– egy kívánatos társadalmi vita elé –
„Elismert dolog napjainkban, hogy azon tényezők között, melyek minden népnek jólétére és ezáltal az államoknak hatalmára elhatározó befolyást gyakorolnak, egy-egy fontosabb nincs, mint a népnek értelmi míveltsége; és innen van, hogy jól rendezett állam nem létezik, mely a népoktatás célszerű elrendezésére figyelmet nem fordítana. <…> …a népoktatás célszerű rendezése, mely a közműveltségnek feltétele, egyszersmind feltétele az állam létének s kifejlődésének is.”
Az idézett sorokat Eötvös József vetette papírra 1868-ban, a népiskolai törvényjavaslatról tett észrevételei között. Ma sem fogalmazhatnánk meg pontosabban a közoktatással kapcsolatos hiányérzeteinket, hiszen színvonalas, minőségi oktatás és megfelelő (köz)műveltség nélkül gazdasági, politikai és társadalmi értelemben sem lehet Magyarország sikeres. A tudásban és az oktatásban rejlő erő, tehát a „közintelligencia” megléte a függetlenség és a szabadság egyik alapvető záloga, ahogy arról Széchenyi István is beszél Hitel című munkájában:
„S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő. <…> A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. <…> …szóval: a közintelligentia – értelmesség – azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősb a nemzet.”
A rendszerváltás óta eltelt időszakban az oktatás azért nem reagált megfelelően a társadalmi kihívásokra, mert az elsietett, a konszenzust és a szakmaiságot mindvégig nélkülöző átalakításokból hiányzott a hosszú távú koncepció, az oktatást rendszerszerben látó és láttató szemlélet, így az csupán a politikai elitek játszmáinak színtere maradt. Az iskolára ugyanakkor egyre nagyobb teher és hatványozottabb felelősség hárul, ami a közoktatás rendszerszintű gondjait jelzi.
A szakma erkölcsi és anyagi megbecsülése, a pénzügyi feltételek biztosítása egyszerre rövid, közép és hosszútávú gazdasági érdek is, hiszen az oktatásra szánt kiadások nem veszteséget jelentenek, hanem befektetést. Vagy ahogy Klebelsberg Kuno mondta Móricz Zsigmondnak 1927-ben:
„Arra van szükségünk, hogy az irodalom, tudomány, a kormányzat, a bíróságok, a társadalom legkülönbözőbb faktorai elsőrangúak legyenek. <…> Ha ezt szociális fejlesztés útján akarom elérni, az nagyon sok pénzbe kerül: de a pedagógia útján keresztülvihető.”
A tanárok erkölcsi, anyagi és társadalmi megbecsültsége ugyanakkor szabadságot és függetlenséget is igényel. Éppen ezért a mindenkori kormányzatnak ki kell állnia a pedagógustársadalom mellett, támogatnia kell a céljaikat, mindezeket ráadásul úgy, hogy közben identitásuk és szuverenitásuk ne sérüljön.
A Magyar Közlönyben 2022. február 11-én megjelent 36/2022. (II.11.) Kormányrendelet éppen ezt a szuverenitást és az Alaptörvény szellemiségét sérti, hiszen azzal, hogy a járványügyi vészhelyzetre hivatkozva meghatározza, milyen oktatási-nevelési tevékenységekben köteles részt venni egy pedagógus sztrájk esetén, azzal magát a sztrájkot teszi érdekérvényesítésre alkalmatlanná.
Ez példátlan, megalázó és elfogadhatatlan. Erkölcsi kötelességünk minden törvényes eszközzel tiltakozni ellene.
Meggyőződésem, hogy a meglévő mentalitás megváltoztatásához mindenekelőtt erős társadalmi és szakmai kontrollra lenne szükség, valós problémák köré szerveződő és érdemi vitát generáló egyeztetésekre. Nem várathat tovább magára egy konszenzuson alapuló, kormányzati ciklusokon átívelő célrendszer, és egy valóban releváns, a kor kihívásaira válaszokat adó oktatási koncepció megalkotása, amely megnyugtatóan rendezi végre a méltatlan helyzetben lévő pedagógustársadalom problémáit.
Az, hogy mi történik az oktatással, közös ügyünk, ugyanakkor a helyzet rendezése lehetetlen társadalmi és szakmai párbeszéd nélkül.