Érdekes kérdés, hogy miért került sor a 20. század kilencvenes éveiben szinte egyetlen pillanat alatt, egyszerre az összes volt kelet-európai szocialista országban piacgazdasági átmenetre, valamint, hogy milyen gazdasági és politikai következményei voltak annak az egyes országokban. Közismert, hogy az európai szocialista országok jóval lassabb gazdasági növekedést mutattak fel a II. világháborút követően, mint a többi európai ország. Továbbá az alapvető fogyasztási cikkek terén is állandó hiány mutatkozott ezen országokban. Nagyra nyílt a növekedési olló Ausztria és Magyarország között is, ami nem meglepő módon a magyarokat zavarta a leginkább, egyrészt azért, mert korábban Ausztria és Magyarország évszázadokon keresztül egyetlen országot alkotott, másrészt a közvetlen határ miatt adódott az összehasonlítás lehetősége közöttük.
1. Magyarország gyors leszakadása a II. világháború után és lassú felzárkózása a rendszerváltást követően Ausztriához képest
Az Egyesült Államok, illetve a nagy nyugat-európai országok a kisujjukat sem mozdították az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években az egymást követő kelet-európai népi felkelések idején, mint például 1953-ban (Berlin), 1956-ban (Budapest), 1968-ban (Prága) vagy 1978-80 (Gdansk és Varsó) esetében. 1988-1990 során azonban ugyanezek a nyugat-európai és amerikai politikusok hirtelen nagyon aktívak lettek. Nem csak tömegesen meghívták az ígéretesnek látszó kelet-európai ellenzéki politikusokat, mint például az akkoriban még szövetséges SZDSZ és FIDESZ több vezetőjét tanulmányutakra Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, hanem anyagilag is komolyan támogatták az egyes szocialista országokban az ellenzéki szervezetek és az azt népszerűsítő szamizdat irodalom kialakulását, illetve ezen irodalom elkészítését és terjesztését.
A kilencvenes évek elején a kelet-európai országokban végbement piacgazdasági átmenetnek nyilván több oka is volt. A Szovjetunió gazdaságának szinte teljes összeomlása az amerikai „Csillagháborús Tervek” (Strategic Defence Initiative) kezdeményezésre adott inadekvát és nagyon drága szovjet válaszok következtében, a csúcsra járatott és egyre drágább szovjet és kelet-európai fegyverkezés, vagy éppen az afganisztáni, szintén nagyon drága szovjet katonai és politikai beavatkozás véres kudarca, valamint a csernobili atomkatasztrófa ellentmondásos kezelése egyaránt az okok között szerepel. Ugyanakkor talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a kelet-európai piacgazdasági átmenet erőteljes nyugati támogatása a nyolcvanas évek végén feltehetően szorosan összefüggött a nyugati országok gazdasági problémáira keresett válasszal, a hetvenes években kialakult úgynevezett neo-globalizáció munkaerő és piac igényeinek alakulásával is.
Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy maga a globalizáció folyamata már több száz éve elindult. A globalizáció kezdetben a nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó jelentős nemzetközi kereskedelemmel, illetve az emberek földrajzi vándorlásaival (önkéntes, azaz a migráció formájában megvalósult, vagy éppen kényszerített, azaz rabszolga kereskedelem) kezdődött, majd fokozatosan megjelent a nemzetközi tőkeáramlás is. Azonban egészen a 20. század utolsó harmadáig nem jöttek még létre valódi globális nagy vállalatok, ugyanis hiányoztak ahhoz azok az információátviteli és logisztikai eszközök és infrastruktúrák, amelyekre feltétlen szükség lett volna ahhoz, hogy az ilyen integrált nagyvállalatokat világméretekben lehessen irányítani és működtetni. A korai globalizációk a 16. századtól egészen a 20. század utolsó harmadáig leginkább kereskedelmi jellegűek voltak, igazán hatalmas, nagy, a világ több részében összehangoltan működő transznacionális vállalatok még nem jöttek létre.
Új fejleményt jelentett a 20. század végén az úgynevezett neo-globalizáció, vagy más néven a hyper-globalizáció[1] megjelenése. A neo-globalizáció a nagy nemzetközi vállalatok kialakulását és ezen világméretű vállalatok eredményes működését jelentette. E technológiák közt a legfontosabb a nagyon gyors információátvitelt biztosító számítógépek és az internet megjelenése volt. A nemzetközi vállalatok hatékony működésének voltak azonban logisztikai előfeltételei is: a nagyméretű repülőgépek, a hatalmas szállító hajók, a nagy teljesítményű vasutak és az ezek működését támogató infrastruktúrák mind a nemzetközi szállítási költségek jelentős csökkenését eredményezték.
A világméretű transznacionális vállalatok (TNV-k) legfontosabb célja – a kisebb méretű piacgazdasági vállalkozásokhoz hasonlóan – a profit maximálása volt, azzal a különbséggel, hogy a transznacionális vállalatok a világméretű közös vállalati profit maximalizálására törekedtek. A globális profit maximalizálásának egyik legkézenfekvőbb eszköze a tevékenységek Globális Értékláncon, a Global Value Chains (GVC) belüli földrajzi optimalizálása volt, vagyis az, hogy a vállalaton belül az egyes tevékenységeket azon országokba telepítsék át, ahol azok a leggazdaságosabban működtethetők. Az alacsony hozzáadott értéket adó tevékenységeket (mint pl. összeszerelést) a képzetlen, de olcsó bérű munkaerővel rendelkező országokba, míg a nagy hozzáadott értékű munkákat (mint például a termékfejlesztést, a pénzügyi tervezés, vagy a marketinget) azon országokba helyezték át, ahol sok jól képzett, ugyan esetenként drágább, de végsősoron magas hozzáadott értéket termelő munkaerő található.
Ugyanakkor Nyugat-Európában (főként a nyugati szakszervezetek hatékony tevékenysége nyomán) a nyolcvanas évekre nagyrészt elfogyott az alacsony bérű munkaerő, de ahogy a nagy multik tulajdonosai és menedzserei körülnéztek a világban, azt látták, hogy nem túl távol Nyugat-Európától van egy országcsoport, ahol a munkaerő nem csak jólképzett és fegyelmezett, de nagyon olcsó is egyúttal. Ezek voltak a kelet-európai volt szocialista országok.
Ezért aztán ezek a nagy transznacionális vállalatok igyekeztek vagy a Kelet-Európában meglévő termelési kapacitások felvásárlásával, vagyis privatizáció révén, avagy új kapacitások kialakításával, vagyis „zöldmezős beruházásokkal” a kelet-európai térségben kialakítani azokat az alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket (tipikusan összeszerelést) végző leányvállalatokat, amelyekhez otthon, azaz a centrum országokban már csak nagyon drágán találtak volna munkaerőt. Az olcsó, de fegyelmezett és viszonylag jól képzett kelet-európai munkaerőt bevonásával kétségtelen versenyelőnyre tehettek szert a csupán az otthoni, nyugat-európai, japán és amerikai drágább munkaerőt alkalmazó versenytársaikkal szemben. Egyébként az ilyen olcsó bérű országokba irányuló „termelés kitelepítés” bekövetkezett az USA esetében Latin-Amerika, vagy Japán körül Ázsia vonatkozásában is…
A nagymértékű tőkebeáramlás előfeltétele az volt, hogy ezek a kelet-európai országok tegyék jogilag lehetővé a külföldi beruházásokat, valamint a megtermelt profi kivitelét, és könnyítsék meg a szállítást, részben az autópályák és vasutak fejlesztésével, részben pedig a vámok jelentős csökkentésével. A szükséges jogi feltételek megteremtéséhez fontos volt az úgynevezett „Washingtoni Konszenzus[2]” ajánlásainak kelet-európai átvétele.
A Washington Konszenzus ajánlásai közt a három legfontosabb az volt, hogy a gazdasági sikerhez szükség van
- privatizálásra;
- liberalizálásra;
- és deregulációra.
Az alacsony munkabérű dolgozók alkalmazása által biztosított előnyökhöz még hozzájárult a kelet-európai, helyi (nem túl nagy, de mégis létező, a nyugati termékekre erősen kiéhezett) piac felvásárlásának vonzó lehetősége is, amivel rendszerint éltek is a nemzetközi nagyvállalatok. Továbbá a helyi munkahelyteremtésben politikai okok miatt érdekelt, és éppen ezért az új beruházásokra vágyó helyi politikusok szívesen adtak jelentős támogatásokat a külföldi cégeknek annak érdekében, hogy országukba érkező új beruházások révén csökkentsék az átmenettel együtt járó munkanélküliséget. Fontos volt továbbá, hogy a külföldi beruházások becsalogatása érdekében mesterségesen alacsony profitadót (TAO-t) ajánlottak a külföldi nagyvállalatoknak, aminek révén jelentős transzfer pricing[3] (azaz a társasági adó elkerülési) lehetőség nyílt a TNV-k számára. Ez azt jelentette, hogy a nagy nemzetköz vállalaton belül lehetővé vált a nyereség azon országokban való realizálása, ahol a társasági adószint alacsony volt, vagy ahol a külföldi beruházások becsalogatása érdekében teljes adómentességet adtak a külföldi beruházásoknak…
Az 1990-es évek piacgazdasági átmenete után a transznacionális vállalatok rendszerint igyekeztek a saját érdekeik szerint befolyásolni, uralni a kisméretű kelet-európai országokat. Jugoszlávia és Csehszlovákia, valamint a Szovjetunió szétesése után ez még könnyebbé vált. Ennek a dominanciának a sikere természetesen az egyes nemzetállamok és a transznacionális vállalatok, a multik közötti erőviszonyoktól függtek.
A nagy nemzetközi vállalatok hozzáadott értékét és az egyes országok GDP-jét viszonylag könnyen össze lehet hasonlítani, mert mind a GDP, mind a vállalati hozzáadott érték azonos, típusú mérőszám. Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) által a 21. század elején készített elemzésből és egyéb források alapján jól látható, hogy az ezredfordulót követően a nagyobb országokban, mint pl. az USA, Kína, Japán, Németország, Franciaország vagy akár Olaszország esetében ugyan magasabbak voltak a hozzáadott értékek (GDP, azaz a bruttó hazai termék), mint a nagy globális Transznacionális Vállalatok (TNV) hozzáadott érték adatai, de a kisebb országok, mint például Magyarország, Csehország, Horvátország, Szlovákia, Szlovénia, vagy a területét és lakosságszámát illetően nagyobb, de gazdasági erejét tekintve elég csekély Ukrajna, mind kisebb GDP-vel rendelkeztek, mint a nagyobb Transznacionális Vállalatok (például a Ford Motor, a Daimler Chrysler, a Walmart, a General Electric, a Toyota, a Royal Dutch Shell vagy a Siemens) globális vállalati hozzáadott érték adatai[4].
2. A nagy transznacionális vállalatok mérete az egyes országokhoz hasonlítva 2000 után
Érdemes megvizsgálni, vajon a nemzetállamok gazdaságai, avagy a transznacionális vállalatok, a multik nagyobbak-e gazdaságilag…
Mindebből persze az is következik, hogy a kisebb, főként kelet-európai országok alkuerő hátrányban voltak a transznacionális vállalatokkal szemben. Gyakran fordult elő, hogy egy-egy nagyobb beruházás esetében a multik megversenyeztették a kisebb országokat, nagyobb kedvezményeket és támogatásokat zsarolva ki a helyi, gyakran meglehetősen korrupt politikusoktól. Ebből aztán az is következik, hogy amennyiben a legkisebb országok eredményesen szembe akarnak szállni a nagy multikkal, akkor jó, ha minél nagyobb gazdasági és/vagy politikai entitásokhoz csatlakoznak. Valószínű, hogy az Európai Unió (megfelelő szándékok, valamint jó politikai kapcsolatok és érdekérvényesítő képességek esetén) védelmet tudna nyújtani a Transznacionális Vállalatok erőszakosabb fellépése ellen. Az egységes minimális nagyvállalti adókra vonatkozó EU tervezet, amelyhez nagyon hasonló javaslatokat adott elő az OECD, illetve az amerikai elnök, Joe Biden is, egy jó irányban tett lépésként értékelhető a kisebb államok számára, amelyek eddig jelentős mértékben szenvedtek a nagy multik zsarolásaitól.
Végső soron tehát a kisebb kelet-európai országoknak a nagy multikkal való szembeszálláshoz valószínűleg nem gyengébb, hanem inkább erősebb EU-ra lenne szükségük. Sajnos ezt a kisebb államok általában nem így látják, amit a főként az adócsalásból élő, Luxemburg vagy Monaco esetében még meg lehetne érten, de a kisebb kelet-európai országoknál, mint például Magyarország, ez már kevésbé érthető[5].
Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy a kisebb kelet-európai országok egyes vezető politikusai mennyire kívántak ellenállni a nagy transznacionális vállalatoknak. Tény, hogy több helyen előfordultak gyanús privatizálási ügyletek, amikor a helyi politikusok (a politikai bal és jobboldalon egyaránt) olyan „üzletembereket” juttattak tulajdonhoz, akik ezen politikusokhoz közel álltak, és akik később támogatták azok hatalmon maradását. De szintén előfordult, hogy a nagy transznacionális vállalatok juttattak megvesztegetési pénzeket, azaz úgynevezett „alkotmányos költségeket” egyes helyi döntéshozóknak, kedvező privatizálási döntésekért, és/vagy további támogatásokért. A helyi volt párt és titkosszolgálati elit privatizálásának támogatása leginkább Oroszországban volt jellemző az átmenet évei során, de előfordult több más kelet-európai országban (mint pl. Szlovákia, vagy Magyarország) is.
A kilencvenes évek elején megkezdődött, külföldi beruházásokon alapuló fejlődés Kelet-Európában egy ideig gyors gazdasági növekedést[6] eredményezett, és segített felszívni az átalakulás során kialakult hatalmas munkanélküliség jelentős részét is. A későbbiekben ez a gyors növekedés lelassult, és kezdett kialakulni a közepes jövedelmi csapdának („middle income trap”) nevezett jelenség, amely számos, kezdetben gyorsabb növekedést mutató elmaradottabb ország esetében másutt is megfigyelhető volt[7]. Ennek az elsődleges oka feltehetően az volt, hogy a nagy multik elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy az alacsonyabb bérköltségű dolgozókkal előállítható, alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket telepítsék ezekbe az elmaradott térségekbe, mint például a volt szocialista országok, míg a képzettebb munkaerőt igénylő, magasabb hozzáadott értékű tevékenységeket rendszerint megtartották a nyugat-európai „centrum országokban”. A kisebb volt szocialista országok a térségben nem igazán voltak képesek arra, hogy saját erőből, saját nemzeti vállalataik révén gyorsabb fejlődést érjenek el, már csak azért sem, mert ahhoz jelentősebb beruházásokat kellett volna az emberi erőforrásokba (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) eszközölni, erre viszont politikusaik rendszerint nem voltak képesek vagy éppen hajlandók.
A Maddison adtabázis adatai végül is jól mutatják, hogy a kelet-európai országok esetében 1990 és 2018 között a vásárlóerő paritáson számított egy főre eső GDP adatokban alig látható tényleges felzárkózás Ausztriához.
Ennek nyomán a magasabban képzett helyi szakemberek az Európai Unióhoz való csatlakozást követő szabad munkaerőmozgás megjelenése nyomán nagy számban mentek el dolgozni külföldre, aminek a következtében egyfelől a munkaadók magasabb bérek kifizetésére kényszerültek, másfelől azonban a tehetséges helyi vállalkozóréteg hiányában még nehezebbé vált ezen kelet-európai országoknak a fejlettebb centrum országokhoz való felzárkózása.
Következésképpen a rendszerváltás követő évtizedek során alig csökkentek a volt szocialista kelet-európai országok és fejlett Nyugat-Európa között a fejlettségbeli különbségek, noha a rendszerváltás fő ígérete éppen az volt, hogy viszonylag gyorsan fel lehet zárkózni a fejlett európai országokhoz. Ez a lassú felzárkózás különösen fájó volt Magyarország esetében, mivel a magasan fejlett Ausztria volt számára a legközelebbi nyugati ország, amely korábban, még a két háború között, csak kis mértékben volt gazdagabb Magyarországnál, és a közös hagyományok miatt legalábbis elvben a különbségek csökkentése, a felzárkózás könnyebbnek ígérkezett.
Ez a viszonylagos lassabb fejlődés nagy mértékben hozzájárult a térségben a rendszerváltással, a piacgazdasági átmenettel való elégedetlenség erősödéséhez, ami nem meglepő módon a populista politikák, illetve az idegengyűlölet felerősödését eredményezte. A kelet-európai országok lakosainak elégedetlenségét tovább növelte, hogy a térségben a piacgazdasági rendre való átállás nyomán jelentősen növekedtek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségei is, és emiatt az egyszerű szavazópolgárok esetében még kevésbé látszott a nyugat-európai országokhoz képest a felzárkózás…Ez a viszonylagos lassabb fejlődés nagy mértékben hozzájárult a rendszerváltással, a piacgazdasági átmenettel való elégedetlenség erősödéséhez.
Ahogy azt Róna Péter írta: „A rendszerváltó magyar elit 1989-ben elkötelezte magát a washingtoni konszenzus feltételeinek megvalósítására. A washingtoni konszenzus összeomlott, maga alá temette a rendszerváltó elitet, de ránk hagyott egy megrokkant nemzetgazdaságot, növekvő szegénységet és egy nyomasztó adóssághalmazt.” (idézi Scheiring Gábor, 2011. 8. oldal).
3. Kelet-Európa a globalizáció rendszerében: a robotizáció esetleges későbbi következményei
Láttuk, hogy a kelet-európai országok milyen fontos szerepet töltenek be a neo-globalizáció rendszerén belül azáltal, hogy a viszonylag olcsó munkaerőt igénylő tevékenységeket a nagy transznacionális vállalatok ezen országokba telepítették ki. De mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt már sokkal kevésbé lesz szükség arra, hogy a TNV-k oly módon optimalizálják értékláncaikat, hogy bizonyos tevékenységeket kitelepítenek olcsó bérköltségű, de távolabbi országokba? Ugyanis az is egy jó megoldás lenne számukra, ha a piacok közelébe telepítenék a robotokat, amelyek a világon bárhol olcsóbban üzemeltethetők, mint bármilyen élő dolgozó. A robotokat nem kell etetni, szórakozást és lakást biztosítani számukra, nem kell tehát azoknak bért sem fizetni, csupán a beszerzés és az esetenkénti felügyelet, karbantartás vagy korszerűsítés kerül a nagy transznacionális vállalatoknak, és közvetetten azok tulajdonosainak pénzbe…
Azon országok, amelyek eddig eredményesen küzdöttek a külföldi beruházásokért ebben az esetben a munkabérek alacsonyan tartásával, hirtelen kieshetnek a rendszerből. Ezen országok számára a nagy TNV-k leányvállalatainak helyben tartására csak az adhat további esélyt, amennyiben magasabban képzett, robotokkal nem kiváltható minőségi munkát tudnak számukra kínálni[8].
4. A 2010-es fordulat
2010 után látszólag fordulat állt be a magyar gazdaságpolitikában: míg korábban a globalizációt egyoldalúan kiszolgáló (politikailag különböző színű, MDF-es, SzDSz-es, MSzP-s, sőt, 1998-2002 közt Fideszes) csapatból a lakosság a 2008-es nagy gazdasági válság és a Magyarországot sújtó devizahitel válság nyomán erősen kiábrándult, és ekkor, 2010-ben a Fidesz azzal az ígérettel alkotott (meglepően széles választói támogatással) kormányt, hogy a magyar gazdaság és társadalom egyoldalú alávetettségét felszámolja és elindítja az országot a fejlődés útján…
Viszonylag gyorsan látni lehetett azonban, hogy erről szó sincs, és az Orbán Viktor körül csoportosuló politikusok a korábbi politikusokhoz nagyrészt hasonlóan ismét a saját anyagi és hatalmi érdekeiket tartották szem előtt, amit jól mutatott az előző időszakban kialakult deviza hitel válság kezelése, amikor hagyták, hogy a hitelesek veszteségeit az egyszerű állampolgárok szenvedjék el, miközben a magas profitokat realizáló bankok, azok közt is elsősorban a mindenkori politikai vezetéssel igen jó személyes baráti viszonyt ápoló Csányi Sándor bankja, az OTP ne szenvedjen komolyabb károkat.
Így tehát a korábbi magyar politikai elit visszaszorulása nyomán kialakult egy olyan hármas szövetség, amely még a magyar tulajdonban lévő bankrendszer egyes szereplőit is beemelte a „politikai elit-külföldi multik” koalíciójába…
Érdekes, hogy 2010 után a magyar kormány épp úgy igyekezett olcsó, alacsony hozzáadott értékű munkahelyek révén kapcsolódni a globalizációba, mint ahogy az 1990 óta szinte mindig. Ennek persze hosszú távon nem igazán lehet előnyös hatása, már csak azért sem, mert az olcsó munkabérek miatt éppen az ország legjobban képzett, leginkább mobil, nyelveket beszélő, vállalkozó kedvű lakosai távoznak el az országból…
Érdekes, hogy a rendszerváltást követően a mindenkori ellenzék nagyon jó diagnózist adott a gazdasági helyzet gondjairól és elég jól vázolták a megoldások irányát is, de aztán később, kormányra kerülve mintha teljesen elfeledték volna saját korábbi tanácsaikat és javaslataikat…
5. A kilencvenes évek kelet-európai átmenetének értékelése
A kelet-európai szocialista országok a második világháborút követő évtizedekben eléggé kiábrándító teljesítményt nyújtottak, mind gazdasági, mind életminőségi, mind politikai szempontból. Bár nem egészen világos ma még, hogy a 21. században a gazdasági növekedés milyen következményekkel jár majd hosszabb távon az emberiség, vagy az egész Föld élővilága számára, az már ma látható, hogy a 20. század hatvanas éveiben a Római Klub jelentése sok nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmet, amikor azt állította, hogy a nyakló nélküli gazdasági növekedés nem lesz sokáig a Földön fenntartható. Sajnos azonban a jelentésben elsősorban a kimerülő erőforrásokat emelték ki a szerzők, és nem a környezet szennyezés problémáit. Aztán a 20. század utolsó éveiben úgy tűnt, az erőforrások egyáltalán nem akarnak kimerülni, sőt, újabb és újabb nyersanyag és energiahordozó lelőhelyeket fedeztek fel az évek során, tehát úgy nézett ki, hogy a Római Klub elemzői nagyon mellé lőttek az erőforrások kimerülésének megjóslásával.
Napjainkra azonban már látszik, hogy mégiscsak igaza volt a jelentés szerzőinek, bár egyáltalán nem az erőforrások kimerülése, hanem sokkal inkább a gyors gazdasági növekedés nyomán egyre kezelhetetlenebb szennyezőtevékenység okoz igen nagy problémákat. Ennek ez egyik legfeltűnőbb következménye, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése nyomán keletkező üvegház hatású gázok kibocsátásának növekedése nyomán a Föld átlaghőmérséklete folyamatosan emelkedik, a sarki jégsapkák felolvadnak, a tengerek szintje emelkedik, valamint jelentős légköri anomáliák is megjelennek, egyre több trópusi jellegű vihar és villámárvíz keletkezik már a mérsékelt égövben is. Ezen túl a természetes élő környezet rombolása, főként az erdőirtások nyomán csökkenő természetes élőhelyek miatt egyre több vadállat kénytelen az egyre szaporodó emberek közvetlen közelében élni, ami felerősíti az állatokról az emberekre átugró kórokozók veszélyeit (zoonózisok), mint például a 2019-es koronavírus okozta pandémia volt, amely sokkal nagyobb közegészségügyi gondokat okozott, mint más hasonló betegségek az elmúlt évtizedekben. Hasonlóképpen a műanyagok természetbe és az élelmiszerláncba jutása is komoly közegészségügyi problémák forrása napjainkban.
Ma sok esetben az érzésünk lehet, mint amikor valaki egy póznán mászik fölfele és a pózna végénél ki van téve egy tábla, hogy „Ez a pózna vége, tovább mászni tilos!”, de ennek ellenére emberünk legyint, és azt hangoztatja, hogy „senki se korlátozza őt szabadságában és önmegvalósításában”, és tovább mászik egészen addig, amig eléri a pózna végét, és jól leesik és jól összetöri magát.
Az emberiség minden jel szerin mára már erősen megközelítette az ökológiai pózna végét. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a 19. század végéig, a 20. század közepéig olyan alapvető igények sem lettek kielégítve, amelyek miatt az emberi jólét komolyan sérült, és ezért valószínűleg igaza volt mindenkinek, aki egy társadalom sikerét az általa megtermelt javak és szolgáltatások volumenével, vagyis a bruttó nemzeti termékkel (GDP) mérte. Ma már egészen más a helyzet, és senki sem tudja, miként lehetne a gazdasági növekedés nem kívánatos hatásait mérsékelni. A végén még az is kiderülhet, hogy a közepes jövedelem csapdája egyáltalán nem is olyan rossz dolog az egész emberiségnek, mert kitolja a globális környezeti összeomlást… Valószínű az is, hogy egészen mostanáig nem megfelelő mérőszámokat használtunk a gazdasági teljesítmények mérésére. Sokan állítják a közgazdászok körében is, hogy nem a gazdasági növekedés, hanem a társadalmi-gazdasági fejlődés mutatószámai lehetnek a megfelelőbb mérőszámok. Sajnos azonban, míg a gazdasági növekedést a GDP-vel és hasonló típusú mérőszámokkal viszonylag egyszerűen lehet mérni, a társadalmi-fejlődés esetében ez már sokkal nehezebb, összetettebb feladat.
6. A kelet-európai átmenet politikai következményei
A kelet-európai térségben gyakorlatilag két nagy politikai irányzat volt található a rendszerváltás körüli időben, vagyis a 20. század végén, 21. század elején:
- Egyfelől a nagy transznacionális vállalatok érdekeit képviselő, a régi szocialista nagyvállalati és minisztériumi elit és a fővárosi liberális értelmiség tagjaiból álló politikai erők, akik egyrészt az MDF, majd később az MSZP, az SZDSZ, illetve később a FIDESZ soraiban találtunk.
- Másrészt azok a hazai tőkésosztály megerősítését célzó, alapvetően a kisvárosi vagy falusi értelmiség tagjaiból kikerült, gyakran keletre húzó politikai csoportok, akik kezdetben az MDF, majd a Jobbik, aztán később mindenekelőtt FIDESZ és az azt vezető Orbán Viktor közeli baráti körének tagjai voltak.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kelet-európai politikai elit egy része egyszerre igyekezett a transznacionális vállalatok, illetve a helyi tőkések kedvébe járni. Előfordul, hogy ugyanaz a párt, vagy uralkodói elit csoport egyszerre nyújtott hatalmas kedvezményeket a nemzetközi transznacionális vállaltoknak míg a másik oldalon a hazai tőkésosztály megteremtését és saját meggazdagodását is szorgalmazza. A transznacionális vállalatok támogatása révén ez az uralkodó elit sokszor igyekszik megvásárolni a nyugat-európai politikusok jóindulatát annak érdekében, hogy nézzék el a minden morális értékkel és keresztény alapelvvel szembenálló korrupciójukat és antidemokratikus viselkedésüket.
Természetesen nagyon kevesen látták vagy látják ma is a térségben a szembenálló politikai csoportok valódi érdekeit és céljait, sőt sok esetben még ezen csoportok tagjai, illetve azok támogatói (enyhén lenéző, de elterjedt kifejezéssel élve: a politikai talpasai) sem nagyon voltak vagy vannak tisztában ezen valódi érdekekkel.
Ugyanakkor az is tény, hogy egyfelől az amerikai, illetve nyugat-európai másfelől az orosz, illetve a kínai hatalmi központok közti élesedő szembenállás erősen lecsökkenti a kelet-európai, és azon belül is a magyar hatalmi elit mozgásterét: az amerikai és a nyugat-európai uralkodó csoportok sok mindent elnéznek a kelet-európai politikusoknak, különösen, ha a transznacionális vállalatok számára egyre jelentősebb támogatásokat adnak, de azt már sokkal nehezebben tolerálják, ha ezek az uralkodó csoportok nyitni akarnak Oroszország vagy Kína felé. És ma ez Kelet-Európában több helyt ez történik.
[1] A globalizáció új fejleményeivel többek között Paul Krugman, Joseph Stiglitz és Dani Rodrik foglalkozott behatóbban az elmúlt évek során.
[2] Az úgynevezett „Washingtoni Konszenzus” igen nagy irodalommal rendelkezik, ld. erre vonatkozóan többek között magát a tételt megfogalmazó John Williamson munkáit, illetve a konszenzust élesen bíráló Dani Rodrik írásait…
[3] A nagy könyvelő és adótanácsadó irodák külön „transzfer pricing részlegeket” működtetnek szerte a világban, és így a kelet-európai országokban is.
[4] Ld. erre vonatkozóan például UNCTAD (2002): World Investment Report, 2002, Table IV.3., p. 90.
[5] A nagy multiknak adott kedvezmények feltehetően átmenetileg megvédik a kelet-európai korrupt, antidemokratikus politikusokat attól, hogy az Európai Unió erős nyomást gyakoroljon rájuk és tisztességes magatartásra szorítsák őket.
[6] Azonban ne feledjük, a gyors növekedés nem jelent automatikusan gyors fejlődést is.
[7] A közepes jövedelmi csapda jelenségéről többek között Csath Magdolna adott jó áttekintést (Csath Magdolna, 2019. Közepes jövedelmi csapda vagy fejlettségi csapda és a költségvetési hatások, Pénzügyi Szemle, 2019/1, 29-48. oldalak)
[8] Ma azonban sajnos még nem egyértelmű, mely tevékenységeket nem lehet robotokkal kiváltani, és az pláne nem, mi lesz a helyzet e téren néhány év vagy évtized múlva…
