A tanulmány a XXII. Széphalmi Diétán elhangzott előadás szerkesztett változata
Lenkovics Barna meggyőző, tudományos igényű értékelése mellé nem lenne méltó kiegészítő megjegyzéseket fűzni, vagy még rosszabb esetben ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen színvonalas értékelése legfeljebb ennyit engedne meg, mert mondanivalójával fenntartás nélkül egyetértek.
Én más, vállaltan szubjektív módját választom az emlékezésnek, akár még anekdotázásra is vetemedek. Ha közben itt-ott mégis csak valamiféle értékítélet szerű látszat keletkezne, az bizonyosan csak a véletlen műve lehet.
1967-ben friss diplomásként kerültem a Pénzügyminisztériumba. Ami már önmagában egy külön történet lehetne, mert az akkori szabályok szerint tilos volt az egyetem elvégzése után közvetlenül minisztériumi állásba kerülni. A szükség azonban törvényt bont. Ez időben zajlottak az „Új Gazdasági Mechanizmus” előkészületi munkái, s kellett valaki, aki képes összerakni a bevezetendő rendszer adózási modelljét. Mivel terv-matematika szakon diplomáztam, s egyetemi éveim alatt kisebb-nagyobb munkákat elvégeztem a Magyar Nemzeti Bankban, az akkor ott éppen kötelező minisztériumba kerülés előtti egy évét töltő Medgyessy Péter engem javasolt a feladatra. Oda kerültem, ott ragadtam.
Egy csöpp filozófiai kitérő. Negyed- ötödéves koromban kötelező volt pénzügytant is hallgatni. Az egészből nem értettem semmit. A pénzügytan akkor ugyanis nem volt több, mint a kötelező tervmutatók pénzbeli kifejezése. Abban a rendszerben ugyanis minden, a vállalat működését leíró érték (árbevétel. anyagköltség, bérköltség, hitelfelvétel, forgóeszközök nagysága, beruházás. stb. stb. és az őrület csúcsa, még a nyereség is) kötelezően előírt tervszám volt. Az utolsó félévben kezdett beszivárogni a pénzügy tanszékre is az új mechanizmus elvrendszere. Innentől kezdve hirtelen minden világos lett, a dolgok a helyükre kerültek.
Tudni kell persze, hogy a gazdaság kvázi piacszerű működése csak erősen csökevényes lehetett. Az új rendszer kedvező hatásainak kibontakozását számtalan körülmény korlátozta. A hatósági árak kiterjedt rendszere, a természetellenesen centralizált vállalati szerkezet (a szakágazatonkénti vállalatszám az iparban 2 és 4között mozgott, de hasonló volt a helyzet a kereskedelemben, sőt a birtokszerkezetet illetően túlkoncentrált volt a mezőgazdaság is), a tervgazdasági beidegződések fennmaradása, a központi hatósági beavatkozások sokasága. Mindenekelőtt azonban, az ezek mögött meghúzódó politikai ellenszenv, vagy inkább ellenségesség az „igazi szocialisták”, a szovjet rendszert egyedül helyesnek, kizárólag követendőnek tartó ultrabalos pártkáderek részéről, akiknek képviselői szép számmal ültek az un. ágazati minisztériumokban és a „szocialista nagyvállalatoknál” vezető beosztásokban. Ebben a közegben és közhangulatban én egyértelműen a piacgazdaság pártján álltam és dolgoztam, magyarán a gazdaság liberalizálásáért próbáltam kiállni. Az adott körülmények között a vállalati önállóság megvédése, a piaci rendszerműködtetése, hatásainak érvényre juttatása volt a feladat a bornírt központi igazgatással szemben.
Itt jön a képbe Kopátsy Sándor. Kigúnyolt, kinevetett, mondván naiv álmodozó vagyok, a piaci alapú világnak szinte csak negatívumai, kellemetlen hatásai vannak. Szinte szóról szóra elsorolta azokat az érveket, amelyeket ma én hozok fel a neo- vagy ultraliberalizmus kárhoztatására.
Ez a nézetkülönbség azóta is foglalkoztat. Mai fejjel arra jutottam, hogy bár ebben a konkrét vitában nekem volt igazam, elkövettem egy súlyos hibát. Nem vettem észre, hogy Kopátsy teljesen más dimenziókban gondolkodik, mint én vagy mint az átlagember. Azért állítom, hogy igazam volt, mert adott történelmi helyzetben a kor által felvetett konkrét kérdéseket kell megválaszolni, s ebből a szempontból az enyém volt a helyes megközelítés, Csakhogy Sándor nem konkrét politikai, pláne nem gazdaságpolitikai szituációktól tette függővé véleményét, hanem történelmi távlatokban látta át a folyamatokat. s azokba helyezve mérlegelte a konkrét eseményeket is. Azt kellett megértenem, hogy van egy ember, aki világtörténelemben gondolkodik, s az absztrakció olyan fokára tud emelkedni, amelyen már függetlenítheti elméjét a konkrét helyzetektől. Ha nem így lenne, ép ésszel felfogni sem nagyon lehetne azt az állítását, hogy a Rákosi rendszer jót tett Magyarországnak, mert az elmaradott mezőgazdasági országot átvezette az ipari fejlődés útjára. Arra az ellenvetésre, hogy ebbe emberek milliói gebedtek bele, vesztették el mindenüket, nem kevesen az életüket is, egy vállrándítással kísért rövid válasza volt: „István király is tűzzel, vassal és vérrel tette kereszténnyé az országot, ma mégis szentként tekintünk rá”. Vagyis, nem elképzelhetetlen, hogy száz év múlva az ő megítélése lesz az elfogadott?
Ez az emelkedettség, totális absztrakció lehet a háttere annak is, hogy a műveit olvasóban néha hiányérzet támad. A szövegben általában nincsenek konkrét utalások, forrásmegjelölések.
És a szent lábjegyzet! Ennek hiánya miatt sok kritika érte. Nem igazán érdekelte. Fontosabbnak tartotta a gondolatot, mint az adatok forrását. Holott tudvalevő volt, hogy mindent elolvasott. Könyvet, folyóiratot, újságot, magyar vagy idegen nyelveken egyaránt. Ráadásul minden olvasmány élményéből új sejtés, új ötlet, új gondolata támadt. Egy jellemző példa: a 60-as évek második felének elején a FIAT igen rosszul állt a nemzetközi részvénypiacokon. A gazdasági körök kezdték temetni a nagy múltú céget. Egyik beszélgetésünk során nevetve megjegyzi, „ezek a nagynevű gazdasági főszakértők egytől egyig hülyék. A FIAT két éven belül a világ autóiparának élén lesz.” Ez hogy’ lehet, kérdeztem. „Úgy, hogy most olvastam a FIAT egy belső anyagát, amelyből kiderült, hogy a műszaki fejlesztések eredményeként hamarosan termelésbe kerül az 1200-as modell, amivel letarolják a piacot. Az álszakértők csak annyit értenek a számokból, hogy túl sokat költöttek a fejlesztésre, ezért átmenetileg a pénzügyi eredmények nem jók, de arra már nem terjed ki a figyelmük, hogy ezzel milyen piaci előnyre tesz szert a gyár.” Jóslata hamarosan teljes mértékben beigazolódott. A felszedett ismeretekből zseniális ötletek sora pattant ki a fejéből, tulajdonképpen mindegyikhez egy csapat kellett volna, amelyik végiggondolja, kidolgozza a részleteket.
Visszatérve a lábjegyzet témához, én is merészkedem egy sejtésemmel előállni.
1970-ben Kopátsy írt egy – nem tudom másként titulálni – zseniális tanulmányt a magyar mezőgazdaságról. Nemzetközi összehasonlításban, történelmi folyamatában írta le a magyar agrárium fejlődését, akkori helyzetét, tökéletesen logikus, világos okfejtéssel bemutatva agrárpolitika minden dicsérendő és elrontott elemét. Szó esett ebben a tanulmányban a termékszerkezettől kezdve, az élelmiszergazdaság export eredményein át a birtokszerkezet egészségtelen arányaiig mindenről. Mindezek mellett volt egy, statisztikai adatokkal tételesen bizonyított, mindazonáltal mellbe vágó megállapítása. Az ti., hogy minden paraszti sírás-rívás ellenére, a mezőgazdaságban és –ból élők élet- és jövedelem színvonala jobb, mint az iparban foglalkoztatottaké.
Ez a tanulmány maga volt a tökéletesség. Minden megállapítása tényekkel bizonyított, a kifejtés logikája támadhatatlan, minden sora tökéletesen meggyőző. Az adatok forrása precízen megjelölve, az irodalmi hivatkozások korrekt módon lábjegyzetelve, az egész mű a szakma minden követelményét a legmagasabb szinten teljesíti. Én ebből a már-már könyvnek nevezhető írásból tanultam meg egy életre, hogy milyen igények kielégítése esetén nevezheti magát tanulmánynak egy iromány.
Itt jött azonban a drámai fordulat
Hegel óta tudjuk, hogy mi az elidegenedés: a szellem fejlődése során megteremti az anyagi világot. azaz önmaga számára külsődlegessé válik, elidegenedik önmagától. Marx a gondolatot talpra (vagy fejre?) állítva, az anyagot idegeníti el önmagától a szellemi világ létrejöttével. Hozzáteszi azonban, és ez a lényeg, hogy van az elidegenedésnek egy enyhítettebb, szelídebb változata, az alkotó és a teremtett mű sajátos viszonya. A mű, létrejötte pillanatától önálló életre kel, hatásteremtése teljesen függetlenedik az alkotó szándékától, azzal akár ellentétes következményeket is szülhet.
Kopátsyval pontosan ez történt meg. Tökéletességre igényt tartó tanulmánya az MSZMP keményvonalas, szélső balos, többnyire legfeljebb általános iskolát végzett, mélyen gondolkodó vezetőinek fejében megvilágosodást hozott. Igen, a paraszt jobban él, mint a proletárdiktatúra legfőbb ereje, a munkásság? Na, akkor csapjunk oda! És lőn. Az eredmény. az MSZMP 1971. novemberében intézkedéseket kezdeményezett az ipari munkásság helyzetének javítására (valójában az agrárnépesség helyzetének rontására) meg az egész piaci mechanizmus, megtorpedózására.
És akkor most a sejtésem. Bizonyítékom nincs rá, de nagyon valószínű. hogy ez a fiaskó is közrejátszhatott abban, hogy Sándornak elment a kedve a pontos forráshivatkozásoktól. Innentől kezdve úgy döntött, az olvasói elégedjenek meg sziporkázó ötleteivel, meglepő gondolataival.
Valamit arról is szólnom kell, hogyan is jutottam abba a helyzetbe, hogy ma én is megemlékezhetek Kopátsy Sándorról.
Már említettem, hogy 1967 őszén kerültem a Pénzügyminisztériumba. Ez idő tájt alakult meg a Pénzügykutató Intézet is, amelynek vezetésére Kopátsy kapott megbízást. Megbízást, nem kinevezést. A vezető személyét illetően az intézet indulása meglehetősen kusza helyzetet teremtett. Eredetileg Deák Andrea kapott szóbeli ígéretet a vezetői posztra az akkor már miniszterhelyettes Faluvégi Lajostól. Deák annyira komolyan vette az ígéretet, hogy az intézet alakuló ünnepére abban a tudatban (és öltözékben) ment el, hogy ott megtörténik a beiktatása. A megbeszélésen kellett szembesülnie a ténnyel, hogy mégsem ő lesz az igazgató. (A háttérben ugyanis az MSZMP pártközpontja megvétózta a kinevezést.) A minisztérium vezetése így időzavarba került, villámgyorsan elő kellett keríteni valakit, aki alkalmas lehet a funkció betöltésére .A Beruházási Bank akkori vezetőjének kapóra jött a helyzet, gyorsan bejavasolta K. S.-t. Így megszabadulhatott a tőle sokkal okosabb, nagyobb tudású vezérigazgató helyettesétől, akire mindig is féltékeny volt. A helyzet attól lett fonák, hogy Kopátsy sem volt éppen a pártközpont szíve csücske. A megoldás sürgető voltára tekintettel végül olyan kompromisszum született, hogy K. átmenetileg vezetheti az intézetet, megbízottként. Így is lett, majd nem sokkal később átkerült a mezőgazdasági főosztályra, ahol szabadon rendelkezett az idejével, gyakorlatilag önálló kutató munkát végzett.
Kutatóintézeti idejében kerültem kapcsolatba vele, Ugyanazon az emeleten volt az irodánk. Folyamatosan figyelemmel kísérte a minisztérium közgazdasági osztályán folyó munkát, ráadásul nagyon kedvelte a fiatal szakembereket, a szárnya alá vette azokat, akiket arra érdemesnek tartott. Valamilyen módon Antal Laci barátom és én lettünk a kedvencei. Olyannyira, hogy nem ritkán meghívott a házukba, Szentendrére. Itt ismerkedtem meg a feleségével Szentpáli Ágnessel. Börcsök Mária interjú kötetéből sokan ismerhetik közös történetük egy igazán romantikus mozzanatát (Sándor a Szentendre környéki erdőben sétálva talált egy gyermekfejet ábrázoló eldobott szobrocskát az avarban, amiről Ágnes a Sanyinál tett első látogatása alkalmával meglepve mondta, hogy az az ő fejéről készült gyermekkorában.) Arról azonban Börcsök sem írt, hogy miként ismerkedtek meg. Az történt, hogy Sándor felszállt egy buszra, amelyen az akkor még létező kalauzi intézményt képviselő személlyel szóba elegyedett. Történetesen ő volt Ágnes, akiről kiderült, hogy nem egyszerűen szép nő, hanem képzett iparművész, az ehhez tartozó műveltséggel. Osztályidegen mivolta folytán (a nagyapja Miskolc polgármestere, sőt parlamenti képviselő is volt) a szakmájában nem kaphatott munkát, és mivel valamiből meg kellett élnie, jobb híján kalauz lett.
Első szentendrei látogatásom szolgált némi meglepetéssel. Levizsgáztatott. Nem a szakmámból, hanem fára mászásból. Úgy látszik kiálltam a próbát, mert barátjává fogadott. A természetszeretete minden szavából, mozdulatából kitűnt. Amikor a Bakonyban elvitt éjszakai vadlesre, döbbenten tapasztaltam, hogy szinte minden fűszálat névről ismer. Sokat teniszeztünk együtt, kiderült, hogy ifjúsági válogatott korában ugyanaz volt az edzője, mint aki engem is tanított gyerek- és serdülő koromban.
¥•¥
Miért is kortársunk Kopátsy Sándor? Mert olyan emberekre, sok olyan emberre lenne szüksége a mai világnak, mint ő. Aki egyben érzi, értelmezi, látja és láttatja világot, az embert a természet részének tekinti, a természet rendje szerint él. Ma, amikor az őrület, az abnormitás üli torát, amikor fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a gazdaság van-e az emberért, vagy az ember a gazdaságért, amikor Oregon kormányzója arra vetemedik, hogy törvénybe foglalva kiiktatja az írási, olvasási tudást és a matematikai jártasságot az érettségi feltételei közül, mert így megszűnik a színes bőrű diákok hátránya a vizsga letételénél, amikor az egyik neves amerikai egyetem irodalmi tanszékének valamelyik tagja ki akarja tiltani Shakespeare-t a tanított irodalom köréből, mondván, hogy az fehér bőrű rasszista és homofób, amikor az ember, mint társadalmi lény el akarja taposni a biológiai létét, akkor a Kopátsy Sándorok képesek visszaadni a hitet, hogy mégis csak érdemes élni.
