Pitti Zoltán: Kettős szorításban a helyi társadalmak, illetve az állampolgárokat képviselő önkormányzatok

„A zsarnokság megakadályozásához nem arra van szükség, hogy mereven elválasszunk minden hatalmi centrumot, hanem arra, hogy ne lehessen ellenőrzés nélkül hatalmat gyakorolni!”

Bibó István

A nyolcvanas években történelmi értékű kutatások folytak a helyi társadalmak körében, s komoly kritikát tartalmazó, már-már a politika felelősségét feszegető szociográfiai írások születtek. A téma jól jött a rendszerváltásra készülő politikai erőknek, s a hatalmi viszonyokat eldöntő választásokra készülve zászlajukra tűzték a vidék felemelését, a területi különbségek mérséklését, s a helyi közélet fellendítését. Politikai rangra emelkedett a helyi közösségek önszerveződésének joga, a formálódó államháztartási rendszer életképesnek minősítette az önfinanszírozási filozófia meghirdetését, s mindezek alapján hitelesnek tűnt, hogy a helyi közösségek végre valós lehetőséget kapnak önmegvalósító programjaik megvalósításához. Ma már nyolc választási cikluson vagyunk túl, s megdöbbenve látjuk, hogy a helyi társadalmak önrendelkezései jogosítványai – egy 360 fokos fordulat után – a kiindulópontnál is kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A kettős szorítás egyik oldalán a kormányzat „kiszorító” törekvései, másik oldalon az érdekvédelem nélkül maradt állampolgárok.

Önkormányzati álom és a valóság

Az 1990. évi önkormányzati törvény kiemelkedő jelentőségű volt a „rendszerváltó” jogalkotás lépései között. A szabályozás egyidejűleg szolgálta az állami és az önkormányzati feladatok szétválasztását, a civil társadalom működési feltételeinek javítását, a helyi közösségek tulajdonhoz való jogának a visszaállítását, a gazdálkodási szabályok elvi alapokra helyezését és a kiszámíthatóság javítását. A politika látványos esélyt kínált a helyi társadalmak megújulásának, ám az önkormányzati törvény kompromisszumos jellegéből következően olyan fékeket is beépített a rendszerbe, amelyek elejét vették a radikális változásoknak.

Az új törvény – politikai megfontolásból – kiiktatta a megyei tanácsokat. Ez a lépés segíteni kívánta az önkormányzati önállóság „akadálymentes” érvényesülését, ám akaratlanul szolgálta a centralizáció erősödését is.[1] Számos feladat ugyanis nem kerülhetett önkormányzati hatáskörbe, így az egymást követő kormányok – a központi akarat érvényesítése érdekében – folyamatosan gyarapították a központi akaratot képviselő dekoncentrált hivatalokat, majd párhuzamos jelleggel létrehozták a megyei, illetve regionális fejlesztési tanácsokat, a későbbiekben pedig kiépítették a politikai és szakmai feladatokat egyaránt vállaló „térségi megbízottak” hálózatát.

	499 fő  alatt	500- -999 fő	1 000- -1 999 fő	2 000- -4 999 fő	5 000- -9 999 fő	10 000- -49 000 fő	50 000- 99 999 fő	100 000  és több
Közép- Magyarország	6	21	42	60	29	26	–	1
Közép- Dunántúl	114	93	94	68	16	13	3	1
Nyugat- Dunántúl	320	171	97	41	4	8	4	1
Dél- Dunántúl	329	149	103	49	8	13	1	1
Északi-Magyarország	172	156	146	97	11	16	1	1
Észak- Alföld	45	81	111	90	37	21	1	2
Dél- Alföld	12	40	63	84	29	20	1	2

Az önkormányzati törvény elfogadását megelőző időszak szakmai ütközeteinek ismétlődő témája volt a települések önálló önkormányzattá szerveződésének joga, illetve az autonóm működés jogi és pénzügyi garanciáinak biztosítása. A tanácsrendszer megszűnése után a korábbi cca. 900 önálló tanáccsal és 2100 település közös tanácsú működésével szemben cca. 3200 önálló és egyenrangú képviselőtestület alakult, s többszörösére nőtt a választott funkcióba került személyek száma.[2]

A települési szintű önálló önkormányzati szerveződés joga elsődlegesen a települések közötti hierarchia megszüntetését kívánta deklarálni, ám – ki nem mondva – szorosan kapcsolódott az állami tulajdon leépítését szolgáló törekvésekhez (az önkormányzatok vagyonhoz juttatásához), a nagyvállalatok társasággá alakításához (az önállósult gyáregységek és az önkormányzatok egymásra találásához), valamint a több települést átfogó mezőgazdasági szövetkezetek működésének „önkormányzat barát” jellegű visszarendeződéséhez.

Autonómia és az atomizálódás

Az átmenet éveiben szociológusok számára izgalmas kutatási téma volt helyi társadalmak új reprezentánsainak megjelenése és annak feltárása, hogy milyen összetételű szellemi műhelyek jöhetnek létre, a közgazdászok számára pedig az jelentett megválaszolandó kérdést, hogy az átalakulás milyen többlet energiát képes mozgósítani, illetve a ráfordítások és a hozamok milyen hatékonyságváltozást eredményezhetnek a lakossági igények kielégítésében.

Az első alkalommal létrejött önkormányzatok aligha vitathatóan politikai túlsúllyal jöttek létre.[3] A helyi testületek működése – mintegy másolva az országgyűlés gyakorlatát – kezdettől fogva politikai törekvéseket szolgált, s a különböző részérdekek csak akkor jelenhettek meg, ha azt valamelyik politikai erő (gyakran nem magáért az ügyért, hanem egy újabb politikai ütközés lehetőségéért) fel nem karolja. Az érdekütközések színvonalát, s az ellentétes álláspontok „cselekvést-korlátozó” következményeit ismerjük. Mindezek természetes következménye volt, hogy az önkormányzatok lakossági kapcsolatai – objektív és szubjektív okok miatt – fokozatosan gyengültek, a vártnál szűkebb körre korlátozódnak, s a testületek fogyatkozó elismerésben részesültek. Az érdeklődés visszaesésében természetesen az is szerepet játszott, hogy a testületi munkában túlsúlyossá váltak a szabályozási és intézmény-üzemeltetési napirendek, s a távlatos gondolkodást igénylő témák – többnyire anyagi lehetőségek hiányában – háttérbe szorultak.

A mögöttünk hagyott három évtizedben felgyorsult az ország településszerkezetének változása: Ennek egyik jellemzője az urbanizációs mutató emelkedése (városokban élő népesség számának, illetve a városi jogállású települések számának emelkedése), a térszerkezet változásának másik következménye viszont a községi települések népességmegtartó képességének gyengülése, kiemelten 2000 fő alatti települések számának, illetve a talponmaradási kockázatokkal küzdő 500 fő alatti települések számának felfutása. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy ma már az ország településeinek több mint háromnegyede tartozik a településüzemeltetési szempontból kritikus értéket jelentő 2000 fő alatti települési kategóriába, s az ott élő 3 millió ember életminőségének fenntartása, illetve javítása helyi sajátosságokhoz igazodó megoldásokat igényel.

A finanszírozási rendszer sajátosságai

Az új típusú önkormányzati rendszer finanszírozási gyakorlata kezdetben egy szerves fejlődésnek volt minősíthető, melynek gyökerei az 1986. évi pénzügyi reform intézkedései között lelhetők fel. Ennek terméke az érdekeltséget „tól-ig” keretek között biztosító bevételi szabályozás, az alanyi jogon járó céltámogatás, a különböző pénzalapok közötti átjárhatóság, valamint a normatív forrás-szabályozás gondolata. A modernizációs törekvések folytatását jelentette a személyi jövedelemadó bevételek önkormányzatok javára történő átengedése (1988), illetve a forrásorientált szabályozás bevezetése.

Az önkormányzati gazdálkodás feltételei az 1990. évet követően radikálisan módosultak, részben az önkormányzati tulajdonjog elismeréséből fakadó vagyongyarapodás révén, részben a finanszírozási rendszer korszerűsítése révén. Az önkormányzatok vagyona az 1990. évi 3 000 milliárd forintról a 2010. évre majd 14 000 milliárd forintra emelkedett, ám a dinamikus felfutással közel sem arányosan emelkedtek a vagyonelemek működtetésével járó előirányzatok, illetve elhasználódott vagyon felújítási/pótlási lehetőségei.[4]

A finanszírozási rendszer változása azt jelentette, hogy az önkormányzatok különböző jogcímeken saját bevételekhez jutottak (helyi adók, vagyongazdálkodásból származó jövedelmek, koordinációs források), az államot megillető bevételek egy részének átengedéséből (lásd: SZJA, gépjárműadó, illetékek) megosztott forrásokhoz jutottak, a kötelezően ellátandó feladataikhoz normatív jellegű támogatásokat kaptak, valamint biztonságos bevételeik mértékéig hitelfelvételre, illetve értékpapír műveletekre is jogosultságot kaptak.

Formailag életképes megoldás jött létre, ám gyakorlati alkalmazás során szembesülni kellett azzal a körülménnyel, hogy a települési önkormányzatok többsége 1000 fő alatti, ami azt jelentette, hogy ebben a körben – a drasztikus átalakulást követően – nem maradt adóztatható vállalkozás, nem reménykedhettek visszaosztásból származó SZJA bevételekben, de nem volt adóalapként számításba vehető vagyontárgy sem, vagyis az önhibájukon kívül fizetésképtelen önkormányzatok működtetése csak állami támogatásokból volt biztosítható.

Utólagos minősítés szerint az önkormányzatok vagyonhoz juttatása, illetve a finanszírozási rendszer „modernizálása” túl jól sikerült, így a kilencvenes évek közepétől megkezdődött az önkormányzatok mozgásterének fokozatos szűkítése, majd a 2010. évtől kezdődően jogosítványainak kiüresítése. A fordulat indoklásául kezdetben gazdasági és költségvetési helyzetre, majd az önkormányzatok atomizált szervezeti jellemzőiből fakadó magas működtetési költségekre hivatkoztak, későbbiekben viszont egyértelművé vált, hogy valójában a politikai értékrend módosulásáról van szó, vagyis a „lopakodó” lépések mögött hatalomkoncentrációs törekvések húzódnak meg.

Az önkormányzatok költségvetési mozgásterének korlátozását szolgáló pénzügytechnikai megoldások rendkívül kreatívak voltak. Kezdődött ez azzal, hogy újabb és újabb feladatokat terheltek az önkormányzatokra pótlólagos állami támogatás nélkül, csökkentették az un átengedett bevételek megosztási arányait (SZJA, gépjárműadó, illetékek), meghonosították az un adóerőképesség fogalmát, amire hivatkozással csökkentették az állami támogatásokat, a közösségi szolgáltatásoknál – függetlenül a tényleges költségektől – kötelezővé tették a hatósági árak alkalmazását, s mindezekhez járult, hogy megnehezítették az önkormányzatok hitelfelvételi, illetve kötvénykibocsátási lehetőségeit. A finanszírozási feltételek romlásának egyik sajnálatos következménye, hogy az önkormányzatokra háruló többletfeladatok finanszírozása növekvő arányban terhelte az önkormányzatok saját bevételeit (így évről-évre kevesebb jutott az önként vállalt, illetve választói igényeket szolgáló feladatokra), a másik sajnálatos következmény, hogy az un centrum települések „befelé fordulásra” kényszerültek, ami tovább rontotta a kisebb településeken élők ellátási esélyeit.

Az önkormányzatok által várt fordulat azonban nem következett be, ezzel ellenkezőleg a helyi társadalmak érdekérvényesítési lehetőségei tovább romlottak. Az Alkotmány helyébe lépő 2011. évi Alaptörvény, majd az annak szellemiségét tükröző új Önkormányzati törvény nyíltan leépítette a települési közösségek 1990. évben megszerzett jogosítványait. Ennek alátámasztására – a teljesség igénye nélkül – a következőkre gondolunk:

• a helyi közösségek saját tulajdonnal való rendelkezési jogát korlátozták, illetve az önkormányzatok saját vagyonát automatikusan a nemzeti vagyon fogalomkörébe sorolták;
• az önkormányzatok hatósági jogosítványait (a jegyzői feladatok többségét) egy lényegében párhuzamosan kiépített kormányhivatali rendszerbe csoportosították át, ami javította ugyan az elektronikus ügyintézést, de minimálisra korlátozta az emberi kapcsolatokat;
• a kormányhivatalok önkormányzatok feletti törvényességi felügyelete egy általános tevékenységi felügyeletre és koordinációs jogosítványra módosult;
• az önkormányzatok alapellátási jogosítványait részben, vagy egészében megszüntették (lásd: oktatás, egészségügy, kommunális ellátás), s az érintett intézmények, illetve közszolgáltató vállalatok irányítását központosították;
• az önkormányzatok finanszírozásában a megosztott bevételek szerepét erodálták, a normatívákon alapuló támogatási mechanizmus helyett egy központi döntéseken alapuló egyedi támogatási rendszert léptettek életbe és tovább szigorították a hitelfelvételi lehetőségeket;
• az eladósodott önkormányzatok működőképességének biztosítása érdekében a kormányzat átvállalta ugyan a felhalmozott önkormányzati adósságot, ám az átvállalt adósság mértékéig magához vonta az önkormányzati vagyon feletti jogosultságot;
• összeférhetetlenségre hivatkozva megszűnt a polgármesterek parlamenti képviselővé választásának lehetősége, ám ennél is súlyosabb, hogy a 2011. évet követően megszűnt az önkormányzatokat érintő kérdésekben a kormányzat és az önkormányzati szövetségek közötti érdekegyeztetési kötelezettsége.

A 2011. évtől kezdődő jogfosztó intézkedésekből külön kiemelendők a 2020. évi „rendkívüli” intézkedések. A központi költségvetést érintően ez egyidejűleg járt bevételmérséklő hatásokkal (gazdasági teljesítmények csökkenése, adóbevételek elmaradása), illetve indokolatlan és felelőtlen pénzszórást eredményező döntésekkel (lélegeztető gépek beszerzése, stadionépítések, luxus beruházások, kontroll nélküli közbeszerzések), miközben az önkormányzatok a talpon maradásért küzdöttek. Az un válságkezelésre hivatkozó 2020/2021. évi kormányzati intézkedések többsége (egyes adók megfizetése alóli mentesítés, bérletidíj-emelési moratórium, közterületek engedély nélküli használatának biztosítása, ingyenes parkolás) rövid távon és látszólag lakosságbarát intézkedés volt, ám az önkormányzatokat érintő cca 600 milliárd forint bevételkiesés következtében ellátásjavító beruházásokat kellett átütemezni, illetve szociális juttatásokat kellett korlátozni, amelyek következményei legkésőbb a 2022. évi választói döntésekben lesznek mérhetőek. Hiú ábránd, hogy ennek csak az önkormányzatok lehetnek a vesztesei.

A kilencvenes évek közepétől megkezdett „kiszárítás” és a 2011. évtől kezdődően érvényesülő „kiüresítés” következményei jól követhetők az önkormányzati kiadások GDP arányában mért mérséklődésében:

Az államháztartás GDP arányában mért kiadásainak főbb funkciók (közellátási feladatok) szerinti megoszlását elemezve utólagosan megfogalmazható, hogy az önkormányzati források 2012. évvel végrehajtott csökkentése nem járt pénzügyi előnyökkel, nem járt a gazdálkodási hatékonyság javulásával[5], jól szolgálta viszont a hatalmi törekvéseket, a döntési jogosítványok koncentrációját. Közel sem értünk azonban a folyamat végére: megkezdődött az önkormányzatok által működtetett közösségi szolgáltatások állami felügyelet alá vonása (szemétszállítás és kommunális hulladék elhelyezése, ívóvízellátó rendszerek, de már kész tanulmánytervek vannak az iskolaelőkészítő óvodai ellátás átvételére, illetve a háziorvosi rendszer központosítása).

Jó lenne, ha az újabb intézkedések előtt a döntéshozók mérlegelnék, hogy az államháztartási rendszeren belüli eddigi átcsoportosítások milyen eredményekkel jártak, s ehhez elsőként javaslom a központi költségvetés és az önkormányzati költségvetések közötti átcsoportosítások eredményességének, illetve társadalmi hatásainak felelős mérlegelését.

Az államháztartási rendszeren belüli belső átcsoportosítások főbb funkciók szerinti megoszlásának elemzése alapján egyértelműen kitűnik, hogy rendszeren belüli átcsoportosításokkal nem javult az egészségügyi-, az oktatási-, valamint szociális ellátás költségvetési mozgástere, ám vitatható módon prioritást kaptak a szabadidős (sport)-, kultúra- és vallásügyi tevékenységek, a gazdasági célú támogatások.[6] Érdekes módon a kedvezményezett területeknek juttatott többlettámogatások megegyeznek azzal az értékkel, amit a 2012. évtől kezdődően a kormányzat elvont az önkormányzatoktól.

Közel sem túlzó következtetés, hogy a piacgazdaságra történő áttérés, illetve az államháztartás gazdálkodási filozófiájának változása során a helyi társadalmak a legnagyobb vesztesek, mert míg az egyének és a közösségek változatlan (sőt növekvő mértékben) viselik a közterheket, addig a központi költségvetés csökkenő mértékben vállal szerepet a helyi közösségek működési feltételeinek javításában. Ez a gyakorlat sajnálatosan szembeállítja a központi és a helyi érdekeket, nem kedvez a helyi közösségek „önmegvalósító” törekvéseinek, s legkárosabb következménye a „befelé forduló” közösségi magatartás terjedése.

A területi politika és az egyenlőtlenségek kezelése

A mögöttünk hagyott évtized egyik legnagyobb problémája a helyi társadalmak működési feltételeit meghatározó teljesítmények egyenlőtlen gyarapodása, következményként pedig az életminőség területi jellemzőinek differenciálódása. A mögöttünk hagyott időszak sajátossága a gazdasági teljesítmények ágazati jellemzőinek (feldolgozóipar, gazdasági szolgáltatás), a vállalkozások tulajdonosi hátterének (kitüntetetten külföldi érdekeltségek), a vállalkozási méreteknek (közép- és nagyvállalkozások) a koncentrációja, amelyek következménye un fehér foltok térbeli terjedése, amelyek nem igazán kedveznek a többségében saját bevételekre kényszerített önkormányzatoknak. Mindennek következménye felzárkózás helyett egy gyorsuló távolodás.

(egység: százalék):

Az önkormányzatok tárgyévi költségvetési kiadásainak 2008-2020 közötti megoszlása alapján a vesztes oldalra kerültek a fővárosi és a kerületi önkormányzatok, valamint a községek, kiemelten az 5 ezer fő alattiak, de még a megyék is veszítettek valamelyest korábbi súlyukból.[7] A fővárosi részarány csökkenése egyértelműen politikai megfontolások következménye, míg a községek szerepvesztése a gazdasági háttér erodálódásával, illetve teljes hiányával magyarázható. A nyertes oldalon a gazdasági erőközpontok, vagyis a megyei székhelyek állnak, de meg kell jegyezni, hogy az egyéb városoknál mérhető növekedés többsége a községi jogállású települések várossá nyilvánításából származik.

Az erőforrások aránytalan keletkezésének és felhasználásának további jellemzője, ha az egy lakósra jutó átlagértékeket értékeljük önkormányzati szintek szerinti megoszlásban. Ennek mélypontját jelzik a 2020. évi adatok, mely szerint az egy főre jutó átlagos érték megközelítően 320 ezer forint, ám míg a nagyvárosok átlaga jóval meghaladja a 410 ezer forintot, addig az 5000 fő alatti községekben alig 121 ezer forint. Ennél is kedvezőtlenebb a települések háromnegyedét kitevő 2000 fő alatti települések évi 80 ezer forint/fő átlaga, amiből – más településcsoportokhoz hasonlóan – lakossági elvárás szerint kellene finanszírozni az általános közösségi ellátást, az elhasználódott vagyontárgyak pótlását, a vállalkozók támogatását (kisebb településeken a közmunkát), illetve segélyezni kellene a nehéz szociális körülmények között élőket. S mindezt helyben, mert a kormányhivatalok elérhetetlen távolságban vannak.

Jelen körülmények között az önkormányzatok működési feltételeiben aligha kerülhet sor érdemi változásra, ehhez egyfelől hiányzik a politikai akarat, másfelől a gazdasági teljesítmények elégtelensége. Elég csak utalni az Eurostat közelmúltban nyilvánosságra hozott elemzésére, mely szerint a megyék kétharmadában az egy főre jutó GDP teljesítmény messze elmarad az EU27 országok átlagteljesítményétől, de a megyéken belül még véglegesebb teljesítményekkel kell szembesülni.

Vitathatatlan, hogy az állami támogatási rendszer időről-időre kísérletet tesz a területi egyenlőtlenségek mérséklésére, de mindinkább nyilvánvaló, hogy a területi különbségek gyorsabb ütemben emelkednek, mint ahogy a kiegyenlítést szolgáló források bővülnek. A jelenség különösen elkeserítő, ha arra a valóságos dilemmára gondolunk, hogy a jövőbeni támogatásokkal a gazdasági versenyképesség javítását, vagy a területi egyenlőtlenségek mérséklését kell-e segítenünk? A kérdésre adandó válasz sokáig nem halasztható!

S a jövő?

Önkormányzati rendszerünk megújításra szorul. Nem elég kis kiigazításokban gondolkodni, a rendszer egészének modernizálását kell célul tűzni. A helyi társadalmak halmozódó gondjai csak a működési feltételek radikális javításával oldhatók meg, míg a piacgazdaság szereplői a közgazdasági szemlélet erősödését (gazdálkodási hatékonyság javulását) várják az új társadalmi rendszer formálóitól. A modernizációt azonban más tényezők is sürgetik.

•  A hazai közigazgatási rendszer nemzetközi megítélése – jogbiztonság, semlegesség, kiszámíthatóság, adminisztrációs teher és költségigényességi mutatók alapján – rendkívül kedvezőtlen[8] és ez a negatív megítélés sajnálatos módon az önkormányzatok munkájára is kivetül;
•  Skizofrén tudatra vall, hogy miközben a jelenlegi kormányzat különböző nemzetközi fórumokon harcot folytat a nemzeti szuverenitás védelméért, ugyanakkor nemzeti keretek között megkérdőjelezi, mi több korlátozza a helyi társadalmak (civil közösségek) önszerveződésének és önrendelkezésének jogát;
•  A 2011. évben elfogadott Alaptörvény szellemiségét követő magyar önkormányzati szabályozás – ebből következően a gyakorlat – nincs összhangban a hazánk által is elfogadott nemzetközi szerződéssel, a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájával, amelyet az 1997. évi CV. törvény elfogadásával ratifikáltunk[9] (lásd: helyi jellegű közösségi szolgáltatások államosítása, közigazgatási jogosítványok teljeskörű központosítása, normatívákon alapuló finanszírozás helyett – politikai értékrend szerint differenciáló – egyedi döntésekre épülő támogatási mechanizmus, helyi saját források központi feladatokkal terhelése, helyi adóztatási jog területi önkormányzati hatáskörbe adása, tudatos adósságcsapdába terelés gyakorlatának kialakítása);
•  A helyi önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény alulértékelte a helyi önkormányzatok társadalmi szerepét, ezzel teret adott a helyi közösségeket megillető jogok (feladat és hatáskörök) megnyirbálásához, az önálló gazdálkodási jogosítványok szűkítéséhez, a helyi közösségi tulajdon fokozatos felszámolásához, az 1990. évi mellérendeltségen alapuló önkormányzati filozófiájával szemben az önkormányzatok „spontán” hierarchikus tagolódásához;
•  A Magyary Zoltán nevét viselő Közigazgatás-fejlesztési Program (MP 12.0) – a hatékonyság javítására hivatkozva – megszüntette, majd az újonnan életre hívott kormányhivatalokhoz telepítette a közigazgatási jogosítványokat, önkormányzatok feletti felügyeleti funkciót felváltotta az ellenőrzési és koordinációs jogosítvány, a digitalizáció biztosította előnyök kihasználásával gyorsult ugyan a hatósági ügyek kezelése, ám mechanikussá váltak az állampolgári kapcsolatok;
•  A hatalomkoncentrációt szolgáló új közigazgatási modell kedvezőtlenül érinti a helyi társadalmak életét, amit tovább súlyosbít az önkormányzatok érdekfeltáró és érdekérvényesítő jogosítványainak korlátozása. Ennek első állomása volt a polgármesterek parlamentből történő kiszorítása, majd ezt követte a döntéselőkészítéseket szolgáló érdekegyeztetési mechanizmus felszámolása, illetve az önkormányzati érdekszövetségek átpolitizált és egymást semlegesítő ténykedése. A helyi társadalmak életkilátásait tovább súlyosbítja a települések majd háromnegyedét érintően a helyi gazdaság szereplőinek életben maradási küzdelme, amiből természetszerűen következik az önkormányzatokra háruló feladatok és a finanszírozási feltételek összhangjának teljes felbomlása.

Összességében: a 2010. évtől tartó centralizációs törekvések következtében messze kerültünk attól az ideális állapottól, hogy a lakosság életét közvetlenül érintő ügyekben a döntések ott szülessenek, ahol az érdemi döntéshez szükséges információk rendelkezésre állnak.

A helyi társadalmak körében végzett legújabb kutatások arra figyelmeztetnek, hogy a hatalmi megfontolásokat mindenek fölé helyező politizálás nem folytatható, a befelé forduló magatartással szemben előnyt kell adni a települési kapcsolatoknak, s az életminőség differenciálódására tekintettel életre kell kelteni a települési szolidaritást. Észre kell vennünk, hogy a szőnyeg alá söpört önkormányzati problémák ma már a közigazgatási rendszer működőképességét és a helyi jellegű közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférést veszélyeztetik. Ha valamikor, akkor most a 24. órában vagyunk ahhoz, hogy a felelősen gondolkodó parlamenti pártok – a szakértői véleményekre és a helyi társadalmak szükségleteire tekintettel – megalkossák azokat a „többségi akaratot” kifejező törvényeket, amelyek a kor követelményeihez igazodóan partnerként kezelik a helyi társadalmakat, a lakosság szolgálatába állítják a közigazgatási rendszert, s mindezekkel teret biztosítanak a helyi közösségek önmegvalósító törekvéseinek. Amennyiben erre mégsem kerülhetne sor – rövid távú politikai megfontolásból, vagy erőfitogtatásból – akkor nem a helyi társadalmak lesznek a legnagyobb vesztesek, s a következmények sem tekinthetők majd átmenetinek.

---

[1] A megyék sokat kifogásolt újraelosztó szerepkörét felváltotta a közvetlen kormányzati újraelosztás

[2] Az 1990. évi választások során 12 ezer, az 1994. évi választás alkalmával közel 15 ezer, s az 1998. évi választás során már több mint 17 ezer fő képviselő és polgármester működött

[3] Komoly gond, hogy ez – legalábbis a nagyobb településeken – így is maradt.

[4] Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy a 2010. évi 13 800 milliárd forint értékű vagyon éves amortizációja – szerényen számolva – cca 280 milliárd forint, ami az éves költségvetésből finanszírozott felhalmozási előirányzat majd 60 százalékát kötötte volna le, s ilyen mértékben maradtak volna el lakossági ellátást javító beruházások.

[5] Gondoljunk a kórházi adósságállomány újratermelődésére, az egyházi fenntartásba adott iskolák többlet-finanszírozási igényére, az átalakítás során beígért bérfelzárkóztatási programok halasztódására, vagy éppen az elhasználódott vagyon visszapótlási kötelezettségeinek halmozódására!

[6] A 2020. évi adatok sok szempontból megtévesztőek, tekintve, hogy év végén – figyelmen kívül hagyva a növekvő költségvetési hány következményeit – jelentős pénzosztásra került sorkerült sor, ami a zárszámadási törvényben 2020. évi kiadásként számolnak el, de annak érdemleges hatása legfeljebb a 2021. évben fog jelentkezni.

[7] Ezt később kompenzálták a különleges gazdasági körzetek feletti felügyeleti hatáskor megyei hatáskörbe adásával

[8] A World Economic Forum, a World Bank, International Management Development (IMD) felmérései alapján a hazai intézményrendszer a világ országai között a 80. és a 100. helyen szerepel,

[9] „A helyi önkormányzatok a nemzeti gazdaságpolitika keretein belül megfelelő saját pénzügyi forrásokra jogosultak, amelyekkel hatáskörük keretein belül szabadon rendelkeznek. A helyi önkormányzat pénzügyi forrásainak az Alkotmányban és jogszabályokban meghatározott feladataikkal arányban kell állnia.”