Peterdi Nagy László: Mi lett veled, szociáldemokrácia?[1]

Galló Béla – több, mint – esszéje

„A politikai szervezetek is halandók…”
Ernst Hillebrand

„Nem az állam fontos, még csak nem is igazán
a társadalmi rendszer, hanem – az ember.”
 Nyikolaj Bergyajev

„Akinek pedig víziói vannak, forduljon orvoshoz!”
Helmut Schmidt

Tudom, hogy ez már nem szokás. Ideidéztem ezt a sok okosságot, mégis. Azt remélem ugyanis, hogy amíg ezeken tűnődünk, kirakjuk magunk elé az asztalra – magát a könyvet. Amely már a címlapján is közös emlékünket és közös víziónkat, a Hi-Story / Alamy Stock-féle munkás képét eleveníti fel. Akárhogy is, ő itt a főszereplő, nem a tudós elmélkedők. –  A cím vérszínű betűi mögötti rózsaszín háttérből lép elénk, a hagyományos, felgyűrt ujjú fehér ingben és overallban. Jobb karja összeszorított ököllel lendül előre, a balban pedig, egy nagy, vörös zászlót tart.

„Képletesen szólva, a vörös és a rózsaszín – ellentéteik dacára összefonódó – históriája egyértelműen hanyatlástörténet.” Így kommentálja Előjátékában a szerző a jobb- és baloldali szociáldemokrata vezetők régóta folyó érvényesülési küzdelmét, amely engem például, a róka fogta csuka történetére emlékeztet. – A vak hittel párosuló agresszió és falánkság életveszélyes. Ez kétségtelen tény, és teljességgel megegyezik a ma élő nemzedékek tapasztalatával is. –  „Nincs harmadik út”, összegzi a könyv mondanivalóját a hátlapon olvasható szöveg. – Rendben van. A 2-ik világháború utáni „aranykor” és a „jóléti állam” elmúlta azonban nem egyszerűen a nagyhatalmak közti erőviszonyok gyökeres megváltozásának, hanem az ezzel számolni nem akaró reform kommunista, vagy – szocialista, neoliberális elit téves, sőt tudatosan félrevezető elméleti és politikai tevékenységének a következménye. Ismerve Galló Bélát és az eddigi műveiben is munkáló kérlelhetetlen bonckés élét, alapos kétségeink lehetnek az iránt, hogy mindössze a mondás igazságának megerősítését tűzte volna ki célul ebben a tudományos kutatásokra támaszkodó, de megragadóan személyes esszében.

Nem túlzás-e feltételezni mégis, hogy az európai és világhelyzet változásaiban, meg ezek egyre súlyosbodó következményeiben, ilyen nagy szerepet játszik egy – alapjában fehérbőrű és európai, vagy észak-amerikai – kulturális és politikai elit? Ez a szempont talán, nem a súlyának megfelelően kap helyet a könyvben. Szerencsénkre és szerencsétlenségünkre, mi, politikai irodalmat írók azonban, ehhez a kihaló fajtához tartozunk. Így hát, illenék tisztában lennünk az olvasóink (megbízóink, megrendelőink) kilétével, mi-létével, és még inkább, a súlyával és jelentőségével is. Azt javaslom tehát, hogy nézzük meg azt a képet, még jobban!

– Annyi biztos, hogy nem a jól ismert „kalapácsos ember” ez! Nincs is már kalapácsa! Tudjuk, hogy Oroszországban már tapintatosan kivették kezéből a sarlót is. – Mit is kezdene vele a traktorok, a tankok és bankok, a tudatipar és a művilág-művek világában? Aztán meg, a vörös zászló is. – Ha elölről fújja a szél, akkor miért kunkorodik a széle visszafelé? – Ha pedig hátulról, akkor meg miért nem mutat előre? Leginkább azonban, az arckifejezése változott meg ennek a kultikus alaknak. – Eltűnt róla minden önelégült magabiztosság. Inkább becsapottság és harag uralkodik rajta, valami elszánt elszámolás-vágy. Az előrenyújtott jobb karja azonban, bár a fényeffektusok hatására jó vastagnak látszik, inkább lefelé ereszkedik már. Az ujjai nincsenek összezárva, de csupán az üres ökle látszik nagyobbnak ettől. Igazából nem készül már ütésre. – Munkanélküli munkás, szakszervezeti aktivista, vagy már csak az orvosi rendelők tölteléke ez, afféle köz-gyógy ellátott? Netán magunk is lakótársai vagyunk a panelben? – „Néma személyek s nézők e darabnál”, amint Claudiusnak, a koronát viselő gyilkosnak a „kizökkent idő” helyrehozását kisiklatni akaró államcsínyében halálos sebet kapott Hamlet királyfi nevez bennünket?

Netán úgy lehet, bizony! A „kalapácsos ember” itt él közöttünk, bennünk. A „virágos forradalmak” és a „terrorizmus elleni háború” jól kiképzett túlélőinek szemében ők és mi is, egyenesen a keresztes lovagok utódai vagyunk, akik hozzávetőlegesen azt művelték valamikor náluk, amit – ha Soros György is megsegíti őket -, ők teszik most meg itt, minálunk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a „kalapácsos emberek” nem részesültek már a „kihelyezett” iparágak, tőkék és ideológiák extraprofitjából is! A főkönyvet Kain és Ábel óta szorgalmasan vezeti mindig valaki. Most pedig, vannak már saját alkalmazottaik is. Ha nem vigyázunk, a rendezetlen adóssághalmaz a közös díszsírunkat készíti elő.

„Baloldaliak vagyunk, de hülyék azért nem vagyunk!” – hallottam a szellemes érvelést egyszer egy parlamenti ülésen. – Nagy taps fogadta. A képviselői vagyonnyilatkozatok közzétételekor azonban, már sokkal kisebb sikert aratott. A nemzetközi elszámolásokon pedig, teljesen használhatatlan. És ami a valóságos politikában még sürgetőbb feladat, nemcsak a kalapácsos emberek tízmillióinak kell elszámolniuk színes bőrű osztályos társaiknak, hanem mi is mindnyájan, egymásnak írogató értelmiségi csoportok, jobb és baloldali szociáldemokraták, reform-kommunisták, egymást futtató, vagy anyázó megélhetési politikusok! – A szociáldemokrácia „aranykoráért”, a jóléti államért, a „létező szocializmusért” meg a „forradalmakért”, „rendszerváltásokért” és az aluljárókban, meg a Duna-parti fűzesek alatt telelő hajléktalanokért! – Az egész, „végső harc” előtt álló Európáért!

Szerzőnk nem hadvezér, miniszterelnök-jelölt, vagy a születésnapjait amerikai tévésztárokkal feledhetetlenné tevő milliárdos műtrágya gyáros, hanem tudományos felkészültségű, nemzeti ihlettel és felelősségérzettel is rendelkező társadalomkutató. Könyvében nem ítélkezik, hanem igyekszik lépésről lépésre hitelesen bemutatni, hogyan jutottunk el a mai helyzetbe. Kötelességének érzi még azt is, hogy felvillantson valami fényt az alagút végén. – A munka világáról szóló pápai enciklikára irányítja a figyelmünket, ahogyan mi is tettük nemrég, Ferenc pápa új könyvéről[2] szólva.

Hallgassuk meg a pápát először! – „A felvilágosult elitek végső soron mindig ugyanúgy tesznek: ráerőltetik másokra a szemléletüket, eközben lenézik és kirekesztik mindazokat, akik nem alkalmazkodnak az ő társadalmi helyzetükhöz, erkölcsi normáikhoz vagy az ideológiájukhoz. Túlságosan hosszú ideje szenvedünk már ezektől a leegyszerűsítésektől.”(163. oldal. Fordította Simonyi Ágnes.)

 Könyvének utolsó előtti oldalán Galló Béla így kapcsolódik ehhez a gondolathoz: „Történelmi kompromisszumot lehetne kimunkálni a klasszikus szociáldemokrácia és a klasszikus konzervativizmus között, mégpedig a magántulajdont elfogadó, de azt szabályozottan és méltányosan korlátozó szemlélet bázisán. Kompromisszumot, mert a világot még mindig a neoliberális globalizmus erői uralják, soraikban segéderőként a lejárt szavatosságú, de még így is mindent irányítani akaró harmadik utas „szociáldemokráciával”.

A pápa hozzáteszi még azonban. – „Lehet, hogy furcsán hangzik, de igaz: a népnek lelke van. És mivel beszélhetünk a nép lelkéről, beszélhetünk annak világlátásáról és tudatosságáról is. Ez utóbbit nem valamely gazdasági rendszer vagy politikai elmélet szüli, hanem a személyiségből fakad, amely a nép történelmének fontos pillanataiban formálódott meg. E mérföldkő-pillanatok belevésték a népbe a szolidaritás, az igazság és a munka fontosságának tudatát.”(162. oldal. Fordította Simonyi Ágnes.)

Lehet, hogy most is éppen egy ilyen „mérföldkő-pillanat” közeledik? Ezt bizony, érdemes lenne felkészültebben fogadni, mint az előzőket!  De sok is már talán a vendégszöveg. Nyissuk ki magát a könyvet végre, és olvassuk el figyelmesen! – Nagyon sok minden kiderülhet még belőle.

---

[1] Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2021.

[2] Ferenc pápa: Álmodjunk együtt! 21-ik század Kiadó. 2020. 162-166.