„Nem mese ez, gyermek!”
Egy jó mesét ezerféleképpen lehet előadni, és mindig igaz. Sőt, valójában csak így igaz, így járva körbe-körbe a világban. A felvilágosult franciák részeg kocsmatölteléknek tartották Shakespeare-t, a német romantikusok viszont bolondultak érte, és nyakra-főre (-üptre) fordították. De mind a két helyen játszották a darabjait, és a nézők magukra ismertek bennük. Így volt ez Oroszországban is, habár Tolsztojnak nem tetszett. Az angol Charles és Mary Lamb mégis arra áldozták az életüket, hogy Shakespeare 37 darabjából 20-nak az eredeti meséjéről letisztítsák mindazt a maszatot, amit a tudós értelmezők, a zseniális rendezők és az értetlen közönség reájuk hordott. – Hogy jobban megértsék őket az „egyszerű” emberek, sőt még a gyermekek is. A könyv számtalan kiadást ért meg. Magyarul Vas István fordításában, Szántó Piroska illusztrációival jelent meg, 1955-ben.
A Shakespeare meséi jó könyv. Azt hiszem, főként ennek köszönhető, hogy a Shakespeare-nek maszkírozott Prosperót egy öreg (már vagy 47 éves!), beteg embernek gondoljuk. Zsámbéki Gábor 1999-es előadásában a felejthetetlen Garas Dezső például, a nap nagy részét fekve, intenzív haldoklással töltötte. Hosszú, göcsörtös varázsbotjára támaszkodva akkor tápászkodott csak fel egy kicsit, ha úgy érezte, hogy egy-egy, a hűtlen és hálátlan Világhoz címzett átka ennél valamivel hősibb pózt követel meg. De a bot varázspálcaként való patetikus széttörésétől, amely a Vámos László rendezte 1984-es tévéfilmben még Gábor Miklós nagy jelenete volt, húzódozott már. Talán azért, mert a Katona előadása előtt egy évvel, rendezőként is jegyezte már A vihart a Bábszínházban, és a nézőtéren is megfigyelhette a közönség reakcióit. Fodor Tamás 2 éve a főszerepet játszotta el, ugyanott. De neki sem jutott eszébe mindörökre elbúcsúzni. – A közönségnek sem.
A csodák ideje lejárt. De Prospero valószínűleg sokáig közöttünk időzik még, akárcsak az ’56-os Bánk bán, vagy a rendszerváltó Hamlet. – Amíg csak meg nem értjük végre, hogy igazából mi is történt, történik velünk, és el nem tudjuk mondani mindezt magyarul, akár prózában is. És meg is kell ám rendezni aztán! – Annak a közönségnek, amely Prosperóban évtizedekig a rendszerváltásnak elnevezett „nagy mechanizmus” egyik nyugdíjas működtetőjét, esetleg a politikai dilettantizmusából éppen lábadozó Lear királyt látta. Most meg azt nézi a tévében, hogyan kapkodják el a közös fazékból egymás elől a húsosabb falatokat a győztesek. Gyakran össze is keveri őket a fogsor-ragasztó reklámok hőseivel. – Csillognak, villognak a fogaik, de a rágósabb harapnivalóval nemigen tudnak már mit kezdeni. – A posztkommunizmus után lassan már a poszt-reneszánsznak is vége felé járunk.
Mielőtt elvégezte a rendező szakot, Andrzej Bubien a varsói bölcsész-karon végzett. De egyike ő Tovsztonogov „lázadó” tanítványainak is, akik most éppen a posztmodern színházat „igazgatják” bele Kelet-Európába. Üdítő kivételként, ő nem csupán a maga rendezői ötleteit akarja villogtatni azonban, hanem kíváncsi az előadandó műre, sőt néha a közönségre is. Mesterének halála után a Nagy Drámai Színházat vezette, jelenleg pedig, Szentpétervár egy másik fontos színházát, nagyjából hasonló típusú bérletesekkel. Tőlünk pedig, láthatólag még többet vár. Korábbi vendégrendezése, az Operett példáján okulva, a mostani, csaknem 4 órás előadását egyetlen szünet nélkül kezdték el játszani a Nemzeti Színházban. A jól öltözött, kedvezményes közönségből mégis elég sokan távoztak, úgy a felénél. – Sem látványos vihar, sem vademberek, sem varázspálca, sem egy lúzer herceg szívbemarkoló monológjai! A Mester is kiégett volna már, mint a bársonyos színházi forradalom többi hőse?
Szerintem pedig, éppen fordítva van. A 21-ik század „avoni hattyúja” most kezdett el nekünk éppen valami igazán fontosat mondani. Nem meghalni ment ő haza Stratfordra, hanem hogy végre, a jótevő megrendelők tanácsainak és a Globe „helyzetének”, valamint „a színpad törvényeinek” figyelembe vétele nélkül, maga írhassa meg a darabjait. Ráadásul ott, a friss levegőn sokkal érezhetőbb volt egy új korszak bekövetkeztének előszele, amelyben egészen másként kellett írni és játszani. A vihar egy új típusú drámának a zseniális fogalmazványa, amelynek tisztázásában csak a valódi, a fizikai halál akadályozta meg a szerzőt. Az igazi világ és a helyét egyre inkább elfoglaló virtuális valóság ellentmondása és csalóka egymásba tűnésének leleplezése azonban ma is a legnagyobb próbája és feladata a drámának.
„Megbocsátás-, vagy bosszúdráma?” Ezekkel a választások- meg Özönvíz-előtti szavakkal teszi fel a kérdést a Nemzeti Színház magazinja a rendezőnek. – Sem ez, sem az, természetesen. „A Vihar egy baljós figyelmeztetés, hogy hamarosan a valódi, eredeti, igazi értékeket nem lehet majd megkülönböztetni a hamis, olcsó, ravasz álságosságtól és hazugságtól. A valódit a nem valóditól” – hangzik a válasz. Az előadás színvonala, szerencsére, jóval meghaladja még ezt a jámbor szándékot is. Bubien újragondolja, egy mai „egérfogóvá” alakítja át a színészek jelenetét a Hamletből. – Ariel segítségével a száműzött Prospero vihart kelt a tengeren, amely a szigetre veti az őt egykor elűző trónbitorlókat. A milánói államcsíny történetét magukkal a hatalmába kerültegykori szereplőkkel játszatja el, ő csak rögzíti a kamerájával. Azután pedig, megnézeti velük a filmet. És csodák csodája, azok most már egytől-egyig belátják, hogy mekkora gazemberséget követtek el. – Visszaadják Prosperónak a trónját, bocsánatot kérnek tőle, és még rangjához méltó, királyi férjet is szereznek a leányának, Mirandának. – „Tessék, kérem, folyton-folyvást!”
„Prospero ezután mélyen a földbe temette mágikus könyveit, és a tengerbe dobta varázspálcáját, mert elhatározta, hogy soha többé nem használja föl a varázslás művészetét”[1] – közli itt Charles és Mary Lamb. Kiderül azonban, hogy elsiette a dolgot egy kissé. Már Milánóba visszajutni humanista kapitalizmust csinálni és Nápolyba elruccanni lakodalmat ülni is csak Arielnek, a szellemnek „védelmező kíséretében” tudott a díszes társaság. Hát még a nyílt párbeszéden alapuló európai együttműködés rendszerének zavartalan működtetése! Eddig is szép, nagyon szép azonban a mese. – Miranda és Ferdinand egymásra találtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ennyit tudott biztosítani az éppen búcsúzó olasz reneszánsz, majd Wittenberg, Weimar és Brüsszel. Shakespeare azonban valami új, furcsa szagot érzett már akkor a levegőben. Ezt hordta a sziget felé A vihar előszele. Bubien azzal nyert igazából jogot ennek a darabnak a megrendezésére, hogy felismerte a közép-hatótávolságú rakétatámadásoknak ezt az elkerülhetetlen következményét, és szerepet adott neki, legalább a fináléban, amelynek aztán már olyan lelkesen tapsol a közönség.
A milánói restauráció részleteinek gondos elrendezése után Prospero fáradtan rogy a székébe, és csendben gondolkozni kezd. – Csodálkozva ismeri fel a maga által létrehozott virtuális valóság erejét. – Hogy a posztmodern politika szolgálhat néha jó ügyet is. Ez alatt felismerjük mi is a nézőtéren, hogy amit láttunk, nem mágia volt, hanem egy nagy szellemi és politikai teljesítmény, együtt. És mi annak tapsoltunk, hogy ez létrejött végre, ha „csak” a színházban is. Mert hát, a pártiskolán ezt még mindig nem tanítják. Gonzalo, A vihar „jóravaló öreg tanácsosa”, Prospero jó embere, előadott ugyan a hajótörötteknek egy, az emberiségnek kizárólag anyagi javakkal való boldogításán alapuló elképzelést is. De hát az éppen most ment füstbe. És nem akar összeállni valahogy a többi vaskarika sem. Úgy tűnik, hogy az ilyesmihez több ilyen csendes elmélkedésre lenne szükség.
Valahogyan így gondolhatta a szerző, aki, mint mondottam, színházi ember volt, és szerette, ha elő is adják a darabjait. – És így gondolta a Hamlet egykori megrendelője, a – talán „rózsakeresztes” – I. Jakab király is, akinek a Globe színészei még mindig az „emberei” voltak. „Csupán” dramaturgiai szerepet és szöveget kellett adni a Szellemnek, valamint Hamlet „őrületének”. Minden egyéb pontosan benne volt a tudós király műveiben. Nagyon valószínű, hogy Prospero (és Shakespeare) „mágus” könyveinek nagy része is, amelyek a királyi hatalom és általában a hatalom lényegét, mint isteni, szellemi megbízást, intellektuális feladatot és erkölcsi felhatalmazást értelmezték, az ő munkái voltak. A helyét gondolkodóként is jól megálló király sok más módon is szélesíteni igyekezett a reá bízott, az eltaposott olasz reneszánsz menekültjeit befogadó, de még mindig túlságosan józan és anyagias Anglia szellemi horizontját. Ugyanez a törekvés jellemezte a „valódi Shakespeare”, Francis Bacon lordkancellár úr tevékenységét is. Bacon a korszak legjelentősebb filozófusa volt, és jelentős hatást gyakorolt nem csupán az angliai, de az oszmán birodalom ostromolta Közép-Európa késő-reneszánszának szellemi elitjére is, mindmáig.
„Ha akként gondolkodom, amivé ez a világ tesz – vagyis mint egy gigantikus gépezet önazonosságától megfosztott apró csavarja – akkor valóban tehetetlen vagyok: a Föld módszeres elpusztítását, a nemzetek butítását és az újabb termonukleáris bombák gyártását természetesen nem gátolhatom meg. (…) Ha azonban akként gondolkodom (…) mint öntörvényű emberi lény, (…) akkor természetesen, sok mindent tehetek”[2] – olvassuk például Václav Havelnek a boryi börtönben született egyik feljegyzésében. És nem csak a börtönben, de még elnökként is, újra meg újra felnőtteknek szóló színdarabokat próbált írni.
Lehet azonban, hogy az igazán „öntörvényű emberekre” nemigen illik már ez a szerep sem? Az angol polgári forradalom szellemi előkészítésén munkálkodó I. Jakab fiát, utódát a trónon, a parlament kivégeztette. Havelt pedig, a börtönben szerzett súlyos betegsége végezte ki. Vele nagyjából egy időben, több magyar drámaíró és kelet-közép-európai kollégája is feltette magának bizonyára ezt a kérdést. Nekünk pedig, nincs is már minek feltenni. Bosszúért és egyéb férfias örömökért lihegő Calibanokkal és sértődött Arialokkal, a „mérgezett lég” szellemeivel van dolgunk, akiktől már magunk is alaposan megmérgeződtünk. – „Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés.”
Ezt már érti a közönség. Igen, erről van szó, pontosan! Felállva ünnepeljük Horváth Lajos Ottó Prosperóját és a többieket, akik kimondták végre, amit mi nem merünk bevallani még önmaguknak sem. – Hogy most már aztán tényleg ki kellene találni valamit! E helyett elégedetten hátrálunk kifelé, a ruhatárba, majd a 2-es és a 24-es villamos késpenge vékonyságú megállójához. Ott pedig két óriás plakát vár bennünket. Az egyiken egy hiányos öltözékű ifjú hölgy többdimenziós szerkentyűn keresztül tanulmányozza az utca túloldalán omladozó gyárépületet. – „Lépjen be egy új világba!” – invitál bennünket a hölgy. A másik túllép még ezen a bárgyúságon is. Ő fényképezőgépeket reklámoz. A szöveg pedig: „Ne nézzen, fényképezzen!”
Mint az előadás katarzisának létrehozásában csak az imént is lelkesen részt vett nézők, jól megnézzük, és meg is beszéljük mind a két plakátot. De nem tépjük le, egyiket sem. – Jön az utolsó villamos! Sietünk haza, hogy leszedjük csemetéinket a számítógépről, és lefektessük végre őket. – Milánó és Nápoly, reneszánsz és Shakespeare, Isten véletek!
[1] https://mek.oszk.hu/00400/00498/html/
[2] Vaclav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma. – Európa. 1991. 222. old.
