Peterdi Nagy László: „Fehérek közt egy európai”

– Popper Pétert olvasva… –

„Ezért értsd meg, szeretem őt,

A vén Európát, a büszke nőt!

Nagyon kérlek, becsüld meg őt,

A vén Európát, a gyönyörű nőt!”

Varga Miklós

       

    Az első idézet József Attila valaha közismert verséből való, amellyel egy másik nagy Európa-megálmodót, a Budapestre érkező Thomas Mannt üdvözölte. – Aki néhány év múlva, angolul kissé jobban beszélő lánya segítségével, már az amerikai rádióban buzdította kioldani bombáikat a „tornyot, szelíd tanyát” és Vörösmarty Mihály lakhelyét akkor, sajnos, még nem elég jól ismerő pilótákat. Radnóti maga, inkább a kabátja zsebében rejtegetett nagy versekkel üzent az utókornak. – Csendesen és fegyelmezetten, ahogyan egy munkaszolgálatoshoz illik.          

Azonban, nem csak a régimódi, lúzer költők illúziója volt, amiről ezek a versek, meg Popper Péter professzornak a 2006-os, ma már alig fellelhető, bestseller könyve, az Egy illúzió halála[1]szól. – Hogy „két dermesztő világégés után, bölcseleti, esztétikai és erkölcsi romjaiból talán újjáépül a tetszhalálba dermedt négyezer éves európai kultúra.”(9. old.) – Illúzió? Az olasz szülőktől származó, Argentína fővárosának érsekévé nevelődött Ferenc pápa még tavaly, a járvány legádázabb tombolása idején megjelent könyvének is ezt a címet adta: Álmodjunk együtt! Út egy jobb jövő felé. – Hogy is van ez?

Fehérek és európaiak

          A kérdés, amely napjainkban már a Római Pápa és a Dalai Láma mellett, a magyar gondolkodókat is egyre jelentősebb erőfeszítésekre ösztönzi, és amelynek felszínén a megélhetési és egyéb politikusok egész siserahada pattog, valójában sokkal régebbi. John Lukacs (Lukács János), az életművét Amerikában megalkotott nagy magyar történész például, egy 1960-ban írott könyvében Bismarck kancellárnak egy, még jó fél századdal korábban, tehát az első világháború, az 1917-es orosz forradalom és Trianon előtt tett nyilatkozatára hivatkozik. – „A 20-ik század legfőbb tényezője az, hogy az amerikaiak angolul beszélnek. A 21-ik század legfőbb tényezője lehet az, hogy az oroszok fehérek.” 

              Lukacs hozzáteszi még ehhez. – „Magyarország civilizációjának, mint minden más európai ország civilizációjának két nagy esetleges veszélye: a) egy belső újbarbárság, tehát a polgári civilizáció lépésről lépésre növekvő erőtlensége az erőszakos, elsőször kriminális, majd új-feudalista „osztályokkal” szemben. b) egy külső, Ázsiából meginduló invázió, amely esetben Oroszország lesz Európa és a fehér faj védőbástyája.”

         Valóban, szép lehetőségek. Csak hát, az oroszok, meg az egész fehér faj fennmaradása, amelyet minden jóakaratú ember tiszta szívből kíván, valóban biztosítéka lehet-e vajon a címben idézett József Attila versben – megkülönböztetésül! – európainak nevezettemberfajta fennmaradásának is? Ez bizony, erősen kétséges. – Thomas Mann 1937-ben látogatott el Budapestre. És Sztálin is épp akkor, születésem évében fogott hozzá ezen emberfajtának a módszeres kiirtásához a Világ egyötödén, amelybe nemsokára már Európa keleti fele is jócskán beletartozott. – A nyugatit meg, a Marshall terv és a NATO jótéteményeiért cserébe, az amerikai liberális demokrácia „kultúrája” szoktatta le a dolgok lényegére törő, önálló gondolkodásról. És ez a két fél most éppen Ukrajnában gyilkolja egymást, igen „eredményesen”. Így aztán, alig egy újabb fél évszázad múltán, most újra csak ott vagyunk, ahol a part szakad: ki kit „szabadít fel”?

           „Valóban hiábavaló lenne minden tiltakozás, felháborodás, kétségbeesés a lassan ránk gyűrűző jéghideg testű kígyó, a financiálisan és szellemileg „globalizált” világ ellen?” – kérdi Popper a könyve 11-ik oldalán. És József Attila egy másik, szintén 1937-ben írt verséhez fordul segítségért a tisztázás végett. – „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk”, szól a címadó első sor, majd meg is nevezi az őskori, tulajdonképpen nagyon is primitív szörnyeteget, amely igyekszik most is mindnyájunkat megbénítani: „a meg nem gondolt gondolat”. – „Belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad.”

            A legocsmányabb kártevő valóban a megcsócsált, a mérgezővé nyálazott gondolat lett. Szerencsére, az európaiság nem a baloldali liberális politikusok és tudatiparosok privilégiuma, még ma sem. – Torzonborz szőrzetük alatt jól láthatóan, színtiszta fehér bőrű emberek vadászgattak ezen a kontinensen jóval előttünk is. Aztán, hogy történjék már valami érdekesebb is, Zeusz főisten beleszeretett a föníciai király Európé nevű leányába, és elrabolta, egy fehér bika képében. Kréta szigetére érve vele, a jó levegő és a varázsos környezet megtette a magáét. Igazi, fehér főisten módján, megtette hát ő is. – A többi részlet intézését már a szigetország királyára, Asztérionra bízta. Ő feleségül is vette a megesett leányzót, és gondoskodott a megszületett három, szintén kifogástalanul fehér gyermekről is. Ezek felnőttek, szaporodtak, és alig másfél ezer év múlva, elkezdték a maguk képére és hasonlatosságára formálni a Föld többi lakóját is. – Tapintatosan megszabadítva őket korábbi nyers modoruktól és nyers anyagaiktól. – Amíg csak a mai helyzetbe nem jutottunk velük is.

              Igazán bájos ez a családépítő legenda! Önmagában nem lett volna azonban elég hozzá, hogy a római hódítók a görög-római mitológia rangjára emeljék, és a szuper-intelligens görög rabszolgákkal együtt átemeljék az Atlanti-óceántól a Kaukázus szikláiig terjedő, szintén köztársasággal és demokráciával, meg még sok mindennel rendelkező birodalmukba. – Zeusz krétai kalandját szépen, konstruktívan elmismásolták maguk a görögök. A rómaiak tudták jól azonban, hogy a Homérosz megörökítette háború elhúzódásának igazi oka nem Helené spártai királynénak a trójai királyfit elbűvölő szépsége volt, hanem éles esze is, amellyel az orránál fogva tudta vezetni Pariszt, sőt az egész trójai udvart. – Ha nem jött volna a végén az a Faló, akkor most akár az ő nevét is viselhetné a kontinensünk.

              – De, nem viseli. Mert volt a görögöknek még egy nagy háborúja, amely megtanította rá a fehér embereket, hogy a szépség és a hősiesség még nem elegendő a győzelemhez, a perzsa háború. – A kis görög királyságok egyedül nem boldogultak- Egyesült csapataik Marathonnál aztán már elsöprő győzelmet arattak a perzsa túlerő fölött. És nem csak katonai győzelem volt ez, hanem társadalompolitikai, sőt morális és kulturális is. Athén történelmi kezdeményezése, az erőviszonyokat véglegesen meghatározó hajóhad létrehozása például, az arisztokrácia és az elszegényedett kisbirtokosok közti egyezségnek volt köszönhető.  – És nem is csak ennek. A fehérek megértették végre, hogy Europé nem csupán elbájolta szépségével a főistent, hanem rabul is ejtette, és elérte, hogy nemzzen neki – „emberfeletti” képességekkel is rendelkező ember-fiakat. – Akik képeseknehéz vívódások és kétségek közt – kihordani, megérlelni a meggondolt gondolatokat, és kitartó munkával meg is valósítani azokat. Ez a képesség tett minket európaivá, és tehet még ma is, ha össze tudjuk szedni magunkat.

         Demokrácia! – rebegjük, amikor a legszentebb európai értékről esik szó. De nem csak Periklész kellett ám ehhez az ókori Athénban sem. Marathonnál például, hősi halált halt bátyja mellett, kitűnt bátorságával a világirodalom első tragédiaszerzője, Aiszkhülosz is. Az athéni hajóhad vezérkarában kapott helyet, és a háború kimenetelét eldöntő szalamiszi ütközetben altengernagy, az egyik hadihajó parancsnoka volt. A nagy diadalünnepen Aiszkhülosz ott ült a lelátón, a többi hadvezér között. De egyébként is a drámatörténet nevezetes napja volt ez. – A díszemelvény előtti füves réten az ifjúság tánc- és énekkórusát az akkor 16 éves Szophoklész, hamarosan a kor legnagyobb tragédiaköltője vezette. És szemközt, Szalamisz szigetén, egy pincemenhelyen, éppen az ütközet kellős közepén született meg Euripidész, a halhatatlan triász harmadik tagja. – Neki köszönhetjük a felfedezést, hogy demokráciában sincsen mindenkinek kolbászból a kerítése. – Igyekezni kell!

        A drámaírói versenyeken négy művel kellett versengeniük a szerzőknek. A győztesek darabjai közül is csak a nyerteset adták elő, és örökítették meg az akkori, szintén méregdrága módon. A demokrácia nagyobb dicsőségére, az első köztük Aiszkhülosz Perzsák című tragédiája, amely a szalamiszi győzelemről szól. – De a szerző jó ízlését dicséri, hogy nincsen egyetlen görög szereplője sem. Nem a felfújt győztesek, hanem a legyőzött perzsák körében játszódik. A háborúból hazaérkező gyászhírnök, az otthon szorongók és a végsőkig megalázott király egymást vezetik rá a kudarc okaira. Mesterien felépített mű, a „másik oldalról” való ábrázolás példaképe.

           A szerzőt akkor már tetralógiájának végső darabja, A tűzhozó Prométheusz című szatírjáték foglalkoztatta azonban. Szövege sajnos elveszett, de ma is zseniálisan időszerű témája fennmaradt. – Prométheusznak sikerül lehozni a földre az istenek tüzét, amely mindenkit boldoggá tehet. De a csillogó ajándéknak az ostoba szatírok úgy megörülnek, hogy körbecsókolgatják. Erre kigyullad a szakálluk, és a boldoggá tett emberek alig tudják eloltani az ijedtükben össze-vissza szaladgáló, élő tűzcsóvákat. – Prométheusz titán volt, de cserben hagyták a viasszal összeragasztgatott szárnyai. Nem volt ebben bizony semmi „emberfeletti” akkor sem. Igen agresszíven, de primitíven, és ráadásul teljesen sikertelenül próbált belekontárkodni – a köznép számára már akkor is láthatatlan és megnevezhetetlen, igazi istenek privilégiumaiba. Egyszerű illemsértésnek lett elkönyvelve a dolog, és kikötötték a Kaukázus már említett, az óta is sok hamvukba holt szárnyalást látott szikláihoz.

         Volt még egy titáni nagyság azonban, aki hadvezérként túlbecsülte ugyan a személyes képességeit, de aztán – gondolkodóként és államférfiként – mégis túlnőtt rajtuk. A Krisztus előtti 3-ik században egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Karthágó és Róma számára szűk lesz a Földközi tenger medencéje. – A tanácsadók minden óvása ellenére, a neki elkötelezett, jól képzett seregével Hannibal nekiindult tehát, hogy megoldja a problémát. – Felszabadította a Róma gyarmataként kezelt Hispániát, és ott szövetségeseket toborozva és „emberfeletti” erőfeszítésekre kényszerítve, átkelt velük a Kordillerákon és az Alpokon, hogy saját területükön támadja meg a rómaiakat. Ennek a vakmerő hadicselnek és az átkelést túlélő, legkiválóbb katonái hősiességének köszönhetően, megsemmisítő vereséget mért aztán rájuk.

           Őszintén, nem tudom, hogy milyen volt Hannibál bőrszíne. De éppen ekkor derült ki, hogy nem is ez a fontos igazán. – Egy igazi európai volt, aki ha kell, „emberfeletti” feladatokra is vállalkozik. És ha kudarcot vall is, fel tudja dolgozni, és új, nagy teljesítmények anyagává tudja tenni azt. – Elsöprő győzelme és alvezéreinek tiltakozása ellenére is, Hannibal úgy döntött, hogy a mi későbbi „menekültjeinkkel” szemben, ő nem gyilkolja, és nem rombolja le a teljesen védtelenné vált Rómát, ahogyan az akkor még fehér többségű USA tette azt Drezdával, vagy az árja– német hadsereg Varsóval.

         Az oroszok mára alighanem megbánták már, hogy ’45-ben nem trappoltak el egyvégtében az Atlanti-óceánig. Hannibál azonban még akkor sem bánta meg a tettét, amikor a „nagyvonalú” döntése miatt elhagyta a zsákmány nélkül maradt serege. – Büszke volt rá, hogy megmentett egy, manapság talán két-, esetleg háromszínűen, de mindenképp csak szónoki közhelynek használt európai értéket. – Ezzel a pozitív tudattal élt még néhány évig. Majd, amikor látta, hogy száműzetésének helye, Törökország számára sérült jobb szemének a minimális köz-gyógykezelése is milyen elképzelhetetlen nehézségeket okoz, tett még egy, nagyon „európai” gesztust. – Hogy észak-afrikai származása miatt se maradjon le azért az echte „bennszülöttek” mögött, a Szókratésznél remekül bevált, ma már inkább csak tudatmódosító szerként használt, kisüstinek álcázott méregnek egy féldecis kiszerelésű, kipróbáltan halálos adagját hajtotta fel.

         Egy idő után Rómában is csütörtököt mondott persze, a csak ígéretekben és fogadalmakban kimerülő népboldogítás. A mai elnöki ripacsokat és narcisztikus pártvezetőket is megszégyenítő Néró erről persze, még nem tehetett. Arról viszont igen, hogy kifogástalan és ráadásul, uralkodó fehérbőrűként, mindjárt zseniális költőnek és színésznek is képzelte magát. És amikor látta, hogy nem mindenki így hiszi, felgyújtotta nekik az örök várost, már csak a saját maga meggyőzése végett is. – Nem számolt azonban a pincében bujkáló keresztényekkel, akik az éhes oroszlánok elé vetve is tanúságot tettek a maguk „emberfeletti” önfeláldozást igénylő hitükről.  

           Így aztán, nem csak államvallás, hanem a Nagy Népvándorlás és a Birodalom összeomlása utáni új Európa kovácsai és szellemi összetartói is a keresztények lettek.  A Hannibalnak köszönhetően épségben maradt Róma pedig, székhelye lett Krisztus földi helytartójának. Ferenc pápának az Alitalia Légitársaság menetrendszerinti járatán végrehajtott magyarországi és szlovákiai látogatása jól megmutatta ennek az – egyáltalán nem utolsó sorban – szellemi teljesítmény elvű európaiságnak a lényegét. Reméljük, hogy idén tesz még egy látogatást ilyen céllal a puszta megmaradásáért küzdő Ukrajnába is. 

A szellem visszavág

         Addig is, elégedjünk meg Varga Miklósnak, a Rock Színház művészének Európához írott, és ennek az írásnak a címéhez mottóként használt szerelmi vallomásával! Magam 1983 nyarán, a lengyeltóti ifjúsági építőtáborban hallottam először. Hatalmas sikert aratott közöttünk, persze. Hogy is ne! – Ölén a szerelem minden öröme hívogat, / Arcában látod az arcodat. Hazaértek aztán az első Trabantok, hátukon a Gorenje hűtőszekrényekkel. És megértettük, alig egy emberöltőnyi idő alatt, hogy egy kissé idealizált volt ez a kép. Talán azért is, mert arcunkon, amelyet akkor Európa ölébe fúrtunk, még kamaszpattanások ékeskedtek. Az igazi szerelemhez pedig, ennél sokkal meggyőzőbb és magabiztosabb, felnőtt fizimiska szükségeltetik.

          Azt mondanám, hogy – saját arc, saját egyéniség, vagyis saját kultúra. Ehhez nem elég azonban, hogy ha mesterségesen elmélyítjük, vagy felemeljük a hangunkat, vagy ami még rosszabb, megpróbáljuk eltalálni, hogy mi tetszik a tanárainknak. Attól még hangoskodó, éretlen, esetleg koravén, stréber kamaszok maradunk. A nemzeti kultúrát rakott szoknyás, pántlikás, csizmacsapkodó „népi táncra” helyettesítő rendezvények láttán attól tartok, hogy jórészt még csak az utóbbinál tartunk. Egy nemzedéknyi idő alatt pedig, sok mindent végig lehet, végig kell gondolni! – A nemzeti kultúráról is, amely a pártprogramok utolsó pontjáról messze előbbre lépve, egyre meghatározóbb szerepet fog játszani a következő nemzedékek életében. – Akik remélhetőleg, hamarosan megtanulják majd, hogyan kell felnőtt módra szeretni egy, önmagára joggal büszke nőt. – Így joggal lesznek majd büszkék kétségtelenül európai nemzetünk egyre gazdagodó kultúrájára és egészen korszerű, befogadó-képes tudatállapotára.

         Persze, történtek már erre egészen másfajta próbálkozások is, amelyek nem hallgathatók el, ha a „fehérek” és az „európaiak” közti különbségről esik szó. – Rákosi Mátyás például, a főváros (fehér, burzsuj), 5-ik kerületének átnevelése céljából a Nagykörúton túl eső részét a „proletár”, „európai”), 13-ik kerülethez (Angyalföldhöz) csatolta. És éppen úgy, ahogyan a „természet átalakítása”, ez is éppen fordítva sikeredett. – Ez a két külön világ mindig is, nem csak egymás mellett, de mondhatni, párhuzamosan létezett. Nekem legalábbis, panel-proli koromban, mindig páratlan élmény volt megfigyelni az egymásba való áttűnésüket. Az itt alkotó művészek nagy lehetősége volt pedig, az átjátszásuk megszervezése. – Azoké például, akik a Dózsa György és a Lehel út sarkán álló „népiskolát” és a „népháznak” nevezett szociális szállót építették. – És sokan mások is. A 13-ik kerület irodalmi pályázatának névadója, az avantgárd Kassák Lajos, Lengyel Menyhért, Uitz Béla, Mácza János. Molnár Ferenc halhatatlan hintáslegénye, Liliom is igen jól érezte volna magát Angyalföldön, ha a szerzőjük egy kicsit korábban fel tudott volna ébredni a Vígszínház bemutatóit követő bankettek után. – És Fejes Endre ezerszer áldott „nyóckerének” felejthetetlen figurái is, akik mind-mind a Pasarétről irányított „munkáshatalom” félelmetes közvádlóivá váltak.

Az Új-Lipótváros szellemi központját jelentő Vígszínház 1898-ban nyílt meg Lipótváros és Angyalföld közös határában, az egykori káposztás kertek helyén. – Ugyan hol lett volna alkalmasabb hely, ahonnét hadat lehetett üzenni a megyei nobilitások szózatainak és a Nemzeti Színház „síró-éneklő” stílusának? – Ahol habkönnyű francia bohózatokban lehetett eljátszani a háború felé sodródó Monarchia egymást megvetően majmoló osztályainak Eötvös, Mikszáth, Bródy és Ady megírta végzetét?

  A közönség – az új polgárok a zsöllyékben és a cselédek, katonáikkal, a karzaton – jól érezte ezt. És csakhamar olyan idők jöttek, hogy már nemcsak a kimenős cselédekhez, hanem a háborúhoz is kellettek a bakák. És jöttek is. És emelkedett mindjárt a tojás, meg még a káposzta ára is. Az első világháború végéhez közeledve, a színészek már egyre gyakrabban a karzatnak játszottak, és nem csak a Vígszínházban. A városvezetőkben felmerült hát a gondolat, hogy a külvárosi lakosság számára közösségi házat hozzanak létre. Így épülhetett fel 1911-ben a Vág utca 12. szám alatt, a mai RAM közelében a Népház. Esti tanfolyamokat szerveztek, amelyeken a kor neves kutatói tartottak előadásokat. Egy avantgárd színházi csoport is működött itt, a Műhely. Angyalföld tartotta el a Kassák Lajos vezette Szabad Képzőművészeti Rajz- és Festőiskolát is, ahonnan a korszak több neves művésze került ki: Derkovits Gyula, Korniss Dezső, Victor Vasarely

1949-re épült fel a mai József Attila téren a Rákosi Mátyás Kultúrház. Amely persze, inkább agitációs és propaganda intézmény volt, mint a kultúra otthona. Itt tartották meg például, a Felelet című, Révai József által élesen bírált Déry Tibor regény nyilvános vitáját, amelynek ajánlásait az író nem volt hajlandó beleírni a művébe. Majd egy pártaktíván itt mondtaaz akkor még kezdő társadalomkutató, Litván György a Moszkvából hazaérkezett, az SZKP 20-ik Kongresszusáról beszámoló Rákosi Mátyás szemébe: nem lehet a személyi kultuszért a teljes felelősséget Sztálinra hárítani. A magyar vezetőknek is vállalniuk kell a történtekért a személyi felelősséget!

A munkások, akiknek irodalmi ábrázolását Révai József olyan nagy hévvel szorgalmazta, a forradalom leverése és a munkástanácsok betiltása után is megpróbáltak többször beleszólni a nagyokosok kifőzte politikai játékokba. Kulturális központjuk nevét József Attila Kultúrházra változtatták, és a névváltozást tartalmi változások sora is követte. Megalakult az Irodalmi Klub, amelyből létrejött az Angyalföldi Irodalmi Színpad. Gyakori vendégszereplő volt a József Attila téren a Madách Színház, a Nemzeti Színház, a Filharmonikusok, és a nézők között sűrűn voltak láthatók vezető politikusok is. A Moholy Nagy Stúdió ekkor vált a főváros vizuális nevelési bázisává. – Ki nevelt itt át, és – kit?

„Halál! Hol a te fullánkod?”

            „Egy illúzió nyomába eredtem, ami Európa feltámadását ígérte. Rekviem lett belőle. Az én nemzedékem már sohasem fog Európában élni. S a fiatalok? Ők sem, de nekik nem fog hiányozni. /…/ Isten legyen irgalmas hozzánk!” – fejezte be könyvét Popper Péter 4 évvel a 77 éves korában bekövetkezett halála előtt. (210. old.) Az ezen írás utolsó fejezete alcímének választott bibliai kérdést pedig, a Marosvásárhelyi Egyetem kiváló kutatója, Bessenyei Gedő István teszi fel a posztmodern színházról írott egyik tanulmányában[2]. És Csehov Három nővér című, halhatatlan művének Vidnyánszky Attila rendezte beregszászi, most a budapesti Nemzeti Színházban látható előadását elemezve bemutatja, hogy miként valósul meg ez a feltámadás és halhatatlanság a színpadon. – Éppen a színészek, a rendezők és a közönség egymást váltó nemzedékeinek „rögtönzései” eredményeként, estéről-estére másként. – Éppen úgy, ahogyan az Antalóczy Attila vezette Komédiumban történt, ahol maga Popper Péter volt a „moderátor”.

       Kétségtelen, hogy Európa nem épült még mindig újjá a Popper Péter által említett, korábbi bölcseleti, esztétikai és erkölcsi valójának a romjaiból. De az is igaz, hogy a nagy összeomlások idején, mint a mai világbirodalmak – keserves és hosszadalmas – agóniája is, vannak mindig egyéb, kőkemény alapok az újrakezdéshez, mégis. – Mint például, a nemzeti alap, amelyre, amint láttuk, a kis görög királyságok építették fel a maguk új, erős, demokratikus államát, gazdaságát és hajóhadát. Ezzel győzték le a nagy, militáns perzsa birodalmat, és teremtették meg, mintegy mellesleg, az emberiség egyik legnagyobb szellemi kincsét, a színházat és a drámairodalmat. – Valamint a hitben való bizonyosság. Láttuk, hogy, nem is az említett Szókrátész volt a legelső a fehér európaiak között, hanem Péter apostol, aki a Néró által lángra gyújtott Rómából akarata ellenére kimenekíttetvén, félútról visszafordult, mivel a gyötrő kétségek után megértette, hogy az áldozatnak szánt keresztény közösség bátorítása többet jelent, mint az ő életben maradása. És ezzel elérte, hogy azok – bőrük színétől teljesen függetlenül – nem szánalmas lúzerekként, hanem önállóan gondolkodni és dönteni tudó, teljes értékű fehér európaiakként haltak tűzhalált. – Nem elsőkként, és nem utolsókként.

            Az „ős-patkány” eközben épp a „hittérítésnek” nevezett gyarmatosítással, majd globál-kapitalizmussal „zabált bele” a szakrális világrendbe, és marcangolta szét azt testileg és lelkileg, mindössze néhány dicsőséges évszázad alatt. A Római Pápa és a Dalai Láma mellett, a mai kutatóknak és elemzőknek sem sikerült még elég világosan és egyértelműen megállapítani, hogy mit tehetünk ez ellen. Popper Péter életművének mondanivalója szerintem annak,  az általa is igen gyötrelmesen kihordott igazságnak a kimondása volt, hogy a „létező szocializmus” megbukott kísérletének minden borzalma és szánalmas hazugsága sem elegendő ok rá, hogy semmibe vegyük a nyugat-európai típusú kapitalizmus és imperializmus („globalizáció”) meghaladásának újabb és újabb, bizonytalan kísérleteit.

          Sok minden minden történt már az óta, hogy  Popper Péter, a lélektan nemzetközileg elismert professzoraként, Új-Lipótváros valóságos életmód-gurujaként, a Láng Téka könyvesboltból szétkapkodott könyveinek honoráriumából Angyalföld szélén vett meg egy kis házat. És sok minden fog történni még. De én úgy gondolom, hogy helyesen döntött. A Művelődési Otthont ott még mindig úgy hívják, hogy „a József Attila”. És a „fényes szelek” is szabadabban fújdogálnak most arrafelé, mint a Belvárosban.


[1] Saxum Kiadó, 2006.

[2] Bessenyei Gedő István: “Halál! Hol a te fullánkod?” – Szcenárium.  I. évf. 2013. 2.szám.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük