Ferenc pápa küzdelmei kora kihívásai közepette
Alcím: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.” (Gaudium et spes 1, II. Vatikáni zsinat)
Csalódást kell okoznom, mert nagyon egyszerű dolgokat fogok beszélni. Nem vagyok szakteológus, azaz inkább azt szeretném hangsúlyozni: hívő keresztényként akarok Önöknek néhány fontos dolgot mondani és ha jut rá idő, akkor a hallottakról beszélgetni.
Élethelyzet: korunk gyermekei vagyunk, millió információ áraszt el bennünket naponta, hallunk, olvasunk az egyházról. Beszélünk róla, elutasítjuk, vitatjuk, kijelöljük szerepét, tiltakozunk, úgy viszonyulunk hozzá, mint egy párthoz, vagy szakszervezethez, vagy egy régimódi, amúgy is gyöngülő mozgalomhoz. Elviseljük, vagy kritizáljuk, ha nem nekünk tetsző módon, nem felfogásunk szerint nyilatkozik, ráadásul kényelmetlen dolgokat. Így aztán általában nyilatkozunk, nem pontosítjuk használt fogalmainkat.
Életérzés. Emberek vagyunk. Élni akarunk, boldogok és szabadok akarunk lenni, jómódban akarunk élni. Ezen vágyaink ellenére életünket megoldatlan kérdések kísérik: félelem, belső feszültségek, a mindennapi kenyér gondja, betegség, magány, elidegenedés és végül, ha tagadjuk is, a halál. Választ várunk, megoldást várunk. Szembe találkozunk az emberi élet örök kihívásaival, kérdéseivel.
1. Mi az egyház?
Jézus Krisztus közössége, amelyet egyháznak nevezünk – persze sok egyház, egyházi jellegű közösség nevezi magát így – magam most kizárólag a római katolikus egyházról, estenként ökumenikus vonatkozásban kiterjesztőleg értem a keresztény egyházakat és így fogalmazok.
A názáreti Jézus közössége olyan örömhírt, üzenetet kínál fel az embereknek, a hit útját, a Jézus Krisztusba vetett hit lehetőségét, amellyel egyrészt személyes életét, másrészt élete közösségi, társadalmi vetületét megoldhatja.
„Aki hisz bennem, még ha meghal is élni fog” – mondja Jézus. A benne hívőket meghívottaknak, egyháznak nevezik, ők indulnak el a történelem egy metszéspontján és annak örömhírét mondják el embertársaiknak, hogy az ember fájdalmára, nyomorúságára, gondjára van megoldás.
Röviden: amikor hitről, vallásról, Istenről van szó, az életről, boldogulásunkról, az EMBERRŐL és az EMBERISÉGRŐL van szó, természetesen Istenhez fűződő kapcsolatában. Bibliai szóval, az üdvösségről van szó. Ma azt is hozzáfűzöm: amikor az Evangéliumról szól Jézus egyháza, egyúttal a HUMÁNUMRÓL is, amelynek lassan egyedüli védelmezője a világ forgatagában. Ez nem gazdasági, politikai, kulturális kérdés, hanem létkérdés, egzisztenciális, örök emberi, személyes és közösségi.
Egy ismeretlen szerző korakeresztény írása, a Diognétoszhoz írott levél részlete szerint a keresztények nem különülnek el a világtól sem faji, sem nyelvi szempontból, csupán hitük és erkölcsük különíti el őket: „Idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.” Ahogy a lélek élteti a testet, úgy éltetik a keresztények a világot. Azért jelent meg későn a kereszténység, mert így akarta tudatosítani Isten, hogy nem tudják megváltani önmagukat. Itt lesz időszerű és érthető előadásom alcíme: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.”
2. Mi az egyház? Mit mond magáról?
Jézus képekben beszél róla „Jézus így folytatta beszédét: Mihez hasonlítsuk az Isten országát, vagy milyen példázatba foglaljuk? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.««” (Márk 4:30-32)
„Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet.” (II. vatikáni zsinat LUMEN GENTIUM tanítása, I. fej. AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL, Előszó)
Ugyanez más megközelítésből: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.” (II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM ET SPES kezdetű lelkipásztori konstitúciója. Az egyházról a mai világban. Előszó)
3. Jézus Krisztus egyházának zarándokútja a történelemben
Az Egyház maga így mutatja be saját történelmi útját Jézus első érkezése, világra születésétől a második, az idők végezetével történő visszatéréséig: „a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját” az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik. (LG)
Milyen volt az egyház zarándokúja? Többször fájdalmas, mint diadalmas, még a látszat ellenére is.
Zsidó szektaként kezdtrék életüket Jézus tanítványai – üldözött vallás a római birodalomban – konstantini fordulat, 313 milánói edictum – előbb a mediterrán tenger körüli egyház, majd az európai kontinens egyháza, ma világegyház – 1054 keleti egyházszakadás – 1517 nyugati egyházszakadás (reformáció-múlt év: 500 éves!) – misszionáló egyház: Amerikába, Afrikába az evangéliumot és a szakadást is magával vivő közösség. Ma egy globalizált, multikulturális, a kultúrák mozgó, egymásra nyitott világában univerzális üzenettel rendelkező egyház, de számos megjelenési formával, felekezettel. (Ezért az ökumenikus törekvés!)
A világban rá kellett jönni: a hajót nem mi irányítjuk, utasok vagyunk a többiekkel együtt a hajón. Lelkiismereti szabadság kérdése, a zsidósághoz való viszony, a monoteista vallásokhoz való viszonyunk, az ateizmushoz való viszonyulásunk, amelyet részben mi idéztünk elő. Más vallásokhoz, a más világvallásokhoz való viszony. (Vigilia 2018/2. számában több remek tanulmány is foglalkozik ezzel a témával.)
A II. Vatikáni Zsinat szembenézés, önvizsgálat, az identitás újrafogalmazásának az alkalma volt, amelyekről a zsinati tanítás és a megnyilatkozások szólnak. Zsinati dokumentumok olvashatók az alábbi linken: www.katolikus.hu.
Kikhez szólt a Zsinat?
A II. Vatikáni Zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az Egyház (valóságát – eseményét) misztériumát, már nem csupán az Egyház fiaihoz, minden keresztényhez fordul, hanem minden emberhez, és mindenkinek el akarja mondani, miként értelmezi az Egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban.”
A kereszténység, benne a katolikus egyház
A katolikus egyház egy hatalmas társas hajó. Nehezen vált irányt. A kereszténység, a Jézus ihlette hit és vallásosság nem jámborság, hanem életforma, amelynek magas erkölcsi követelményei vannak: például az életünket adjuk a másikért. A 20. század második felének a világa más, mint a miénk: mára valóban a világ szenvedései, nyomorúsága kerül előtérbe.
Ferenc pápa
A zsinat utáni pápák között II. János Pál – a kommunizmus lengyel változatával a háttérben – érkezik Péter székére, tudatosítja az egyház történelmi ballasztjait és bocsánatot kért a történelem során sűrűn elkövetett túlzásokért, hibákért, a hatalommal történő visszaélésekért. Ugyanakkor fellép a szabadság, a társadalmi igazságosság, az anyagi javak igazságos elosztása érdekében, kritikus a halál kultúrájával szemben.
Ferenc pápa az első, aki a zsinat nyitását tettekre próbálja fordítani, prófétai: önkritikus – az egyház ne a saját lelkében gyönyörködjék narcisztikusan, hanem ha kell, mocskolja be magát a szegények koszával. A pásztoraiknak legyen nyájszaga, ne parfüm illata. Ki-ki viselkedjék úgy az egyházban, hogy hiteles legyen, ahogy Krisztus hiteles volt a környezetében.
Ferenc pápa jezsuita, Latin-Amerika egyházát ismeri jól – más neveltetésben, formációban volt része, mint világi pap elődeinek, mint az eddigi pápáknak. Az egyházat és az emberiséget akarja prófétai szóval felébreszteni.
Ferenc pápa tudatos névválasztása számomra nem csupán a világ szegénység-problémájára utal, vagy Latin-Amerika szegényeire emlékezetet. Ez egy nem elhanyagolandó olvasata lehet a kérdésnek, azonban többről is szól a Ferenc név. Szent Ferencről kortársai és későbbi biográfusai is azt írják, hogy Jézushoz a leginkább hasonló szent volt. Ferenc pápa igehirdetése, egyszerű okfejtése, evangéliumi igen-igen, nem-nem egyértelműsége, a radikalitás követelése, a jézusi magatartás tudatos keresése és vállalása. Amikor azt kérdezték az újságírók, hogy ki is az új pápa, ezt válaszolta: mindenekelőtt bűnös ember. Milyen csodálatos keresztény hitvallás ez! Milyen jó, hogy ezt mondta és nem a rangjával kezdte! Péter apostol is ezt mondta Jézusnak, menj el tőlem, hisz bűnös ember vagyok. Ez a vallomás sokakat meggyőzhet Ferenc pápa emberi és evangéliumi alapállásáról.
Ferenc pápa jezsuita. Belülről ismerem a jelenséget, azaz a szerzetesség alapélményét, nem leírásokból. Ferenc pápa nem a világegyház miliőjében szocializálódott. Jézus Társasága, tudatosan nem szerzetesközösséget írok, a katolikus egyház élcsapata volt és az elmúlt évtizedek hullámverései között is az maradt. Képzésükben természetesen hűségesek a katolikus egyházhoz, az Evangéliumhoz, de sem klerikálisnak, sem egyoldalúnak, legkevésbé életidegennek nem mondhatók.
Örültem, amikor kedves német költőmet, Hölderlint idézte első megnyilatkozásaiban. A megnyilatkozásaiban tükröződő világképében a világkultúra is jelen van.
A jezsuita nevelés erős a lényegben, szabad a cselekvésben. Ez érződik Ferenc pápán, aki fiatalnak már nem mondható, de személyiségében érett, erős egyéniség, így jól ismeri a kereszténység lényegét, azaz tudja, hogy a Krisztus követés „életforma” és nem jámborság. A keresztény életstílusban a lényegtelen kísérőjelenségeket és történelmi rárakódásokat bátran le tudja választani. Prófétai az őszinte szókimondásban, amitől az őszinte szembenézéstől elszokott „széplelkek” természetesen megijednek. Egyházunkban a hagyományosan gondolkodó teológus is idézi és vallja: „ecclesia semper reformanda”, azaz ez egyház mindig megújulásra, latin kifejezéssel, reformra szorul. Ha érvényes volt ez a korábbi századokban, miért ne lenne ma is az? Ha a keresztények bőrét égeti az Evangélium, könnyebb a jámborság rózsaszínű felhőibe menekülni.
Amikor a bíborosi testület a mostani pápaválasztásra készült, több előzetes ülésen hallgatták meg egymást a világegyház sebeiről, égető gondjairól és a problémák megoldására tett javaslatokról. A baj nyomasztóan hatott mindannyiukra, a bíborosok olyan személyt kerestek, aki alkalmasnak látszik új lépések megtételére. Hiszem, hogy a választás teljes felelősséggel történt. Ferenc pápa „mézeshetei”, gesztusainak ideje lejárt. Választói és az egyház hívei a további lépéseket várják. Ezek a tovább vivő lépések rajzolódnak ki az Evangélium Gaudii (Az Evangélium öröme) nem hagyományos szóhasználatú, de közérthető pápai tanításban. A világegyház decentralizációja, a megyéspüspökök és a nemzeti püspöki karok joghatóságának növelése, a püspökkinevezések kérdése, a Kúria reformja és még több strukturális kérdés, mind olyan témák voltak az első pillanattól, amit a jövő érdekében szükségesnek ítéltek átgondolni. A hívek életének lelkipásztori megsegítése, a világiak szerepe az egyházban, a paphiány égető gondja megoldásra váró feladatok. Az egyháznak nem a liberális sajtótól, a külső vagy belső bagolyhuhogástól, netán az evilági hatalmaktól kell félnie. Egyedül Urának tartozik elszámolással és felelősséggel. Ferenc pápának fontos az ökumenizmus. Hiteles nyilatkozatot tett erről már több alkalommal. Őszinte testvéri szeretett fogadta az elmúlt kilenc hónapban ortodox, protestáns, anglikán testvéreit. Azt is tudnunk kell, hogy Ferenc pápának nagy ellenzéke is van, olyanok, akik féltik az egyházat, akik szakadástól féltik az egyházat.
Összegzés
Az egyház, a katolikus egyház úton van és a pápa új utakat keres, hogy az egyház a maga örömhírét, az üdvösség örömhírét hatékonyan hirdethesse, védhesse a szegényeket, szólhasson azok nevében, akiknek nem tudják magukat megvédeni, mert nincs hangjuk.
A bennünket körülvevő világban, az ember világában rövid időn belül minden kérdésessé, a keresztények számára kihívássá lett: globális felmelegedés, klímaváltás, annak következményei, az élet és a halál, az abortusz ugyanúgy, mint az eutanázia, újabban a gender-elmélet és hasonló kihívások, továbbá annak vaskos valósága, hogy igazságtalanság, nyomor, ennek következményeként bűnözés van a világban, a szegénység és gazdagság, kizsákmányolás, emberkereskedelem. Egyrészt választ keresnek a keresztények az isteni kinyilatkoztatásból, magukat és az embereket próbálják menteni, keresik azt az alkalmas szót, amelyen megfogalmazhatják a remény és öröm szavait. Ezért fogalmaz már a zsinat így:
„Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.” (Gaudium et spes 1, II. Vatikáni zsinat)
A mi magyar valóságunk más vonatkozásban, történelmi örökségeiben ugyanilyen társadalmi valóság, amelyben egy úgyszintén nagy történelmi tehertétellel létező katolikus egyház él. A megváltozó – hiszen folyamatról van szó – társadalomban helyünket és feladatunkat keressük.
2021. augusztus végén a Széphalmi Diétán hangzott el ez az előadás az egyház megújuló szelleméről és Ferenc pápáról. Az elmondottak igazolására álljon itt egy beszédrészlet, amelyet két hét múlva 2021. szeptember 12-én Budapesten, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a magyar püspököknek mondott Ferenc pápa:
„A városotokat kettészelő hatalmas folyó fölött ível át a gyönyörű Lánchíd, amelyet egy gyenge kis fahíd helyén építettek, hogy összekösse Budát és Pestet. Ha azt akarjuk, hogy az Evangélium folyója elérje az emberek életét, és itt, Magyarországon is testvériesebb és szolidárisabb társadalom alakuljon ki, ahhoz az szükséges, hogy az Egyház a párbeszéd új hídjait építse. Mint püspököktől, azt kérem tőletek, hogy a papokkal és a világi lelkipásztori munkatársaitokkal együtt mindig mutassátok meg az Egyház valódi arcát, amely mindenkit, a kívülről érkezőket is elfogadja, testvéri és nyitott a párbeszédre. Legyetek olyan főpásztorok, akik szívükön viselik a testvériséget. A nyájnak ne gazdái legyetek, hanem atyái és testvérei. A testvéries magatartás, amelynek művelésére kérlek titeket a papokkal és Isten egész népével, váljon egy fényes jellé Magyarország számára. Így formálódik egy olyan Egyház, amelyben főként a világiak, mindennapi életük minden területén, a családjukban, a társadalomban és hivatásukban az evangéliumi testvériség kovászává válnak. Legyen a magyar Egyház a hidak építője és a párbeszéd előmozdítója!”
A XXII. Széphalmi Diétán 2021. augusztus 13-án elhangzott előadás szerkesztett és kiegészített változata
