Árva László: A kelet-európai átmenet gondjai és politikai következményei

Érdekes kérdés, hogy miért került sor a 20. század kilencvenes éveiben szinte egyetlen pillanat alatt, egyszerre az összes volt kelet-európai szocialista országban piacgazdasági átmenetre, valamint, hogy milyen gazdasági és politikai következményei voltak annak az egyes országokban. Közismert, hogy az európai szocialista országok jóval lassabb gazdasági növekedést mutattak fel a II. világháborút követően, mint a többi európai ország, valamint az alapvető fogyasztási cikkek terén is állandó hiány mutatkozott ezen országokban. Különösen nagyra nyílt a növekedési olló Ausztria és a többi kelet-európai szocialista ország között, ami nem meglepő módon éppen a magyarokat zavarta a leginkább, egyrészt azért, mert korábban Magyarország egyetlen közös országot alkotott Ausztriával, másrészt mivel a két ország közvetlenül határos maradt a szétválás után is egymással és ezért adódott az összehasonlítás lehetősége közöttük.

Magyarország gyors leszakadása a II. világháború után és lassú felzárkózása a rendszerváltást követően Ausztriához képest

Forrás: Maddison Project Database, version 2020. Bolt, Jutta and Jan Luiten van Zanden (2020)

Érdekes, hogy míg az Egyesült Államok, illetve a nagy nyugat-európai országok a kisujjukat sem mozdították az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években az egymást követő kelet-európai népi felkelések idején, mint például 1953-ban (Berlin), 1956-ban (Budapest), 1968-ban (Prága) vagy 1978-80 (Gdansk és Varsó) esetében,  1988-1990 során ugyanezek a nyugat-európai és amerikai politikusok hirtelen nagyon aktívak lettek, így például nem csak tömegesen meghívták az ígéretesnek látszó kelet-európai ellenzéki politikusokat, mint például Orbán Viktort, illetve az akkoriban még szövetséges SZDSZ és FIDESZ több vezetőjét tanulmányutakra Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, hanem anyagilag is támogatták az egyes szocialista országokban az ellenzéki szervezetek és az azt népszerűsítő  szamizdat irodalom kialakulását és ezen irodalom terjesztését.  

A kilencvenes évek elején a kelet-európai országokban végbement piacgazdasági átmenetnek nyilván több oka is volt, többek közt a Szovjetunió gazdaságának szinte teljes összeomlása az amerikai „Csillagháborús Tervek” (Strategic Defence Initiative) kezdeményezésre adott inadekvát és nagyon drága szovjet válaszok következtében, a csúcsra járatott és egyre drágább szovjet és kelet-európai fegyverkezés, vagy éppen az afganisztáni, szintén nagyon drága szovjet katonai és politikai beavatkozás véres kudarca. Ugyanakkor talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a kelet-európai piacgazdasági átmenet erőteljes nyugati támogatása a nyolcvanas évek végén feltehetően szorosan összefüggött a nyugati országok gazdasági problémáira keresett válasszal, a hetvenes években kialakult úgynevezett neo-globalizáció munkaerő és piac igényeinek alakulásával is.   

Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy maga a globalizáció folyamata tulajdonképpen már több száz éve elindult. A globalizáció kezdetben a nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó jelentős nemzetközi kereskedelemmel, illetve az emberek földrajzi vándorlásaival (önkéntes, azaz a migráció formájában megvalósult, vagy éppen kényszerített, azaz rabszolga kereskedelem) kezdődött, majd fokozatosan megjelent a nemzetközi tőkeáramlás is. Azonban egészen a 20. század utolsó harmadáig nem jöttek még létre valódi globális nagy vállalatok, ugyanis hiányoztak ahhoz azok az információátviteli és szállítási eszközök, amelyekre feltétlen szükség lett volna ahhoz, hogy az ilyen nagyvállalatokat világméretekben lehessen irányítani és működtetni.

Új fejleményt jelentett a 20. század végén az úgynevezett neo-globalizáció, vagy más néven a hyper-globalizáció[1] megjelenése, vagyis a nagy nemzetközi vállalatok kialakulása és ezen világméretű vállalatok eredményes működése, ami összefüggött a globális információáramlás, az infokommunikációs forradalom és a nemzetközi szállítás felgyorsulásának folyamataival, vagyis azzal, hogy a hetvenes évek során megjelentek azok a technikák, amelyek lehetővé tették a globális nemzetközi világméretű vállalatok kialakítását és egységes irányítását. E technológiák közt a legfontosabb a nagyon gyors információátvitelt biztosító internet megjelenése volt. De a nemzetközi vállalatok hatékony működésének voltak szállítási előfeltételei is: a nagyméretű repülőgépek, a hatalmas szállító hajók, és a nagy teljesítményű vasutak mind a nemzetközi szállítási költségek jelentős csökkenését eredményezték.

A világméretű transznacionális vállalatok (TNV-k) legfontosabb célja épp úgy profit maximálása volt, mint ahogy a kisebb méretű piacgazdasági vállalkozások is a profit maximálására törekedtek, azzal a különbséggel, hogy a transznacionális vállalatok nem az egyes országokban realizált profit növelésére, hanem a világméretű közös vállalati profit maximalizálására törekedtek. A globális profit maximalizálásának egyik legkézenfekvőbb eszköze a Globális Értékláncok, a Global Value Chains (GVC) földrajzi optimalizálása volt, vagyis az, hogy a vállalaton belül az egyes tevékenységeket azon országokba telepítsék ki, ahol azok a leggazdaságosabban működtethetők. Az alacsony hozzáadott értéket adó tevékenységeket (mint pl. összeszerelést) a képzetlen, de olcsó bérű munkaerővel rendelkező országokba, míg a nagy hozzáadott értékű munkákat (mint például a termékfejlesztést, a pénzügyi tervezés, vagy a marketinget) azon országokba helyezték ki, ahol sok jól képzett, ugyan esetenként drágább, de végsősoron magas hozzáadott értéket termelő munkaerő található.

Ugyanakkor a nyolcvanas évekre Nyugat-Európában (főként a nyugati szakszervezetek hatékony tevékenysége nyomán) nagyrészt elfogytak az olcsó bérű munkások, de ahogy körülnéztek a világban a nagy multik tulajdonosai és menedzserei, azt látták, hogy nem túl távol Nyugat-Európától van egy országcsoport, ahol a munkaerő nem csak jólképzett és fegyelmezett, de nagyon olcsó is egyúttal. Ez volt a kelet-európai szocialista országok csoportja.

Ezért aztán ezek a nagy transznacionális vállalatok igyekeztek vagy a Kelet-Európában meglévő termelési kapacitások felvásárlásával, vagyis privatizáció révén, avagy új kapacitások kialakításával, vagyis „zöldmezős beruházásokkal” a kelet-európai térségben kialakítani azokat az alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket (tipikusan összeszerelést) végző leányvállalatokat, amelyekhez otthon, azaz a centrum országokban már csak nagyon drágán találtak volna munkaerőt. Azáltal, hogy az olcsó, de fegyelmezett és viszonylag jól képzett kelet-európai munkaerőt be tudták vonni a leányvállalataik munkájába, kétségtelen versenyelőnyre tehettek szert a csupán az otthoni, nyugat-európai, japán és amerikai drágább munkaerőt alkalmazó versenytársaikkal szemben.

Mindennek az előfeltétele az volt, hogy ezek a kelet-európai országok tegyék jogilag lehetővé a külföldi beruházásokat, valamint a megtermelt profi kivitelét, és könnyítsék meg a szállítást, részben az autópályák és vasutak fejlesztésével, részben pedig a vámok jelentős csökkentésével.  A szükséges jogi feltételek megteremtéséhez fontos volt az úgynevezett „Washingtoni Konszenzus[2]” ajánlásainak kelet-európai átvétele is.

Ezen ajánlások közt a három legfontosabb az volt, hogy a gazdasági sikerhez szükség van

• privatizálásra;
• deregulációra;
• valamint a gazdasági liberalizáció gyors levezénylésére.

Az olcsó munkabérű dolgozók alkalmazása által biztosított előnyökhöz még hozzájárult a kelet-európai, helyi (nem túl nagy, de mégis létező, a nyugati termékekre kiéhezett) piac felvásárlásának vonzó lehetősége is, amivel rendszerint éltek is a nemzetközi nagyvállalatok, valamint, hogy a helyi munkahelyteremtésben politikai okok miatt érdekelt, és éppen ezért az új beruházásokra vágyó helyi politikusok szívesen adtak jelentős támogatásokat a külföldi cégeknek annak érdekében, hogy országukba érkező új beruházások révén csökkentsék az átmenettel együtt járó munkanélküliséget. Továbbá az is fontos volt, hogy a külföldi beruházások becsalogatása érdekében mesterségesen alacsony profitadót (TAO-t) ajánlottak a külföldi nagyvállalatoknak, aminek révén jelentős transzfer pricing[3] (azaz a társasági adó elkerülési) lehetőség nyílt a TNV-k számára, vagyis a nagy nemzetköz vállalaton belül lehetővé vált a nyereség azon országokban való realizálása, ahol a társasági adószint alacsony volt, vagy ahol a külföldi beruházások becsalogatása érdekében teljes adómentességet adtak a külföldi beruházásoknak…

Az 1990-es évek piacgazdasági átmenete után a transznacionális vállalatok rendszerint igyekeztek a saját érdekeik szerint befolyásolni, uralni a kisméretű kelet-európai országokat. Jugoszlávia és Csehszlovákia, valamint a Szovjetunió szétesése után ez jóval könnyebb lett, mint ahogy az egyébként ezen viszonylag nagyobb országok fennmaradása esetén lett volna. Ennek a dominanciának a sikere természetesen az egyes nemzetállamok és a transznacionális vállalatok, a multik közötti erőviszonyoktól függtek.

A nagy nemzetközi vállalatok hozzáadott értékét és az egyes országok GDP-jét viszonylag könnyen össze lehet hasonlítani, mert mind a GDP, mind a vállalati hozzáadott érték hasonló, alapvetően hozzáadott érték típusú mérőszám. Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) által a 21. század elején készített elemzésből jól látható, hogy az ezredfordulón a nagyobb országokban, mint pl. az USA, Japán, Németország, Görögország vagy akár a Fülöp-szigetek esetében rendre magasabbak voltak a hozzáadott értékek (GDP, azaz a bruttó hazai termék), mint a nagy globális Transznacionális Vállalatok (TNV) hozzáadott érték adatai. Eközben a kisebb országok, mint például Magyarország, Csehország, Horvátország, Szlovákia, Szlovénia, vagy a területét és lakosságszámát illetően nagyobb, de gazdasági erejét tekintve elég csekély Ukrajna, mind kisebb GDP-vel rendelkeztek, mint a nagyobb Transznacionális Vállalatok (például a Ford Motor, a Daimler Chrysler, a General Electric, a Toyota, a Royal Dutch Shell vagy a Siemens) globális vállalati hozzáadott érték adatai[4].

Ebből persze az is következik, hogy a kisebb kelet-európai országok jelentősen alkuerő hátrányban voltak a transznacionális vállalatokkal szemben. Gyakran fordult elő, hogy egy-egy nagyobb beruházás esetében a multik megversenyeztették a kisebb országokat, nagyobb kedvezményeket és támogatásokat zsarolva ki a helyi, gyakran meglehetősen korrupt politikusoktól.  Ebből aztán az is következik, hogy amennyiben a legkisebb országok eredményesen szembe akarnak szállni a nagy multikkal, akkor jó, ha minél nagyobb gazdasági és/vagy politikai entitásokhoz csatlakoznak.  Valószínű, hogy az Európai Unió (megfelelő szándékok, valamint jó politikai kapcsolatok és érdekérvényesítő képességek esetén) védelmet tudna nyújtani a Transznacionális Vállalatok erőszakosabb fellépése ellen. Az egységes minimális nagyvállalti adókra vonatkozó EU tervezet, amelyhez nagyon hasonló javaslatokat adott elő az OECD, illetve az amerikai elnök, Joe Biden is, egy jó irányban tett lépésként értékelhető a kisebb államok számára, amelyek eddig jelentős mértékben szenvedtek a nagy multik zsarolásaitól…

A nagy transznacionális vállalatok mérete az egyes országokhoz hasonlítva 2000-ben

Forrás: UNCTAD World Investment Report, 2002.

Végső soron tehát a kisebb kelet-európai országoknak a nagy multikkal való szembeszálláshoz valószínűleg nem kevesebb, hanem inkább több EU-ra lenne szükség, feltéve természetesen, hogy az EU döntéshozó rendszerein belül megfelelő érdekérvényesítést harcolnak ki ezek a kisebb kelet-európai országok. Sajnos ezt a kisebb államok általában nem így látják, amit a főként az adócsalásból élő Észak-Írország, Luxemburg vagy Monaco esetében még meg lehetne érten, de a kisebb kelet-európai országoknál, mint például Magyarország, ez már kevésbé érthető[5].

Ugyanakkor kérdéses, hogy a kisebb kelet-európai országok egyes vezető politikusai mennyire kívántak ellenállni a nagy transznacionális vállalatoknak. Tény, hogy több helyen előfordultak gyanús privatizálási ügyletek, amikor a helyi politikusok (a politikai bal és jobboldalon egyaránt) olyan „üzletembereket” juttattak tulajdonhoz, akik ezen politikusokhoz közel álltak, és akik később támogatták azok hatalmon maradását. De szintén előfordult, hogy a nagy transznacionális vállalatok juttattak megvesztegetési pénzeket, azaz úgynevezett „alkotmányos költségeket” egyes helyi döntéshozóknak kedvező privatizálási döntésekért, és/vagy további támogatásokért. A helyi volt párt és titkosszolgálati elit privatizálásának támogatása leginkább Oroszországban volt jellemző az átmenet évei során, de előfordult több más kelet-európai országban (mint pl. Szlovákia, vagy Magyarország) is, hasonlóan a multik által egyes politikusoknak kedvező döntésekért juttatott „alkotmányos költségekhez”.

A kilencvenes évek elején megkezdődött, külföldi beruházásokon alapuló fejlődés egy ideig gyors gazdasági növekedést[6] eredményezett Kelet-Európában, és segített felszívni az átalakulás során kialakult hatalmas munkanélküliséget jelentős részét is. Aztán később ez a gyors növekedés lelassult, és kezdett kialakulni a közepes jövedelmi csapdának („middle income trap”) nevezett jelenség, amely számos, kezdetben gyorsabb növekedést mutató elmaradottabb ország esetében másutt is megfigyelhető volt[7]. Ennek az elsődleges oka feltehetően az volt, hogy a nagy multik elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy az olcsó bérű dolgozókkal előállítható, alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket telepítsék ezekbe az elmaradott térségekbe, mint például a volt szocialista országok, míg a képzettebb munkaerőt igénylő, magasabb hozzáadott értékű tevékenységeket rendszerint megtartották a nyugat-európai „centrum országokban”. A kisebb volt szocialista országok a térségben nem igazán voltak képesek arra, hogy saját erőből, saját nemzeti vállalataik révén gyorsabb fejlődést érjenek el, már csak azért sem, mert ahhoz jelentősebb beruházásokat kellett volna az emberi erőforrásokba (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) eszközölni, erre viszont ezen kelet-európai országok politikusai rendszerint nem voltak képesek vagy éppen hajlandók. 

A Maddison adtabázis adatai végül is jól mutatják, hogy a kelet-európai országok esetében a vásárlóerő paritáson számított egy főre eső GDP adatokban alig látható tényleges felzárkózás Ausztriához 1990 és 2018 között.

Forrás: Maddison Project Database, version 2020. Bolt, Jutta and Jan Luiten van Zanden (2020)

Ennek nyomán a magasabban képzett helyi szakemberek az Európai Unióhoz való csatlakozást követő szabad munkaerőmozgás megjelenése nyomán nagy számban mentek el dolgozni külföldre, aminek a következtében még nehezebbé vált ezen kelet-európai országok a fejlettebb centrum országokhoz való felzárkózása.

Mindezek után nem meglepő módon alig csökkentek a volt szocialista kelet-európai országok és fejlett Nyugat-Európa között a fejlettségbeli különbségek, noha a rendszerváltás fő ígérete éppen az volt, hogy viszonylag gyorsan fel lehet zárkózni a fejlett európai országokhoz. Ez a lassú felzárkózás különösen fájó volt Magyarország esetében, mivel a magasan fejlett Ausztria volt számára a legközelebbi nyugati ország, amely korábban, még a két háború között, csak kis mértékben volt gazdagabb Magyarországnál, és a közös hagyományok miatt legalábbis elvben a különbségek csökkentése, a felzárkózás könnyebbnek ígérkezett.

Ez a viszonylagos lassabb fejlődés nagy mértékben hozzájárult a térségben a rendszerváltással, a piacgazdasági átmenettel való elégedetlenség erősödéséhez, ami nem meglepő módon a populista politikák, illetve az idegengyűlölet felerősödését eredményezte.

Van-e (lett volna-e) más fejlődési út?

Talán igen. Van talán egy-két olyan kelet-európai állam, amely a rendszerváltást követően elkerülte a „közepes jövedelmi csapdát” és ahol még a helyi politikai elit tagjai is talán sikeresebben tudtak együttműködni egymással.

Magyarországhoz képest a többi kelet-európai ország, vagyis Bulgária, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Csehország, Románia, Szlovákia és Szlovénia nagyon hasonló gazdasági növekedést mutattak fel, amit az IMF egy főre eső GDP adataiból jól láthatunk. Esetleg csak egyetlen komolyabb kivételt láthatunk e téren, nevezetesen Észtországot, ahol talán sikerült oly módon fejleszteni a gazdaságot, hogy nem vált az ország sem az oligarchák, sem a transznacionális vállaltok zsákmányává.

Az Euronews 2021 augusztus 20-án egy részletes elemzést készített Észtország gazdasági sikereinek okairól, és annak szerintük a legfontosabb oka az volt, hogy határozott kisvállalkozás fejlesztési tevékenységet folytattak, és ennek nyomán számos start up vállalkozás kezdett dinamikus növekedésbe. Ebben az országban alapították többek közt az olyan IT cégeket, mint például a Magyarországon is ismert TranferWise, Taxify, vagy a Bolt. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy Észtországban már korán jelentős erőfeszítéseket tettek az internet fejlesztésére és elterjesztésére, valamint az oktatás fejlesztésére[8].

Forrás: IMF, Datamapper

Az Euronews[9] szerint fontos körülmény volt az is, hogy az átmenet után, a sikeres „lusztráció”, vagyis a korábbi pártállami elit hatalomból, politikából és a privatizálásból való jogi kizárása nyomán Észtországban hiányoztak azok az oligarchák, amelyek más kelet-európai országokban gyakran egész gazdasági ágazatokat szereztek meg és azóta is uralnak.

Végül tehát Észtország példája feltehetően azt mutatja, hogy nem volt szükségszerű minden kelet-európai országnak beleesni a közepes jövedelem csapdájába és feltehetően el lehetett kerülni mind a komprádor kapitalizmust, vagyis a nagy transznacionális vállalatoknak való totális kiszolgáltatottságot, mind az erkölcsöket végletesen lerontó crony kapitalizmust, az oligarcha rendszert is.

Kelet-Európa a globalizáció rendszerében: a robotizáció esetleges későbbi következményei

Láttuk, hogy a kelet-európai országok milyen fontos szerepet töltenek be a neo-globalizáció rendszerén belül azáltal, hogy a viszonylag olcsóbb bérű munkaerőt igénylő tevékenységeket a nagy transznacionális vállalatok ezen országokba telepítették ki. De mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt már sokkal kevésbé lesz szükség arra, hogy a TNV-k oly módon optimalizálják értékláncaikat, hogy bizonyos tevékenységeket kitelepítenek olcsó bérű, de távolabbi országokba? Ugyanis az is egy jó megoldás lenne számukra, ha a piacok közelébe telepítenék a robotokat, amelyek a világon bárhol olcsóbban üzemeltethetők, mint bármilyen élő dolgozó. A robotokat nem kell etetni, szórakozást és lakást biztosítani számukra, nem kell tehát azoknak bért sem fizetni, csupán a beszerzés és az esetenkénti felügyelet, karbantartás vagy korszerűsítés kerül a nagy transznacionális vállalatoknak, és közvetetten azok tulajdonosainak pénzbe…

Ebben az esetben azon országok, amelyek eddig eredményesen küzdöttek a külföldi beruházásokért a munkabérek alacsonyan tartásával, hirtelen kieshetnek a rendszerből. Ezen országok számára a nagy TNV-k leányvállalatainak helyben tartására csak az mutatkozhat esélynek, amennyiben magasabban képzett, robotokkal nem kiváltható minőségi munkát tudnak számukra kínálni[10]. Ez azonban ismételten csak az emberi tőkébe történő beruházásokat (oktatást, egészségügyet, szociálpolitikát) igényli. Ugyanazt, ami a hazai kis és középvállalkozások fejlesztéséhez is elengedhetetlen lenne. 

A kilencvenes évek kelet-európai átmenetének értékelése

A kelet-európai szocialista országok a második világháborút követő évtizedekben végsősoron eléggé kiábrándító teljesítményt nyújtottak, mind gazdasági, mind életminőségi, mind politikai szempontból. Bár nem egészen világos ma még, hogy a 21. században a gazdasági növekedés milyen következményekkel jár majd hosszabb távon az emberiség, vagy az egész Föld élővilága számára, az már ma látható, hogy a 20. század hatvanas éveiben a Római Klub jelentése sok nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmet, amikor azt állította, hogy a nyakló nélküli gazdasági növekedés nem lesz sokáig a Földön fenntartható. Sajnos azonban a jelentésben elsősorban a kimerülő erőforrásokat emelték ki a szerzők, és nem a környezet szennyezés problémáit. Aztán a 20. század utolsó éveiben úgy tűnt, az erőforrások egyáltalán nem akarnak kimerülni, sőt, újabb és újabb nyersanyag és energiahordozó lelőhelyeket fedeztek fel az évek során, tehát úgy nézett ki, hogy a Római Klub elemzői nagyon mellé lőttek az erőforrások kimerülésének megjóslásával.  

Napjainkra azonban már látszik, hogy mégiscsak igaza volt a jelentés szerzőinek, bár egyáltalán nem az erőforrások kimerülése, hanem sokkal inkább a gyors gazdasági növekedés nyomán egyre kezelhetetlenebb szennyezőtevékenység okoz igen nagy problémákat. Ennek ez egyik legfeltűnőbb következménye, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése nyomán keletkező üvegház hatású gázok kibocsátásának növekedése nyomán a Föld átlaghőmérséklete folyamatosan emelkedik, a sarki jégsapkák felolvadnak, a tengerek szintje emelkedik, valamint jelentős légköri anomáliák is megjelennek, egyre több trópusi jellegű vihar és villámárvíz keletkezik már a mérsékelt égövben is. Ezen túl a természetes élő környezet rombolása, főként az erdőirtások nyomán csökkenő természetes élőhelyek miatt egyre több vadállat kénytelen az egyre szaporodó emberek közvetlen közelében élni, ami felerősíti az állatokról az emberekre átugró kórokozók veszélyeit (zoonózisok), mint például a 2019-es koronavírus okozta pandémia volt, amely sokkal nagyobb közegészségügyi gondokat okozott, mint más hasonló betegségek az elmúlt évtizedekben. Hasonlóképpen a műanyagok természetbe és az élelmiszerláncba jutása is komoly közegészségügyi problémák forrása napjainkban.

Ma sok esetben az érzésünk lehet, mint amikor valaki egy póznán mászik fölfele és a pózna végénél ki van téve egy tábla, hogy „Ez a pózna vége, tovább mászni tilos!”, de ennek ellenére emberünk legyint, és azt hangoztatja, hogy „senki se korlátozza őt szabadságában és önmegvalósításában”, és tovább mászik egészen addig, amig le nem esik és jól össze nem töri magát.

Az emberiség minden jel szerin mára már erősen megközelítette az ökológiai pózna végét. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a 19. század végéig, a 20. század közepéig olyan alapvető igények sem lettek kielégítve, amelyek miatt az emberi jólét komolyan sérült, és ezért valószínűleg igaza volt mindenkinek, aki egy társadalom sikerét az általa megtermelt javak és szolgáltatások volumenével, vagyis a bruttó nemzeti termékkel (GDP) mérte. Ma már egészen más a helyzet, és senki sem tudja, miként lehetne a gazdasági növekedés nem kívánatos hatásait mérsékelni. A végén még az is kiderülhet, hogy a közepes jövedelem csapdája egyáltalán nem is olyan rossz dolog az egész emberiségnek, mert kitolja a globális környezeti összeomlást… Valószínű az is, hogy egészen mostanáig nem megfelelő mérőszámokat használtunk a gazdasági teljesítmények mérésére. Sokan állítják a közgazdászok körében is, hogy nem a gazdasági növekedés, hanem a társadalmi-gazdasági fejlődés mutatószámai lehetnek a megfelelőbb mérőszámok. Sajnos azonban, míg a gazdasági növekedést a GDP-vel és hasonló típusú mérőszámokkal viszonylag egyszerűen lehet mérni, a társadalmi-fejlődés esetében ez már sokkal nehezebb, összetettebb feladat.

A kelet-európai átmenet politikai következményei

A kelet-európai térségben gyakorlatilag két nagy politikai irányzat volt található a rendszerváltás körüli időben, vagyis a 20. század végén, 21. század elején:

• a nagy transznacionális vállalatok érdekeit képviselő politikai erők, akiket talán a legjobban „komprádor politikai elit” névvel illethetünk;
• valamint azok a hazai tőkésosztály megerősítését célzó, egyébként gyakran keletre húzó politikai csoportok, amelyeket a hazai tőkéseket kívánták segíteni. Nem véletlen, hogy ezek a politikusok sok esetben a hazai tőkésosztály azon elemeit támogatták, amelyek közel álltak személy szerint ehhez a politikai elithez, és amelyek anyagilag is meghálálták ezt nekik, és éppen ezért azokat a hasonlóképpen működő fülöp-szigeteki, Marcos elnök körüli csoportok közismert nevével „cronyista” politikusoknak nevezhetjük[11].

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kelet-európai politikai elit egy része egyszerre igyekszik a komprádor burzsoázia és a cronyista politikusok szerepét eljátszani. Előfordul, hogy ugyanaz a párt, vagy uralkodói elit csoport egyszerre nyújt hatalmas kedvezményeket a nemzetközi transznacionális vállaltoknak míg a másik oldalon a hazai tőkésosztály megteremtését szorgalmazza. Ez utóbbi azonban gyakran csak azokat hozzájuk közelálló csoportok támogatását jelenti, akik képesek hatékonyan támogatni ennek a politikai csoportnak az uralmát, anyagi gazdagodását. A transznacionális vállalatok támogatása révén ez az uralkodó elit sokszor igyekszik megvásárolni a nyugat-európai politikusok jóindulatát annak érdekében, hogy nézzék el a minden morális értékkel és keresztény alapelvvel szembenálló korrupciójukat és antidemokratikus viselkedésüket.

Természetesen nagyon kevesen látták vagy látják ma is a térségben a szembenálló politikai csoportok valódi érdekeit és céljait, sőt sok esetben még ezen csoportok tagjai, illetve azok támogatói (enyhén lenéző, de elterjedt kifejezéssel élve: a politikai talpasai) sem nagyon voltak tisztában ezen valódi érdekekkel.  Az azonban nagyrészt világos volt, hogy az egyik csoport, a „komprádor politikai elit” általában a nyugati értékeket hirdette és az Európai Unióhoz való kapcsolódást, illetve az Európai Unióval való szoros kapcsolatok fenntartását szorgalmazta, ugyanakkor a „crony capitalist elit” a nyugati értékekkel szemben inkább a keleti értékeket hangsúlyozta, amit annál könnyebben tehetett meg, mivel a hasonlóképpen a helyi gazdasági csoportok fejlesztésére törekszenek a távol keleti országok is. Sőt, az elmúlt évtizedekben a távol-keleti országok gazdasági növekedése (itt szándékosan gazdasági növekedést és nem gazdasági fejlődést írunk) rendre felül is múlta a nyugati típusú demokráciák növekedési ütemeit[12]. Az azonban világos, hogy mind a komprádor kapitalizmus, mind a cronyizmus hosszú távon rongálja az illető országok gazdaságát, társadalmát, elemi erkölcsiségét, és ezzel komolyan hátráltatja ezen kelet-európai országok jövőbeli társadalmi-gazdasági fejlődését is.

Ugyanakkor az is tény, hogy egyfelől az amerikai, illetve nyugat-európai másfelől az orosz, illetve a kínai hatalmi központok közti élesedő szembenállás erősen lecsökkenti a kelet-európai hatalmi elit mozgásterét: az amerikai és a nyugat-európai uralkodó csoportok sok mindent elnéznek a kelet-európai politikusoknak, különösen, ha a transznacionális vállalatok számára egyre jelentősebb támogatásokat adnak, de azt már sokkal nehezebben tolerálják, ha ezek az uralkodó csoportok nyitni akarnak Oroszország vagy Kína felé. És ma ez Kelet-Európában több helyt ez történik.

Érdekes módon napjainkra olyan éles szakadás keletkezett a kelet-európai, azon belül is főként a lengyel és a magyar politikai eliten belül, ami nagyon hasonlít az első világháborút megelőző évek során tapasztalt Osztrák-Magyar Monarchián belüli politikai szakadásokra, és félő, hogy ennek is hasonló tragikus következményei lesznek, mint a 20. század eleji monarchiabeli politikai elitek vak és értelmetlen szembenállásainak volt, ami egyenesen vezetett el az első világháborúhoz, annak tragikus elvesztéséhez, majd a Párizs környéki békék következményeihez.

Ez a látszólag kibékíthetetlen szakadás már ma is megvan például a magyar nyomtatott és internetes sajtón belül is, valamint a kormánypárt és a vele szembenálló ellenzék közti vad, nemtelen csatározásokban, és lehetséges, hogy a 2022-es magyarországi választások során ez még csak élesedni fog.

Politikai következmények

A nem túl sikerese, jelentős csalódásokat okozó piacgazdasági átmenet felerősítette a korábban is meglevő önértékelési zavarokat Kelet-Európában, így Magyarországon is, és ennek következtében többek szerint mostanában a magyarság ezeréves történetének legsúlyosabb politikai válságában van. Ez a megállapítás már csak ezért is érdekes, mert világszerte számtalan nagyon súlyos válságot láthatunk, kezdve a környezetszennyezés nyomán jelentkező klímaválsággal és a szintén azzal összefüggő zoonózisok, vagyis az állatokról az emberekre átugró járványokat, mint amilyen például a COVID-19 is napjainkban, valamint a szintén nem jelentéktelen politikai és társadalmi válságok szerte a világban, és ezek a globális, az egész emberiség jövőjét érintő válságok valószínűleg végső soron sokkal fontosabbak, mint néhány tízmillió kelet európainak a lelki keservei. De bármit is gondolunk a világméretű válságtünetekről, most mégis térjünk vissza Magyarország politikai válságához!

A 21. század elejére Magyarország válaszúthoz érkezett: menjen tovább Nyugatra, az Európai Unió felé, avagy inkább forduljon vissza és haladjon Keletre, Kína és Oroszország irányában[13]? Sajnálatos módon a hazai politikai elit láthatóan nem képes eldönteni ezt a kérdést, az egyik csoport az Európai Unió, a másik inkább Kelet-Ázsia és Oroszország felé rángatná az országot, bár a legújabb fejlemények azt mutatják, hogy a keleti nyitás leghatározottabb képviselői a Fideszben (vagyis Orbán Viktor és szűk köre) mintha meggondolták volna magukat, és inkább mégiscsak szeretnének bennmaradni az Unióban, persze csak akkor, ha saját elképzeléseiket ott tudják érvényesíteni…. A lakosság meg láthatóan nem tud dönteni, sőt talán magát a kérdést sem igen érti. 

Figyelembe véve az elmúlt több száz év csalódásait, vélt vagy tényleges veszteségeit, nem meglepő ez a kérdésfeltevés és a lakoság bizonytalansága. Az elmúlt évtizedek, sőt akár évszázadok során a magyarok abban a mítoszban éltünk és élnek ma is, hogy már több száz éve „önzetlenül védelmezték a nyugatot”, amiért aztán az önző nyugattól semmilyen viszonzást nem kaptak, sőt, a nyugatiak ráadásul még igyekeztek is (például a rendszerváltást követően) kihasználni a magyarokat. Azt már rendszerint kevesen tudják, illetve elfeledik, hogy a török háborúk idején a török elleni magyar hadi kiadások jelentős részét a nyugat-európaiak fedezték, enélkül esély sem lett volna arra, hogy az ország gyorsan felszabaduljon a török hódítás alól, és talán csak a 19. század végére, a 20. század elejére, esetleg orosz segítséggel sikerült volna kiverni az oszmán törököket Magyarországról, ahogy az a Balkánon is történt.

A magyarok áldozati szerepére vonatkozóan több történelmi eseményt szoktak felemlegetni, mint például:

• a tatárok elleni hősies védekezést;
• elszánt szembeszállást a török hódítókkal;
• véres harcokat az Osztrák-Magyar Monarchia keretei közt Oroszország ellen az I.. világháború idején;
• szembeszállást a bolsevista Szovjetunióval a II. világháború során;
• és végül, de nem utolsósorban, hősies szembeszállás az oroszokkal és a kommunistákkal 1956-ban.

Jobban belegondolva azonban látható, hogy ezek az események korántsem voltak olyan egyértelműek, mint ahogy azt Magyarországon sokan vélik akár napjainkban is, és azt is látni kell, hogy ezen „áldozati szerep” meggyőződések kialakulását nagyrészt a rendszerváltás, a piacgazdasági átmenetet övező csalódás váltotta ki és tartotta fenn. Ugyanakkor ezt a feltevést, vagyis a „Kelet felé fordulást” erősíti az a mítosz is, amely szerint a „nyugat hanyatlik”, miközben a kelet (azon belül is elsősorban a Távol-Kelet, Kína és szövetségesei, illetve a kínai utat követő többi ország a távol-keleti térségben, dinamikusan fejlődik.

Ezekkel a nagyrészt önsajnálaton alapuló elképzelésekkel valószínűleg több komoly probléma is van.

Először is, egyáltalán nem biztos, hogy „a nyugat hanyatlik”. Ezt az állítást már a 19. század vége óta folyamatosan emlegetik szerte Európában, több német gondolkodóra, mint például Schopenhauerre, Nietzschére és az őket követő Oswald Spengler német filozófusnak az először 1918. április 20-án kiadott, majd később többször átírt „A Nyugat alkonya” című könyvére hivatkozva. Spengler könyve óta szinte intellektuális divat a „Nyugat hanyatlásnak” a felemlegetése. Természetesen nem meglepő módon, — bár maga Spengler határozottan elutasította a nemzeti szocializmust — a liberális demokráciákkal szemben a tetterős, gyorsabban növekvő tekintélyelvű európai diktatúrákkal szokták volt összehasonlítani az állítólag hanyatló, liberális nyugatot. Ezt az érvelést aztán kisebb-nagyobb módosításokkal átvették a kelet-európai szocialista országok hivatásos ideológusai is a második világháború után, és nem véletlen, hogy az 1990-es piacgazdasági átmenet feltűnő sikertelensége nyomán napjainkban ismét sok követője akad ennek az elképzelésnek.

Másodsorban az is probléma a kelet felé nyitó elképzelésnek, hogy nem veszi figyelembe, hogy keleten egészen más értékrendszerek élnek az egyes emberekben és az egyes társadalmakban is, mint nyugaton, vagy akárcsak Magyarországon. Amit könnyedén meg lehet csinálni a világ keleti részén, egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel alkalmazható lehetne nyugaton, vagy például Magyarországon. Közismert, hogy a keleti társadalmak sokkal inkább közösségi jellegűek, míg nyugaton (és tegyük hozzá, Magyarországon is) az individualizmus jóval erősebb. A kulturális globalizáció kis mértékben egységesítette ugyan az egyes kultúrák attitűdjeit, de ennek a globalizációnak az egységesítő hatásai például Geert Hofstede és szerzőtársai szerint még napjainkban sem voltak képesek arra, hogy semlegesítsék az egyes kultúrák jelentős különbségeit. Éppen ezért valószínűleg nem nagyon lenne lehetséges a különböző kultúrákban sikeres megoldásokat a világ más részein alkalmazni.

Harmadsorban, naivitás lenne feltételezni, hogy míg a nyugatiak alapvetően egy hálátlan csapat, addig a keletiek sokkal önzetlenebbül lennének hajlandók támogatni a magyarok gazdagodását. Jó példát jelentenek erre azon kínai beruházások, amelyek Afrikában több országban is a természet szinte teljes kizsigereléséhez, a lakosság elszegényedéséhez, a helyi oligarcha politikusok meggazdagodásához vezettek, vagy nézzük csak a kínai hiteleket például Montenegróban, ahol a helyi kormány kénytelen volt az Európai Unióhoz fordulni, hogy segítsenek visszafizetni a korábban felvett 1 milliárd eurós kínai hiteleket.

Negyedrészt, fontos lenne annak a belátása is, hogy az elmúlt pár száz év során a Magyarország által elszenvedett csapások és balsorsok nem mindig a galád nyugatiak aknamunkájának volt a köszönhető, hanem sok esetben mi magyarok magunknak hoztuk azokat össze. Így fontos lenne végre tisztán látni, hogy a trianoni békediktátum nem csak a franciák, a románok, a délszlávok vagy a szlovákok gonosz és aljas mesterkedései miatt következett be, hanem a korábbi magyar nacionalizmus is nagy mértékben hozzájárult a Magyarországon élő nemzetiségek elidegenítéséhez. Ugyanakkor az is tény, hogy a feldühödött nemzetiségek (ahogy azt Ormos Mária megjegyezte egy helyütt, az első világháború után „a magyarokat megszégyenítették, megalázták, és ezt egyetlen nép sem viseli el lelki károsodás nélkül…minden pártban és minden egyes emberben felülkerekedett a bosszú, a revízió vágya, és csak a mértékben voltak különbségek”[14]. A rendszerváltás csalódásai után nem meglepő, hogy a Trianon okozta korábbi sérelmek elemi erővel törtek fel Magyarországon. Ugyanakkor azt is látni kellene, hogy az első és a második világháborút nem vesztette volna el az ország, és Trianon, illetve annak 1945 utáni megerősítése Párizsban sem következett volna be, ha Magyarország nem keveredik bele e két világháborúba. Míg az I. világháború idején – lévén Magyarország az Osztrák Magyar Monarchia része — nem lett volna könnyű a háborúból kimaradni, de a második világháborúba mi magyarok önként és vidáman sétáltunk be, annak ellenére, hogy a németek nem is igen vágytak erre a részvételre. De valószínűleg az első világháborúból is jobban lehetett volna kijönni egy értelmesebb, kevéssé nacionalista nemzetiségi politika esetén.

Ötöd sorban, bár nyilvánvaló, hogy a piacgazdasági átmenet során a nyugatiak nagy mértékben igyekeztek pénzügyileg és hatalmi téren jól kijönni abból – hiszen éppen ez a kapitalizmus lényege –, de azért az is valószínű, hogy feltehetően a keleti kapitalisták sem lettek volna ehhez képest sokkal nagyvonalúbbak, sőt. Nagyon valószínű, hogy a második világháború után Magyarországon is megjelent „szocialista”, vagy más néven „kommunista” rendszer számos vonását a keleti, orosz gyakorlatból örökölte, ahol a tatár hagyományok és Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) a Rettegett Iván féle tradíciók is élénken éltek és erősen meghatározták a Sztálin féle rendszert, sőt, még a mai – állítólag felvilágosult és demokrata — Oroszországban is időnként felsejlenek ennek nyomai. Mindez azt valószínűsíti, hogy amennyiben Magyarország a Nyugat helyett Kelet felé fordult volna, vagy fordulna majd a jövőben, valószínűleg nem lenne az ország helyzete sokkal rózsásabb… 

Hatod sorban azt is látni kell, a legújabb közgazdasági és társadalomtudományi elemzések szerint a gyors gazdasági növekedés nem minden esetben jelent harmonikus és fenntartható fejlődést. Erre éppen Kína maga jelenthet jó példát, hiszen a kétségtelenül gyors (ámbár napjainkban éppen lassuló) kínai gazdasági növekedés nagyon jelentős környezetszennyezéssel párosul és ezért a kínai fiatalok nagyon nagy része kénytelen szemüveget viselni, mivel fiatalságuk nagy részét házakon belül, otthon vagy az iskolában töltik, mivel a szennyezett levegő miatt egész egyszerűen nem lehet kimenni hosszabb időre a szabadba. A négy fal közé zárt, az idő nagy részében csak közelre – például a számítógép képernyőjére bámuló fiatal kínaiak esetében a szemmozgató izmok elsatnyulása szükségszerűnek látszik. Hasonlóképpen, ahogy azt korábban írtuk, a mindent központilag ellenőrző és szabályozó társadalom is nehezen lenne elviselhető egy európai ember számára. Tehát nagyon valószínű, hogy Kínában a gyors gazdasági növekedés nem járt együtt jelentős társadalmi-gazdasági fejlődéssel, és annak nagyon sok káros következménye is volt;

Végül, de nem utolsósorban a magyaroknak nincs semmi okuk szemrehányást tenni a nyugatiaknak, hiszen korábban a magyarok sem segítettek sem a tatárok által támadott Kievnek, sem az ozmánok által fenyegetett balkáni népeknek…

Mindezek együttesen azt sugallhatják, hogy talán a magyar lakosság nagy része nem igazán érezné jól magát hosszabb távon egy keleti, orosz-kínai típusú diktatórikus, kollektivista társadalomban, ugyanakkor azt már nem látják, hogy onnan már nem lenne igazán egyszerű a visszaút Nyugat felé. A Brexit, vagyis Nagy-Britannia kilépése az EU-ból jól mutatja, hogy nagyon nagy ára lehet a kilépésnek, és éppen ezért talán mégiscsak jobban tennék a magyarok, ha folytatnák az elmúlt ezeréves törekvéseiket, mégiscsak a Nyugat felé haladnának tovább… 

Azonnali teendők Kelet-Európában és különösképpen Magyarországon

Nagyon fontos megérteni, hogy a korábbi, egyoldalúan összeszerelő tevékenységekkel történő integráció a globalizáció rendszerébe már nem járható út, már csak azért sem, mert a robotizáció elterjedése miatt egyre kevésbé lesz szükség képzetlen, rosszul fizetett dolgozókat alkalmazó összeszerelő üzemekre, viszonylag távol a világgazdaság centrumától. Az üvegház hatású gázok csökkentését célzó törekvések nyomán szükségképpen egyre drágább lesz ismét a jelentős emisszióval rendelkező szállítás, és ezért a globális értékláncok távolsága is szükségképpen le kell, hogy csökkenjen. Ráadásul azok a tevékenységek, amelyekkel a robotizáció eredményesen tud küzdeni, szükségképpen el fognak sorvadni. Ha nem akarjuk, hogy a magyarok nagy része Nyugat-Európában keresse boldogulását, akkor mindenképpen szükség lesz arra, hogy jobb minőségű, jobban megfizetett tevékenységek jöjjenek létre a térségben és Magyarországon is.

Ezt elsősorban oly módon segíthetik a kormányok, ha a korábbinál sokkal nagyobb mértékben ruháznak be az emberi tőkébe, amit alapvetően oly módon lehet elérni, ha fejlesztik

• az oktatást,
• az egészségügyet, és
• a szociális védelmet.

Ez nem csak azt jelenti, hogy korszerűbb iskolarendszert és  egészségügyi rendszert kell kialakítani, hanem azt is, hogy jelentősen meg kell növelni a munkanélküli ellátás idejét is, legalább 9-10 hónapra, és azok a dolgozók, akik még hosszabb idő után sem tudnak elhelyezkedni, olyan szociális támogatást kell, hogy kapjanak, ami lehetővé teszi számukra az emberhez méltó megélhetést.

Nagyon fontos, hogy a vállalkozások oly módon juthassanak közbeszerzések révén megrendelésekhez, ami nem a politikai kapcsolatok erejét tükrözik, mert ekkor csak az alkalmatlan és tehetségtelen vállalkozások túlélését biztosítanánk igen drágán.

Nagyon fontos még az is, hogy a gazdasági növekedés helyett inkább a komplex társasalmi fejlődést preferáljuk, mert csak ez tudja biztosítani, hogy eredményeinket a következő generációk is élvezhessék majd. A jelenlegi környezetromboló gazdaság és életmód nem teszi lehetővé sem saját vívmányaink megőrzését, sem azt, hogy akár a térség élhető maradjon hosszabb távon.

Ezek a feladatok azt is megkövetelik, hogy adjuk fel azokat a hamis értékeket, amelyek elhomályosítják azokat a lehetőségeket, amelyek előttünk állnak, csak éppen gyakran nem látjuk meg azokat. Ez lenne igazán az a rendszerváltás, amelyet a 21. század elején meg kellene az emberiségnek, illetve kelet-európaiaknak, és nem utolsósorban magyaroknak tenni.

Felhasznált irodalom:

• Arva, L. – Pasztor, Sz. – Pyatanova, V. (2020): Some Thoughts on the Relationship between Multinational Corporation Strategies and the Changing Patterns of International Trade: The Geographical Optimization Principle. Economy and Finance, March, 2020. Vol. 7. Issue 1. DOI: 10.33908/EF.2020.1.3.
• Árva László – Boros Árpád (2000): A globalizáció és a külföldi működőtőke– beruházások hatása Magyarországon. Vezetéstudomány, 2000/12. 41–49. oldal. 
• Árva László (1994): A Közép–Kelet–Európába áramló közvetlen külföldi tőkeberuházások helye és perspektívái a hárompólusú világgazdasági rendszerben. Közgazdasági Szemle, 1994/3. 229–246. oldal.  
• Euronews (2021):  Estonia marks 30 years of restored independence, but is their success down to keeping oligarchs out?  Letöltve: 2021. 09. 23. https://www.euronews.com/2021/08/20/estonia-marks-30-years-of-restored-independence-but-is-their-success-down-to-keeping-oliga.
• IMF, Datamapper
• Maddison Project Database, version 2020.
• Ormos Mária (2020): Padovától ​Trianonig – 1918–1920. Kossuth, Budapest, 2020
• Rodrik, Dani (2010): Diagnostics before Prescription, Journal of Economic Perspectives—Volume 24, Number 3—Summer 2010—Pages 33–44.
• Williamson J. (2002). Did the Washington Consensus Fail? Peterson Institute for International Economics, November 6, 2002

---

[1] A globalizáció új fejleményeivel többek között Paul Krugman, Joseph Stiglitz és Dani Rodrik foglalkozott behatóbban az elmúlt évek során.

[2] Az úgynevezett „Washingtoni Konszenzus” igen nagy irodalommal rendelkezik, ld. erre vonatkozóan többek között magát a tételt megfogalmazó John Williamson munkáit, illetve a konszenzust élesen bíráló Dani Rodrik írásait…

[3] A nagy könyvelő és adótanácsadó irodák külön „transzder pricing részlegeket” működtetnek szerte a világban, és így a kelet-európai országokban is.

[4] Ld. erre vonatkozóan például UNCTAD (2002): World Investment Report, 2002,  Table IV.3., p. 90.

[5] Gyakran hallani, hogy a nagy multiknak adott kedvezmények mintegy megvédik a kelet-európai korrupt politikusokat attól, hogy az Európai Unió erős nyomást gyakoroljon rájuk és tisztességes magatartásra szorítsák azokat…

[6] Azonban ne feledjük, a gyors növekedés nem jelent automatikusan gyors fejlődést is, erről később majd bővebben írok.

[7] A közepes jövedelmi csapda jelenségéről többek között Csath Magdolna adott jó áttekintést (Csath Magdolna, 2019. Közepes jövedelmi csapda vagy fejlettségi csapda és a költségvetési hatások, Pénzügyi Szemle, 2019/1, 29-48. oldalak)

[8] Ugyanakkor talán azt sem szabad elfeledni, hogy ez az ország hagyományosan képzett lakosággal rendelkezett az elmúlt évszázadok során, valamint a szétesett Szovjetunióban is magasabb hozzáadott értékű tevékenységek folytak itt. Valamint talán az is hozzájárult a sikerekhez, hogy a kicsiny Észtországban az észtek komoly orosz nyomást kellett elviselniük az elmúlt évtizedekben, ami jelentős nacionalista lendületet adott az észteknek.

[9] Ld. például: https://www.euronews.com/2021/08/20/estonia-marks-30-years-of-restored-independence-but-is-their-success-down-to-keeping-oliga.

[10] Ma azonban sajnos még nem egyértelmű, mely tevékenységeket nem lehet robotokkal kiváltani, és az pláne nem, mi lesz a helyzet e téren néhány év vagy évtized múlva…

[11] A Fülöp-szigeteki diktátor, Ferdinand Marcos uralmát nevezték „crony capitalism”-nak, vagy „cronyismus”-nak, vagy magyarul haveri kapitalizmusnak, ahol a crony a haverokat jelenti angolul. Ez azt jelentette, hogy elsősorban (sőt később kizárólag) csak Marcos elnök „haverjai” kaptak kormányzati támogatásokat.

[12] Elég sok vita van arról a szakemberek körében is, hogy a távol-keleti „fejlesztő állam” mennyire felel meg inkább az ottani értékrendszernek oly módon, hogy az egyéni korrupciót ne valósítsa meg, és mennyiben lehet az ilyen értékrendszereket más civilizációkban átvenni, de ennek a tárgyalása meghaladná ennek a tanulmánynak a kereteit.

[13] Ez a dilemma már korábban is több ízben felmerült a magyar történelemben és erre vonatkozott a „kompország” Ady Endre által bevezetett szemléletes hasonlata…és erre rímelnek azok a gyakran áltudományos törekvések, amelyek az inkább európai finn-ugor rokonság helyett inkább a keleti török leszármazást hangsúlyozzák…

[14] Ld.: Ormos Mária (2020): Padovától ​Trianonig – 1918–1920. Kossuth, Budapest, 2020.