„Kétféle politika van…Az egyik, amelyik kilesi,
mi jó készül a nemzetben, s annak lesz kertésze,
a másik meg, aki a maga káprázatai után megy
és visz mást is a vesztébe.”
(Németh László: Apáczai) [1]
– A keresztény gyülekezet nyilvános megkövetésének aktusát nevezik így. Még a nagy Galilei is át kellett, hogy essen ennek, a ma elszámoltatásnak is nevezett szertartáson. Az eretnek tudósról írott drámájában Brecht is, meg Németh László is fontosnak tartja azonban hangsúlyozni, hogy már akkor is túl lehetett élni ezt az aktust, viszonylag könnyen. Feltéve persze, hogy ésszel él az ember. – Kiáll az Úr asztala, a kongresszus, vagy, ha éppen az kell, a parlament elé, és mond egy formulát. De vigyáz rá, hogy ne nagyon értse ő maga sem, hogy mit darál. Az után pedig, amint híres dalában Hofi Géza énekelte, „mehet minden tovább”. – Brecht darabjának utolsó jelenetében az idős tudós átadja egyik tanítványának a stafétabotot, maga pedig, jó étvággyal nekilát egy kiadós reggelinek.
A szellem emberei nálunk ennél mulyábbak egy kicsit. Németh László értelmiségi hősei, a Villámfénynél, a Papucshős és a Pusztuló magyarok főszereplői sorra elbuktak az 1930-as évek fasizálódó erőivel, valamint a tulajdon feleségükkel való egyenlőtlen küzdelemben.
Csak nem ezeket versenyeztetem most én itt az igazi, a megélhetési, a profi politikusokkal, akik nemcsak dumálnak, de könyékig kotorásznak minden nap a sz.ban? – De bizony, hogy igen! Úgy, hogy fogjunk is hozzá mindjárt!
Cseresnyés
Ezt a ropogós című darabot 1942-nek a mostanihoz hasonló, jéghideg januárjában mutatták be. A Nemzeti Színház megrendelése, kimondatlanul is, egy „leventenevelő” mintafarm bemutatására vonatkozott tulajdonképpen, a „nagy reformok” előestéjén. Németh úgy gondolta viszont, hogy a nálunk szükséges változásokat, amelyeket, a hamarosan beköszöntő „virágos forradalmaktól” való megkülönböztetésül, ő a minőség forradalmának nevezett, csak egy új, a valósághoz több ezer szállal kötődő, bátor és tehetséges magyar értelmiségi fiatalok, a „népi írók” szervezte kollégiumok neveltjei tudják csak megvalósítani. Nem csak könyvekkel, hanem kapával is.
A címszereplő egy Kecskemét melletti mintagazdaság tulajdonosa, Cseresnyés Mihály, a Képviselőház lemondott tagja, ennek a gondolatnak megszállott, de cseppet sem ostoba képviselője. Ellenfele pedig, Rudi, a németországi ösztöndíjáról éppen csak hazaérkezett ifjú kolléga. – „Odakinn nyílt ki a szemem” –jelenti ki Rudi, és hevesen csapni kezdi a szelet Mihály feleségének és mind a három lányának, egyszerre. Leendő apósát a csökönyös, idealista vén szamaraknak kijáró, megvető lenézéssel kezeli. Ő kezdetben érvekkel próbál hatni a megszédült ifjúra. – „A tankok és a rubrikás papírok dagálya lefut, és megmaradnak a derék emberek. Nézzen csak szét a mi húszholdas országunkban! – A mustármagban is vannak lehetőségek.” Hamarosan belátja azonban, hogy a tankokkal és rubrikákkal szemben az érvek önmagukban nem sokat jelentenek. Rudi hideg fejjel és brutális kíméletlenséggel dúlja fel a Cseresnyést, mint valami megátalkodottan makacs ellenállási központot. – A három lány közül kiválasztja a legkisebbet és legélénkebbet, a legtöbb lebensraumot igénylőt. És velük együtt, elhagyja a farmot a munkaruhás levente-jelöltek nagyobb része is.
Cseresnyés Mihály azonban a magára maradt, de a lehetetlennel dacoló Németh hősöknek egészen új tulajdonságait mutatja most itt be. Nem azért ültetette ő el azt a kilencszáz gyümölcsfát a kecskeméti homokba, hogy cifraszűrös, gyöngyös bokrétás, „Hangyás”, „egykés” és „leventés” parasztromantikát teremjenek! Nem paradicsomot és káposztát, hanem modern szövetkezeteket és mindenekelőtt – felkészült mezőgazdasági kis- és középvállalkozókat akar ő itt nevelni! Egyik tanulmányában később így foglalta össze ennek a darabnak a lényegét a szerző: „A Cseresnyés – álom. Sokunk álma: elitről, új nemességről, minőség forradalmáról, egy magyar szerzetesség hódításáról. Ez az álom a harmincas években, mint a madárszárny: könnyű, fölfelé repeső volt. Néhány év előtt kezdett egy összeszorított férfiököllé inasodni és csomósodni. Ettől a régi könnyű álomtól búcsúzik, s ebbe a görcsös makacsságba néz előre a Cseresnyés.” – Egészen máig. Mert a legidősebb, de legdolgosabb és legkitartóbb lányának sikerült rábeszélnie Cseresnyés Mihályt az újrakezdésre, mégiscsak.
Nem életkor kérdése ez. ’68-ban még „lírikusoknak”, aztán „filozófusoknak”, ma meg „ideológusoknak” nevezzük ezt a fajtáját a nullaszaldós vállalkozóknak. 1941-ben a közönség csodálkozva fedezte fel, hogy egy Németh László hősnek a való életben nem kell feltétlenül balfácánnak bizonyulnia. – Bármilyen sokan vannak még ma is, akik ezt szeretnék. Eredetileg úgy volt, hogy az író egyik legközelebbi barátja, Tímár József játssza a főszerepet, de aztán más darabban kapott feladatot. Ezt a bemutatót összecsapták pedig, és így méltán köthetett bele a jobboldali kritika. A közönség azonban mindenért kárpótolt. Amint a Villámfénynél bemutatójára, a darabra most is csupa kopott ruhájú ember váltott jegyet, akik úgy érezték, hogy róluk, az ő közös álmukról van szó. Feszülten figyelték a cselekményt, és végigtapsolták a szüneteket. Mindenre jól reagáltak, és lelkesen ünnepelték a szerzőt. Móricz Zsigmond is ott volt a színházban, és az előadás után felindultan telefonált a sértetten, otthon szorongó írónak.
Ne feledjük, hogy 1942-őt írtunk! Beértek végre az 1939-es választásokon földindulás-szerűen előretört pártok revizionista politikájának hőn óhajtott „gyümölcsei”. És miközben az „elit” minden „életrevaló” tagja már a visszacsatolt területek „gazdasági lehetőségeivel” foglalkozott, Móricz és a többi népi író segítségével Németh László 100 pengőnként szedegette össze a pénzt a Kelet-Magyarország kis falvaiban szervezett népi kollégiumok fenntartására. Móricz beszámolt róla például, hogy Békésben tíz parasztfiatal egy kis darabka földön maga tartotta fenn magát, hogy gimnáziumi tanulmányait befejezhesse. Nem titkolt büszkeséggel úgy beszél róluk, mint jeles diákokról és „jeles kuporgatókról”. A Hét krajcár írója szorosan egybefűzte ezt a két erényt, nem törődve vele, hogy a kultuszminisztériumban már így is egy faragatlan vidéki tuskónak nézik, most pedig, rossz pontot szerez magának a „pragmatista” gazdaságpolitikusoknál is. Szerencse, hogy a mai politikusok nem olvasnak Móriczot. Nekünk viszont, nagy károkat okoz, akár svájci frankban, akár mindjárt forintban számoljuk is az árfolyam-veszteséget. Lépjünk tovább azonban! Spongyát rá!
Tizenöt esztendő, egy vesztes háború és egy vérbe fojtott nemzeti felkelés kellett hozzá, hogy újra Németh darabot játsszanak a magyar Nemzeti Színházban. Pedig, Lukács György már 1946-ban erősen szorgalmazta ezt, a Debrecenben megtartott írókongresszuson. A Nemzeti Színház művészeti tanácsának jegyzőkönyve 1952 nyarán rögzíti is: „Németh László decemberre megírja a Galilei darabot, az Ukrajna sztyepéin fordítását a jövő héten küldi”. A darab elkészült, meg is jelent a Csillagban, sok huzavona után. De a próbákat csak 1955. február 7-én kezdhette el Gellért Endre. És március 12-én a minisztérium már le is állította a munkát. – Egy Galilei vagy egyéb értelmiségi nem lehetett a magyar értelmiség hőse. Az „eszme árulója”, aki megtagadja az önnön felfedezését, hogy a puszta bőrét mentse. Nem, nem, nem! „Igazi”, „profi” politikusok kellettek ide az akkori „megújuláshoz” is! Olyanok, mint Apró Antal és Dobi István, Kádár János, vagy Münnich Ferenc.
Jöttek aztán ’56 után a „profik” is, jobbról is, balról is. És nem tagadtak meg maguktól semmit sem. Szerencsére, gondoltak azért néha a „balfék” értelmiségre is. – Be-beküldtek olykor egy kis élelmet Bibó István államminiszternek, aki egyedül üldögélt az oroszok körülzárta Parlamentben, és az akkor egyedül lehetséges politikai tettet hajtotta végre: a nagyhatalmakhoz címzett memorandumot igyekezett megfogalmazni. Majd, kopottas télikabátját ügyetlenül a vállára vetve, átballagott az Amerikai Nagykövetségre, és megint csak, eléggé el nem ítélhető dilettantizmussal, maga adta át azt az illetékesnek.
Megőrizni az emberi és a nemzeti méltóságot, túlélni, és megmenteni a magyar államiságot a jövő számára! Erről szólt akkor Németh László Galileije is, amely 1956. október 20-án mégiscsak színpadra került. Bár a Nemzeti épületének belövései miatt nem sokáig játszhatták, forrás értékű tanulmányában[2], Molnár Gál Péter méltán hangsúlyozza: ez az előadás, amint aztán az 1957. májusában Ádám Ottó rendezésében, Tímár József főszereplésével a Madách Színházban bemutatott Széchenyi is, egy nagyon fontos politikai tapasztalatot fogalmazott meg. – A túlélés fontosabb a dogmatikusokkal folytatott ideológiai vitánál.
A harcot egyébként, még így, megalázva és megtiporva sem kellett azért feladni egészen. – Gellért Endre kérésére, a szerző egy félig-némajátékot illesztett ugyanis a darabba. A második felvonás végén, a cellájában magába roskadtan a megkövetési aktusra váró tudósnak egy karos gyertyatartót hozott be a foglár, és lassan körbeforgatva, a Föld mozgását utánozta. Közben kérdőn Galileire nézett, majd megkérdezte: „mühü?”. Bessenyei Galileije pedig, visszadünnyögött, ironikus beleegyezéssel: „mühü”. – Függöny. Ennél sokkal kevesebből is értettek az oroszok már akkor. Kezdték felfogni lassan, hogy egy ország meghódításához nemcsak tankok, a működtetéséhez pedig, nemcsak jó torkú és gyomrú „káderek” kellenek.
Misztótfalusi
A hatalom közelében mindig vannak azonban érzékeny és tehetséges emberek is. Ők letüdőzik, és testileg-lelkileg belerokkannak, akár bele is pusztulnak egy ilyesféle eklézsia-megkövetésbe. Így járt az említett Hofi Géza és egy 1946-os Németh László darab 17-ik századi hőse, Misztótfalusi Kis Miklós is. – Ők jártak-e el helyesen, vagy mi, a túlélők? Egyáltalán, egy élet során, vajon hányszor lehet megtenni ezt? És ha már túléltünk, mit kezdjünk most az életünkkel? Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna?Újra és újra felmerülnek nálunk ezek a kérdések. – Vajon miért?
Bár a Medve utcában volt iskolaorvos, majd külön miniszteri engedéllyel, Hódmezővásárhelyen tanított, Németh Lászlót a Lónyay utcai Református Gimnáziumban is saját tanárunként tiszteltük. Misztótfalusi urammal így én egy, a reformáció évfordulójára rendezett iskolai előadáson ismerkedtem meg. Még hozzá, mondhatni, kétkezileg. – A II.a osztály talán egyik legstréberebb kisdiákjaként. A címszerepben ugyanis, én magam tündökölhettem. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtam még így sem igazán megszeretni szegényt. Lehet persze, hogy – éppen a nagy igyekezet miatt. Mert egy dolog ugye, egy kultúrtörténeti nagyságról szemináriumi dolgozatot írni, és megint más szélütötten szorongani a bőrében a díszterem hatalmas színpadán, és a szerző rossz szokása szerint, elhaló hangon panaszkodni, meg dicsekedni együtt, négy teljes felvonáson át.
Bíró tanár úr úgy rendezte meg ezt a darabot, mint egy iskoladrámát. Első megközelítésben úgy tűnt, hogy az is. Az előadás lehengerlőn didaktikus volt, a főhős pedig, szinte kibírhatatlanul okos és önzetlen. A próbákon legalábbis, úgy éreztem, hogy elviselhetetlenül sokat beszél, és csaknem mindig, önmagáról. Nekem pedig, szóról szóra be kellett biflázni mindezt. Mire eljutottunk az utolsó jelenethez, amikor a szélütött ember már csak a feleségétől kunyerál egy kis figyelmet – mit kunyerál, zsarol és követel! – akkor én már úgy éreztem, hogy csupán a valóságos tettek helyett beszél annyit. Afféle széplelkű nyavalygásnak tartottam az egészet. Hiszen az igazi dolgok egyáltalán nem így történnek, gondoltam.
Egy kicsit több tehetséggel és hozzáértéssel pedig, bemutathattuk volna mi ezt a darabot ennél sokkal jobban is. Éppen a főhős adta kezünkbe a kulcsot ehhez, és éppen abban a bizonyos utolsó felvonásban! Az után a szerencsétlen, agyvérzéssel megpecsételt eklézsia-megkövetés után, így utasítja ugyanis el a jóakarói felkínálta újabb megbízást: „Én sohasem voltam teoretikus. Vasmíves voltam, ahogy uraimék mondták. Egy betű metszése jobban elfoglalkoztatott, mint a traktátusok, amiket a belgiomi doktorok írtak. Most mégis olyasmikben töröm az én meggyöngült fejem, amikkel egy Cartesiusnak vagy Coccejusnak is elege lett volna.”[3]
No hiszen, helyben vagyunk! – Egy kiemelt vasas káder temeti itt magát, akit még szakérettségivel küldtek ki Hollandiába betűmetszést tanulni. De mire hazaért a messziről hozott feleségével, megszűnt a szakérettségi, a fejedelem bizalmába pedig, egy másik tanácsadó férkőzött. Ő meg, ahelyett, hogy a segédeit és megrendelőit, a műhelyét mozgósítaná, visszavonul, és a feleségének lamentál. Kiderül tehát, hogy nemcsak politikusnak, de ideológusnak is elég gyenge dilettánsbizony őkegyelme, mint mi is oly sokan még ebben a szakmában. Akik a nyilvánvaló szakmai tökéletlenség mellett, elkövetjük a legnagyobb hibát is, amit egy gondolkodó ember elkövethet. – Minthogy nem ismerjük őket, egészen butának hisszük az „egyszerű” embereket. Ezt aztán már tényleg nem lehet jóvátenni egy egyszerű eklézsia- megkövetéssel! Ezen már csak egy hosszú, keserves vezeklés segít. És ez nem azonos a magányos képzelgéssel és a sértett duzzogással.
Szerzetesség. A barátok füle.
A Cseresnyés csodája ritkán esik meg bizony, manapság is. Misztótfalusi Kis Miklós urammal együtt, sokan illusztrációi leszünk most is Bibó István egy, a darab megírásánál mindössze két évvel később leírt megfigyelésének, ami olyan időszerű, hogy egyik nemrég kelt tanulmányában egy másik kegyvesztett professzor, Szalai Erzsébet is a mai helyzet egyetlen lehetséges okaként idézi. – „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségesen gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. /…/ A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, vagy mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak…”[4]
Ez a prófétaság egyáltalán nem hasonlít a Cseresnyés programjára, „egy magyar szerzetesség hódítására”. Mert érzek én ebben az annyira elvontan hangzó szerzetességben valami nagyon konkrét, sőt lokális elkötelezettséget is. A népi írók társadalmi bázisa, az alföldi parasztság, főként protestáns volt. És ők nem Brechttől és nem Hegeltől, de még csak nem is Pál apostoltól tanulták a dialektikát. A szavaknál és elveknél sokkal fontosabbnak tartották, hogy akikben megbíznak, és akikre hallgatnak, azok belátható és ellenőrizhető közelségben, majd, hogy nem együtt éljenek velük. Az Egyház szolgái is csak akkor számíthattak rájuk, ha vállalták ezt a közvetlen kapcsolatot. – Mint a koldusszegény pravoszláv pópák, a lengyel katolikus alsópapság, vagy a magyarországi és erdélyi prédikátorok. – Akik még nem csak a templomkertben felállított, hangfalakkal ellátott pingpongasztalnál ápolták a barátságot, hanem a falusi szőlőkben és konyhakertekben is. Ott voltak mindenütt, és megtettek mindent, amit csak kellett. Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy éppen ez a szorgos munkálkodás volt leghatásosabb ellenszere számukra az elhízásnak, meg a minket gyötrő többi értelmiségi nyavalyának, a populista handabandától a manapság reform-gőgnek elnevezett neoliberális nárcizmusig.
Nem könnyű kenyér ez, persze. Merthogy a népnek jobb füle van ám, mint a pápai konzisztóriumnak! Sok rossz tapasztalat tanította meg rá őket, hogy még az inkvizíciónál is keményebb vizsgálatnak vesse alá a hozzájuk dörgölőzőket. – „Hagyjátok ti a népet! A nép beveszi magát a záporálló szűrbe: övé a csuta kunyhó, a zsombék, ha kell, eltengődni és gyűlölni. Ezt építi ő a szerencsétlenség ellen. Ti pedig, haljatok meg a nemzetetekért, vagy legyetek árulói annak is, ha abból haszon néz, csak lebújni ne akarjatok közénk, gyáván és tehetetlenül” – veti oda a Cseresnyésben az egyik parasztlegény az apjához hű idősebb leánynak, Margitnak, akivel – mégis csak – össze akarja kötni az életét. Mert az legalább nem nyafog, és amikor rálép a falnak támasztott gereblye fokára, bár nem tudja a nevét, nem kérdezi meg legalább méltatlankodva, hogy – „mi ez a vacak”? – Hanem, megfogja inkább, és elvégzi vele, amit kell.
A jó szándék és szép elhatározás, meg az ötletek sziporkája nem elég. Ki kell tartani, és meg kell tartani önmagunkat is! – Ahogyan lehet. Megszállóink sokat panaszkodtak mindig a rossz, feljelentgetős természetünkre. De, amikor igazán nagy volt a baj, akkor azért mindig össze tudtunk fogni. Alighanem éppen ezért is hívják barátfülének nálunk a lekváros derelyét. Nos, nem mondhatok semmi bizonyosat. De miért ne képzelhetnénk akár azt is, hogy a háborúk és forradalmak, reformok és puccsok idején a sok gyerekkel egyedül maradt asszonyok éppen a kolostor lakóinak rendszeres látogatásai során figyelhették meg ennek a gyakran készített, laktató főtt tésztának a jól táplált, vérmesebb barátok duzzadt, nagy, vörös fülével való hasonlatosságát? És, hogy ilyen jól megfigyelhesse, egészen közelről kellett ám látnia azt a gyereknépnek is! Akik közül egyet-kettőt, úgy látszik, különös szeretettel kaptak fel, s ültettek nyakukba a barátok. – Mintha csak a sajátjuk lett volna! Ki tudhatja ezt ma már, annyi sok háború meg reform után?
Igen, megéltük, és túléltük mindezt! Ez volt az egyedüli helyes politika nálunk mindig is. Már csak ezért sem lehet külön szálazni, hogy mit tett ebben a népség és a katonaság, mit a politikusok és mit az ideológusok. Mindezek után, ugyan ki nem lett filozófus itt nálunk? Hát persze, hogy mindenki az lett, aki őszintén szereti a focit és a töltött káposztát, meg azokat a tűzről pattant menyecskéket, akik a rékli ujját felgyűrve, évszázadok óta gyúrják itt a katlan fölött a jól megfüstölődött szilvalekvárral alaposan megtömött „barátfülét” nekünk, nagyétkű és nagyképű, okoskodó és kakaskodó, méltatlan szerzeteseknek.
[1] Történelmi drámák. Szépirodalmi. 1963. 102. old
[2] MGP: A föld mégsem mozdulatlan. – Népszabadság. 2006. október 21. 11. old.
[3] Történelmi drámák. II. 218. old.
[4] In: Államszocializmus. L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány. 2007. 67. old.
