„Jöjjetek, szálljunk vitába! – mondja az Úr.
Ha vétkeitek skarlátpirosak,
lehetnek-e fehérré, mint a hó,
Ha vörösek, mint a bíbor,
lehetnek-e fehérré, mint a gyapjú?”Ézsaiás könyve 1. 18-20. [1]
Könyvnap van, de a könyveknek igazi jelentősége nincsen még nálunk. Több, mint egy éve már, hogy a XXI. Század Kiadónál megjelent Simonyi Ágnes fordításában Ferenc pápának Austen Ivereigh íróval, teológus professzorral együtt, a világjárvány eddigi hullámai idején megírt Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című esszé- és tanulmánykötete.[2] Mivel még nem éppen ez ömlött a vízcsapból, a szélesebb közvélemény nem is igen figyelt fel rá akkor. Aligha vettem volna újra elő a polcon egyre magasabbra szoruló égszínkék kis könyvet magam is, ha nem figyelmeztetnek az illetékesek, hogy – némi félreértések és megfontolások után – néhány napon belül megérkezik hozzánk az Eucharisztikus Világkongresszusra mégis, és misét celebrál majd a Hősök terén a szerző. Így már egészen más!
Bevándorolt olasz szülőktől Argentínában született és nevelkedett, majd érsekként is kerékpáron közlekedett. Jól odafigyelt közben a látottakra és hallottakra, így aztán, több kemény testi és lelki próbatétel után, gondolkodóvá érett. Ma a világ egyik legismertebb, a katolikus egyház fejévé választott, spirituális vezetője. Meghallgatására nemcsak 5 kontinens 40 országából érkeznek küldöttek, de még a szomszédos országokból is tízezrek készülnek a Hősök terére. – Egyesek két hét karantént vállalva ennek kedvéért, a hazatértük után.
Valljuk be, hogy a kerékpározás nálunk ma nem az elsősorban az ilyen pályára készülők kiváltsága. Hiába vannak tele például, mind az ELTE, mind a Katona József Színház melletti kapualjak a professzorok és a művészek kerékpárjaival, senki sem kíváncsi álláspontjukra, mondjuk az afgán migránsok befogadása, vagy az atlétikai világbajnokság megrendezésének ügyében. És nincsenek egyedül ezzel. Vasárnaponként, a családi ebédnél – ha van is még ilyen – szintén nem az a téma, hogy miről beszélt ma a szószéken az „atya”.
Elnézést kérek a familiáris, maradi szóhasználatért! Sorstársainknál, a többi kelet-közép-európai országban azonban még mindig ezzel a címmel tisztelik meg a lelkipásztorokat. Tudom, hogy mi, persze, Nyugat vagyunk már. Nálunk még a vér szerinti apa is csak ritkán kap helyet az asztalfőn, mert hiszen a panelbe maga a családi asztal sem fér be. A fő helyet a tévé foglalja el, amelyben a nagyokosok prédikálnak, és Lagzi Lajcsi muzsikál. – Aki ezen tudna változtatni, az lenne itt igazán „nagy” okos!
De, „hátha mégis, úgy lehet”, mondja szegény öreg Mikhál bán a legnagyobb nemzeti drámánkban. Akkor sajnos, nem neki lett igaza. Ám a királyné-gyilkolás és a Petur vezette, eleve bukott felkelés után az Aranybulla szerző II. Endre őt bízza meg mégis Bánk egyetlen fiának a felnevelésével – Bojóthyában. Ebből még sok minden következhet.
A pápalátogatás előtt vagy után, ezt a könyvet mindenesetre újra el kell, hogy olvassuk, méghozzá – figyelmesen! Akkor értjük meg majd igazán a számunkra legfontosabb üzenetét is, amelyet utószavában így fogalmaz meg nagy vendégünk szerzőtársa:
„A valódi változás nem felülről jön, hanem a perifériákról, ahol Krisztus él.”[3]
A talán kissé érzelmesnek tűnő cím ellenére, Prológusában a szerző mindjárt éppen Ézsaiás próféta látomására utal. – Az Úr szigorú ítélettel tisztítja meg a megtévedt Izraelt. Előbb azonban, a mai döntéshozók előtt teljesen ismeretlen módon, közös gondolkodásra, lelkiismeretvizsgálatra szólítja népét: egyetértést, sőt együttműködést kér mintegy a kemény ítélet végrehajtásában. De, mint figyelmeztet rá: „Ne hozzatok többé hazug áldozatot, / még a füstjét is utálom!” – A bármilyen költséges és látványos, de csak felszínes, hamis áldozat tehát nem elég. Meg kell térni, ennek a szónak legmélyebb értelmében, amely magában foglalja az elkövetett tévedések, hibák és bűnök felismerését és elismerését, megbánását, sőt jóvátételét is!
Kisiskolás koromban, a második világháborút követő években a Magyar Református Egyházban lejátszódott már egyszer valami ilyen, bízvást tömegesnek nevezhető mozgalom, amely később a felső rétegekben az úgynevezett békepapsággá, majd az újabb és újabb békekölcsönök jegyzésének „versenyévé” sekélyesedett. Semmi köze nem volt már akkor ennek a megbánáshoz, vagy akár csak megértéshez. A mi falunkban a padlás lesöprések és a pofonokkal meggyőzőbbé tett téesz agitáció sötét éveiben is összejött azonban szerda esténként az iskolában az emberek egy része a „petról lámpa” mellett, a szegény édesapám vezette „bibliaórákra”. És a „tanibácsi” hegedűszavára megtanultuk az – éppen akkor megszületett – új zsoltárokat. A falu egyetlen épen maradt kemencéjében meg kisültek közben a másnapi kenyerek is, amelyek mellé néhány bucit is betettek ám az asszonyok! Ezek egyikében volt az az arasznyi hosszú parasztkolbász, amelyen mi, gyerekek osztoztunk a végén. Mondhatnám, hogy ezért tanultuk meg olyan jól az énekeket. De nem mondom, mert még most, nyugdíjas koromban is jól emlékszem reájuk. – Nem csoda, hisz’ a kántor úr intésére minden vasárnap mi, gyerekek „énekeltük elő” a templomban őket. Amelynek a kapuja mellett büszkén tanúsítja ma is egy márványtábla, hogy mi aztán valóban önfenntartók voltunk.
„E Szent Egyház elébbi Tornya égi tűz által megemésztetvén 1855 július 22-ike éjjelén, a Torony ideiglenesen befedettetett. Ez is romlásnak indulván az egész Torony réztetővel láttatott el, a párkányzat újonnan készíttetett, a torony falazata kívül belöl ki javíttatott 1861-ik évben Torday István lelkipásztor, D. Szabó János fő és Varga János Al Curatorok idejében.”
Fontos hozzátenni, hogy az előbbi mindhárom tisztség mindegyike választott volt, és betöltői, a fenti szöveg megfogalmazói jól érezhetően, anyanyelvként beszélték azt a nyelvet, amelyen a mesteremberek be- és elszámoltak a végzett munkáról. Van ennél támadhatatlanabb civilség és – halhatatlanság?
Mit tesz Isten, Ferenc pápa meg valamelyik argentin falun át kerekezve ismerte fel ezt! És most, amikor szinte ugyanez a történelmi helyzet ismétlődik meg, így ír:
„Aggódom, hogy sok helyen máris tervbe vették: erről a sok tragédiáról tudomást sem véve, visszaállítják a járvány előtti társadalmi-gazdasági struktúrát. Meg kell, hogy találjuk a módját, hogy akiket eddig félredobtak, mostantól cselekedhessenek, hogy új jövő tényezőivé válhassanak. (…) Az foglalkoztat, hogy akik most a peremen tengődnek, a főszereplőivé lépjenek elő a társadalmi változásnak. Ez lakozik a szívemben.”[4]
És még konkrétabban:
„Azt kell elkerülnünk, hogy akár egyénileg, akár intézményesen azokat a mintákat kövessük továbbra is, amelyek a COVID – járványhoz és különféle válságokhoz – az egyén leértékelődéséhez, a gyenge intézményekhez és egy szűk gazdasági elit zsarnoki uralmához – vezettek.”[5]
Nem valamelyik összeesküvés-elmélet gyártó, vagy egy baloldali pártnak mindenáron a bakra kívánkozó aktivistája mondja ezt, hanem egy, hitelesen a népből jött, de a kései, globális kapitalizmuson és a már le is szerepelt szocialista államkapitalizmuson egyaránt túllépni tudó gondolkodó. – Akinek éppen ez a legfőbb és legszemélyesebb mondanivalója: a hogyan kérdése. Aki végigveszi, természetesen, a pápai tanácsadó testület javaslatait a feltétel nélküli alapjövedelemtől az idősek és a fiatalok, valamint a nők szélesebb bevonásáig a hatalomgyakorlásba. Mindennek a kulcsát azonban a jogaiba visszahelyezett emberi szabadság és méltóság egy tisztán intellektuális, még inkább spirituális érvényesítésében látja. – Nem elég csak beszélni paradigmaváltásról és az új gondolkodásról! A világ mai tragikus megosztottságán csak akkor tudunk változtatni, ha az egymásnak feszülő érdekeket és nézeteket egy magasabb szinten kifejezve és megfogalmazva, elsajátítjuk a polgári párbeszéd művészetét.
„A kommunikatív cselekvés (a diskurzus) során a helyes, a demokratikus procedúrák révén, a konszenzusnak valamiképpen ki kell alakulnia!”
Nem tudom, hogy a németországi tudományos ösztöndíja idején írott doktori disszertációjában miként foglalkozik a pápa az „emberarcú kapitalizmus” nálunk legismertebb ideológusa, Jürgen Habermas professzor fenti tézisével erről a kérdésről. Maga a tény azonban, hogy egy másik német írót és akadémikust, Romano Guardinit, a 20. század talán legnagyobb hatású katolikus gondolkodóját választotta disszertációja témájának, arra enged következtetni, hogy szükségesnek érzett bizonyos kiegészítéseket a megvalósítás hogyanjára vonatkozóan.[6] Nevezetesen, hogy mit is jelentsenek tulajdonképpen azok a bizonyos, „helyes, demokratikus procedúrák” tulajdonképpen?
A világon minden létező egymással egyidejűleg létezik, egy nagyobb, kreatív egységben, bárhogyan nevezzük is azt.
„A nézetkülönbség felszínen látszó okai mögé pillantva egy új szintézis lehetősége nyílik meg, amely egyik pólust sem rombolja le, hanem megőrzi azokat a szempontokat, amelyek az új megvilágításban mindkét oldalon jók és érvényesek. Ez az áttörés ajándékként érkezik el a párbeszédben, ha a felek megbíznak egymásban, ha alázatosan együtt keresik a jót, és az ajándék kicserélése során hajlandók tanulni egymástól. (…) A válaszok, amelyeket korábban nem láttunk meg, kiáradnak, akárcsak egy túlcsorduló szökőkút vize. Felismerjük, hogy ez a folyamat Isten ajándéka – így írja le a Szentlélek a Bibliában, és megnyilvánulása evidens a történelemben.[7]
Egykori esztétika professzoraim Hegelre és Marxra, az ellentétek harcára és egységére, valamint a dialektikára emlékeztetnek most engem. A pápa által oly gyakran és mindig olyan kivételes hangsúllyal használt „túlcsordulás” szó pedig, a görög perisseuo egyiklehetséges magyar fordítása, amely már képi kifejező erejénél fogva is erősen rokon a művészetek területén jól ismert katarzis jelenségével, amely a mai munkám legfontosabb területe mind a drámairodalomban, mind a társadalomban. A Szentatyával a Hősök terén való szellemi találkozástól én tehát leginkább azt várom, hogy önmagához képest is tegyen kiegészítést a könyvéhez. – Azt a biztatást, hogy nekünk, Kelet-Közép-Európa laikus millióinak sem kell annyira szégyellnünk magunkat, hogy szemforgató, hamis áldozatokat tegyünk le a közös oltárra. – Hogy nálunk is túlcsordulhat a szökőkút vize. – Isten ajándékaként és a magunk keserves esőfeszítéseinek az eredményeként.
Márai Sándor írja a naplójában, hogy a második világháború előestéjén elutazott gyermekkora városába, hogy elbúcsúzzék a Kassai polgárok hőseitől. És hozzáteszi:
“Most megvetik a polgárt és a művészt: ez a pillanat, mikor meg kell vallanom, mennyire tisztelem, hiszek szerepében, hiszek abban, hogy a hősies polgár és az igaz művész adhat csak új egyensúlyt a világnak, új világképet a megsértett emberiségnek”.[8]
„Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző.”[9]
Említettem már, hogy református vagyok. – De miért ne bízzunk benne együtt, hogy megvalósíthatnánk, éppen hogy együtt, egy igazi, mert színvonalas, polgári párbeszédet végre?
A Szentírás első teljes magyar fordítása Kassától nem messze, a „periférián” született, a Zemplén–hegység egyik völgyében fekvő Göncön, Károli Gáspár református lelkész tollából. A kézirat elkészült részét mindig az ott diákoskodó, később híres zsoltárfordító és szótárkészítő Szenci Molnár Albert vitte át a vizsolyi nyomdába, gyalogosan. 1590-ben meg is történt a „kiáradás” és „túlcsordulás”: megjelent a „vizsolyi Biblia.” De ehhez Károlinak évtizedekig dolgoznia kellett a fordításon és temetnie a menekült huszitákat, akiket a község befogadott, Szenci Molnár pedig jó néhány bakancsot elnyűhetett Gönc és Vizsoly között. Mind a ketten, minden alkalommal el kellett, hogy haladjanak az úgy nevezett „huszita házak” és a temető mellett. Bizonyára sok minden az eszükbe jutott nekik is. Így megy ez. A Máté Evangéliuma 17. rész sokszor idézett 20. versét Károli Gáspár így fordította le:
„Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt
mondanátok ennek a hegynek: menj innen amoda, és
elmenne: és semmi sem volna lehetetlen néktek.”[10]
[1] Erre az ószövetségi helyre a továbbiakban Simonyi Ágnesnek a könyvben szereplő fordításában utalok: „Jöjjetek, beszéljük meg!”
[2] Ferenc pápa, Álmodjunk együtt – út egy jobb jövő felé, 21. Század Kiadó, Bp., 2020.
[3] Ferenc pápa, i.m. 229.
[4] Ferenc pápa, i.m. 32-33.
[5] Ferenc pápa, i.m. 78.
[6] A témára vonatkozó nézeteit Guardini Az ellentmondás: esszé a való élet filozófiájáról című, Madridban megjelent, németül és spanyolul olvasható művében fejtette ki. Ferenc pápa (Jorge Mario Bergoglio) be nem fejezett disszertációjának címe magyar fordításban: A poláris szembenállás, mint a napi gondolkodás és a keresztény kinyilatkoztatás struktúrája.
[7] Ferenc pápa, i.m. 129.
[8] Márai Sándor, Kassai őrjárat, Helikon, Bp., 1999. 104.
[9] Márai Sándor: i.m. 48.
[10] Máté evangéliuma 17. rész, 20. vers