2023. június 24-én, az Óbudai Temetőben állami tiszteletadással helyezték örök nyugalomba a mai magyar társadalomtudomány egyik legkiválóbb művelőjét, a 89 éves Tellér Gyulát, aki szeretve tisztelt kollégám és kedves barátom volt. A mellékelt írásban életének és munkásságának néhány olyan, általam ismert stációját, próbatételét és választását szeretném felidézni, amelyek ezt a József Attila-díjas műfordítót Széchenyi-díjas szociológussá és parlamenti képviselővé, fontos nemzeti értékek létrehozójává és hű őrévé tették.
A Kossuth díjas műfordítás magyar iskolája
„A műfordítás – ’versről írt vers’, azaz igazi hungaricum. Nehéz is a ’mibenlétét’ szellemesen meghatározni, mert maga a kifejezés is csak nálunk honos. Idegen nyelveken nincs is olyan szó, hogy műfordítás. A műfordítókat is fordítóknak nevezik, és maga a „műfordítás” mint bevett gyakorlat szinte csak a magyar irodalomban létezik. Mert miről is van szó? A magyar költő alázatosan fejet hajt egy másik költőnek, kisajátítja (ha tetszik, „megőrzi”) egy idegen vers formáját, képeit, és miközben a vers fölé a külföldi költő nevét írja, bízik abban, hogy ezen az áron egy, a külföldi költeménnyel egyenrangú vagy akár azt felülmúló műalkotás születik. És ez gyakran sikerül is neki.” [1]
A műfordításról szóló egyik tanulmányában írja ezt Bánki Éva. Írhatta volna személyesen Tellér Gyula, vagy bármely más alkotó ember életművéről is ebben az országban, egészen a miniszterelnökig. Nagyon magyar dolog ez. – Magáért helytállni képes művet gyúrni a közönyösen idegen anyagból. – Egy értő, baráti mozdulattal magunk felé fordítani egy másik világra született gondolatot, művet, országot, embert, aki amúgy meg, feltétlenül ’világpolgárnak’ hiszi magát. És ennek a sok világnak, nyelvnek és igazságnak a pontos ismeretében, lehúzni 89 évet a keményfejű és bikkfanyelvű kálvinisták között.
Maga sem veszi észre, és nagyapa lesz így az ember, és egyéb, költséges és fárasztó dolgokba is belekeveredik. Sok nagyképű tanácskozást és tudományos konferenciát végig ültünk a professzor úrral is a nélkül, hogy bármilyen megbízható tudomást szerezhettünk volna egymás személyes véleményéről a dolgoknak állásáról. Aztán váratlanul összefutottunk Széphalmon a Kazinczy Ferenc síremléke mellett rendezett találkozón. A Diéta résztvevői minden évben kicserélik egymással itt az elkészült írásaikat, elmondják egymásnak az éppen kiérlelt gondolataikat, szíves véleményezés végett.
Az etikettnek megfelelően, előkeresgéltük csomagjaink közül, ő válogatott műfordításainak kötetét, A KOCKADOBÓt, én meg az Orosz komédiámat, és kicseréltük őket egymással. Nem is történt volna semmi, ha történetesen nem éppen egymás mellett kaptunk volna szobát a panzióban, és nem ugyanazok a nyavalyák zavarták volna meg mind a kettőnk álmát, minden éjszaka. Így azonban szinte mindig együtt toporogtunk és füstölögtünk kint a tornácon, nemigen tudva mit kezdeni sem magunkkal, sem egymással.
Kiderült lassanként azonban, hogy az életkorunkon és kripli voltunkon túl is osztályos társak vagyunk. Hiszen már az iskolában is úgy volt bejegyezve az osztálykönyvbe a szociális származásunk, hogy „egyéb”. Volt olyan tanár, aki, mint ahogy nem sokkal előbb a varró- és cselédlányokat a gazdájuk, nem restellte figyelmeztetni bennünket, hogy egy szegény lánynak, úgymond, nagyon kell ám vigyázni! Hogy mi, kérem, a dolgozó nép hatalmát gyakorló két nagy osztály, a munkásság és parasztság egyikébe sem, és még a harmadik úttal kacérkodó, kispolgári módra habozó és ingadozó értelmiségnek is csak az egyik legmegbízhatatlanabb, a humán csoportjába tartoztunk. Ő négy idegen nyelv irodalmi szintű ismeretével is csak egy általános iskolában taníthatott, én meg csak az érettségiig tudtam elvergődni, a Debreceni Református Kollégium segítségével is.
Még a nyavalyáinkat is úgy szereztük be, hogy’56 telén nem hagytunk itt csapot, papot, hanem részt vállaltunk nagy lelkesen a Hanság lecsapolásában, majd az akadémikus miniszterek és a Rózsadombról reggelenként előbb kazánt fűteni, aztán meg a Ménesi útra járó, majd egy amerikai ösztöndíjjal azért nagy nehezen beérő kádergyerekek szervezésében folyó, „bársonyos forradalomban”. Ő a Nagyvilág műfordítói pályázatának felfedezettje és az Európa Kiadó rendszeres szerzője lett. Nekem, a moszkvai Világirodalmi Intézet aspiránsaként, a klasszikusok újraolvasásáról, a moszkvai „színházi forradalomról” jelentek meg rendszeresen írásaim.
Úgy tűnt akkor nekünk, hogy humanizálni lehetne talán egy kicsit azt az érlelődő új világ- és polgárháborút, talán még a spontán privatizációt és népvándorlást is. De mások másként akarták. Most aztán itt meresztgetjük szemünket a sötét tornácon, és tapogatjuk a pulzusunkat nagy aggodalmasan. – „Csak jönne végre már a hajnal, / Csak hallanám harang szavát…” De a halló-készülékünket meg bent felejtettük a szobában, a műfogsorunkkal együtt.
Kellett nekünk értelmiségi osztályhatalom! Most aztán készülhetünk Mohácsra! Szerencsére, támadt azért egy ennél sokkal értelmesebb ötletünk is. – Lehet, hogy nem is az évek során felszedett betegségeink teszik ilyen nehézzé most az életünket, hanem épp fordítva áll a dolog? – Hogy nemcsak a fülünk meg a fogaink, de a szellemünk sem tartott lépést az életkorunkkal és általában, a történelmi korszakkal járó nehézségekkel? És ha nem lettünk úszóbajnokok, vagy bérfocisták, akkor már a lelkiegészségünkkel kellene foglalkozni inkább? Ehhez elég lenne naponta egy órácska tűnődés, vagy egyszerűen, csendesség.
A kötetében több, ezt az életfilozófiát megfogalmazó versével szereplő, 91 éves Lorand Gasparról szóló tanulmányában írta Tellér: „Az értékek elvesztésének, az elvesztés megélésének ez a lehetősége: érték. A megpróbáltatások elviselésének, önmagunk szomjjal-tűzzel való átvilágításának élménye: érték. Az egyetlen értékrendbe, az elkülönülés, a birtoklás értékeibe való kapaszkodással szemben maga ez az elvonulás: érték. A lázadás a megkövült értékek ellen: érték. Az értékek mindennapos újrateremtése, a mindennapos harc értük az élet érdekében: érték.”
Csak hogy mondjak én is valamit a tornácon, hozzáfűztem ehhez mindig gyorsan a Revizor szerzőjének figyelmeztetését: „Ne a tükröt szidjad, ha ferde a képed!”. Lehet persze, hogy túloz egy kicsit Gogol is, meg mi is. A szálak mindenképpen a szépirodalomhoz vezettek, amelyhez mi, botcsinálta politikusok, egy-egy tudósi talárban lettünk hűtlenek. Ettől a felfedezéstől egyszerre nagyon megnőtt a kezünkben szorongatott könyvek súlya. Úgy éreztük, hogy meg kell beszéljük mindezt velük is! Gyorsan jó éjt kívántunk hát egymásnak, és befordultunk a magunk szobájába.
A dolog nem ilyen egyszerű azért, hajtogattam, már az ágyban forgolódva. – Nemcsak mi, szélfútta szalmaszálak után kapkodó, perifériális álmodozók követtünk el ilyen hibákat. – Niccoló Machiavelli, Firenze szabad város külügyi kancelláriájának munkatársa, a minden becsvágyó európai államférfi kiskátéjává vált Fejedelem és a Mandragóra szerzője, 43 éves kora után kezdett el csak önálló irodalmi műveket alkotni. – Michel Eyquem de Montaigne, Bordeaux parlamenti tanácsosa, majd polgármestere már hamisítatlan városi polgár volt. Napi munkája után, a padláson berendezett dolgozószobában, éjszakánként írta esszéit, egy új, izgalmas és élvezetes műfajt teremtve a humanizmus mindaddig latinul elmélkedő tudós írói számára. De még többet is tett ennél. Nemcsak a lírai impulzusok kedvéért járta meg Itáliát, mint az „igazi” írók, hanem azért is, hogy kilesse a reneszánsz városépítés Bordeuxban egyébként, még ma is jól tetten érhető csínját-bínját.
Alighanem így élt valahogyan a német felvilágosodás spiritus rectora, Johann Wolfgang von Goethe is, aki Karl August weimari herceg kancellárja, színházának intendánsa és művészeti vezetője volt. – Amíg egyszer csak fel nem kapta a vizet a primadonna kiskutyusa miatt, „akit” a színésznő fel akart vinni magával a színpadra, mindenáron. A kérdés az lett a herceg számára tehát, hogy vagy Goethe, vagy a kiskutya. Ő meg persze, az utóbbit választotta. Ilyen gondok közepette nem csoda, hogy a Mester 82 éves volt már, amikor kiadta kezéből a Faust második részét, és engedélyezte színpadi bemutatását. Egész életében erősítgette pedig, hogy a mű nincsen még készen, és egyébként sem a színpadnak szánja. Amint azonban a szintén „x-es” származású Bulgakov doktor úr remekműve, a Mester és Margarita alcíme is hangsúlyozza, „A kéziratok nem égnek el.” Így történt, hogy egész Németország a Fausttal ünnepelhette Goethe 82-ik születésnapját.
Mint minden nagy művet, a Faustot is valójában maga a kortárs valóság tessékelte fel a színpadra[2] A Mester sem volt persze, az első rész hőséhez hasonló széplélek, hogy ezt az alkalmat elszerénykedje. Arra használta fel a születésnapját, hogy felhívja a figyelmet ennek a tudós-típusnak az új, cseppet sem pozitív szerepére a modern világban. Mint természettudóst, nagyon nyugtalanították például, a Szuezi-, a Panama- és a Rajna – Duna-csatorna építése közben a természeti környezetben keletkezett, jóvátehetetlen károk. A Faust második része éppen az ezek kiváltotta kétségekkel, vívódásokkal foglalkozik. – Amikor „végső győzelmére” készülve, arra vállalkozik, hogy lecsapoltatja a mocsarat, amely „ragályt terjeszt zsákmányolt földjén”, a romantikus lelkű tudós főhős a mai világgazdaság felelőtlen, elbizakodott vállalkozójának előképévé válik.[3] A hírek szerint, az évfordulón több színház is magáévá tette ezt az értelmezést, és Németország-szerte igen érdekes előadások készültek ebben a felfogásban. De a műnek ezekre a mélységeire érez rá például Alekszandr Szokurov Faust filmje is, a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjának nyertese.
Nem tudom, hogy Gyula, a fentnevezett, szintén kormánypárti urak és szintén aranyér problémákkal küzdő, álmatlan kollégája, mivel múlatta az időt a hajnali harangszóig. Meglehet, épp azt a verset vette elő talán, amellyel a legtöbbet foglalkozott annak idején. – Stéphane Mallarmé: Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent. Így fejeződik be nála:
„…virrasztva
kétkedve
forgolódva
csillogva és tűnődve
mielőtt megállana még
pályája szentelő végállomásán
Minden Gondolat Kockadobás.”
Akkor ugyanis, nem virrasztott hiába. Sikeresen túlesett „legszebb férfi éveink” politikai tapasztalatain, és megerősödött ifjúkorunk makacs hitében, hogy a gondolatok legbízhatóbb megméretése csak az irodalomban és a művészetben lehetséges. Ez a „véletlen” árulja el mindig, hogy miként pörög a kocka, merre lejt az asztal, és hogy mitől remeg a kezünk. Nincs mese! Ami nem igaz, azt nem lehet igazán jól megírni és lefordítani, megfesteni, vagy előadni a színpadon. – „Nem megy át.” Tellér Gyula műfordításai szemléletesen példázzák ezt, mégpedig – a pozitív oldalról.
A kötet előszavában Kulin Ferenc azt állítja, hogy „az esztétikum és a politikum szféráinak kölcsönhatása sehol sem bizonyult oly termékenynek, mint éppen az ő életművében.” Ha pedig ez így van, akkor, életkor ide, betegségek meg oda, nem ez lesz az utolsó irodalmi értékű szöveg, amelyben még a kedvenc költőinél is fontosabb gondolatokat sikerül feltárnia majd a világ működéséről. – Műfordítóként és gondolkodóként. – Költőként. Pontosan így olvasgatta, fordítgatta és jegyzetelgette a régi görög és latin szerzőket Montaigne, és a német lovagdrámákat Katona József, a Pesti Magyar Színház dramaturgja, a Bánk bán szerzője is. Tiborc panaszát például, szinte szóról-szóra német nyelvű lovagdrámából „kölcsönözte”. Kétkezi dramaturgként, Tellér is igen keményen megküzdött érte egyszer, hogy színpadra segítsen egy Csurka darabot. – Csak nem azért vajon, mert annyira azonosult vele, hogy különben magának kellett volna megírnia? Egyszóval, jó lesz vigyázni! Mielőtt újból ágyba bújtam volna, át is csúsztattam szépen a KOCKADOBÓt az íróasztalról az éjjeliszekrényre, a tűnődések és töprengések ártatlannak tűnő színhelyére.
A kötetet záró Majakovszkij-poéma lefordítása jelentős költői és műfordítói teljesítmény. De mi köze lehet ehhez Tellérnek személyesen? Meglehet, hogy nem is ő választotta magának, hanem a mestere, Weöres Sándor „adta le” neki ezt a „nemszeretem” feladatot, mintegy ujjgyakorlatként. Csakhogy nem akárkinek adnak ám ilyen penzumokat! – Azoknak adnak, akikről feltételezhető, hogy a lehető legszemélyesebb érintettségük révén, esztétikát, filozófiát és cselekvési stratégiát tudnak kovácsolni a feladatból, amint Mallarmé, vagy Majakovszkij[4] tette. Manapság „műgondnak”, afféle szakmai ártalomnak hívják azt a régimódi gyakorlatot, amely annyira jellemző volt Tellér Gyulára is. – Akkor fogott csak hozzá valamihez, ha szinte már mindent tudott róla. Ő is vallotta, hogy mielőtt az első szót leírja, a műfordítónak a legapróbb részletekig fel kell építenie magában azt a világot, amelyet, mint a szerző teremtményét, az olvasó elé tár. – „Az első nagy világra-csodálkozásom hordozója, közvetlen tárgya az irodalom volt. Ez a sűrű élettudás massza, mely mintegy ősrobbanással szét akart robbanni bennem, s minden elemével – érzelmekkel-gondolatokkal-sorsokkal, emberi és társadalmi viszonyokkal s mindennek az elmondásával, kifejtődni, megmutatkozni. Igazi, fél életen át tartó kamaszprogram feszített. Egyre inkább elmélyültem az irodalomban, s amikor már úgy éreztem, értem, mi az a vers, mi az a regény, érteni véltem az írókat és költőket, arra gondoltam, el kell sajátítanom azt is, ami az irodalmon és a szerzőkön túl van: az ő emberismeretüket, életismeretüket.”
Ezt mondta el Tellér Gyula Osztovits Ágnesnek 2009 októberében, a 75-ik születésnap alkalmával készített rádió interjúban[5]. Annak főszereplői mégis az először 2005-ben megjelent kétkötetes esszé- és tanulmány gyűjtemény, A rendszerváltás rendszere; A történelem főutcáján írásai és a műfordítás kötet versei lettek inkább. Talán valami, az egész társadalmat átható nagy várakozás tette ezt, szinte a Televízió ostromának és a kormányváltásnak az előérzete. – „A befojtódás, hogy osztályidegenként nem vettek fel egyetemre, hogy vidéken kezdtem általános iskolában tanítani – például a strukturalista nyelvészet svájci atyamesterének, Saussure-nek a könyvét a hajnali vonatozás közben zseblámpával olvastam németül a kivilágítatlan, zsúfolt vagonban -, s ahonnan csak nagy nehezen vergődtem fel Pestre, miközben a család nyomorgott. Mindez óriási belső feszültséget támasztott bennem” – fejezte be a gondolatsort akkor a szerző. A verseinek mai olvasója is jól érzi ezt a feszültséget. Furcsa paradoxon, hogy – épp műveinek hibátlan kidolgozottsága formájában.
Lám csak, hogy mit tesz ez a fránya kölcsönhatás „az esztétikum és a politikum szférái” között! – Osztályhatalmuk büszke tudatában „normális” kortársaink önfeledten fociztak, kosárra dobáltak, vagy tiszta szívvel „seggre pacsiztak” a délelőtti nagyszünetben. Talán bevettek volna minket is. Egy magunk fajta „szegény lány” azonban nem engedhetett meg magának egyetlen pillanatnyi lazítást sem. Figyelni, tanulni, készülni kellett. Így lettünk „muszáj-stréberek”, akiket mindenki sajnált és titokban, enyhén, talán utált is. Viszont, épp ennek köszönhetően, jól felkészült, megbízható szakemberek lettünk. – Akiknek azonban, az általános vélekedéssel ellentétben, mégiscsak van azért lelkük is! A csillagok szerencsés együttállása esetén, a kezünk alól kikerülő, „megstoppolt” művek nevezhetők így művészi, tudósi, vagy akár politikai teljesítménynek is. Mindenképpen más volt ez már a „szocialista realizmus” előírásainál, és az avantgárdot játszó kádergyerekek „modernségnek” nevezett formai játékainál is.
„A modernség nézetünk szerint elsősorban tartalmi kategória, s a formában csak a tartalom formateremtő ereje által jelentkezik”, olvassuk Tellérnek Marsall Lászlóval együtt írott poétikai tanulmányában.[6] E szerint a költő saját életútja, társadalmi és művészi tapasztalatai, a közvetlen valóság sürgetésére fog tollat tehát. Ez a „tartalom” nem lehet azonos azonban semmiféle, valaha, valahol, valaki által egyszer már kimondott „mondanivalóval”, „üzenettel”! Ez az ő élménye, amely a fenti előzmények hatására, ellenállhatatlanul tör fel benne, és maga teremt formát magának. Tulajdonképpen, részéről elég már csak az is, ha nem engedi, hogy a számítógép maga írja meg a művet. A folyamat nem nélkülözheti a tudatos alkotói erőfeszítéseket. A lényegét tekintve azonban, mint minden igazi alkotói tevékenység, csakis szélsőségesen szubjektív és megismételhetetlen, vagyis, teljes egészében autonóm kell, hogy legyen. – Maga írja meg magát.
Milyen furcsa, hogy mindig éppen a forradalmi időkben a legnehezebb biztosítani ezt! – Ha csak ki nem tör éppen egy kelet-közép-európai típusú, „színházi”, vagy pláne „bársonyos” forradalom. Szerencsénkre, vagy épp szerencsétlenségünkre, a mi nemzedékünknek épp egy ilyen adatott meg. – Az orosz klasszikusok újraolvasásával, vagy, mondjuk, a Marat/Sade dráma Ács János rendezte, megismételhetetlen kaposvári bemutatójával, meg egy új, világirodalmi folyóiratnak az engedélyeztetésével akarta a rendszer biztosítani helyét az új világrendre készülődő Európában. De hát, gyorsan elmúltak a mézeshetek. A „befektetők” és a „fenntartók” egészen más, sokkal rövidebb távú érdekeket képviseltek, mint az „esztétikai szféra”. Ráadásul, meglehetős gyakran váltották egymást és a nézeteiket. – C’est la vie! Majakovszkij poémája és a költő személyes életsorsa is, szemléletes példája a komédiának, amely statisztaként vonja be most véres színjátékába a fölrész alkotó embereit.
Az orosz klasszikusok újraolvasásával a mi nemzedékünk még a művészet szabadságának a hatalom által való elismertetéséért küzdött. De „forradalmunk” túlságosan „színpadiasnak” bizonyult hozzá, hogy igazán magáénak érezze a társadalom. A posztmodern politika rövidre zárja ezt a kérdést is: egyenesen a művészet szerepében lép fel. A mai orosz rendszer például, főként ennek köszönhetően tudta „áthazudni” magát a most éppen „irányított demokráciának” nevezett, valójában alig érintett állapotába. Tellér kitartó érdeklődését az orosz szerzők iránt szintén nem tartom pusztán esztétikai jelentőségűnek. A hivatásos politikusokat jóval megelőzve, elsők között ismerte fel azt az alapvetően nagy változást, amely a művészet és a társadalom viszonyában az 1960-as, ’70-es években készülődött. Kádár és Aczél, Pozsgay és Berecz játszadozott, taktikázott csak egymással és ezzel az elodázhatatlan folyamattal. Szerették volna vitetni vele magukat még egy kicsit. De az bizony elsöpörte őket is, az „átmenet” többi cirkuszi mutatványosával együtt. A világpiacon már az igazi profiké volt a szó.
A popfesztiválok, performanszok és happeningek mindig is sikeresek voltak Amerikában. Később azonban, jól érezhetően, már valami másról, többről volt szó. A szervezők már nem a színházat politizálták át, hanem magát a politikát tették színházzá. A résztvevőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, egy visszavonhatatlan politikai döntést akartak elérni. A szinte minden kelet-európai rendszerváltó pártnál alkalmazott amerikai tanácsadók jó munkájának eredményeként, mi is átvettük ezt a politikai technológiát. Sőt, kidolgoztuk a régi forgatókönyv és a díszletek számos új alkalmazását is. Kelet-Európában is lezajlott jelenetről jelenetre minden szépen, természetesen, a szinte már kötelező 20 évnyi késéssel. – A magyar-osztrák határon rendezett, Trabant bemutatóval összekötött „turista happeningtől” a Fal lerombolásáig és a „bukaresti karácsonyig”, a pekingi Tiananmen téren és a moszkvai Vörös téren megrendezett „Szaturnáliától” a Kijev központjában, a Majdaneken felállított narancsszínű, jól fűtött, meleg étellel-itallal ellátott sátrakig, amelyekről alighanem, szintén a rendezők gondoskodtak. Nem kellett oda már Konrád György és Magyar Bálint, de még Kulin Ferenc és Tellér Gyula segítsége ehhez! –
A „bársonyos” (cseh), „karácsonyi” (romániai), „rózsás” (grúz), „tulipános” (kirgiz) és „narancsos” (ukrán) forradalom tétje egészen másnak bizonyult már, mint Amerikában és Nyugat-Európában, ahol az ideológiai „fellazítás” jelentősége nagyobb volt még, mint a dollárkölcsönöké. Elsőként persze, az oroszok kezdték felismerni a maga vezette forradalom fogságába esett Lenin egyik, még 1919 márciusában kelt beismerésének igazságát: “Oroszország proletáriátusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen.”[7] Kezdetben még a korszak legnagyobb orosz filozófusa, Nyikolaj Bergyajev is éppen olyan lojális volt a forradalommal szemben, mint a század talán legnagyobb költője, Alekszandr Blok, vagy a lágerek életének még Szolzsenyicinnél is hitelesebb megörökítője, Varlam Salamov, aki Lenin „végrendeletének” terjesztéséért és egyéb „trockista” tevékenységért 18 évet töltött Kolimán.
Az akkori bolsevik állam kissé feszélyezett volt még az értelmiséggel szemben. Ennek egy része ugyanis, még nem olyan régen a Kreml „külsős” munkatársa volt, mint Bergyajev is. De a mézesheteknek hamar vége lett ott is. „Az orosz forradalom, mint ahogy Németországban Hitler forradalma is, végzetszerűen, nem pedig, az ember szabadságának és tudatos cselekvéseinek eredményeként következett be. (…) Kudarca nem abban rejlett, hogy túl korán, hanem abban, hogy túl későn következett be”[8]– írta Bergyajev már az után, hogy hazájából kiutasították, és a Nagy Francia Forradalom hazájában telepedett le. Éppen ott jövendölte meg a reánk váró új kor eljövetelét, „a humanizmus, individualizmus, formális liberalizmus végét az újkor kultúrájában, s egy kollektív vallási korszak kezdetét, amely mindent felszínre kell, hogy hozzon, ami az újkori történelem mélyrétegeiben és tudatalattijában közben bennrekedt.”[9]
Csakhogy, azt még meg is kell ám élni! – Ha csak úgy is, mint „néma szereplők s nézők e darabban”.[10] Ahogyan egykor a pártállam, most a különböző fajta demokráciák is az irodalom és a művészetek segítségével kívánják biztosítani nekünk ezt a szerepet. De már nem egyszerűen a “partnerüknek” („a lélek mérnökeinek”, az államgépezet ” csavarjainak és fogaskerekeinek „) tekintik őket, hanem azt várják tőlük, hogy ők maguk játsszák el a képernyőn a politika szerepét: adagolják, értelmezzék a valóságot. „A politika ma mindent helyettesít – a színházat, festészetet, irodalmat. Helyettesíti, és bevezeti a bóvli, a giccs uralmát – az intrikák, az arrogancia, a tahóság uralmát. Olyan hatalmat, amelynek egyetlen célja, hogy önmagát ráerőltesse másokra – tolakodón, erőszakosan, mindenáron[11]„ – írja könyvében talán a legtapasztaltabb kelet-közép-európai kollegánk, a lengyel Ryszard Kapuscinski. A Madách Imre Nemzetközi Színházi Fesztiválon, a Kőbányai úti MÁV telepen található Eiffel Csarnokban megtartott Faustelőadáson, a szakma legjobbjai között lökdösődve láthattuk ezt a Valpurgis éjt Silviu Purcarete rendezésében. És az „erkölcstelen” jeleneteken felháborodott nézők kérdéseire csak azt tudta válaszolni a világhírű román rendező is a közönségtalálkozón: „kérem szépen, én ezzel keresem a kenyeremet”.
Az oroszországi politika pedig, még egy lépéssel tovább megy. – A Kreml nem maga alá gyűri, hanem mintegy maga elé húzza a kultúrát. Úgy is mondhatjuk, hogy mögéje rejti az igazi arcát. Sőt, időnként, egyre gyakrabban, vele helyettesíti azt. A sztár-szerepeket, néha a szó szoros értelmében, a pártpolitikusok sajátították ki maguknak. Vlagyimir Zsirinovszkij például, egy játékfilmet akart forgatni a nagypolitika szereplőivel: Gorbacsovnak Leart szánja, míg önmagának nagy szerényen a zseniális zeneszerző szerepét a Mozart és Salieri című Puskin egyfelvonásosból. „Az emberiségnek nyújtott összes adományért a tőke egészen keveset akar – azt, hogy egyszerű és világos szerepeket vállalva az élet nagy színházában, feledkezzünk meg magunkról. Egy végtelen happeninggéváltoztatva, miért ne tegyük hát az egész életet művészi alkotássá?[12]„
„A nemzeti progresszió erőinek hitvallása, hogy a politikának nem feladata válogatni a kor kulturális teljesítményei között”[13] – jelentette ki nem is olyan régen az MSZP egyik ideológiai dokumentuma. Csoda-e, hogy a színházi évadot áttekintő ÉvadNÉZŐ 2009-ben már ezt a címet viselte: Az elbizonytalanodás évada. – „Bárki által érezhetően rossz a hangulat a szakmában. Bizonytalannak, képlékenynek, ingoványosnak tűnik a jövő. A művészek, a kultúra területén dolgozók nap, mint nap tapasztalják, hogy leértékelődött a munkájuk, és így leértékelődtek ők maguk is. Hogy elhanyagolható, leépíthető luxusnak, nem feltétlen szükséges flikk-flakknak tartják, amit csinálnak. Miközben ők persze, próbálnak hinni benne, hogy létszükséglet a művészet… De óhatatlanul maguk is elbizonytalanodnak.” – ”Sem a közpénzt folyósító állam, sem a közpénzt felhasználó színházi intézményrendszer nem tart igényt a kulturális vagy esztétikai produkció minősítésére, sőt, mindketten tehertételnek érzik azt”[14]– panaszolta Koltai Tamás is, aki pedig legkeményebb védelmezője volt nálunk mindig a színházművészet függetlenségének.
A társadalomtudós
Gyula, aki művészként maga is alaposan megszenvedte ezt a dilemmát, megpróbálta pontosabban megfogalmazni, hogy miről van itt szó tulajdonképpen. Csakhogy, a szűken vett művészet területén ez már nem volt lehetséges. Hát, kénytelen volt hűtlennek lenni hozzá. A műfordítással szenvedélyesen tovább foglalkozott, persze. 1985-ben József Attila-díjat is kapott. Az irodalomtanítástól a hatvanas évek közepén átpártolt azonban mégis a szociológia tudományához, és a Szövetkezeti Kutató Intézettudományos munkatársa lett. Nem hűtlenségről volt szó, hanem arról a felismerésről, amelyet közös példaképünk, Csehov doktor úr fogalmazott meg a legjobban. – „Az új művészeti jelenségek az élet új formáinak hírnökei. Ezért olyan ellenszenvesek a maradi gondolkozásúak számára.”
Figyeljük csak meg! Nem egyszerűen maradi, vagy régimódi ízlésről, hanem gondolkodásról, vagyis világszemléletről, életről és halálról van ám itten szó. A doktor úr, aki szabad idejében a Dreyfus-ügy tárgyalásaira járt, érdemesnek tartotta feladni ezért a tétért a jól jövedelmező rendelőjét Moszkva központjában, és elmenni Szahalinra szociográfiát írni a szigeten berendezett liberális, minta-fegyenctelep pokláról, majd körorvosi állást vállalni Szerpuhovó járás zemsztvo-önkormányzatánál.
Vehetünk azonban egy közelebbi példát is, amely talán még közvetlenebb szerepet játszhatott Tellér döntésében. – Ifjúkorunk kétségkívül legtehetségesebb keleti politikusa, a személyi kultusz lebontásában halhatatlan érdemeket szerzett Szolzsenyicin kisregényének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának megjelenését személyesen engedélyező Nyikita Hruscsov eseteszintén példa értékű. – Bízva az általa megindított „olvadás” távlataiban, az 1960-as évek új képzőművész nemzedéke meghívta őt a Manyezs hatalmas csarnokában rendezett reprezentatív kiállításuk megtekintésére. – A pártfőtitkár végignézte a kiállítást, majd tanácsadói súgásának és a tulajdon, szocreál példákon nevelkedett „ízlésének” engedve, durva hangú vitába keveredett a művészcsoport vezetőjével, Erneszt Nyeizvesztnijjel. Ennek során tett kijelentéseinek aztán messze ható következményei lettek nem csak a művész pályáját, de a kulturális-, sőt társadalompolitika további alakulását illetően is.
Adjuk át a szót itt magának Nyeizvesztnijnek, aki ezt írja egy visszaemlékezésében: „A temetés után hamarosan felkeresett két férfi – az egyikük Szergej Hruscsov volt, akit korábban nem ismertem, a másik Mikojan fia, szintén Szergej, aki a barátom volt, és mellettem állt a legnehezebb napokban. Bejöttek, körülnéztek, és sokáig kerülgették a forró kását. Végül azt mondtam:
– Tudom, miért jöttek, beszéljenek!
– Eltalálta, Önt szeretnénk megbízni a síremlék elkészítésével.
– Rendben van, elvállalom, de csak azzal a feltétellel, ha szabad kezet kapok.
Amire Szergej Hruscsov azt felelte: ez természetes.
– Úgy gondolom, hogy egy művész nem lehet alábbvalóbb egy politikusnál. Ezért vállalom el a munkát. De önök miért gondolják úgy, hogy ezt nekem kell megcsinálni?
– Ez volt apám végakarata, felelte Szergej Hruscsov.[15]”
Nem álltam meg, hogy fel ne idézzem itt Gyula számára a legjobb Hruscsov életrajz szerzőjének, Roy Medvegyev történésznek a megjegyzését is ezzel kapcsolatban. – „Milyen iróniája a sorsnak! Hruscsov színészek, költők, akadémikusok, egyszóval értelmiségiek társaságában kapott végső nyughelyet, akikkel szemben oly sokszor volt igazságtalan, de akik manapság egyedül emlékeznek rá jó szívvel.[16]” Nagy a csábítás, hogy a magam részéről meg Aczél György esetét említsem, aki inkább megváltoztatta a Pozsonyi úton közlekedő trolibuszok útvonalát, csak hogy rossz alvó volta ellenére is, echte értelmiségi környezetben lakhasson. És megkockáztatom mégis a kérdést: vajon többet segített-e ez nekik (a költőknek és akadémikusoknak), mint a szovjet pártvezető minden intellektuális komplexustól mentes, parasztos őszintesége?
Kétségtelen, hogy történetünk idején, az 1960-as, ’70-es és ’80-as években nálunk más volt a helyzet. Kádár János, ha csak tehette, nem avatkozott bele közvetlenül a művészeti kérdésekbe. De nemcsak azért adta ezt „albérletbe” Aczél Györgynek, mert nem érezte annyira személyes, magánügyének, mint ahogyan azt, sajnos, a másik kezelte. Hanem főként azért, mert egyszerűen, nem tulajdonított igazából fontos politikai jelentőséget a művészeteknek, talán a színház kivételével. Ezzel aztán rászoktatta a művészeket arra, hogy a „kisgazda” sokszor bizony másodlagos frissességű, bizonytalan, sokszor eléggé igénytelen „ízlését” próbálják eltalálni. És ez volt még csak a kisebb baj. A nagyobb baj az lett, hogy rászoktatta a társadalmat és a politikát isa művészet társadalmi szerepének afféle elnéző lebecsülésére, amelyet a liberális kultúrapolitika aztán a „kultúra is áru” hamis tézisévé „fejlesztett” tovább. Mint igen szenzibilis és impulzív ember, Hruscsov viszont nyugdíjazása után is évekig töprengett, vívódott még a fiatal képzőművészekkel való híres találkozójának fiaskóján. És nem kétséges, hogy síremlékével üzenni akart utódainak, az utókornak. Fel akarta hívni figyelmüket a politika és a társadalom kapcsolatának erre a nyíltabb és őszintébb, kétségen kívül termékenyebb alternatívájára. Az utódok eddig semmit sem tudtak megvalósítani ebből. De nekünk vajon, miért ne sikerülhetne?
A humort félretéve, igen fontosnak tartom a strukturalista Saussure nevének említését a Tellérrel készült interjúban. Arra utal, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított a műfordító már a rendszerváltás idején is a művészet társadalomformáló hivatásának. – Annak az ostoba és cinikus álláspont leleplezésének, amely a tartalom és forma egymással való szembeállításával az utóbbitól megtagadja a művészet társadalmi szerepének, felelősségének a szolgálatát. Hruscsov és a hozzá hasonló botcsinálta esztéták meg kultúrapolitikusok „formalizmusnak” nevezték ezt, és minden haladó gondolat tagadását látták benne. Holott éppen a művészi forma iránt legigényesebb művészek voltak mindig legérzékenyebbek a társadalmi kérdések iránt! Már csak azért is, hogy ne billenjen el túlságosan az oroszok javára a mérleg, említsük meg itt a pártjából kizárt József Attilát, vagy Kassák Lajost, aki utolsó éveiben az óbudai Opitz cukrászdában oktatgatta a költészet, a politika és az élet titkaira kötetünk szerzőjét! – Így, együtt. Mert csak így lehet. Kassák ezt még egyszerűbben mondta. – „Uram, én egész életemben csak olyasmit csináltam, amihez kedvem volt.”
Ez jól érezhetően így van Tellér Gyula számára is. – Mert csak így érdemes. Az „igazi”, a legszemélyesebbnek érzett, a lehető legkifejezőbb forma által, a legpontosabban és a lehető legnagyobb művészi erővel megfogalmazott téma jelenthet csak mozgósító üzenetet a társadalom számára. Ezt minden igazi művész tudja pontosan. Valójában azonban, ehhez még igen sok minden szükségeltetik. Ennek az üzenetnek a pontos megfogalmazása és közvetítése mindenekelőtt nagy társadalom- és „embertudományi” felkészültséget igényel. A nyugati-európai és amerikai irodalom üzeneteinek a Nagyvilág, valamint az Európa Kiadóáltal lehetővé tett megismertetése azért vált szívügyévé a rendszerváltás nemzedékeinek, mert úgy éreztük: bár a „bársonyos” forradalom valójában a rendszer utóvédharcához kapcsolható, mindez az élet új formáinak, egy igazi rendszerváltás szellemi előkészítésének az eszközévé is válhat. Ezt az esélyt sajnos, nem tudtuk kihasználni igazán. Szemléletes kifejeződése volt ennek, hogy egy, a politikai szférában megkötött alku eredményeként, a Nemzeti Színház elfoglalásának kudarca után, még az újító erők javát maga köré gyűjtő kaposvári színház is csak egy belvárosi művész-színházban tudta „ideiglenesen” elbarikádozni magát.
A Szövetkezeti Kutató Intézet elsőleges feladata természetesen, nem a kultúrpolitikai csatározások kulisszatitkainak elemzése volt. Tellér mégis olyan sokat köszönhetett neki, hogy az Európa Kiadó után a második egyetemének tartotta. Itt értette meg, hogy bár gondolati muníció nélkül semmiféle lényegi változás nem képzelhető el, ez még mindig nem elég. Meg kell találni azokat a társadalmi erőket, amelyek számára élet és halál kérdése a változás, ezért még a bőrüket is hajlandók vásárra vinni érte! E nélkül csak írott malaszt, legfeljebb néhány művészeti díj és kinevezés lesz az egészből.
Az 1960-as évek végére Kádárék belátták, hogy a polgári-kispolgári rétegek mezőgazdasági többletteljesítménye nélkül nem tudják hatékonyan működtetni a rendszert. Ezért megnyíltak a magán-erőfeszítésen alapuló második gazdaság csatornái, amelyek révén az ebben a szférában érdekelt polgárság-kispolgárság vállalkozó kedvű része elkezdhette kézbe venni a sorsát.Az irodalmárból lett szociológus sok profi közgazdászt megelőzve ismerte fel, hogy ez a folyamat már meg is indult. – Hogy az ipari, a szolgáltató és a mezőgazdasági szövetkezetek vezető rétege a saját kezébe kaparintja a tulajdont, és az új rendszer hordozó-rétege lesz. 1977-ben, a Párizsi Magyar Füzetek első számában – Kovács János álnéven – nagy feltűnést keltő tanulmányokat jelentetett meg ennek a küzdelemnek a kibontakozásáról. A „rendszerváltókat” továbbra is jobban érdekelték azonban a politika felszínén zajló pártharcok.
Tellér Gyula 1994-ben már kandidátusi értekezést írt erről a témáról. Ennek sok gyakorlati következménye is lehetett volna. A rendszerváltás első dolga szerinte ugyanis az lett volna, hogy a spontán vagyonosodást folytatva, a magyar társadalom minél szélesebb középrétegét ellássa tulajdonnal és az ennek működtetéséhez szükséges tudással, szervezettséggel. Ez beindíthatott volna egy pezsgő piacgazdaságot, helyreállíthatta volna a társadalom morális és nemzeti tartását. Az új pártok azonban a saját belterjes, taktikai jelentőségű céljaikkal voltak elfoglalva. Előre látva, hogy mi lesz ennek a vége, a tudós szakított addigi pártjával, az SZDSZel is.
A kockadobás
A 2005-ös, kétkötetes esszékötet (A rendszerváltás rendszere. A történelem főutcáján.), amelynek írásaiban az útvesztésnek (- árulásnak?) okait és eredőit elemzi a szerző, akár az orosz rulett utolsó előtti tétjével is felér, ami azt illeti. A gyorsan átnyergelt káderek nagyhangú frázisai és az első bálozó „szegény leányok” képzelgései ellenére, a szerző világosan kimondta, hogy a „rendszerváltásnak” nevezett, a politikai, gazdasági és kulturális elit együttes erőfeszítéseit feltételező folyamat a valóságban az ellenérdekelt gazdasági és társadalmi erők kíméletlen élet-halál küzdelmét jelentette. – Hogy akár csak egy bizonytalan, rossz közérzetformájában, az elszegényedő társadalom is elkerülhetetlenül felismerte ezt, és alacsony gazdasági teljesítménnyel, a közösség- és nemzettudat, valamint az önszerveződésre való készség csökkenésével válaszolt. – Ráadásul, a választási kampányban tett ígéretek rendszeresen túlmentek a teljesíthetőség határán. A várakozásaiban csalódott társadalom és a vesztes pártok így hamar szembefordultak a győztesekkel, és kezdődött minden elölről. E közben a hatalmasra duzzadt államadósság kamatai és tőketörlesztései elvitték a nemzeti jövedelem intézményfenntartásra, gazdaságfejlesztésre és a polgárok gyarapodására szolgáló részének javát. Ez persze, a választási ígéretek teljesíthetetlenségét, a politikai mókuskerék további körforgását eredményezte. A rendszer így alapvetően erőforrás-felélő jellegű lett, képtelen a társadalom biológiai, anyagi, szellemi és erkölcsi újratermelésére.
Az okokról szólva, nem sokat köntörfalazott a szerző. Nyíltan kijelentette, hogy a rejtőzködő főszereplő a hitelezőkből, hitelminősítőkből, nemzetközi tőke-érdekvédelmi szervezetekből és hazai érdekképviselőikből álló „Befektető”, amely már a múlt század hetvenes éveitől fogva segített létrehozni a rendszerváltásnak ezt a rendszerét, és mindmáig a maga pénznyerő automatájaként igyekszik használni azt. A rendszer fűtőanyaga a véres verejtékkel létrehozott nemzeti teljesítmény mellett, a korábbi időkben felhalmozott nemzeti vagyon és az eddig még kiaknázatlan erőforrások. Ezek azonban kimerülőben vannak, és így a helyzet soká már nem tartható. A társadalom nagy része is kezdi felismerni ezt. Így a valóságos rendszerváltásban leginkább érdekelt és erre leginkább áldozni kész nemzeti oldal számára újra lehetőség nyílik a kitörésre, egy, a hazai erőkre támaszkodó polgárosodásra. – Egy új kockadobásra.
- Gondoltad-e akkor, tíz éve, hogy milyen nagy felelősséget jelent ez? – kérdeztem Tellér Gyulától Széphalmon a búcsúzáskor.
- Igen, válaszolta. Csakhogy, navigare necesse est. A politikában meg, különösen így van ez. Ha jól belegondolunk, nem is igen lehet másként. „Minden gondolat kockadobás”, írja Mallarmé. Hozzátette azonban: „Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent”. Szerintem, minden tettünkre érvényes ez. – Minden cselekedetünk kockadobás, és megjósolhatatlan következményekkel jár. A nagy számok törvénye alapján, ezek együtt azonban bizonyos valószínűség felé mutatnak, mégis. Az így kirajzolódó irány tehát, előre kiszámítható. Akkor pedig készülni lehet rá! – Lehetőleg jobban egy kicsit, mint ahogyan az legutóbb is történt. Nem lehet mindent a pártok szóvivőire és a „szabadúszók” rögtönzéseire bízni. Egyébként is, valahogyan kevés Montaigne, Shakespeare és Goethe növekszik most közöttük.
- Mitől van az szerinted, hogy a társadalom jelentős része szerint Orbán Viktor meg tudna valósítani egy valódirendszerváltást?
- A történelem előmunkásai személyiségének a jelentősége sokkal nagyobb, mint ahogyan azt nekünk tanították. – Minden ellenkező vélemény ellenére, Orbán személyiségében valahogyan benne van az alkotó értelmiségi is. Nemcsak politikus akar lenni, hanem kitartóan próbálja a nyilvánosság előtt is tisztázni a világról alkotott véleményét, és győzni akar az intellektuális vitákban is. Ő egy debattőr, és egy kicsit 19. századi politikus is.
- Igen, a világ nem a 20-ik században kezdődött, ültem fel én is a kedvenc vesszőparipámra. Az antik és a keresztény identitás nélkül nem maradhat meg ez az egész mai világ. Te például megírhattad volna-e a mi kis rendszerváltásunk „rendszerét” a világirodalom nagy „egyeteme” nélkül?
- A mai irodalmat már nem igen érdekli ez az egész.
- Mondok egy ellenpéldát! Alig negyed évszázada, 1991. október 15-én a magyar parlament nyílt vitát rendezett az igazságtétel kérdéséről. Ezen felszólalt Mécs Imre SZDSZ képviselő, és többek között, a következőket mondta: /…/ „Most már felszabadultunk, kinyílhattak az írók asztalfiókjai. Kinyíltak. Hány kézirat lappang bennük 1959-ből, amikor minket halálra ítéltek? Hol vannak a kéziratok? Hol vannak a magyar írók munkái? Hol van a magyar értelmiség produkciója? Hol vannak az ’Embertragédiák’? Hol vannak a ’Walesi bárdok’? De még egy Árva gólya sincsen, ugye? Ezek az igazán nagy bajok…”
- Igen? És hol van most Mécs Imre? Hány „Embertragédiát”, vagy Árva gólyát segített világra jönni a baloldali kormány liberális szívű kultuszminisztere? Ezek az igazán nagy bajok…
- A Tragédiát Arany is csak az után vette kézbe, mondom, hogy figyelmeztették: egy 48-as múlttal rendelkező, igen tevékeny képviselő a szerzője.
- Mit vársz te egy minisztertől? Az igazi kérdés az, hogy lehet-e ma egyáltalán szépirodalmat írni Montaigne és Shakespeare, Goethe és Madách hatalmas műveltsége, vagy a nélkül az elképesztő ismeret- és életanyag nélkül, amit te vetettél itt ki nekünk a kockán?
Ebben maradtunk, maradunk. Isten Veled, Gyula!
[2] Ld. Hans Christoph Binswanger tanulmányát: Geld und Magi, Murmann, Hambourg. 2010.
[3] Umbrecht Bernard: Faust és a kapitalista alkímia. http.:// magyardiplo.hu
[4] Vlagyimir Majakovszkij: ERRŐL. ERRŐL – DE MIRŐL?
[5] Kezdődik minden elölről: megszólal Orbán volt politikai tanácsadója. Kossuth Rádió. 2009.10.21. szerda. 10:46.
[6] Formai vizsgálatok a modern költészet területén. Jelenkor, 1959.
[7] Vl. I. Lenin. Poln. szobr. szocs. t. 38. sztr. 146.
[8] Nyikolaj Bergyajev: Önmegismerés. Európa. 2002. 298. old.
[9] Nyikolaj Bergyajev: Novoje szrednyevekovje. Moszkva. Fenyiksz. 1990. 24. old. (oroszul)
[10] Hamlet. (Arany János ford.)
[11] Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 1999. 41. old id. mű. 64. old.
[12] Viktor Pelevin: Számok. Európa. Budapest. 2005. 286-287. old.
[13]. A magyar szociáldemokrácia és a XXI. század kihívása. Az MSZP Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyaga. 23. old.
[14] Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház. Élet és Irodalom, 2009. január 16. 17. old.
[15] Vremja i mi. 41. szám. 180. old.
[16] Roy Medvegyev: Hruscsov. Laude Kiadó. 1989. 340. old.
