Kodolányi, a középosztály és a kultúrharc
„Olyan fordulóponthoz jutottunk Magyarország,
s talán az egész emberiség történetében,
hogy döntenünk kell, merre forduljunk.
Hogy a helyes irányban haladjunk,
elitre van szükség. /… /
Igazi forradalmat csak egy kirostált[1] elit tud támasztani.” [2]
(Kodolányi János)
A fentieket mondhatta volna Ady Endre vagy Móricz Zsigmond, Németh László vagy Bibó István, Illyés Gyula vagy Juhász Ferenc, vagy az úgy nevezett magyar középosztály íróinak, gondolkodóinak hosszabb, rövidebb ideig a „népiek” táborában tanyázó, bármely másik képviselője. De Kodolányi János mondhatta ki talán a legtöbb jogon. Ő hordta ki ezeket a gondolatokat a legnehezebben és legmélyebben, ő bűnhődött is meg leginkább ezért. Most hát, amikor testben és lélekben megtépázottan, a két előző háborút és békét, forradalmat, felkelést és „rendszerváltást” túlélt nemzedékek sebtében magunkra kapott gönceiben feszengve várunk a soros vírus- és migráns-hullámra, éppen itt az ideje, hogy szembenézzünk az ő javaslataival is. – Önmagunkkal.
1944 karácsonyán már olyan közel volt a front, hogy édesapám be tudott ugrani hozzánk a Zichy Jenő utcába, és odacsúsztatta a kis karácsonyfa alá a Julianus barátnak egy, általa már agyonolvasott, nekem szánt kötetét. Aztán ment tovább a kórházvonattal, amelyen szolgált. Az Őshazát éppen az ellenkező irányban kereső barát az ostrom 7 hetében türelmesen várt rám a rommá lőtt lakásban, pedig nem várhatta tőlem a mai árfolyam tizedét sem őseinkért, hiszen olvasni is alig tudtam még. Minden iskola osztálykönyvében „egyéb” származásúként szerepeltem, amelybe felvettek egyáltalán. Nem csoda, ha még most is végigfut hátamon a hideg, ha az eredetkutatás szót hallom. Idén sikerült egy antikváriumban fellelni azonban a Süllyedő világot, Kodolányi 663 oldalas önéletrajzi regényének (esszé- és tanulmánykötetének) 1965-ös második, átdolgozott kiadását. És gondolkodás nélkül rászántam a karanténomat, most is. És nem bántam meg.
Kodolányi a külföldön ismert magyar írók legelejéhez tartozik, itthon azonban alig kaphatók ma már a művei. – Megmaradt kis pénzecskéjén is felvásárolta, megolvasta és megvitatta őket néhány évtized alatt egy, csírájukban elfojtott drámáira és bűneire büszke, „fenntarthatóan” önpusztító osztály, amelyet hol kispolgárinak és középparasztinak, hol úrinak és kereszténynek, hol egyszerűen csak egy – állítólag, még csak most megteremtendő – középosztályinak, közalkalmazottinak, értelmiséginek, esetleg KKV rétegnek nevezünk. Ennek volt fia, és ezzel vívta már akkor a maga elkeseredett és önpusztító, mert őszinte és mindnyájunkat érintő szellemi küzdelmét az író. Az egész magyarság megérezte ennek jelentőségét a következő nemzedékek számára, akik – tudtukon kívül – ma is egy „korszerű” hamis tudattal kénytelenek leélni az életüket. Két olyan felsőoktatási intézményt is elnevezett róla, amelyek a nemzeti tudat és tudás új színvonalán munkálkodnak. És nem véletlen az sem, hogy a megújult Új Színház első bemutatójának éppen Kodolányi Földindulását választották. Ugyan mi mást lehetett volna választani a mai, az 1939-eshez annyira hasonlító földindulás idején?
Szeretném a kultúra irányítóinak figyelmébe ajánlani most ezeket a tényeket. – Ha lehet a kultúrát „irányítani”, egyáltalán. A „kultúrharc” minden hivatalos rang, érdek és érdemrend nélküli résztvevői számára is vannak közlendőim, természetesen. De a kitüntetések és címek osztogatásában megállít most egy sokkal fontosabb dolog. – Ne higgyük már, hogy velünk kezdődött a kultúrharc Magyarországon! Szigligeten ma is emlegetik még például, Rákosi Mátyás látogatását az írók alkotóházában valamikor, az első 5 éves terv mutatóinak első felemelése után, az 1950-es évek elején. – Amikor Veres Péter, mint hadügyminiszter, minden laktanya szemléjét a zupa maradékából felnevelt sertések ólainak a megtekintésével kezdte. A hatalom, a hadsereg, a nehézipar és a téeszek dolgának elintézése után, rákerült akkor, lám, a kultúrára is a sor! – Az alkotóházban Rákosi sorra parolázott mindenkivel, ismert ő mindenkit. Rideg Sándorhoz érve, állítólag azt mondta volna. – Kérlek szépen, azt szeretném, ha te lennél a magyar Gorkij. Amire ő így felelt. – Köszönöm szépen, de én inkább a magyar Rideg Sándor szeretnék lenni!
Hát, persze, ki lehetett más? – Ha akart lenni valaki, egyáltalán. Nem megy az a Bakterház és a lakói nélkül. Ezen Köpeczi Béla francia egzisztencialistái, de még Kádár János hunyorgatása és Aczél György kedélyessége sem tudott, és a világ összes eredetkutató intézete meg jelmezkölcsönzője sem tud változtatni. De nem erről van most szó. Hanem, hogy egy népnek kultúrája, egy írónak meg tehetsége és mondandója – vagy van, vagy nincsen. Ha van, akkor ez mindennapi szolgálatéskötelező penzum azonban, a politikusok számára pedig egy halálosan komolyan veendő nemzeti kérdés, amelyet nem az aczéli 3 T-vel (támogatás, tűrés, tiltás), hanem partneri egymást-vállalással, a Ferenc pápa által„túlcsordulásnak”nevezett,értő azonosulással lehet csak kezelni. – Jó egynéhány tudós és művész és államférfi kell mindenesetre hozzá, egyszerre. És mindnek emberből kell lenni!
A szovjet párt 20-ik kongresszusa után Rákosi már sokkal kisebb lovon ülve, de a gyeplőt még mindig görcsösen szorongatva, ismét találkozni akart az írókkal. – Az ÁVH és a politika nem tudott már csodát tenni. Ismét a kultúrára került hát a sor, hogy megmentse a rendszert. – Hogy elhiggyék az emberek, hogy mindez éppen Rákosi politikáját igazolta. De még a főtitkár kifogástalan angol kiejtése is, amellyel Karinthy Cinit ezúttal kitüntette, kevésnek bizonyult már hozzá, hogy az írók beszálljanak ebbe az üzletbe. És amikor a főtitkár naranccsal kezdte kínálgatni őket, valaki szemtelenül megjegyezte, hogy az ő gyermekei nem is láttak még narancsot. Egy emberből készült főtitkár talán még mindig meg tudta volna menteni a helyzetet. Rákosi azonban paprikavörös lett, és megparancsolta, hogy csomagoljanak be mindenki számára néhány narancsot, és szállítsák haza őket Isten hírével, nagy fekete autókon.
Ezután jöttek a magyar Ikszek a marxizmus „hegemóniájával”, és Aczél elvtárs dervisköpenyben, a maga szétrágott, üres szipkájával. Kodolányi János a Film, Színház, Irodalom című hetilapnak 1939 januárjában így nyilatkozott még a Földindulásnak az újjászerveződött Belvárosi Színházban történő bemutatója előtt.- „Óriási szakadék van a nemzeti színjátszás ránk maradt tradíciói és a mai színház között. A szakadékot el kell tüntetni!” A darab vagy 200 előadása meggyőző programadó nyilatkozatává vált a nemzeti-népi jellegű szellemi megújulásnak. Film is készült belőle, Páger Antallal Kántor János szerepében. Az argentínai emigrációból hazatérve, ugyanő játszotta el ezt a szerepet a Vígszínház 1957-es előadásában is, óriási sikerrel. Magyar Bálint igazgató még évtizedekkel később is büszkén hangsúlyozta: Molnár Ferenc színházában egy ízig-vérig népdrámát játszottak.
Az Aczél-féle, „politikus” színházzal azonban nem tudott már mit kezdeni Kodolányi. – „ Nem vagyok materialista. Nem hiszek az anyagban – csak az erőben, a szellemben hiszek. Nem hiszem, hogy a kultúra a gazdasági rend „fölülépítménye”, de hiszem, hogy annak létrehozója. /... / – Hogy csak lelkükben, erkölcsiségükben megtisztult, tökéletesebb, felsőbbrendű emberek vezethetik a forradalmat. Nem elesett, kallódott, elkorcsosult és ezer nyomorúságukban elfogult földönfutó tömegek. /…/ Előbb elitet kell nevelni arra alkalmas emberekből, s csak ezután lehet szó igazi forradalomról!” [3]
Összekülönbözött a családjával, és egy paraszt-önképzőkört alakított Vajszlón. Csikesz Sándorral, az oszrói református lelkésszel beleásták magukat az Ormánság és az „egyke” problémájába, a hivatalosan is népi íróknak nevezett felfedezők és hittérítők közé, de jóval mélyebbre. – „A népnek oka is kell, hogy legyen a maga kipusztítására. /…/ Be kell látnom, hogy maga nem változtathat. Csak az egész ország, talán egész Európa sorsán, gazdasági, társadalmi, erkölcsi berendezkedésén való gyökeres változtatás tehetné ismét egészségessé, életerőssé, szaporodóvá – írja 1939-ben. /…/ – Könyörtelen szavakkal szállok szembe a falu úri társadalmával. Halálmegvetéssel mondok ki érveket, ítéleteket. /…/ Működésüket romlásnak, hazafiságukat, magyarságukat zörgőnek, kegyes erkölcseiket hazugságnak tartom. [4]
Mindez nagyon szép. De idáig eljutott már Szabó Dezső és mondjuk, Veres Péter is, aki nagyon nem értett azonban egyet hősünk elképzelésével, sem a forradalomról, sem annak elitjéről. Állítólag még Balatonakarattyán sem szóltak egymáshoz, ott pedig közvetlenül szomszédok voltak. De sem tőle, sem Németh Lászlótól, sem Darvas Józseftől, sem, mondjuk, Erdei Ferenctől nem olvastam arról, hogy azt a nagy-nagy rostálást miként is lehetne megejteni. – Ha már nem volt elegendő alkalom rá két világháború és egy vérbefojtott nemzeti felkelés! Utoljára Sánta Ferenc írt a 20 órában azokról nyíltan, akiknek el kellett volna végezniük ezt. – Ha lehetett volna.
Sokáig nem lehetett még beszélni sem erről. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”- mondta ki végül Antall József, a szárszóit megkérdőjelező lillafüredi írótalálkozót összehívó miniszter fia, az Orvostudományi Intézet egykori igazgatója, a Pozsgay Imrével és társaival együtt tervezett, talán egy valóban hatékony nemzeti kormányzásra képes demokratikus párt létrejöttének meghiúsítója.
Többször is megpróbáltuk, a pécsi Jelenkor akkori szerkesztői és szerzői, hogy a mi szellemi régiónkban letelepedett Kodolányit bevonjuk a folyóirat életébe. – Hasztalanul. Még 1965-ben is a most előttem fekvő, Süllyedő világ második, átdolgozott kiadásának megjelenése kellett hozzá, hogy meglátogassuk Balatonakarattyán, és írást kérjünk tőle a Jelenkorba. De akkor megtörtént a dolog végül is, kölcsönös megelégedésre. – A már nem fiatal, fáradt és szigorú arcú író kitüntető kedvesen fogadott bennünket. Kikérdezgetett, majd végighallgatva sirámainkat, kitartó munkára biztatott bennünket. Magáról láthatólag nem szívesen beszélt, mint aki restell panaszkodni. Azonban bőségesen megvendégelt bennünket, amellyel mi – az akkori életkorunkkal is aligha menthető ostoba beképzeltséggel és bizalmaskodással – csúnyán vissza is éltünk. Eközben persze, gyorsan repült az idő, és lekéstük az utolsó vonatot is.
Nem tudom, hogy egy népi író mit szokott tenni ilyen helyzetben. Veres Péter híres volt róla, hogy teljes nyugalommal fogyasztotta el mindig a Julcsa néni által ebédre feltálalt csupor tejet és karéj kenyeret a tiszteletére összegyűlt ifjú írók farkaséhes körében is. Kodolányi megígérte, hogy legközelebb majd énekelni is fogunk. Aztán segített megágyazni nekünk a szomszéd szobában, jó éjszakát kívánt, és leszedte az asztalt. Szerencsére senki sem horkolt, vagy szónokolt köztünk, így elég jól aludtunk. – De nem sokáig. Az író már kora hajnalban vadul püfölte az írógépet. Mi úgy tettünk persze, mintha ezt egészen természetesnek tartanánk. Ő szerényen szabadkozott, hogy neki is penzuma van. – Érezte, hogy menne neki most a dolog, hát nekiült. Bólogattunk megértően, mint akik minden hajnalban szintén ezt teszik. Aztán, szerencsére, indult is már a vonatunk.
A mi vonatunk elment akkor. De az övé alighanem más menetrend szerint jár. Ha este nem veszek be elég tévét, vagy valami más altatót, az ő régimódi írógépe még épp olyan sebesen kopog a fülemben, mint akkor. – De értjük-e, hogy mit kalapál rajta? És értik-e majd, ha elmegy még néhány nemzedék?
[1] Az én olvasatomban: megrostált elit… – P. N. L.
[2] Kodolányi János: Süllyedő világ. Magvető. 1965. – 544. oldal
[3] Idézett mű, 542. oldal
[4] Idézett mű, 527. oldal
