Peterdi Nagy László: „Nem vagytok valami derűsek, (…) pedig, van kása.”[1]

– egy színháztörténész jegyzeteiből –

„A küszöbön álló események váratlanul érnek majd bennünket,
mint az alvó Csipkerózsikát. És meglátja, hogy Szidorov kupec,
vagy valamelyik középiskolai tanfelügyelő Jelecből,
aki többet ért meg az időkből nálunk, s főleg többet tesz nálunk,
 félre lök, és kiszorít majd bennünket.” [2]
(A. P. Csehov
)

– „Nem baj (…),
ilyenkor is színházat kell csinálni!”[3]   
(Spiró György: Az Ikszek
)


Kissé mondénnak hangzanak talán az ilyen bölcselkedések most, ilyen időkben. De hát, nem én találtam ki őket, még csak nem is kedves könyvem, Az Ikszek szerzője. Az „idők” meg, talán már örökre tartanak nálunk. Spiró György első nagyregényének főszereplője, a „lengyel Moliere”, az öreg és mindenéből kifosztott Wojciech Boguslawski 1815. szeptember 26-án, a Szent Szövetség megkötésének napján Varsóban, az általa alapított Narodowy alagsori büféjében veti így szemére kollégáinak a tehetetlen és ráadásul, sanda siránkozásukat. –   Pedig, „van kása”. Ráadásul, potyán! Rendel is hát mindjárt még egy tállal a „fokozódó” nemzetközi helyzetre tekintettel feltét nélkül feladott, jó forró kásából. Nem kell szégyellni azt! Még a Bársonyos Színházi Forradalom kezdetén, de már a hónap vége felé, a kaposvári színész-büfében is így, minden feltét nélkül fogyott a kelkáposzta főzelék. Néha hosszú, zsíros szaft is volt hozzá, a színházértő büfés néni személyes ajándéka az aznapi előadásért. Így még jobban esett, és még nagyobb teljesítményekre sarkalt mindenkit. – De hol vannak most ezek a büfés nénik? Erről kellene, hogy szóljanak ma a színházigazgató-, mit színház! – az árnyékkormány-jelöltek pályázatai! Bizonyára nem véletlen, hogy éppen most akadtam rá én is erre a régi cédulámra.

                 Spiró könyvében a főhős alteregója a Központi Bizottságból kimaradt és egy súlyos szemműtéten átesett, de már sokkal tisztábban látó Major Tamás. Az ő étkezési szokásait nem volt alkalmam megfigyelni. Nem járt át főtt kolbászt ebédelni velünk a szemközti húsboltba, annyi bizonyos. De Székely Gábor és hűséges Trabantja segítségével, kegyvesztetten is bejárt azért a Nemzetibe, rendszeresen. Majd, a politikának szintén hátat fordító, az elhagyott Bajor Gizi villát színészmúzeummá átszervező és az idős színészek otthonát megalapító Gobbi Hildával együtt, a Katona József Színház fiatal társulatához szegődött. – És Az Imposztor címszerepében bűvölte el Vilna lengyel színházának 200 éves hölgytagjait a Petőfi Sándor utcában, minden este.

      Így azonban, még kevésbé bíztak meg benne a proletárdiktatúrát éppen egy rózsaszínű habos tortává konvertálni igyekvő, rózsadombi „kultúra-politikusok”. De egy szódásüveg vastag szemüveggel, meg Spiró darabjának félelmetes aktualitásával az orrán, Major sikeresen átverte még az orosz kormányzót is. – „Kiadta” neki azt a fiatal színészt, aki a Tartuffe végén – a cár arcképe alatt – a királyi kegyelmet kellett, hogy átadja a fiatalkori „bűneit” túlzott vallásossággal kompenzáló Orgonnak. Szegényt, mindjárt letartóztatták, és az előadás így a címszereplőnek egy vádbeszéddel is felérő hűségnyilatkozatával ért véget. Pedig, a szünetben még fogadta is őt díszpáholyában a Gubernátor. – „Mindig sejtettem, mondta, hogy a legnagyobb színészek ilyenek. /…/ A művészek, az igaziak, ilyenek. És hogy köztük és köztünk van valami mélységes rokonság.” Boguslawski udvariasan megerősítette ezt: „Van, Tábornok Úr, biztosíthatom.” Azzal visszasietett a színpadra, és kíméletlenül nevetségessé tette a Gubernátort is, meg az Uralkodóját is. – Bizonyítva, hogy nem rövidke kis kardját politikai szolgálatokkal megtoldani igyekvő Iksz ő, hanem igazi, nagy művész. – És, hogy az is valami.

      Mit sem változtat ezen, hogy – úgy, mint 200 éves előképe, a mindenkori felszabadítók és példaképek számára játszott aktuálpolitikai színjáték nagy színpadának birtoklásáért küzdő Major Tamás a Nemzetiért, – ő meg a Narodowy visszaszerzéséért küzdve, még a reformer belügyminiszterhez, Mostowski grófhoz is bejelentkezik. – „Gróf úr, Önnek a reformjai végrehajtásához gondolkodó főkre van szüksége… Honnan teremti elő őket, ha a színház a hülyítés célját szolgálja majd?” Tapasztalnia kell azonban, hogy egy echte liberális grófot ilyen szempontok egyáltalán nem befolyásolnak. – Ön túlságosan nagy színész, uram. Elhiszem, hogy ön őszintén és készséggel kívánna törleszkedni aktuális kívánalmainkhoz. Az ön tehetsége azonban, uram, hegyvonulathoz hasonlatos, és ön sem sejtheti, mikor és milyen feszültség idéz elő önben akkora földrengést, amely minket is elsöpör. /…/ Megengedem, hogy egy nálam invenciózusabb politikus talán még önt is madzagon tudná rángatni, én azonban, s főként mi, az Ikszek, az ön egyetlen önkéntelen, őszinte gesztusába is belebukhatunk.”[4]

      Kemény szavak, kétségen kívül. De a két nép – és Ikszei – közti megbonthatatlan barátság nevében, a 200 évvel későbbi magyar rendszerváltás/változtatás kultúrpolitikai boszorkánykonyháját igazgató Aczél György és a Pozsgay Imre vezette magyar elvtársak és urak szóról szóra igazolták őket. – Az igazi változások vitorláiból a mi Ikszeink is megpróbálkoztak kifogni a szelet egy hol „bársonyos”, hol „színházi” forradalomnak nevezett nemzedékváltás-félével. De őket már mindjárt harcképtelenné tette egy közönséges kőolaj-ár robbanás is. Alapítottak hát inkább néhány olajvezeték-megcsapoló, bank-konszolidáló, és ennek a tetejére, egy-két tudatipari céget. –Hogy maradjon már utánuk legalább valami.

    A késő-kádárizmus éveiben Spirónak ez az első, de hamarosan két kiadást is megért, éles vitákat kiváltó nagyregénye az olvasók többsége számára még csak a „demokratikus forradalom” tisztán kultúrharcnak álcázott tragikus előjátékáról szólt. A Jaruzelski tábornok által átigazolt új Ikszek aztán egy, a szerző ellen indított rágalomhadjárattal próbálták helyreállítani a megrongálódott lelki egyensúlyukat. Épp az ezek által keltett ádáz vitáknak köszönhetően derült ki azonban, hogy ez, az utolsó dekabrista vezető elfogásával végződő nagy mű – jóval túlmutatva az akkori elvtársurak korlátolt értelmezésein és a saját telitalálatain is – minden gondolkodó ember tanulságos olvasmánya lehet ma, az újra Kelet és Nyugat közé szorult Közép-Európában.

      „Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?”

     Az Ikszek 1985-ben megjelent, második kiadását követően a nemrég életmű díjjal kitüntetett Almási Miklós ennek a könyvének[5] címével egy igazi rendszerváltás szellemi előkészítését, egy új színházi nemzedék bársonyos forradalmának elméleti felfegyverzését tűzte ki célul. – Ez után választották aztán a mesterüknek ők Csehovot, Shakespeare mellé! Az Ádám Ottó vezette Madách Színház, valamint Székely Gábor szolnoki és Zsámbéki Gábor kaposvári Sirályának művészi párviadalán végül is, maga a szerző győzött. – Csaknem száz évvel korábban tudta megfogalmazni azt a kérdést, ami a színházat, meg az embereket ma is igazán érdekli. – Kormányok és rendszerek jönnek és mennek. Jól van! A kérdés csak az, hogy mi lesz közben velünk, “néma szereplőkkel” [6]  ebbena tragédiában. Erre a gondolatra találva, lett a mi „bársonyos színházi forradalmunk” szellemében mélyebb és művészileg meggyőzőbb a térség többi, „szegfűs” és „narancsos”, „Majdan-os” meg „posztmodern” és „posztdramatikus” forradalmánál.

         Csehov felfedezéséről ezt olvassuk Almási könyvében. – „Amit ’mutat’, nem világvége, hanem egy felnőttvilág, amelynek reménytelenségében csak akkor szenvednek az emberek, ha már mindent kipróbáltak, ha már végig járták a menekülés minden lehetséges útját, s bár közben egyre rosszabb helyzetbe sodródtak, mégis megőriztek valamit a reményből. Csak már nem szólnak róla: a remény kimondhatatlan.” – Egy emberöltőnyi idő embertelen erőfeszítéseivel, a „néma szereplők” szépen, csendben bebizonyították már azonban, hogy a remény így, ebben a formájában is hatalmas erő. – Segít élni, és életet teremteni a globális finánctőke csápjainak megtisztelő szorításában is. És csendben, apránként, előkészíteni egy új, emberibb világot.

         Új és új színházi nemzedékek próbálják színpadra fogalmazni ezt a gondolatot, amelyet először Csehov Három nővérének címszereplői adtak elő az utolsó felvonásban. Néhányanki is fáradtak már,és csak posztmodern, de fondorlatosan szép lelkű úrilányoknak látják, és próbálják láttatni őket. – Azonban, az „Isten háta mögötti” kisvárosokból és falvakból eljutnak már nálunk is a színházba az új, jól felkészült közgazdászok, iskolaigazgatók, vagy éppen tüzértisztek. – De még a János bácsik és Mari nénik is, akikkel állítólag reggel 10-kor már nem lehet értelmesen beszélni a felhajtott sok féldeci miatt. És – lássunk csodát! – ők értik azért mégis a tűzvész után magukra maradt „tábornok-lányok” fináléját, nagyon is jól.[7] És bizonyítják nap, mint nap, hogyan lehet a „lengyel Moliere” és Hamvas Béla, vagy Horgas Béla módján, „homéroszi derűvel” élni meg ezt a 21-ik századot is, és „reggel” 10-kor még a pártvezéreknél is szorgalmasabban és tehetségesebben – dolgozni.     

    „Ilyenkor is kell színházat csinálni!”

      A „lengyel Moliere” nem ismerhette, persze, a magyar alteregóját. De hamarosan rájött ő is, hogy nem „fentről” kell várni a segítséget. – Maradt tehát, a „lent”: a család, a kollégák, az üres kása és a gürcölés. A fenti mondat azonban, jóval több egy tönkrement öreg színész maga-biztatásánál, mégis. Valójában haditerv és hadi üzenet, meg egy „korán jött” elődjénél, Hamlet királyfinál már jól bevált taktika. – Mindjárt a játék elején, Hamlet kolléga elutasította édesapjának azt a régimódi tanácsát, hogy a nálunk is szokásos „értelmiségi nyavalygás” segítségével elmaszatolt, személyes bosszúra váltsa fel a „kizökkent idő” „helyretolásának” bonyolult és sokkal kitartóbb erőfeszítéseket igénylő feladatát. A színészek segítségével, az „egérfogó” jelenettel leleplezte a trónbitorló királyt. A szintén a protestáns Wittenbergben tanult Horatio-val és az elégedetlen néppel összefogva, csaknem összejött még egy palotaforradalom is, amelynek ő lehetett volna a nyertese. A „profi” király ügyesen épp ellene fordította azonban a „szimpla” bosszúval is megelégedő Laertes társát, és hát, a mérgezett tőr meg ital is megtette a magáét.       

      A „lengyel Moliere” már sokkal praktikusabban járt el. Először is, elvett egy kövér és buta, de nála jóval fiatalabb, gazdag leányzót. Ezzel megmentette az elárverezéstől a házát, amelyet egykori színészeivel összefogva, egy időre legalábbis, a kortárs drámairodalom kísérleti műhelyévé, afféle alternatív Nemzeti Színházzá tudott tenni. Amikor az egészsége cserben hagyta, és a házát is elárverezték, visszafogadta élete korábbi társát, és jobb híján, neki játszotta el emberi méltóságára és művészi rangjára kényes zsenicímű amorettet. E közben jó ideig keresgélte még azonban az új darabokat, és adott rendezői tanácsokat a Narodowy színészeinek.  – Aztán meg belehalt mind ebbe, szépen és tehetségesen, á la Moliere, ahogyan kell.

          Ez már azonban a szerző trouvaille-a. Tudjuk ugyanis a színháztörténetből, hogy Boguslawski a regényben ábrázoltnál jó 10 évvel többet élt a lengyel királlyá koronázott orosz cártól kapott, szép kis birtokán. Ezt annak köszönhette – köszönhetjük! -, hogy az Ikszekkel való szeretetteljes hadakozása után, elvállalt egy ennél még fontosabb feladatot: a lengyel nemzeti színjátszás doyenje volt még egy évtizedig, és így is maradt meg az emlékezetben. Az ő tervei alapján épült fel újra, és tanácsai szerint működött még hosszú évekig a Narodowy.    

   Ez így persze, nem annyira Major Tamás, mint inkább, mondjuk, Jókai Mór életútjára hajaz. A művészet néha rácáfol azonban a valóságra. De igaza lett, ezúttal is. – Az utolsó lengyel király, majd a varsói jakobinusok tudós komédiását, a „lengyel Molierere-t”, miért ne illette volna meg az, ami után már az eredetije is úgy sóvárgott a Napkirály udvarában? – Szerintem, mind a ketten megérdemelték bizony, jó alaposan. És, szerintem, cseppet sem ártott meg a művészi teljesítményüknek sem. Nem ártott volna, és nem ártana meg az bizony, a magyar szellem mai nagyjainak sem! – Vagy tévedek?

    1848. március 15-én a Nemzeti Színház rendkívüli Bánk bán előadásában Laborfalvi Róza játszotta a női főszerepet, a szünetekben pedig, Jókai Mór olvasta fel újra és újra a Mit kíván a magyar nemzet? 12 pontját. – Több évi bujdosás lett a jutalma. De Petőfit már a választásokon is csúfosan megkergették a tulajdon szülőföldjén. És mit nyert aztán az őrnagyi rangjával is? – Barguzint? Aranyt még a Nemzetőrséghez sem vették fel. És aztán még az Akadémia Titkárságáról is csak nagyon ritkán tudott kiszökni a Szigetre, egy kicsit írni. – „A nehezebb rész nekem jutott.”

     De talán, még így is megérte! – 1968 őszén, a Narodowynak az Adam Hanuszkiewicz rendezte Az ősök előadása után viszont, Varsóban utcai tüntetések kezdődtek, amelyek jelentősen hozzájárultak Gomulka rendszerének bukásához. A színházi rendezők, akiket nálunk akkoriban afféle ideológiai komisszár szerepre képeztek ki, egyszerre a szellemi megújulás kulcsfigurái lettek az egész „lágerben”. Egyikük, igaz, igazgató lett, és Zsigulit meg telket vásárolt magának. A másik azonban – valóban művészeti vezető volt, és bemutatott egy-egy lélegzetelállító Shakespeare, vagy Csehov előadást. A titkárságról nyíló két szobát így aztán olykor egy egész világ választotta el egymástól. – Időnként meg, egy- egy infarktus.

      Gdanskban 1968-ban megtörtént egyszer már az a csoda is, hogy az egyetemisták és a munkások együtt harcoltak a karhatalom ellen. – Az 1989 november 17-én Prágában kirobbant forradalmat pedig, már egyenesen a színházak indították el. – A Színművészeti Főiskola hirdette meg azt a sztrájkot, amely néhány nap alatt elsöpörte Gustaw Husak primitív, nép- és kultúra-ellenes rendszerét. Ezért lett a „bársonyos forradalom” egyik első, sokat skandált jelszava, hogy „Éljenek a színészek!” Ők ismerték fel a döntő pillanatot is. –1990. júniusában, az első szabad választások előestéjén ünnepi estet tartottak a Vinohrady Színházban. Ezen a Csehszlovák Köztársaságot alkotó nemzeteket megjelenítő 5 különböző anyanyelvű színész adott elő részleteket a Hamletből. A nézők áhítatos csendben élték meg és fogadták el „fogyasztói” és állampolgári létüknek ezt az új, nemzeti minőségét. Felfedezték végre, hogy ez az igazi változás, nem csupán a hatalomnak egy-egy felpántlikázott palotaforradalomban való „megragadása” és a tulajdon-, meg a termelési viszonyok megváltoztatásának nevezett „spontán privatizáció”.

      Előbb-utóbb megszületnek, talán meg is születtek már azok az igazán nagy írók is, akik létrehozzák majd ennek az igazi új gondolkodásnak a filozófiáját és dramaturgiáját. – Csak hagyni kell őket, hogy letisztázhassák! – Szépen, lassan, lúdtollal, amint Tolsztoj gróf, vagy amint falusi körorvosként Csehov doktor úr tette, egy kolerajárvány kellős közepén.

      Közbe jöhet persze, sok minden. – No, és aztán? Az igazi változások után az Ikszek Társasága hamarosan befejezte áldásos tevékenységét. A nagyherceg diplomatikus engedékenysége folytán, sikerült elodázni végül is a nemzeti felkelést, amely így az „anyaországban”, Oroszországban tört ki. A dekabristákat leverték, mert „tragikusan messze álltak a néptől”, amint azt Vlagyimir Uljanov (Lenin) mondta egyszer, s amint most a legutóbbi, nagysikerű orosz filmdrámában is látjuk. – Vannak még problémák, persze… 

      „Valamelyik évben egy januári, hideg, ködös napon csonttá fagyott, lerongyolódott, lefagyott fülű férfi[8] tűnt fel Prága[9] szélén. /…/ Másfél óra múlva a férfi már az Újvárosban járt. /…/ Itt tizenkét nappal előbbre jár az idő, jutott az eszébe, és ezen nevetnie kellett. A két időszámítás közti különbség nyugalommal töltötte el: ahol átlépte az impérium határát, ott az üldözői egyszerre tizenkét nappal lemaradtak./…/ Aztán a sarkon egy posztoló katonát vett észre. Megörült a hazájára emlékeztető látványnak, hozzá lépett, mosolyogva biccentett, és oroszul kérdezte: – Milyen a közhangulat Varsóban? Az őrszem nem értette. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott. – A nép, suttogta hálásan, és ismét elérzékenyült. Az őrszem az állát vakarta, aztán biztonság okából levette a válláról a karabélyt, és a férfi oldalába nyomta.”[10]

       Hol vannak már az Ikszek, meg a dekabristák? De az a karabély most is itt van a közelben, és nemsokára a „János bácsik és Mari nénik” fiai és unokái tartják majd a kezükben, hazánk védelmi erejének nyomós érveként. De kinek az oldalába nyomják majd? Fontos, hogy tudják ezt, egészen pontosan!

 Ezért hát, hallgassunk mi csak a jó öreg Boguslawskira! – „Ilyenkor is kell színházat csinálni!” – De nem egy belvárosi, vagy soroksári Ikszek vezette posztmodern „művész-színházat”, hanem egy itt és most érvényes,mindenkihez szóló közösségi színházat! – Olyat, amilyen a fiatal Zsámbéki Gábor, Babarci László és Ascher Tamás rendezte kaposvári, vagy a Székely Gábor és Paál László rendezte szolnoki-, a Ruszt József vezette egyetemi színpad és a kecskeméti, majd zalaegerszegi színház, vagy az Ács János alapította szegedi egyetemi színpad volt, a „magyar színházi forradalomnak” azokban az első, „kelkáposztás” éveiben.

Akkoriban még nem csak fesztiváli használatra „csinálták” ők ezeket a színházakat, hanem a technikusi munkakörben foglalkoztatott fiatal mérnökök és az örökké inspekciós, gyulladt szemű orvosok számára, akik ezekben a hipp-hopp, iparosított vidéki városok másfél szobás, nagymama nélküli panel silóiban laktak, és a vasárnapi prémium-matinékon leadták a ruhatárban a csemetéiket, és a helybéli főiskolások foglalkoztak velük. Ezek a rendezők megalkottak akkor egy új Shakespeare-t, Csehovot és Dosztojevszkijt a színpadon. – Egy új világot. Aztán átvették a ruhatárban a maguk gyerekeit is, és indultak velük haza, a panelba.

      A lakótelepi cukrászdához érve, vettek néha egy-egy fagyit az utánuk következő nemzedék képviselőinek. És ennek, alig egy fél évszázad alatt, mind a szülők, mind a nagypapák szándékain jóval túlmutató következményei lettek. Egyrészt, maga a „rendszerváltás”, ugye. Másrészt, hogy ezek a gyerekek egyszerre szoktak rá a gyorsan olvadó, a vasárnapi ruhára könnyen ráfolyó fagyira és – a színházra, amelyről a beszéd már akkor is szüntelen folyt, és amelyre szintén nagyon kellett vigyázni ezért. Most pedig, bár nekik maguknak kell már – szankciós áron – fagylaltot, színházjegyet és nagymama-helyettest is venni a csemetéiknek, ott szoronganak most is mind a hivatásos, mind az alternatív színházak – sajnos, egyre gyérülő – előadásain.

      Lenne bizony még nekem jónéhány ilyen régi cédulám. Mit lehetne hozzátenni még ehhez? – Gondolkozzunk együtt ezen!


[1] Spiró György: Az Ikszek. Szépirodalmi Kiadó. 1984. 8. oldal.

[2] A. Csehov: Szobranyije szocsinyenyij.  t . XII. 299.

[3] Spiró György: idézett mű.10. oldal.

[4] A. P. Csehov: idézett mű, 461. oldal (magánlevél)

[5] Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Magvető. 1985. 9. oldal.

[6] Shakespeare: Hamlet. Arany János fordítása.

[7] Tudom, mert a késő este már nem túl gyakran járó 2-es és a 24-es villamosnak a Nemzeti Színház előtti, borotvapenge szélességű közös megállójában többször is végig hallgattam ezeknek a villamoson járó nézőknek az utóbbi évtizedek egymástól annyira különböző Három nővér előadása utáni beszélgetését.

[8] A szövegösszefüggésből kitűnik, hogy Küchelbecker, az utoljára elfogott dekabrista volt az.

[9] Varsó egyik külvárosáról van szó.

[10] Spiró György: Az Ikszek. Szépirodalmi, 1984. 607, 608. oldal.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük