Szegvári Péter: Szemelvények Kopátsy Sándor műveiből [1]

Szegvári Péter: Szemelvények Kopátsy Sándor műveiből [1]

A Széphalmi Diétára készülve Antalóczy Attilával nem egyeztettünk előre arról, hogy miként, milyen szempontok szerint fogjunk hozzá a mondandónkhoz. Ez látszik is majd azon, hogy Kollarik István és Asztalos László előadásához, megemlékezéséhez képest én egy kicsit más megközelítést, módszert választottam ahhoz, hogy megidézzem Kopátsy Sándor szellemiségét. Úgy gondoltam, hogy szemezgetek néhány gondolatából, ideidézve őt, s mintha most hallanánk ezeket a Diétán először, hozzáfűznék ezekhez néhány megjegyzést, ami a szemelvények alapján eszembe jutott, s mindenkit erre bíztatok.

Lássuk az első idézetet:

„A rendszerváltás óta csalódott vagyok. A hatalom, pártállástól függetlenül, latin-amerikai útra kényszerítette az országot. Ennél nagyobb és tragikusabb útvesztésünk ezer-száz éve történelmünk során még nem volt. Azt a népet, amelyik jelesre vizsgázott abban, hogyan lehet a keleti zsarnokságot minden más népnél elviselhetőbben megélni, ma a sokkal jobb rendszerben arra kényszerítik, hogy szegényebben és sokkal nagyobb létbizonytalanságban éljen.”[2]

Előzetesen leszögezem: én is csalódott vagyok a rendszerváltás óta. Az én csalódottságom részben abból adódik, hogy nem sikerült a „hatalom humanizálása”, ahogyan erről tegnap Várszegi Asztrik és ma Stumpf István előadása kapcsán is a hozzászólásomban említést tettem. Vagyis mindaz, amit Bibó István a nemzeti érzés és a demokrácia, mint „egytestvér komoly tömegérzelem”[3] közös élményként való átélésről mondott, sajnos nem valósult meg. S ettől továbbra is igaz az, hogy a magyar társadalom lelki értelemben továbbra sem vált oly módon kiegyensúlyozottá, hogy róla a „féligazságok és a propaganda hazugságai” lepattanjanak. Vagyis úgy vélem, Magyarországon a rendszerváltást követően nem jött létre, az, amit többen is reméltünk, ami Nyugat- és Észak-Európában máig eleven valóság, azaz a acionalizmusnak és a demokráciának együttesen átélhető kapcsolata miatt a részvételi politikai kultúra polgári változata. Vagyis abban az értelemben is értelmezhető Kopátsy Sándor kijelentése a „tragikus útvesztésünkről”, hogy nem sikerült megvalósítani azt, hogy a „közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen”[4], azaz a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, s így megmaradt számunkra az „antidemokratikus nacionalizmus”, amelynek a segítségével a nemzeti közösséget politikai tényezők kívánják létre hozni.

A csalódottságom másik oka részben pedig az, hogy valóban érezhető egy „latin-amerikanizálódás” abban az értelemben, hogy megvalósulni látszik a Dragomán György könyvének címéből kölcsönzött „Rendszerújra”[5]. Vagyis, ami a rendszerváltás előtti nyolcvanas években közös tudás volt, hogy egy embertől függött az, hogy merre felé mennek a dolgok az országban, az ismét közös tudássá vált, vagyis ma már szintén mindenki egy emberre figyel. Kérdés persze, hogy a kelet-európai térségben egyedüliként, hogyan jutottunk újra ide, azaz „csöbörből vödörbe”. Az „egyszemélyes kormányzás” visszatérése nemcsak úgy megtörtént velünk, hiszen ezt megalapozta az 1989-2010 közötti időszak is, ami igazolhatja Kopátsy Sándor kijelentését arról, hogy ez a folyamat „pártállástól függetlenül” mindegyik hatalmi tényezőre igaz. Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet arra a nemrég megjelent kötetre,[6] amelyben a szerzőknek többségében az Új Egyenlőség online társadalomelméleti magazinban megjelent írásaiból válogatva kaphatunk képet arról, hogy ők baloldali gondolkodókként miként értékelik a rendszerváltásnak ezt az időszakát. Az online megtartott könyvbemutatón  majd az azt követő sajtótájékoztatón Pogátsa Zoltán – alapos statisztikai elemzés alapján – arra hívta fel a figyelmet, hogy „az Orbán-rendszer és az egyre teljesebb egyeduralom lényegi oka a baloldal összezuhanása volt, és éppen ez az, ami megkülönbözteti a régió többi országától.”[7] A rendszerváltás előtti baloldali kormányok teljesítményét elemezve a  kötetben megjelent írások olyan olvasatot is lehetővé tesznek, hogy éppen az azok által képviselt „neoliberális kormányzás” következtében kialakult társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok vezettek a FIDESZ kétharmadához még azelőtt, hogy  átalakították volna „az arányosságra törekvő” országgyűlési képviselői vegyes választási rendszert „többségre törekvő” rendszerré.

Nézzük a második szemelvényt:

„Az ezredforduló Nyugat-Európához való politikai és gazdasági csatlakozás jegyében fog bevonulni a történelmünkbe. Első királyunk óta a legjobb vezetőink vissza-visszatérő buzgalma most vált először az egész nép igyekezetévé. Most nem a hatalom, hanem a társadalom egésze keresi a csatlakozást, abból nemcsak fent, de lent is konkrét eredményeket remélhetnek. (…) Ennek ellenére történelmünk során mindig közelebb voltunk a Nyugathoz, mint jelenleg.”[8]

A rendszerváltás utáni időszak talán egyik legnagyobb reménye volt sokunknak az Európai Unióhoz való csatlakozás. Persze ebben engem elsősorban legalábbis nem a gazdasági csatlakozás lehetősége motivált, bár az ebben rejlő lehetőségek mind a mai napig nagyobb esélyt adnak a gazdasági növekedésre, mint a korábbi időszakok, hanem a nyugati polgári demokráciákhoz való közeledés. Persze tudtuk, hogy Szűcs Jenő után szabadon[9] „köztes Európa részeként” önálló régióba tartozunk, ahol keverednek a nyugati és keleti elemek, de bíztunk „komp-országként” a nyugati kikötésben. S ezzel mind a mai napig így vagyunk, még akkor is, ha osztom Kopátsy Sándor véleményét a tekintetben, hogy nagyon messze vagyunk a Nyugattól. A rendszerváltás után ugyanis nem jött létre egy olyan modern polgári demokrácia, amiben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformája győzedelmeskedik a magát hatalmi helyzetben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett, s ennyiben ez egy tipikusan „közép- és kelet-európai demokrácia” maradt.

Ehhez szervesen illeszkedik a következő gondolat:

„Ötszáz éven át Európa volt a világ ura, gazdasági és kulturális csúcsa. Azóta a súlya minden tekintetben rohamosan csökken. A világ három nagy centruma között ma már csak az egyik, a legkevésbé biztató jövővel rendelkező. Ez a jövő elsősorban azon fog múlni, hogyan sikerül Európának a keleti felét beintegrálnia. Ebben most mi a csehekkel és a lengyelekkel közösen vagyunk a kísérleti nyulak.”[10]

E szavak összecsengenek azzal, amit Orbán Viktor az Európai Unió jövőjéről vizionált.[11] A Miniszterelnök a meghirdetett téziseivel kíván hozzájárulni a magyar kormány részéről az Európai Unió jövőjéről szóló vitához, a „demokraták” zászlaját lobogtatva a „birodalom építőkkel” szemben. Visszautalva a második szemelvény kapcsán mondottakra, persze kérdés, hogy Európában mit is jelent demokratának lenni. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, s egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”[12] Nekem úgy tűnik, hogy ebben is igaza van Kopátsy Sándornak, mivel ebből a szempontból nem sikerült Európának a keleti felét beintegrálnia, s hogy sikerül-e, ezen múlik az Európai Unió jövője.

S a jelenlegi vitákat tekintve a jogállamiságról, adja magát a következő idézet:

„Nem az emberi jogokat kell az elmaradott társadalmakra rákényszeríteni, hanem meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett az emberi jogok egyáltalán érvényesülhetnek.”[13]

A tegnapi napon Várszegi Asztrik előadásában meghallgathattuk, hogy miről szólnak Ferenc pápa küzdelmei kora kihívásai közepette. Ha jól emlékszem, akkor az előadásban és a hozzászólásokban is kiéleződött a „centrum és a periféria” problematikája, amiben a kulcskérdés az emberi méltóság volt. S valóban egyet lehet érteni Kopátsy Sándor kijelentésével is abban a tekintetben, hogy ahol szegénység van, ott sérül az emberi méltóság. S persze az Argentínából Rómába érkezett Ferenc pápa joggal hívja fel a figyelmet a periférián szegénységben élők problémájára, egyúttal arra is érdemes odafigyelni, hogy a centrumnak számító Európában, s Magyarországon is a rendszerváltást követően a dúskáló, gyakorta hivalkodó gazdagság és a szélsőséges nyomor a mindennapok része lett. Sokan a piac természetes velejárójaként tekintik a kialakult egyenlőtlenségeket, „a többség igazságérzetével azonban súlyosan ütközik az egyenlőtlenségek elszabadulása.”[14]  S ily módon igaznak tűnik Lenkovics Barnabás állítása is a globális szociális szakadék szélesedéséről és mélyüléséről, amit „éppúgy meg kell állítani, mint a katasztrófával fenyegető klímaváltozást, illetve az e kettő hatására megindult népvándorlást.”[15]  S megint egyetérthetünk Kopátsy Sándorral abban, hogy a megindult újkori népvándorlást elsősorban azzal lehet megállítani, ha annak gyökereinél teremtjük meg azokat a feltételeket, amelyek az emberi méltóságot biztosítják az ott élőknek.

S íme a következő citátum:

„Mi volt az oka annak, hogy Marx tanaiból a fél-perifériák vallása lett? Az, hogy a fél-perifériák számára a társadalmi és gazdasági felzárkózás reménytelen volt. Márpedig reménytelen helyzetben nem tudományra, hanem vallásra van szükség.”[16] 

A Kopátsy Sándor által említett „reménytelen helyzetekben” megváltozik az uralmi rendszer legitimációs bázisa is. A Max Weber által kategorizált „racionális uralom” helyett, amelynek a bázisa a jogrendszer (a jogállamiság), egyre inkább az irracionálisnak számító  „karizmatikus uralmi rendszer” funkcionál, amelynek a legitimációs bázisa a vezető karizmatikus (megváltó) képességébe vetett hit.[17] Véleményem szerint nemcsak a szocializmus időszakát értékelhetjük „reménytelen helyzetnek”, hanem a társadalmi és gazdasági felzárkózás szempontjából a jelenlegi „fél-perifériás” állapotunkat is. S ilyen helyzetekben egyre nagyobb az igény a tudomány helyett a dogmák (Kopátsy Sándor szavaival: a „vallás”) iránt.

Konrad Lorenz szerint „a dogmaképződés folyamatának döntő mozzanata az, hogy az elméletet meggyőződéssé szilárdító tényezőkhöz hozzáadódik a követők meglehetősen nagy száma is. Manapság a tömegtájékoztatási eszközök – újságok, rádió, televízió – lehetőségeit kihasználva könnyen előfordulhat az, hogy akár egy beigazolatlan hipotézis nemcsak hogy általános tudományos felfogássá, hanem közfelfogássá válik. Ettől kezdve működésbe lépnek a kipróbált tradíciók rögződését szolgáló mechanizmusok (…). A dogma olyan kitartó és szenvedélyes védelmezőkre talál, ami csak akkor lenne helyénvaló, ha kipróbált bölcsességeket vagy egy régi kultúra szelekció útján letisztult ismeretanyagát kellene megvédeni a pusztulástól. Aki mindezekkel nem ért egyet, azt kikiáltják eretneknek, meghazudtolják, és lehetőség szerint diszkreditálják.”[18]  Míg Marx tanai Nyugat-Európában tudományos társadalomfilozófiai elméletként értelmezendők és tanítandók, addig a „fél-perifériákon”, Közép- és Kelet-Európában a dogmaképződés folyományaként a politikai hatalom szellemi eszköztárában találhatók, s ma diszkreditálandók. S ilyen dogmákkal a rendszerváltás után is találkoztunk, sőt némelyikünk még hitt is bennük, gondoljunk csak a „szentháromságnak” nevezett doktrína tételeire: liberalizáció – privatizáció – dereguláció. A jelenlegi helyzetben pedig látványosan zajlik előttünk más, újabb doktrínák (illiberális állam – újraállamosítás – központosított és eseti reguláció) képzésének a folyamata. Míg Magyary Zoltán közigazgatás-tudományi gondolkodásában világosan különböztette meg és integrálta a közigazgatásban megjelenő szervezési elvek között a „decentralizációt” (a helyi közösségek autonómiájára alapozó önkormányzatiságot) és a „dekoncentrációt” (a hierarchizált állami igazgatás szétpontosítását),[19] addig a jelenlegi „viktoriánus kormányzat” a Magyary nevével fémjelzett közigazgatás-szervezési programban dogmává silányította ezeket a tudományos elveket.

Kopátsy Sándor anti-dogmatista volt. Asztalos László őt és vele együtt Liska Tibort, valamint Siklaky Istvánt „szellemi provokátornak” nevezte, s mivel mindhármukkal volt szerencsém együtt dolgozni, ezt megerősíthetem. Egy biztos, s ezt igyekeztem a felolvasott szemelvényekkel is igazolni, hogy Kopátsy Sándor eredeti gondolkodó volt, aki a dogmák helyett hitt a tudomány szükségességében, s kérdéseit mindig ebben a megközelítésben fogalmazta meg, vagyis őt nem a politikai cselekvés, hanem a tudományos megismerés inspirálta. S persze, mivel nem volt hajlandó dogmatikusan gondolkodni, ezért gyakran vált a „közösségi pszicho-terror” (’mobbing’) alanyává, kivéve a Széphalmi Diétán, ahol mindannyian alig vártuk, hogy újra provokáljon minket a dogmatikus gondolkodás fősodrába nem tartozó „eretnek” kérdéseivel, gondolataival.

S ennek alátámasztására íme egy másik idézet:

„A piac, természetéből fakadóan, nem alkalmas a távlati érdekek érvényesítésére, ezért nem lehet alkalmas a következő generációval szembeni társadalmi igényeknek megfelelő jövedelemarányok kialakítására sem. A politikai felépítmény, a politikai hatalom annál inkább.

A piac által kialakított jövedelemarányokat a lakosság többsége magára nézve sérelmesnek tartja. Ezért aztán a demokráciában a nép csak azokat választja hatalomba, akik elvállalják, hogy a piac által kialakított jövedelemarányokat nivellálják.”[20]

Ma délelőtt Stumpf István előadása kapcsán a hozzászólásomban már jeleztem, hogy szerintem nemcsak a piac, hanem a pártpolitikai alapon szerveződő hatalom sem képes hosszú távon gondolkodni, mivel az egyiket a rövid távú profit a másikat pedig a szavazatmaximálás mozgatja. Persze az elismerhető, hogy a piac által kialakított egyenlőtlenségeket az államnak valahogy csillapítani kell, főként az esélyegyenlőség és a társadalmi szolidaritás szellemében. Ha azonban a nemzetstratégia megfogalmazása és megvalósítása a „közös ihlet”, akkor ez már hosszabb távú gondolkodást kíván az áru- és politikai-piacon való érdekérvényesítés helyett.

Akkor persze megfogalmazódhat a kérdés, hogy vannak-e jelenleg a nemzetstratégiának konszenzuálisnak tekinthető elemei. Én magam ilyennek tartom az alkotmányos alapelvek körében az alapvető emberi jogok (különösen az élet és az emberi méltóság) tiszteletben tartásának és hatalom-megosztás logikájának (a jogállamiságnak) az érvényesítését. Ugyancsak ideértem azt is, hogy a nemzeti érzés és a demokrácia együttes tömegérzelmekként való átélése jegyében a kormány nemcsak az ország, hanem a magyar nemzet kormánya, ahogy Budapest nemcsak az ország, hanem a magyar nemzet fővárosa is. Emellett ugyancsak konszenzuális nemzetstratégiai elemnek tekintem azt is, hogy Magyarország szuverén állam, s ekként tagja az Európai Uniónak, mint ahogy a jogkörök és döntési hatáskörök megosztása tekintetében a szubszidiaritás elvének az érvényre jutását is fontosnak ítélem, a tagállam és az Európai Unió intézményei között éppúgy, mint a központi kormány és a helyi önkormányzatok viszonyát illetően (a „dekoncentráció” helyett az észszerű „decentralizációt”).

Ha a hosszú távú nemzetstratégia tartalmában, közös elemeiben lenne is egyetértés, kérdés, hogy ezt hogyan legitimáljuk. Láttuk, hogy rendszerváltáskor létrejött felemás, a „politikai kerekasztal lovagjai” által vezérelt alkotmányozás éppúgy nem volt egy össztársadalmi „közös ihlet” terméke, ahogyan az Alaptörvény létrejötte is hiányolta a társadalmi közmegegyezésre törekvést. A nemzetstratégia megfogalmazásában lényegesnek tűnő alkotmányozással kapcsolatban tavaly a Széphalmi Diétán már tettem egy kósza gondolat-kísérletet arra, hogy a „közös nevező” létrehozatala érdekében adjunk szerepet egy „második kamarának”.[21] A ma délelőtti vitában Stumpf István is hitet tett a „második kamara” fontossága mellett egy konszolidált „viktoriánus kormányzás” megvalósítása jegyében, de én a „felvilágosult abszolutizmus” logikája helyett inkább lennék híve egy valódi társadalmi mozgalom által legitimált intézmény létrejöttének, még akkor is, ha az itt jelenlévők többsége szkeptikus ennek a realitását illetően.

A „forradalmi hevület” mindkét oldalon létrehozta a rendszerváltás után azokat a dogmatistákat, akik a korábbi rendszer legitimitását megkérdőjelezik. A „politikai konstitúció” dogmatikus hívei a 2011-ben a „fülke-forradalom” és 2021-ben az „alkotmányos forradalom” jegyében könnyen lemondtak és lemondanának az alkotmányos alapelvek tiszteletben tartásáról, s úgy vélik, hogy a választási győzelem elegendő alapot ad ahhoz, hogy az országgyűlés Lijphart szavaival[22] a „többségi demokrácia” jegyében maga legyen az alkotmányozó. A „jogi konstitúció” hívei (beleértve magamat is) azonban úgy vélik, hogy az alkotmányozás a „konszenzuális demokrácia” jegyében szélesebb egyetértést kíván, mint a parlamentben elért akár egyszerű, akár kétharmados többség, s mindenképp figyelembe kell vegye az európai (s benne a magyar)  alkotmányosság több évszázadon át kivívott „történelmi vívmányait”, beleértve az „alkotmányos jogállam” fogalmát is. S amennyiben ez a „közös nemzeti egyetértés” megvan, akkor az alkotmányosság és a törvényesség nemcsak a legális, hanem a legitim kormányzásra is lehetőséget biztosít.

Mindez persze összefügg Kopátsy Sándor másik megjegyzésével is, miszerint jelentős társadalmi igény fogalmazódik meg a kialakult egyenlőtlenségekből adódó igazságtalanság helyrehozatalára. Ez a társadalmi igény nemcsak azokat a dogmákat segíti újraéleszteni, amelyek a „liberális piacgazdaság” helyett az „illiberális államkapitalizmust” hirdetik, hanem a választási kampányra készülődve azokat a jóvátételi megoldásokat is („Tiborcz adó”, ’99 mozgalom követelései), amelyek azt ígérik, hogy „a piac által kialakított jövedelemarányokat nivellálják.”    

S végül, de nem utolsósorban lássuk a következő szemelvényt:

„Csak az a nép nyugat-európai, aki ezért a címért

 nem alázkodik meg, egy hajszálnyit sem enged nemzeti karakteréből. Az a nép tartozik a Nyugathoz, amelyik egyéniség.”[23]

Kopátsy Sándor számára természetes, hogy egyszerre érdemes és kell népként is, emberként is magyarnak és európainak lenni. Ahogyan ezt annak idején 1945-ben Szabó Lőrinc is megfogalmazta az Írók Szabad Szakszervezetének igazolóbizottsága előtt az azt firtató kérdésre, hogy baloldalinak vagy jobboldalinak vallja-e magát: „Én egyéni képlet voltam, s az leszek, amíg élek.”[24] Kopátsy Sándor is „egyéni képlet” volt, s mint ilyen magyar és európai.

S ennek a szellemében javasolta, hogy állítsunk minél több helyen székelykaput, az legyen Európában a mi névjegyünk, hogy jelezze a kapcsolatot és az átjárást a múlt és a jövő, a hagyomány és a megújulás, a természet és a tudomány, a Föld és az Ég között. Ő maga Pénzesgyőrön ezt valóra is váltotta a bakonybéli asztalosok keze munkájával, ami aztán helyben mintává is vált, személyes példáját mások is követték. A pénzesgyőri székelykapu feliratán ma is látható a credo: Természet – Erkölcs – Tudás – Tehetség. S persze egy idézet is a Példabeszédek Könyvéből: „Ahol nincs vezetés, ott elvész a nép”. Igaz, hogy ebben is megmutatkozik az egyénisége, mert volt mersze hozzá, hogy az idézetet csak félig használja fel, ami aztán így folytatódik: (…), de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó.”[25] Persze azt már nem tudom, hogy az idézet második fele miért maradt el a székelykapun, helyszűke miatt vagy azért, mert éppen akkor Matolcsy György tanácsadója volt.

Mint, ahogy az is merészségre és az egyéniség megnyilvánulására utal, hogy amikor Bakonybélen – ahol a község Cseh Tamás mellett díszpolgárává is avatta – 1998-ban elkezdte a Szent-kút és környéke felújítását, akkor a bejárathoz oszlopot is állítottak, amelyre Kányádi Sándor versét vésték rá. De Kopátsy Sándort zavarta, hogy az 1974-ben megírt vers írásjelek nélkül jelent meg, ezért felhívta költő barátját, hogy segítsen az értelmezésben. Kányádi rábízta Kopátsy Sándorra az írásjelek kitételét, s egyben a vers újraértelmezését.

Az eredeti vers[26] így szól:                                      A Kopátsy-változat pedig így:

S, hogy milyen kópé volt az is mutatja, hogy a Homoródszentpálon állott székelykapu eredeti feliratát: „Ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel” Kopátsy Sándor 1998-ban választási szlogenként ekként változtatta meg: „Ne szóval vezessünk, hanem cselekedettel.”


[1]A Széphalmi Diétán 2021. augusztus 14-én elhangzott előadás publikálásra szánt változata.

[2]Kopátsy Sándor: A mi XX. századunk. (Szerk.: Matolcsy György – Sebestyén Gábor), 1996. Belvárosi Kiadó (39.o.) Kiemelés: Sz. P.

[3]Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. 1986. Magvető Kiadó. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok 1945-1949. Második kötet. (215.o.)

[4]Bibó István: uo. (219.o.)

[5]Dragomán György. Rendszerújra, 2018. Magvető Kiadó.

[6]Kádártól Orbánig (Szerk.: Mihancsik Zsófia) 2021. Kossuth – Noran Libro Kiadó.

[7]Lásd: nepszava.hu 2021. 06. 16.

[8]Kopátsy Sándor: A székelykapu legyen a névjegyünk. Kézirat. 1998. június 10. (1.o.) Kiemelés: Sz. P.

[9]Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. 1983. Magvető Kiadó.

[10]Kopátsy Sándor: uo. (2.o.) Kiemelés: Sz. P.

[11]Orbán Viktor teljes beszéde a magyar szabadság napja alkalmából rendezett konferencián. https://www.youtube.com/watch?v=RPqsY

[12]Bibó István: uo. (220.o.)

[13]Kopátsy Sándor: Az emberi faj feladata. (Kísérlet az objektív történelemszemléletre). Bibliofil kiadás Vincze László műhelyéből, készült 100 példányban a 2004. évi könyvhétre. 4.sz. példány (56.o.) Kiemelés: Sz. P.

[14]Ferge Zsuzsa: Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban. Szociológiai Szemle 2002/4. (9.o.)

[15]Lenkovics Barnabás: Emlékezés Kopátsy Sándorra. 2020. 11.17. Disputa online közpolitikai műhely (5.o.)

[16]Kopátsy Sándor: uo. (53.o.) Kiemelés: Sz. P.

[17]Max Weber: A karizmatikus uralom és átalakulása. In: Állam – Politika Tudomány. Tanulmányok. (Szerk.: Kemény István és Varga Iván) 1970. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (157-213.o.)

[18]Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. http://www.doksi.hu (36.o.)

[19]Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. 1942. Királyi Magyar Egyetem Nyomda (103-138.o.)

[20]Kopátsy Sándor: uo. (54.o.) Kiemelés: Sz. P.

[21]A Széphalmi Diétán 2020. augusztus 29-én elhangzott  előadás átdolgozott, publikálásra szánt változatát lásd: Szegvári Péter: Miért ne maradjon üres a felsőházi terem. Új Magyar Közigazgatás 2020. december, 13. évfolyam, 4. szám (76-80.o.)

[22]Arend Lijphart: Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries. 1984. Yale University Press, New Haven – London

[23]Kopátsy Sándor: A székelykapu legyen a névjegyünk. Kézirat. 1998. június 10. (4.o.) Kiemelés: Sz. P.

[24]Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. Napló és védőbeszédek 1945-ből. (Szerk.: Kabdebó Lóránt) 1990. Magvető Kiadó (215.o.)

[25]Károli Biblia. Példabeszédek könyvek 11:14

[26]Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén. 1998. Magyar Könyvklub. (196.o.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük