igazság?
„Beszéljük meg!”
New-York egyik lepukkant külvárosa egyik halálra ítélt lakóházának a lebontásához nem lehet hozzáfogni, mert egész nap intenzív írógépkattogás hallatszik egy földszinti és egy emeleti lakásból. Mint kiderül, itt egy még fel nem fedezett néger, amott meg egy zsidó író dolgozik a zseniális nagy regényén. Esténként eljárnak ugyan szívük hölgyéhez, aki, mint kiderül lassanként, egy és ugyanazon személy. Alkotói szabadságuk biztosítása érdekében, mindig hazatérnek azonban, és robotolnak tovább a mindent megoldó regényen. – Amely azonban, nem akar összeállni, sehogyan sem. Gyanakodni kezdenek hát, hogy nemcsak az el nem kötelezett, türelmesen várakozó hölgynél, de az irodalomban és az emberiség megmentésében is vetélytársai egymásnak. Miután nem segít ezen a kéziratok többszöri átírása sem, a tettlegességhez folyamodnak. Egy csaknem tragikusan végződő összetűzés után megfogadják ugyan, hogy felhagynak mind a két szenvedélyükkel, de még aznap éjszaka megsemmisítik egymás munkáit. – Kész, le lehet bontani a házat!
De nem lennénk jó „euro-atlantiak”, ha nem próbálnánk meg összekalapálni azért valami jó kis egyszínű, mondjuk, fehér civilizációt, csak még egyszer! Malamud utolsó regénye, az Isteni kegyelem egy ilyen naivul furfangos kényszer-kísérletről szól. Az emberiség elpusztul egy atomháború következtében. Csak egy kis Csendes-óceáni sziget marad meg, néhány csimpánzzal. Itt vetődik partra Calvin Cohn mélytengeri kutató, akit éppen az óceán mélyén lelt a katasztrófa. Afféle új Robinsonként, arra kényszerül, hogy egy fakultatívként felvehető multi-kulturális szeminárium és a majmok türelmes gyakorlati „érzékenyítése” révén, felépítsen egy önellátó, demokratikus közösséget a szigeten. Azok viszont, köszönik szépen, elvannak a maguk kenyerén. Ennek megpecsételéseként, fel is áldozzák kezdetleges oltárukon a kíváncsi tudóst, aki a párbeszédkultúra finom eszközei segítségével akarta beleütni orrát a „fenntartható fejlődés” titkaiba.
„Cohn mozdulatlanul feküdt a barlang padlóján, várva, hogy testét a lángokba helyezzék. A tűz sötét arany fényénél jól kivehette, hogy hosszú, fehér szakállát vércseppek pöttyözik. Kegyelmes Isten – mondta -, öregember lettem. Megengedé az Úr, hogy leéljem életemet. E gondolatra elsírta magát. – Lehet, hogy holnap kezdetét veszi a világ?”
Utolsó gondolatával Cohn barátunk alighanem messze túllép önmagán és rajtunk, mindnyájunkon. Eddig a világtengerek egykori urát láttuk benne: a gyarmatait és a nagyképű magabiztossága kb. felét elveszített, Robinson kései komplexusokkal teli paródiáját. Úgy látszik azonban, hogy ez a lassú „nuki” sütögetés elég volt hozzá, hogy kifüstölje belőle a másik felét is. Tulajdonképpen ezt akarjuk csak mi is: egy kis „paradigmaváltást”. Azt meg, hogy a majmok mit kezdenek a ropogósra sült tudóssal, bízzuk csak rájuk! – Hátha eszükbe jut nekik is valami használható, jó ötlet, végre. Az ügyeletes önledarálási világjárvány harmadik hullámának vége felé, minket viszont mégiscsak kötelez valami többre is az újjáépítésnek álcázott spájzolásnál és a cinikus vihogásnál. Álmodjunk együtt! – szólít fel bennünket új könyvének[2] címével Ferenc pápa.
„Tudatunk legmélyén szó szerint megteremtjük a valóságot, és így elősegítjük megvalósulását a külső szinteken is. (… ) Amilyen a gondolkodásunk, olyanok leszünk, és olyan lesz a világunk is.”[3] Ha Ferenc pápának nem is hisszük még el egészen, hogy a közös álmokat mindössze a résztvevők elhatározása idézi elő, Szakács Árpádnak meg, hogy a kulturális forradalmat lehet „felülről” is csinálni, higgyük el a fenti, még merészebb állítást Guy Duancey filozófusnak, az angol Királyi Művészeti Társaság tagjának és kétkezi öko-refermernek! Már csak azért is, mert könyve hosszú éveken át forgatókönyve volt a magyar öko-falvak „felülről” szintén jól cserbenhagyott építőinek. Az akkori tisztaszemű, nonprofit ifjak és a harmadik házasságukban élő, szintén olcsó kertes házra vágyó professzoraik vályogvetés helyett ma már parlamenti és tévés szereplésekkel, meg „a kommunikatív cselekvés” egyéb formáival igyekszenek megvalósítani az álmaikat. – Lelkük rajta.
Sajnos, kevesen vannak azonban közöttük, akik úgy tennék ezt, mint például Koltai Tamás szerkesztő, kritikus, vagy a már szintén elhunyt Szőcs Géza költő, miniszterelnöki tanácsadó, kulturális miniszter tette a maga dolgát. – Akik nem restellték megállapítani, amit az utóbbi írt le például, az új Nemzeti Színház első éveinek korszakát elemezve: „A Nemzeti nem lett a tahó, nép-nemzeti, tehetségtelen, akarnok böszmeség fellegvára, de az sem valósult meg, hogy a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák világítótornya legyen.”[4]
Bizony, egy sor nemzeti intézményünkre elmondható még ez. A szellemi energiák kezeléséhez mindenekelőtt, szellem kell! Az pedig, ritka vendég mostanában a mi Országházunk táján, mind a két oldalon. Így aztán nem is igen tudjuk már elképzelni, hogy ekkora nemzetépítő jelentősége lehetne egy, akár többszörösen is privilegizált helyzetben lévő színháznak. Vagy – írónak, tanárnak, nagyapának és egyéb gondolkodónak, esetleg vallási, szakmai, politikai vezetőnek. – Világítótorony? – Minek az? Mikor úgyis radarra meg GPS-re megy már a hajó? Jól is néznénk ki! Mivel foglalkozna akkor az Emberi Erőforrások Minisztériuma?
Mint ismeretes, Hóman Bálint és Klebersberg Kuno például, úgy kezdett hozzá a nemzeti tudat formálásához mégis, hogy tanítólakást is építtetett az iskola mellé, nem csak WC-t és tornatermet. – Hogy meghívják disznótorba, esküvőre, lakodalomba, keresztelőre. Aki nem tudja, hogy mit jelent ez, ne akarjon tudatot formálni! De ne is várja, hogy emlékezzenek a nevére! Vagy, hogy egy század katonát küldjenek a kiszabadítására, ágyúval. Ez történik pedig Jókai regényében, amikor II. József kalapos királyunk megbízásával Ráby Mátyás túl sok korrupciós ügyet tárt már fel Pest megyében, és a vármegyei urak börtönbe vetik. – Egy Rábyért!, kiált fel az egyik úr hitetlenkedve, és nem hisz a szemének. Eötvös regényében, A falu jegyzőjében hamarosan megismétlődött aztán a bízvást történelmi jelentőségűnek mondható eset. – Sok bonyodalom után ugyan, de egy közszolgának végül mégiscsak igaza lett. Ezekkel a „kis ügyekkel” kezdődnek az igazán nagy változások. – Amikor a párbeszédek már nem segítenek. Ezekből értik meg az emberek, hogy „helyzet” van, meg tudatformálás. – Alul-felül.
II. József 1773-ban Pozsonyból Budára helyezte át a Helytartótanácsot és az udvari kamarát. A városi tanács, hálából emlékoszlopot kívánt emelni neki ezért. 1790-ben, a császár halálakor Péczeli József komáromi református lelkész így idéz II. József válaszleveléből: „Majd amikor a balvélekedések kiszaggattatnak. s az igaz hazaszeretet helyreállíttatik, amint én mindezeket reménylem, Akkor fogok én emlékeztető oszlopot érdemelni, nem pedig most, amikor (…) csak azt cselekedtem, hogy a budaiak a magok boraikat jobb áron adhatják és házaikból több bért vehetnek bé.” Ebből a „csak”- ból lett valójában a Tudós Társaság, a Nemzeti Múzeum, a Pesti Magyar-, majd a Nemzeti Színház. – Az egész magyar reformkor és a szabadságharc.
„Haza a magasban”
Egy magunkfajta kis nép történelmében előfordulhatnak korszakok, amikor a politikában minimális a cselekvési tér.[5] Az irodalomban és művészetekben a környezet és az életmód alakításában, általában a kultúrában azonban, nagyon sok mindent lehet tenni egy jövendőbeli kibontakozásért. Illyés Gyula a fenti című versében fogalmazta meg ezt a gondolatot. Mint európai, még inkább sajátos, kelet-közép-európai hazafiságunk legpregnánsabb megfogalmazására, sőt – programjára szoktunk hivatkozni erre. Én azonban bölcs belátást, sőt finom iróniát is találok benne. Ilyen sorokat például: „Karolva könyvem kebelemre, // nevetve nézek ellenemre”. Rövid és frappáns, talán ironikus megfogalmazása ez mindannak, amit mi évszázadok óta teszünk itt a Kárpát-medencében. Hiszen olyan nagyon magosan, talán nem is egész valóságosan lebeg a fejünk felett ez a haza, amúgy posztmodern módra. Mert – jóformán mindig csak lebegtetik. Csakhogy érezzük mindannyian, hogy ennek a zsonglőrködésnek van valami értelme és igazsága, mégiscsak. Ezt kellene nekünk most megtalálni! Ez foglalná össze mindazt, amit mondani szeretnék most én is a kulturális nemzetről, mint közösen létrehozott szellemi alkotásról. Ezeket a fogalmakat most össze-vissza, egymás helyett, és ami még nagyobb baj, egymást kizáróan használjuk. És csodálkozunk rajta, hogy miközben mindenki új nemzettudatról, sőt nemzeti egységről beszél, tulajdonképpen senki sem érti, hogy mit mond a másik.
Egy 10 év előtti konferencián Kulin Ferenc megjegyezte, hogy aszemélyes, a csoport- az osztály-, vagy rendi hatalom mindenhatónak tűnő voltának felismerése már a Pozsonyi Diétáról hazahívott Kölcseynél, vagy a Mezőberényből Aranynak már teljes kiábrándulásáról és tanácstalanságáról tudósító Petőfinél is fellelhető. Ennek alapján jelentette ki: „1848/49 leglényegesebb sajátossága, hogy olyan mélyen és szervesen összefonódott benne a politikum a szellemtörténeti folyamatokkal, aminőhöz hasonló jelenséggel se korábban, sem később nem találkozunk.”[6]
Lassanként a valóság és művészi képe teljes felcserélhetőségét tapasztaljuk már. – Egy merőben új, virtuális világ létrejöttét, amelyet a politika a globális média segítségével valóságosként, sőt egyedül logikusként és lehetségesként állítanak elénk. – „Ne nézzen, filmezzen!” szólít fel bennünket a Sony cég óriásplakátja a pesti utcán. És nem is ütközünk már meg rajta, hogy terméküket a valóság megragadására az emberi szemnél sokkal alkalmasabbnak gondolják. Már régen nem annak hiszünk, amit látunk, hanem amit a tévében mutatnak.
„A politika ma mindent helyettesít – a színházat, festészetet, irodalmat. Helyettesíti, és bevezeti a bóvli, a giccs uralmát – az intrikák, az arrogancia, a tahóság uralmát. Olyan hatalmat, amelynek egyetlen célja, hogy önmagát ráerőltesse másokra – tolakodón, erőszakosan, mindenáron. A politikában ma minden a közép felé, a centrum, a pragmatizmus felé tart. Szélsőségek vannak, de nincs széles tömegbázisuk. Ezt a hiányt agresszivitással és lármával, a nyelv brutalizálásával pótolják.”[7] – írja könyvében egyik legtapasztaltabb és legbölcsebb közép-európai sorstársunk, a lengyel Ryszard Kapuscinski.
Mi másból, ha nem ebből következnek a hisztérikus kitörései és elbizonytalanodásai, folytonos alak- és szerepváltásai? – jegyzem meg én. És meglehet, hogy annak a bizonyos, sokat emlegetett kelet-közép-európai szellemi megújulásnak talán épp ez lesz az alapfeltétele. Nem abban a mechanikus formában persze, ahogyan Marx Károly megjósolta. Az „elmélet” „anyagi erővé válását” és a „tömegekbe való behatolását” az 1969-es gdanski eseményekben volt alkalmam magamnak is megfigyelni. 10 évvel később aztán, a Varsói Magyar Kulturális Intézetben szereplőjévé válhattam annak a nagy, nemzeti happeningnek, amelyben a színház jelentős társadalmi erőket volt képes mozgásba lendíteni. Az ott töltött 5 év alatt jónéhány folyóiratcikkben, valamint a Bársonyos színházi forradalom című kötetben[8] próbáltam leírni ezt az élményemet.
Amint a posztmodern színház egyik teoretikusa, Jerry Rubin 1968. nyarán írta: „Bárhol is legyünk, valóságot teremtünk, ha megéljük fantáziáinkat. (…) A forradalom szerepe, hogy olyan színházat hozzon létre, amely forradalmi hivatkozási rendszert teremt.”[9]
Hát ezért kellett nekünk Prágába tankokkal bevonulni! Mert mi csak erőszak, tankok és vörös zászlók formájában tudjuk a forradalmat elképzelni. A párizsi diákok egyik legszebb jelszava azonban, éppen ez volt: „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét!” És ugyanmit mondjunk akkor mi, kelet-közép-európai öregdiákok, akik az életünket régóta már csak gondolatban éljük? Legközelebb a két moszkvai puccsban, majd a szovjet utódállamokban lezajló „színes forradalmakban” láthattuk, hogy a politikai happening és performance hogyan csap át egyféle, virtuális cselekvésbe. Az 1968-as folyóiratokban lapozgatva egyszer csak egy, a The Drama Reviewben megjelent felhívás tűnt a szemembe. – A Demokrata Párt augusztusban megtartandó nemzeti gyűlésére Abbie Hoffman yuppie teoretikus egy Festival of Life-nak elnevezett rendezvényt készített elő a chicagói Grand Parkban, több ezer meghívott számára. A szervezők fontosnak tartották megemlíteni, hogy ők gondoskodnak majd „jelmezről, festékekről és kellékekről”. Hogy mit is értettek ezen egész pontosan, azt sajnos már nem tudhattuk meg, mivel a rendezvénynek egy rendőrségi roham vetett véget. A popfesztiválnak nevezett rendezvények korábban is bevett formái voltak az amerikai politikának. A chikágói rendezvényen azonban, jól érezhetően, már valami másról, többről is szó volt. A szervezők ezen, a „nemzeti gyűlés” résztvevőivel tartott happeningen, minden, velük való előzetes egyeztetés nélkül, egy visszavonhatatlan politikai döntést akartak elérni. A szinte minden kelet-európai rendszerváltó pártnál alkalmazott amerikai tanácsadók jó munkájának eredményeként, mi is átvettük ezt a politikai technológiát. És az ilyesmit manapság már nálunk is forradalomnak szokás nevezni, minden további nélkül. Amint ez gyakran előfordul, a forgatókönyvet és a díszleteket felhasználta azonban a konkurencia is. És le is lett forgatva szépen minden, jelenetről jelenetre. – A magyar-osztrák határon rendezett, Trabant bemutatóval összekötött „turista happeningtől” a Fal lerombolásáig és a „bukaresti karácsonyig”, a pekingi Tiananmen téren és a moszkvai Vörös téren megrendezett „Szaturnáliától” a Kijev központjában, a Majdaneken felállított narancsszínű, jól fűtött, meleg étellel-itallal jól ellátott sátrakig, amelyeknek a költségéről alighanem szintén a rendezők gondoskodtak.
Az ellenkező látszat ellenére, ’68. tétje nálunk még nagyobb volt, mint Amerikában és Nyugat-Európában. Az oly szánalmasan hangzó „ideológiai fellazítás” jelentősége nagyobbnak bizonyult, mint a dollárkölcsönöké, amelyek betiltását a sokszor elhangzott fogadkozás ellenére, gyakorlatilag lehetetlenné tették. – Maga is anyagi, sőt politikai erővé vált. De az idő az emberi szellemnek és képzeletnek dolgozik, mégiscsak. ’56–ban Budapesten, majd ’68-ban, Prágában is kiderült, hogy egy ezer éves európai nagyvárost nem lehet tankokkal megszállni. És egy vérig sértett, megvető hallgatásba burkolózó országot tudtak csak elfoglalni Jaruzelski csapatai is 1981. december 13-án. A nép hallgatott, amint az a Borisz Godunov utolsó felvonásában történik. Lám, megint a színházhoz érkeztünk el, amint Mejerhold és Ilja Ehrenburg kulturális népbiztossági osztályvezető elvtársak is 1917-bent!
Tulajdonképpen ez történik Oroszországban ma is. A posztszovjet hatalom a megszokott, primitív módon nem képes már megbirkózni a feladatával. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a korbács és a mézes madzag egyhangú váltogatása ma már nem elég. Persze, nem könnyű tudomásul venni ezt. A sarkkörön túli Kola félsziget Szeverodvinszk nevű kikötőjében például, ahol a kiselejtezett szovjet atom tengeralattjárókat próbálják szétszerelni, a mérnökök nem akarnak hinni szemüknek a mérnökök. – Ezeknek a szörnyeknek az építői egyáltalán nem gondoltak rá, hogy alkotásaik valaha is elhasználódhatnak, megöregedhetnek, és egyszer majd szét kell szedni őket. A Harmadik Világháború afféle kamikazeharcosainak szánták ezeket a szörnyeket. Szándékuk szerint, a végső harc nukleáris tüzében kellett volna elégniük. E helyett jöttek a „bársonyos” és „színes”, meg a színházi forradalmak, és mindez bekövetkezett, világháború nélkül is.
Látjuk tehát, hogy a politika Kelet-Európában is egyre inkább virtuális, vagy ha úgy tetszik, posztmodern, esetleg művészeti eseménnyé válik. – Az ukrán választások például, egy nagy nemzeti színjáték (harci játék) formájában zajlanak, a kijevi Krescsatiktól és Majdanektől a lembergi és az ungvári főutcáig. És majdnem mindegy is, hogy ki lesz éppen a győztes. a posztszovjet politika hogyan használja fel a kultúra díszleteit a maga valóságos arcának elfedésére. Az utóbbi két évtizedben Oroszország még a korábbi mutatványait is felülmúlta. A tekintélyuralmi korszak tapasztalatain edzett egyházi és művészeti kultúrája örökifjú hordozóinak segítségével átbújt még a „létező” és „emberarcú” szocializmus fából vaskarikájánál is szűkebb tűfokon.
„Vajon nem paródia-e? – „Harold-köpenyt hord – s moszkvai…”- kérdezi Puskin nem minden irónia nélkül, mindjárt verses regényének legelején, a legoroszabban orosz hős, a „felesleges ember” prototípusának, Anyeginnek a bemutatásakor. Így reagálnak az óta is minden nyugati dologra az oroszok. – Tudják, hogy az átvétel előbb-utóbb kerülhetetlen lesz a számukra. De jól tudják azt is, hogy az ő kiadásukban az csak szánalmas utánzat lehet. És ezzel el van intézve a dolog, legalább is, egy időre. Ez az a fogás, amellyel ez az ország évszázadok óta el próbálja kerülni a nyugat-európai típusú kapitalizmus és demokrácia átvételét, vagy bármi más, valóságos változást. Egy ünnepélyesen előadott, nagy paródia ez, amelybe megpróbálják belefoglalni minden valóságos, vagy csak képzelt, morális és szellemi tőkéjüket. A nyomok most is a színházhoz vezetnek. Ennek, a Magyarország számára is olyan sok veszélyt, de talán néhány kihasználandó lehetőséget is jelentő, ravasz fogás tanulmányozásának szeretném szentelni a még hátra lévő esztendőimet.
[1]Ady Endre: Irodalmi háborgás és szocializmus. Szocializmus, 1909. január 16. 112. old.
[2] 21. Század Kiadó. Budapest. 2020.
[3] Guy Duancey: Összeomlás után. Göncöl Kiadó. 1996. 46, 47. old.
[4] Heti Válasz. 2015. április 23. 78. old.
[5] A klasszikus példa: a 100 év előtti Krakkó esete, amely a 3 részre szakított Lengyelország szellemi központja volt, az Osztrák-Magyar Monarchia kebelében. Egy – nem is akármilyen – kulturális nemzet fővárosa egy tőle teljesen idegen politikai nemzettestben. Mert ahogyan Lukács György 100 éve megjelent A modern dráma című korszakos művében nem találjuk meg az akkor még csak 4 éve halott Csehov nevét, úgy hiába keressük a modern dráma egyik zseniális megalapítójának, a Stary Teatr akkori igazgatójának, Wyspianskinak a nevét is. Jól tudjuk azonban, hogy mit jelent ez a két életmű a két nemzet – és a Világ – kultúrája számára.
[6] Kommentárok Pethő Bertalan ’poszt-modern’ – téziseihez. – A posztmodern mérlegen Konferencia. 1990-2010.
[7] Ryszard Kapuscinski: id.mű. 64. old.
[8] Liget. 2005.
[9] Richard Schechner: Barátságos és barátságtalan inváziók: a direkt színház dramaturgiája. Theatron. 2008. 1-2. sz. 69. old.