2021. augusztus
Érdekes kérdés, hogy miért került sor a 20. század kilencvenes éveiben szinte egyetlen pillanat alatt, egyszerre az összes volt kelet-európai szocialista országban piacgazdasági átmenetre, valamint, hogy milyen következményei voltak annak az egyes országokban. Közismert, hogy az európai szocialista országok jóval lassabb gazdasági növekedést mutattak fel a II. világháborút követően, mint a többi európai ország, valamint az alapvető fogyasztási cikkek terén is állandó hiány mutatkozott ezen országokban. Különösen nagyra nyílt a növekedési olló Ausztria és a többi kelet-európai szocialista ország között, ami nem meglepő módon éppen a magyarokat zavarta a leginkább, egyrészt azért, mert korábban Magyarország egyetlen közös országot alkotott Ausztriával, másrészt mivel a két ország közvetlenül határos egymással és ezért adódott az összehasonlítás köztük. Majd aztán a hosszú évtizedek után hirtelen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején megindult a kelet-európai országok piacgazdasági átalakulása. Felmerül azonban a kérdés, hogy miért történt ez meg, és miért pont akkor, amikor megtörtént?
Magyarország gyors leszakadása a II. világháború után és lassú felzárkózása a rendszerváltást követően Ausztriához képest
Forrás: Maddison Project Database, version 2020. Bolt, Jutta and Jan Luiten van Zanden (2020)
Átgondolva a kelet-európai átmenet okait, arra az eredményre juthatunk, hogy míg a nagy nyugati országok a kisujjukat sem mozdították az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években az egymást követő kelet-európai népi felkelések idején, mint például 1953-ban (Berlin), 1956-ban (Budapest), 1968-ban (Prága) vagy 1978-80 (Gdansk és Varsó) esetében, 1988-1990 során ugyanezek a nyugat-európai és amerikai politikusok hirtelen nagyon aktívak lettek, így például nem csak tömegesen meghívták az ígéretesnek látszó kelet-európai ellenzéki politikusokat, mint például Orbán Viktort, illetve az akkoriban még szövetséges SZDSZ és FIDESZ több vezetőjét tanulmányutakra Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, hanem anyagilag is támogatták az egyes szocialista országokban az ellenzéki szervezetek és az azt támogató, népszerűsítő szamizdat irodalom kialakulását és munkáját.
A kilencvenes évek elején a kelet-európai országokban végbement piacgazdasági átmenetnek nyilván több oka is volt, többek közt a Szovjetunió gazdaságának szinte teljes összeomlása az amerikai „Csillagháborús Tervek” (Strategic Defence Initiative) kezdeményezésre adott inadekvát és nagyon drága szovjet válaszok következtében, a csúcsra járatott és egyre drágább szovjet fegyverkezés, vagy éppen az afganisztáni, szintén nagyon drága szovjet katonai és politikai beavatkozás véres kudarca. Ugyanakkor talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a kelet-európai piacgazdasági átmenet erőteljes nyugati támogatása a nyolcvanas évek végén feltehetően szorosan összefüggött a neo-globalizáció munkaerő és piac igényeinek alakulásával is.
Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy a globalizáció folyamata tulajdonképpen már több száz éve elindult. A globalizáció gazdasági aspektusa kezdetben a nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó jelentős nemzetközi kereskedelemmel, illetve az emberek földrajzi vándorlásaival (önkéntes, azaz a migráció formájában megvalósult, vagy éppen kényszerített, azaz rabszolga kereskedelem) kezdődött, majd fokozatosan megjelent a nemzetközi tőkeáramlás is. Azonban egészen a 20. század utolsó harmadáig nem jöttek még létre valódi globális nagy vállalatok, ugyanis hiányoztak ahhoz azok az információátviteli és szállítási eszközök, amelyekre feltétlen szükség lett volna ahhoz, hogy az ilyen nagyvállalatokat világméretekben lehessen irányítani és működtetni.
Új fejleményt jelentett a 20. század végén az úgynevezett neo-globalizáció, vagy más néven a hyper-globalizáció[1] megjelenése, vagyis a nagy nemzetközi vállalatok kialakulása és ezen világméretű vállalatok eredményes működése, ami nyilvánvalóan összefüggött a globális információáramlás, az infokommunikációs forradalom és a nemzetközi szállítás felgyorsulásának folyamataival, vagyis azzal, hogy a hetvenes évek során megjelentek azok a technikák, amelyek lehetővé tették a globális nemzetközi világméretű vállalatok kialakítását, működtetését és egységes irányítását. E technológiák közt a legfontosabb az információátvitelt biztosító internet megjelenése volt. De a nemzetközi vállalatok hatékony működésének voltak szállítási előfeltételei is: a nagyméretű repülőgépek, a hatalmas szállító hajók, és a nagy teljesítményű vasutak mind a nemzetközi szállítási költségek jelentős csökkenését eredményezték. A világméretű transznacionális vállalatok (TNV-k) legfontosabb célja épp úgy profit maximálása volt, mint a kisebb méretű piacgazdasági vállalkozásoknak, azzal a különbséggel, hogy a transznacionális vállalatok a világméretű közös vállalati profit maximalizálására törekedtek. A globális profit maximalizálásának egyik legkézenfekvőbb eszköze a Globális Értékláncok, a Global Value Chains (GVC) földrajzi optimalizálása volt, vagyis az, hogy a vállalaton belül az egyes tevékenységeket azon országokba telepítsék, ahol azok a leggazdaságosabban működtethetők. Az alacsony hozzáadott értéket adó tevékenységeket (mint pl. összeszerelést) az olcsó bérű országokba, míg a nagy hozzáadott értékű munkákat azon országokba helyezték, ahol sok jól képzett, ugyan esetenként drágább, de magas hozzáadott értéket termelő munkaerő található (ilyen például a pénzügyi tervezés, a kutatás-fejlesztés, a marketing, vagy az „after sales” tevékenységek stb.).
Ugyanakkor a nyolcvanas évekre Nyugat-Európában (főként a nyugati szakszervezetek hatékony tevékenysége nyomán) nagyrészt elfogytak az olcsó bérű munkások, de ahogy körülnéztek a világban a nagy multik tulajdonosai és menedzserei, azt látták, hogy nem túl távol Nyugat-Európától van egy országcsoport, ahol a munkaerő nem csak jólképzett és fegyelmezett, de nagyon olcsó is egyúttal. Ez volt a kelet-európai szocialista országok csoportja.
Ezért aztán ezek a nagy transznacionális vállalatok igyekeztek vagy a Kelet-Európában meglévő termelési kapacitások felvásárlásával, vagyis privatizáció révén, avagy új kapacitások kialakításával, vagyis „zöldmezős beruházásokkal” a kelet-európai térségben kialakítani azokat az alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket (tipikusan összeszerelést) végző leányvállalatokat, amelyekhez otthon, azaz a centrum országokban már csak nagyon drágán találtak volna munkaerőt. Azáltal, hogy az olcsó, de fegyelmezett és viszonylag jól képzett kelet-európai munkaerőt be tudták vonni a leányvállalataik munkájába, kétségtelen versenyelőnyre tehettek szert a csak az otthoni, Nyugat-Európai, Japán és amerikai drágább munkaerőt alkalmazó versenytársaikkal szemben.
Mindennek az előfeltétele az volt, hogy ezek a kelet-európai országok tegyék jogilag lehetővé a külföldi beruházásokat, valamint a megtermelt profi kivitelét, és könnyítsék meg a szállítást, részben az autópályák és vasutak fejlesztésével, részben pedig a vámok jelentős csökkentésével. A szükséges jogi feltételek megteremtéséhez fontos volt az úgynevezett „Washingtoni Konszenzus” ajánlásainak kelet-európai átvétele is.
Ezen ajánlások közt a három legfontosabb az volt, hogy a gazdasági sikerhez szükség van
- privatizálásra;
- deregulációra;
- valamint a gazdasági liberalizáció gyors levezénylésére.
Ehhez még hozzájárult a kelet-európai, helyi (nem túl nagy, de mégis létező, nyugati termékekre kiéhezett) piac felvásárlásának vonzó lehetősége is, amivel rendszerint éltek is a nemzetközi nagyvállalatok, valamint, hogy a helyi munkahelyteremtésben politikai okok miatt érdekelt, és éppen ezért az új beruházásokra vágyó helyi politikusok szívesen adtak jelentős támogatásokat a külföldi cégeknek annak érdekében, hogy országukba érkező új beruházások révén csökkentsék az átmenettel együtt járó munkanélküliséget. Továbbá az is fontos volt, hogy a külföldi beruházások becsalogatása érdekében mesterségesen alacsony profitadót (TAO-t) ajánlottak a külföldi nagyvállalatoknak, aminek révén komoly transzfer pricing (azaz profit adó elkerülési) lehetőség nyílt a TNV-k számára.
Az 1990-es évek piacgazdasági átmenete után a transznacionális vállalatok rendszerint igyekeztek a saját érdekeik szerint befolyásolni, uralni a kisméretű kelet-európai országokat. Jugoszlávia és Csehszlovákia, valamint a Szovjetunió szétesése után ez jóval könnyebb lett, mint ahogy az egyébként lett volna. Ennek a dominanciának a sikere természetesen az egyes nemzetállamok és a transznacionális vállalatok, a multik közötti erőviszonyoktól függtek.
A nagy nemzetközi vállalatok hozzáadott értékét és az egyes országok GDP-jét viszonylag könnyen össze lehet hasonlítani, mert mind a GDP, mind a vállalati hozzáadott érték hasonló, alapvetően hozzáadott érték típusú mérőszám. Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) által a 21. század elején készített elemzésből jól látható, hogy az ezredfordulón a nagyobb országokban, mint pl. az USA, Japán, Németország, Görögország vagy akár a Fülöp-szigetek esetében rendre magasabbak voltak a hozzáadott értékek (GDP, azaz a bruttó hazai termék), mint a nagy globális Transznacionális Vállalatok (TNV) hozzáadott érték adatai. Eközben a kisebb országok, mint például Magyarország, Csehország, Horvátország, Szlovákia, Szlovénia, vagy a területét és lakosságszámát illetően nagyobb, de gazdasági erejét tekintve elég csekély Ukrajna, mind kisebb GDP-vel rendelkeztek, mint a nagyobb Transznacionális Vállalatok (például a Ford Motor, a Daimler Chrysler, a General Electric, a Toyota, a Royal Dutch Shell vagy a Siemens) globális vállalati hozzáadott érték adatai.
Ebből persze az is következik, hogy a kisebb kelet-európai országok jelentősen alkuerő hátrányban voltak a transznacionális vállalatokkal szemben[2]. Gyakran fordult elő, hogy egy-egy nagyobb beruházás esetében a multik megversenyeztették a kisebb országokat, nagyobb kedvezményeket és támogatásokat zsarolva ki a helyi, gyakran korrupt politikusoktól. Ebből aztán az is következik, hogy amennyiben a legkisebb országok eredményesen szembe akarnak szállni a nagy multikkal, akkor jó, ha minél nagyobb gazdasági és/vagy politikai entitásokhoz csatlakoznak. Valószínű, hogy az Európai Unió (megfelelő szándékok esetén) jó védelmet tudna nyújtani a Transznacionális Vállalatok erőszakosabb fellépése ellen. Az egységes minimális nagyvállalti adókra vonatkozó EU javaslat, amelyhez nagyon hasonló ötleteket adott elő az OECD, illetve az amerikai elnök, Joe Biden is, esetleg egy jó irányban tett lépésként értékelhető a kisebb államok számára, akik eddig jelentős mértékben szenvedtek a nagy multik zsarolásaitól…
A nagy transznacionális vállalatok mérete az egyes országokhoz hasonlítva 2000-ben
Forrás: UNCTAD World Investment Report, 2002.
Végső soron tehát a kisebb kelet-európai országoknak a nagy multikkal való szembeszálláshoz valószínűleg nem kevesebb, hanem inkább több EU-ra lenne szükség, feltéve természetesen, hogy az EU döntéshozó rendszerein belül megfelelő érdekérvényesítést harcolnak ki ezek a kisebb kelet-európai országok. Sajnos ezt a kisebb államok általában nem így látják, amit a főként az adócsalásból élő Észak-Írország, Luxemburg vagy Monaco esetében még meg lehetne érten, de a kisebb kelet-európai országoknál már kevésbé.
Ugyanakkor kérdéses, hogy a kisebb kelet-európai országok egyes vezető politikusai mennyire kívántak ellenállni a nagy transznacionális vállalatoknak. Tény, hogy több helyen előfordultak gyanús privatizálási ügyletek, amikor a helyi politikusok (a politikai bal és jobboldalon egyaránt) olyan „üzletembereket” juttattak tulajdonhoz, akik ezen politikusokhoz közel álltak, és akik később támogatták azok hatalmon maradását. De szintén előfordult, hogy a nagy transznacionális vállalatok juttattak megvesztegetési pénzeket, azaz úgynevezett „alkotmányos költségeket” egyes helyi döntéshozóknak kedvező privatizálási döntésekért, és/vagy további támogatásokért. A helyi volt párt és titkosszolgálati elit privatizálásának támogatása leginkább Oroszországban volt jellemző az átmenet évei során, de előfordult több más kelet-európai országban (mint pl. Szlovákia, vagy Magyarország) is, hasonlóan a multik által egyes politikusoknak kedvező döntésekért juttatott „alkotmányos költségekhez”.
A kilencvenes évek elején megkezdődött, külföldi beruházásokon alapuló fejlődés egy ideig gyors gazdasági növekedést[3] eredményezett Kelet-Európában, és segített felszívni az átalakulás során kialakult hatalmas munkanélküliséget is. Aztán később ez a gyors növekedés lelassult, és kezdett kialakulni a közepes jövedelmi csapdának („middle income trap”) nevezett jelenség, amely számos, kezdetben gyorsabb növekedést mutató elmaradottabb ország esetében másutt is megfigyelhető volt. Ennek az elsődleges oka feltehetően az volt, hogy a nagy multik elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy az olcsó bérű dolgozókkal előállítható, alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket telepítsék ezekbe az elmaradott térségekbe, mint például a volt szocialista országok, míg a képzettebb munkaerőt igénylő, magasabb hozzáadott értékű tevékenységeket rendszerint megtartották a nyugat-európai „centrum országokban”. A kisebb volt szocialista országok a térségben nem igazán voltak képesek arra, hogy saját erőből, saját nemzeti vállalataik révén gyorsabb fejlődést érjenek el, már csak azért sem, mert ahhoz jelentősebb beruházásokat kellett volna az emberi erőforrásokba (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) eszközölni, erre viszont ezen kelet-európai országok politikusai rendszerint nem voltak képesek vagy éppen hajlandók.
A Maddison adtabázis adatai végül is jól mutatják, hogy a kelet-európai országok esetében a vásárlóerő paritáson számított egy főre eső GDP adatokban alig látható tényleges felzárkózás Ausztriához 1990 és 2018 között.
Forrás: Maddison Project Database, version 2020. Bolt, Jutta and Jan Luiten van Zanden (2020)
Ennek nyomán a magasabban képzett helyi szakemberek az Európai Unióhoz való csatlakozást követő szabad munkaerőmozgás megjelenése nyomán nagy számban mentek el dolgozni külföldre, aminek a következtében még nehezebbé vált ezen kelet-európai országok a fejlettebb centrum országokhoz való felzárkózása.
Mindezek után nem meglepő módon alig csökkentek a volt szocialista kelet-európai országok és fejlett Nyugat-Európa között a fejlettségbeli különbségek, noha a rendszerváltás fő ígérete éppen az volt, hogy viszonylag gyorsan fel lehet zárkózni a fejlett európai országokhoz. Ez a lassú felzárkózás különösen fájó volt Magyarország esetében, mivel a magasan fejlett Ausztria volt számára a legközelebbi nyugati ország, amely korábban, még a két háború között, csak kis mértékben volt gazdagabb Magyarországnál, és a közös hagyományok miatt legalábbis elvben a különbségek csökkentése, a felzárkózás könnyebbnek ígérkezett.
Ez a viszonylagos lassabb fejlődés nagy mértékben hozzájárult a térségben a rendszerváltással, a piacgazdasági átmenettel való elégedetlenség erősödéséhez, ami nem meglepő módon a populista politikák, illetve az idegengyűlölet felerősödését eredményezte.
Van-e (lett volna-e) más fejlődési út?
Talán igen. Van néhány olyan kelet-európai állam, amely a rendszerváltást követően láthatóan elkerülte a „közepes jövedelmi csapdát” és még a helyi politikai elit tagjai is talán sikeresebben tudtak együttműködni egymással.
Magyarországhoz képest a többi kelet-európai ország, vagyis Bulgária, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Csehország, Románia, Szlovákia és Szlovénia nagyon hasonló gazdasági növekedést mutattak fel, amit az IMF egy főre eső GDP adataiból jól láthatunk. Esetleg csak egyetlen komolyabb kivételt láthatunk e téren, nevezetesen Észtországot, ahol talán sikerült oly módon fejleszteni a gazdaságot, hogy nem vált az ország sem az oligarchák, sem a transznacionális vállaltok zsákmányává.
Az Euronews 2021 augusztus 20-án egy részletes elemzést készített Észtország gazdasági sikereinek okairól, és annak szerintük a legfontosabb oka az volt, hogy határozott kisvállalkozás fejlesztési tevékenységet folytattak, és ennek nyomán számos start up vállalkozás kezdett dinamikus növekedésbe. Ebben az országban alapították többek közt az olyan IT cégeket, mint például a Magyarországon is ismert TranferWise, Taxify, vagy a Bolt. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy Észtországban már korán jelentős erőfeszítéseket tettek az internet fejlesztésére és elterjesztésére, valamint az oktatás fejlesztésére[4].
Forrás: IMF, Datamapper
Az Euronews szerint fontos körülmény volt az is, hogy az átmenet után Észtországban hiányoznak azok az oligarchák, amelyek más kelet-európai országokban gyakran egész gazdasági ágazatokat uralnak.
Végül tehát Észtország példája feltehetően azt mutatja, hogy nem szükségszerű minden kelet-európai országnak beleesni a közepes jövedelem csapdájába és feltehetően el lehet kerülni mind a komprádor kapitalizmust, vagyis a nagy transznacionális vállalatoknak való totális kiszolgáltatottságot, mind az erkölcsöket végletesen lerontó crony kapitalizmust, az oligarcha rendszert is.
Kelet-Európa a globalizáció rendszerében: a robotizáció esetleges későbbi következményei
Láttuk, hogy a kelet-európai országok milyen fontos szerepet töltenek be a neo-globalizáció rendszerén belül azáltal, hogy a viszonylag olcsóbb bérű munkaerőt igénylő tevékenységeket a nagy transznacionális vállalatok ide telepítették ki. De mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt már sokkal kevésbé lesz szükség arra, hogy a TNV-k oly módon optimalizálják értékláncaikat, hogy bizonyos tevékenységeket kitelepítenek olcsó bérű, távolabbi országokba? Ugyanis az is egy jó megoldás lenne számukra, ha a piacok közelébe telepítenék a robotokat, amelyek a világon bárhol olcsóbban üzemeltethetők, mint bármilyen élő dolgozó. A robotokat nem kell etetni, szórakozást és lakást biztosítani számukra, nem kell tehát azoknak bért sem fizetni, csupán a beszerzés és az esetenkénti felügyelet, karbantartás vagy korszerűsítés kerül a tulajdonosoknak pénzbe…
Ebben az esetben azon országok, amelyek eddig eredményesen küzdöttek a külföldi beruházásokért a munkabérek alacsonyan tartásával, hirtelen kieshetnek a rendszerből. Ezen országok számára a nagy TNV-k leányvállalatainak helyben tartására csak az mutatkozhat esélynek, amennyiben magasabban képzett, robotokkal nem kiváltható minőségi munkát tudnak számukra kínálni[5]. Ez azonban ismételten csak az emberi tőkébe történő beruházásokat (oktatást, egészségügyet, szociálpolitikát) igényli. Ugyanazt, ami a haza kis és középvállalkozások fejlesztéséhez is elengedhetetlen lenne.
A kilencvenes évek kelet-európai átmenetének értékelése
A kelet-európai szocialista országok a második világháborút követő évtizedekben végsősoron eléggé kiábrándító teljesítményt nyújtottak, mind gazdasági, mind életminőségi, mind politikai szempontból. Bár nem egészen világos ma még, hogy a 21. században a gazdasági növekedés milyen következményekkel jár majd hosszabb távon az emberiség, vagy az egész Föld élővilága számára, az már ma látható, hogy a 20. század hatvanas éveiben a Római Klub jelentése sok nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmet, amikor azt állította, hogy a nyakló nélküli gazdasági növekedés nem lesz sokáig a Földön fenntartható. Sajnos azonban a jelentésben elsősorban a kimerülő erőforrásokat emelték ki a szerzők, és nem a környezet szennyezés problémáit. Aztán a 20. század utolsó éveiben úgy tűnt, az erőforrások egyáltalán nem akarnak kimerülni, sőt, újabb és újabb nyersanyag és energiahordozó lelőhelyeket fedeztek fel az évek során, tehát úgy nézett ki, hogy a Római Klub elemzői nagyon mellé lőttek az erőforrások kimerülésének megjóslásával.
Napjainkra azonban már látszik, hogy mégiscsak igaza volt a jelentés szerzőinek, bár egyáltalán nem az erőforrások kimerülése, hanem sokkal inkább a gyors gazdasági növekedés nyomán egyre kezelhetetlenebb szennyezőtevékenység okoz nagy problémákat. Ennek ez egyik legfeltűnőbb következménye, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése nyomán keletkező üvegház hatású gázok kibocsátásának növekedése nyomán a Föld átlaghőmérséklete folyamatosan emelkedik, a sarki jégsapkák felolvadnak, a tengerek szintje emelkedik, valamint jelentős légköri anomáliák is megjelennek, egyre több trópusi jellegű vihar keletkezik már a mérsékelt égövben is. Ezen túl a természetes élő környezet rombolása, főként az erdőirtások nyomán csökkenő természetes élőhelyek miatt egyre több vadállat kénytelen az egyre szaporodó emberek közvetlen közelében élni, ami felerősíti az állatokról az emberekre átugró kórokozók veszélyeit (zoonózisok), mint például a 2019-es koronavírus okozta pandémia volt, amely sokkal nagyobb közegészségügyi gondokat okozott, mint más hasonló betegségek az elmúlt évtizedekben. Hasonlóképpen a műanyagok természetbe és az élelmiszerláncba jutása is komoly közegészségügyi problémák forrása napjainkban.
Ma sok esetben az érzésünk lehet, mint amikor valaki egy póznán mászik fölfele és a pózna végénél ki van téve egy tábla, hogy „Ez a pózna vége, tovább mászni tilos!”, de ennek ellenére emberünk legyint, és azt hangoztatja, hogy „senki se korlátozza őt szabadságában és önmegvalósításában”, és tovább mászik egészen addig, amig le nem esik és jól össze nem töri magát.
Az emberiség minden jel szerin mára már erősen megközelítette az ökológiai pózna végét. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a 19. század végéig, a 20. század közepéig olyan alapvető igények sem lettek kielégítve, amelyek miatt az emberi jólét komolyan sérült, és ezért valószínűleg igaza volt mindenkinek, aki egy társadalom sikerét az általa megtermelt javak és szolgáltatások volumenével mérte. Ma már egészen más a helyzet, és senki sem tudja, miként lehetne a gazdasági növekedés nem kívánatos hatásait mérsékelni. A végén még az is kiderülhet, hogy a közepes jövedelem csapdája egyáltalán nem is olyan rossz dolog az egész emberiségnek. Valószínű az is, hogy egészen mostanáig nem megfelelő mérőszámokat használtunk a gazdasági teljesítmények mérésére. Sokan állítják a közgazdászok körében is, hogy nem a gazdasági növekedés, hanem a társadalmi-gazdasági fejlődés mutatószámai lehetnek a megfelelőbb mérőszámok. Sajnos azonban, míg a gazdasági növekedést a GDP-vel és hasonló típusú mérőszámokkal viszonylag egyszerűen lehet mérni, a társadalmi-fejlődés esetében ez már sokkal nehezebb, összetettebb feladat.
A kelet-európai átmenet politikai következményei
A kelet-európai térségben gyakorlatilag két nagy politikai irányzat volt található a rendszerváltás körüli időben, vagyis a 20. század végén, 21. század elején:
- a nagy transznacionális vállalatok érdekeit képviselő politikai erők, akiket talán a legjobban „komprádor politikai elit” névvel illethetünk;
- valamint azok a hazai tőkésosztály megerősítését célzó, egyébként gyakran keletre húzó politikai csoportok, amelyeket a hazai tőkéseket kívánták segíteni. Nem véletlen, hogy ezek a politikusok sok esetben a hazai tőkésosztály azon elemeit támogatták, amelyek közel álltak személy szerint ehhez a politikai elithez, és amelyek anyagilag is meghálálták ezt nekik, és éppen ezért azokat a hasonlóképpen működő fülöp-szigeteki, Marcos elnök körüli csoportok közismert nevével „cronyista” politikusoknak nevezhetjük[6].
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kelet-európai politikai elit egy része egyszerre igyekszik a komprádor burzsoázia és a cronyista politikusok szerepét eljátszani. Előfordul, hogy ugyanaz a párt, vagy uralkodói elit csoport egyszerre nyújt hatalmas kedvezményeket a nemzetközi transznacionális vállaltoknak míg a másik oldalon a hazai tőkésosztály megteremtését szorgalmazza. Ez utóbbi azonban gyakran csak azokat hozzájuk közelálló csoportok támogatását jelenti, akik képesek hatékonyan támogatni ennek a politikai csoportnak az uralmát, anyagi gazdagodását. A transznacionális vállalatok támogatása révén ez az uralkodó elit sokszor igyekszik megvásárolni a nyugat-európai politikusok jóindulatát annak érdekében, hogy nézzék el a minden morális értékkel és keresztény alapelvvel szembenálló korrupciójukat és antidemokratikus viselkedésüket.
Természetesen nagyon kevesen látták vagy látják ma is a térségben a szembenálló politikai csoportok valódi érdekeit és céljait, sőt sok esetben még ezen csoportok tagjai, illetve azok támogatói (enyhén lenéző, de elterjedt kifejezéssel élve: a politikai talpasai) sem nagyon voltak tisztában ezen valódi érdekekkel. Az azonban nagyrészt világos volt, hogy az egyik csoport, a „komprádor politikai elit” általában a nyugati értékeket hirdette és az Európai Unióhoz való kapcsolódást, illetve az Európai Unióval való szoros kapcsolatok fenntartását szorgalmazta, ugyanakkor a „crony capitalist elit” a nyugati értékekkel szemben inkább a keleti értékeket hangsúlyozta, amit annál könnyebben tehetett meg, mivel a hasonlóképpen a helyi gazdasági csoportok fejlesztésére törekedtek a távol keleti országok is. Sőt, az elmúlt évtizedekben a távol-keleti országok gazdasági növekedése (itt szándékosan nem gazdasági fejlődést írunk) rendre felül is múlta a nyugati típusú demokráciák növekedési ütemeit[7]. Az azonban világos, hogy mind a komprádor kapitalizmus, mind a cronyizmus hosszú távon rongálja az illető országok gazdaságát, társadalmát, elemi erkölcsiségét, és ezzel komolyan hátráltatja ezen kelet-európai országok jövőbeli társadalmi-gazdasági fejlődését is.
Ugyanakkor az is tény, hogy egyfelől az amerikai, illetve nyugat-európai másfelől az orosz, illetve a kínai hatalmi központok közti élesedő szembenállás erősen lecsökkenti a kelet-európai hatalmi elit mozgásterét: az amerikai és a nyugat-európai uralkodó csoportok sok mindent elnéznek a kelet-európai politikusoknak, különösen, ha a transznacionális vállalatok számára egyre jelentősebb támogatásokat adnak, de azt már sokkal nehezebben tolerálják, ha ezek az uralkodó csoportok nyitni akarnak Oroszország vagy Kína felé. És ma ez Kelet-Európában több helyt ez történik.
Érdekes módon napjainkra olyan éles szakadás keletkezett a kelet-európai, azon belül is főként a lengyel és a magyar politikai eliten belül, ami nagyon hasonlít az első világháborút megelőző évek során tapasztalt Osztrák-Magyar Monarchián belüli politikai szakadásokra, és félő, hogy ennek is hasonló tragikus következményei lesznek, mint a 20. század eleji monarchiabeli politikai elitek vak és értelmetlen szembenállásainak volt, ami egyenesen vezetett el az első világháborúhoz, annak tragikus elvesztéséhez, majd a Párizs környéki békék következményeihez.
Ez a látszólag kibékíthetetlen szakadás már ma is megvan például a magyar nyomtatott és internetes sajtón belül is, valamint a kormánypárt és a vele szembenálló ellenzék közti vad, nemtelen csatározásokban, és lehetséges, hogy a 2022-es magyarországi választások során ez még csak élesedni fog.
2021. augusztus
[1] A globalizáció új fejleményeivel többek között Paul Krugman, Joseph Stiglitz és Dani Rodrik foglalkozott behatóbban az elmúlt évek során.
[2] Még a kilencvens évek második felében Párizsban egy taxisofőr említette nekem, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése milyen rossz volt szerinte ezen országok számára, miközben a nagyvállalatok profitáltak abból. Bár a cseh, a szlovák, a horvát, a szlovén makedón, montenegrói, illetve szerb emberek nem feltétlenül osztották ezt a megállapítást, de mégis figyelemre méltó véleményt jelent a párizsi taxisofőr megjegyzése…
[3] Azonban ne feledjük, a gyors növekedés nem jelent automatikusan gyors fejlődést is, erről később majd bővebben írok.
[4] Ugyanakkor talán azt sem szabad elfeledni, hogy ez az ország hagyományosan képzett lakosággal rendelkezett az elmúlt évszázadok során, valamint a szétesett Szovjetunióban is magasabb hozzáadott értékű tevékenységek folytak itt. Valamint talán az is hozzájárult a sikerekhez, hogy a kicsiny Észtországban az észtek komoly orosz nyomást kellett elviselniük az elmúlt évtizedekben, ami jelentős nacionalista lendületet adott az észteknek.
[5] Ma még nem egyértelmű, mely tevékenységeket nem lehet robotokkal kiváltani, és az pláne nem, mi lesz a helyzet e téren néhány év vagy évtized múlva…
[6] A Fülöp-szigeteki diktátor, Ferdinand Marcos uralmát nevezték „crony capitalism”-nak, vagy „cronyismus”-nak, vagy magyarul haveri kapitalizmusnak, ahol a crony a haverokat jelenti angolul. Ez azt jelentette, hogy elsősorban (sőt később kizárólag) csak Marcos elnök „haverjai” kaptak kormányzati támogatásokat.
[7] Elég sok vita van arról a szakemberek körében is, hogy a távol-keleti „fejlesztő állam” mennyire felel meg inkább az ottani értékrendszernek oly módon, hogy az egyéni korrupciót ne valósítsa meg, és mennyiben lehet az ilyen értékrendszereket más civilizációkban átvenni, de ennek a tárgyalása meghaladná ennek a munkának a kereteit.