Laki László: „Valahol (ismét) utat vesztettünk,” avagy a magyar politikai úri-muri

(In memoriam Szekfű Gyula)

Az írás elkészültét jelentősen felgyorsította az a hír, miszerint az ország (és az Európai Unió) legszegényebb régióinak egyik településén „a falu jegyzője” kiszállván egy új és drága kocsiból előbb kérdőre vonta, majd „jobbágynak” titulálta, aztán a „pusztulj…” felszólítását nyomatékosítva az autóból kivett karóval alaposan elverte azt a helyi lakost, aki nyilvánosan fel merte vetni azt a kérdést, hogy a polgármester és a jegyző vajon nem a község fejlesztésére nyert közpénzek sajátos „átcsoportosításával” jutott hozzá azokhoz a luxusautókhoz, amelyeket aktuálisan használnak. Bár napjainkban már csak kevesen ütköznek meg azon, hogy a választott és kinevezett „közszolgák” a „törvények” fölé helyezve magukat – ők maguk a törvény – és a hatalom birtokában saját kényük-kedvük szerint használják fel a közpénzeket – úgy bánnak velük, mintha a sajátjuk lenne, és gyakran tagadják meg az ezekkel történő elszámolást – számunkra mégis szokatlan az eset. Ugyanis a 21. században igencsak meglepő még Magyarországon is egy falusi lakos társadalmi állását a feudális középkor rendi világát felidéző „jobbágy” státuszként azonosítani csak azért, mert hangosan a közpénzekkel való elszámolás kötelezettségére emlékeztetett: még akkor is, ha az illető szegény, esetleg tartósan közhasznú munkán tengeti életét, talán nem is túl iskolázott; netán elesett és a helyi előjáróságoknak kiszolgáltatott. Meglepő, hogy a „falu jegyzője” olyan magától értetődően hajtotta végre a jelzett középkori procedúrát a ”tiszteletlen” alattvalóval szemben: a hatalmi helyzetből történő kérdőre vonástól kezdve; az illető társadalmi státuszára való emlékeztetőn át („jobbágy”) – melyből még kérdezni sem lehet az urakat – egészen a nyilvános szóbeli („pusztulj”) meg­szégyenítésig, és „karós” fizikai büntetés helyszíni végrehajtásáig, mintha az a mai és európai Magyarország politikai-társadalmi-jogi-ideológiai-kulturális stb. viszony­rendszerében bevett és természetes eljárás lenne. És az igazán meglepő, hogy az eset kétséget kizáróan belesimult a magyar mindennapok szürke valóságába, hiszen annak nem lett (volt) hírértéke: mindössze néhány csatorna foglalkozott vele a „megvádolta, feljelentette, megverte, elütötte” stb. színes hírcsokrok egyikében; a megosztott, manipulált, gyűlölködő és fásult „közvélemény” – ha ezt annak lehet nevezni – rutinos közönnyel ment el mellette, továbbá politikai értéke-súlya sem lett (volt) neki. Ugyanis egy baloldali politikusként bemutatott személy a hírrel kapcsolatban csupán annyit jegyzett meg: „én nem ilyen embernek ismertem a jegyzőt”, mintegy jelezve, hogy számára (és nyilván pártja számára is) az ügy nem több két helyi lakos közti személyes és eseti csetepaténál, amely sajnálatosan eljutott a karó használatáig. (Talán a pofon is megtette volna a kívánt hatást, ha már a deres használata divatjamúlt.)

         Nos, ha mindezek hűen tükrözik a mai magyar valóságot, akkor joggal vetődik fel az a kérdés, hogy egy emberöltővel a rendszerváltás után milyen demokrácia és demokratikus kultúra alakult ki ott, ahol a helyi hatalom egyik képviselője nyers őszinteséggel nem csupán „jobbágy” jogállásúnak nevezi az egyik választót, hanem ténylegesen annak is tekinti és így is bánik (el) vele. Ahol a választópolgárt nyilvánosan megalázva emlékeztetik a társadalmi helyzetéhez „tartozó” közéleti-politikai mozgás­tere valós korlátaira és a hatalom feltétlen „tiszteletére”, és ahol az uralmon lévők ugyan folyton-folyvást „polgárosodásról” beszélnek, de a „magyar polgár” alatt enge­delmes alattvalót értenek. És persze kérdés, hogy mi lett a rendszerváltás további harcosan meghirdetett vízióiból, céljaiból, értékeiből – mert a „demokrácián” túl „jogállamtól”, „szólás-, szervezkedés-, gyülekezés- és sajtószabadságtól”, „többpárt­rendszertől” és „modern társadalom” megteremtésétől volt hangos az ország – melye­ket kivétel nélkül minden rendszerváltó párt magáénak vallott. Teljes egyetértésben harsogták, hogy nem akarnak többé egypárti rendszerben élni – és azt is, hogy „ruszkik haza!” –, a hatalmi ágak szétválasztását és a „Nyugathoz való csatlakozást” szorgal­mazták, vagy az „államilag ellenőrzött-manipulált információ” helyett az „információ szabadsága” mellett törtek lándzsát. Aztán a rendszerváltáskori fennkölt hangulat csitultával megtapasztalhatták a választópolgárok, hogy a hatalomba került és kormány­zati pozícióban egymást váltó jobb- és baloldali pártok kezdenek mást – olykor gyökeresen mást – érteni a „demokrácia”, a „jogállam” a „gyülekezés- és sajtó­szabadság”, a „többpártrendszer”, a „Nyugat” stb. alatt, mint a „bársonyos forradalom” idején, és ezeket saját ideológiáik és aktuális nyomulásaik függvényében is eltérő tartalommal kezdik megtölteni-működtetni. Például az alacsony bérek, a magas infláció, a tömeges munkanélküliség, a lecsúszás és a kiszolgáltatottság stb. szorításában vergődő munkásokkal és alkalmazottakkal már az ezredfordulón kirekesztő-megbélyegző módon bántak az éppen hatalmon lévők, ha szót emeltek, szervezkedtek-tüntettek érdekeik védelmében: ízlés szerint „kommunista bérenceknek”, a „kommunizmus visszasíróinak”, vagy a „demokrácia elárulóinak” titulálták őket. Ezeket később felváltották a „balliberális”, a „Soros-ügynök”, vagy a „hazaáruló” megnevezések, nyilvánvalóvá téve, hogy az uralmi rendszere kiépítésén munkálkodó jobboldal már kertelés nélkül ellenségnek tartja az érdekeikért kiállókat – pl.: egészségügyi-, rendvédelmi dolgozókat, tanárokat -, akiket hivatalosan is meg lehet hurcolni; ideértve lejáratásukat, gyalázásukat és az állásukból történő elbocsájtásukat. Aztán megélhették, hogy a Szabad Európa hírportál ismét működik, mely adónak a „Nyugati demokráciák” az 1950-80-as évtizedekben fontos szerepet szántak az egyoldalú és manipulált államszocialista tájékoztatás „ellensúlyozásában”. A rendszer­váltó pártok természetesen kivétel nélkül elítélték a kommunisták működtette propaganda-gépezet piszkos manipulációit és a pártállami hírmonopóliumot, mígnem a „piacgazdaság” kiépítése során a naivnak tűnő baloldaliak egyszerre arra ébredtek, hogy egy média-birodalmat és a kommunistákat is megszégyenítő propaganda-hálózatot birtokló jobboldallal kéne versenyezniük a politikai piacon. Persze nem elsősorban eme monopolhelyzetet „kiegyenlítendő” leheltek ismét életet a Nyugatiak a Szabad Európába, hanem mert a jobboldali kormány európai alapértékeket-intézményeket megkérdőjelezve, a „magyar hagyományoktól idegen” ideológiák, eszmék, törekvések, felfogások stb. hordozóiként, külső „felforgatóként” mutatja be médiájában a rendszerváltás utáni új „Nyugati szövetségeseket”. Rendszeresen és rutinosan a „magyarok elleni összeesküvések” központjaként jelöli meg Brüsszelt, ellenségként a „brüsszeli bürokratákat” és többnyire lekezelően-pocskondiázva tálalja a Nyugati szövetség számos gazdasági, katonai vagy politikai döntését, amelyeket-hogy-hogy nem – ő maga is rendre megszavaz. Vagy e médiából értesülhetett a nép a „demokrácia” – most jobboldali – színeváltozásáról: mert a proletárdiktatúra viszonyai közti” „szocialista demokráciát” röhejes képzavarnak minősítő korabeli-mai rendszer­váltó Fidesz, később a „nyugati demokráciától” is hasonlóképpen elhatárolódva, az „illiberális demokrácia” kiépítését határozta el, mint amely a „magyar hagyományok­nak” leginkább megfelel. Mintául a két világháború közti Horthy-korszak politikai-társadalmi berendezkedése, „keresztény, nemzeti” ideológiája stb. szolgált, amelyet ugyan szintén röhejes képzavar lenne „demokráciaként” felmutatni, de, amelyet a Fidesz, mint általa kezdettől (1989) képviselt és megvalósítandó rendszerváltó értéket és berendezkedést vállalt fel a kétharmados túlgyőzelmet követően. Ezzel az ország értésére adta, hogy az „illiberális demokráciának” nevezett uralmi rendszere kialakítá­sával a rendszerváltást befejezettnek is tekinti, hiszen számára ez volt annak „igazi” célja. Mindent egybevéve a vázoltakkal remélhetően sikerült érzékeltetnünk, hogy a legutóbbi rendszerváltásunk politikai-társadalmi víziói és ígérvényei, illetve a magyar valóság reálfolyamatai közti eltérés az elmúlt évtizedekben szakadékszerű különbséggé szélesedett-mélyült.

         Mint az írás címe is utal rá, e kérdéskörrel a magyar történelemben korábban már mások is szembesültek, és saját koruk társadalmi állapotát, mozgásirányait és kihívásait számba véve hangos töprengéseikbe megkíséreltek másokat is bevonni. Szekfű Gyula „Valahol utat vesztettünk” tanulmánya nyolcvan éve, 1943-44 fordulóján több részletben jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, mely címet Adytól kölcsönözte, mert úgy találta, hogy e költői kép röviden és találóan ragadja meg a problémát. Így már a századelőn találjuk magunkat, amikor a kiegyezés utáni évtizedek polgárosuló miliőjében felnövekvő fiatal generációk egyidejűleg egy középkorian rendies Magyarország valóságát is megtapasztalhatták. Miközben polgári értékeket vallva, polgári identitásuk megerősítésén és polgári intézmények kialakításán munkálkodtak, és a Nyugat irányába tájékozódtak, addig nagyon is számolniuk kellett a „magyar ugar” rendies világának szereplőivel, intézményeivel – gróf, dzsentri, zsellér, cseléd, nagy­birtok, vármegye, főispán stb. – továbbá hatalmi és függőségi viszonyaival. Így a 19-20. század fordulójának emancipálódó nemzedékei is firtatni kezdték, hogy mi történt a reformkor látványos akaródzásaival, hangzatos ígérvényeivel és tényleges elhatáro­zásaival a feudalizmus „megszüntetését” illetően. Szekfű követi őket időben, és saját korához (Horthy-korszak) képest száz esztendőt visszaugorva a történész alaposságá­val felidézi a reformkor lázas útkeresésének időszakát, amikor a magyar politikai élet minden szereplője is egyetértett abban, hogy az ország „elmaradott” állapota tarthatat­lan, azon változtatni kell. Olyannyira egyetértésre jutottak, hogy az 1848-as törvényeket viharos lelkesedéssel – amelyben a forradalmak is szerepet játszottak – fogadták el: ez a „dicső ősi múlt”, vagyis a magyar rendiség felszámolását jelentette, melyet Széchenyi és Kossuth is egyként, „feudalizmusnak nevezett és halálra ítélt”. A hűbériség: a „kötelezettség nélküli földesúr” és a minden tekintetben alávetett „jobbágy” viszonyrendszerének a megszüntetésével, a jogegyelőségük, „az emberi méltóságnak származásra tekintet nélküli megbecsülése” kimondásával „véget ért” ugyan, de ez csak kinyilatkoztatás szintjén. Így a reformkor politikusai közül sokan – például báró Eötvös József és barátai, akiket ellenfeleik centralistáknak neveztek – nem elégedtek meg annak hangoztatásával, hogy „hazánk nem maradhat jelen helyzetében…” (1846), sőt a „feudalizmus megszüntetésének” kodifikálásával sem, mert tisztában voltak vele, hogy az ennek a felváltását célzó polgári világ kiépülése-kiépítése gyökeres megújulást követel az élet minden területén. Csengery Antal „nemesúr” például meg volt győződve, hogy a rendiséget „…a szabad községek rendszerével lehet legbiztosabban megszüntetni”, vagyis az új, egységes és „szabad magyar nemzet” nem máson, mint „…parasztközségek ezreinek és néhány száz városnak független önkormányzatán…” nyugodva. Ez a nemesi vármegye helyét és szerepét is „átszabná”, hiszen, ha az a községek ügyeivel foglalkozik, akkor a megyegyűlés tagjait is a községeknek kell megválasztania-küldenie, következésképen ezzel a vármegyét kivonná az azt addig uraló és a főispánt adó helyi nemesi családok befolyási köréből. Vagy Lukács Móric a gazdag földbirtokos, aki az „emberi szabadságjogok” minél szélesebb körű és hatékonyabb alkalmazását szorgalmazta, ismerve és tapasztalva az „egyesülési szabadság” társadalomszervező erejét – az 1830-40-es évek hazánkban az egyesületek alapítása jegyében teltek – úgy gondolta, hogy az „egyesülési jog” az arisztokrácián, a polgárságon és a parasztságon túl a munkásságot is megilleti. Persze nem valaminő „emberszeretet” okán, hanem mert nekik is joguk van ebben az új „magyar nemzetben” szervezkedni, egyesületeket-pártokat alakítani és politizálni, érdekeiket megjeleníteni és érvényesíteni a tőkésekkel szemben. Vagyis pontosan felmérték, hogy a földesúr-jobbágy hordozta hűbéri viszonyok helyén kialakítandó polgári világ egyfelől merőben új intézményeket, társadalmi viszonyokat, mentalitásokat, közigazgatást, politikai berendezkedést, kultúrát stb. igényel, mert ezeknek a „dicső magyar múltban” nincsenek előzményei, viszont kipróbált-életképes Nyugati mintákat lehet találni, melyeket nem szégyen átvenni. Másfelől tisztában voltak azzal is, hogy az új intézményeket csak öntudatos, gondolkozó, szövetkező, együttműködő, iskolázott, az érdekeiket megfogalmazni és képviselni tudó stb. emberek – parasztok, vállalkozók, tisztviselők, tanítók, munkások – képesek hatékonyan működtetni, mert ez szolgálja a „haza javát”, hiszen a jelzett változások célja az „elmaradottság” meghaladása és egy szabad-versenyképes európai Magyarország kiépítése (volt). Továbbá szerették volna elkerülni, hogy a nemzet ismét egy rendiesen „atyáskodó”, a „haza felett gyámkodó”, a „népéről gondoskodó”, a „közjót” és a „nemzeti érdeket” kisajátító politikai berendezkedés, rezsim vagy kiváltságos csoport, netán küldetéstudatos vezér uralma alá kerüljön, és az ő aktuális hatalmi nyomulásaiktól, kegyeiktől, jó-, vagy rosszindulatuk­tól stb. függjön, hogy éppen mi a „demokrácia” és milyen a választási rendszer; ki alapíthat egyesületet és működtethet alapítványt, vagy ki sztrájkolhat és ki nem. Szóval: jogállamban gondolkodtak.

         És mit ád a mindenható: évtizedekkel később a kortársak megállapíthatták, hogy a 48-as törvények jó része „papíron maradt”. Például „…jogegyenlőség főúri, köznemesi, jobbágyi osztályok közt, társadalmi téren inkább csak névlegesen valósult meg, rendek nincsenek többé, de mágnás, dzsentri és pór, azaz kisgazda és zsellér továbbra is külön egyéniségek, melyeket az általános magyarság többé-kevésbé tudatos érzésén kívül alig köt össze valami” – írja Szekfű a „Három nemzedék és-ben”. Aztán a „haza és haladás” programja, amely a reformkorban a polgárosodás irányába kereste a „nemzet” kiútját az „elmaradottságból”, időközben dzsentri fordulatot vett, „…amíg a köznemesség néhány évtizeddel korábban lelkesedik a „nemzeti” és a „polgári” összekapcsolódásért, politikai programjában ez az alaphang, addig a század utolsó évtizedeiben felfogásában a „nemzeti érdek” és a polgárosulás egymással szembe kerül. E felfogásban ötvöződik egybe, vagy legalábbis kerül egymás mellé az idegenellenes, függetlenségi nemzeti tradíció és a friss polgárosulással szembeni ellenvetés: ez a polgárság nem magyar, nem nemzeti jellegű, hanem idegen.” – foglalja össze a problémát Glatz Ferenc a polgári fejlődésről írt egyik tanulmányában. Ezzel – mint ma már tudjuk – el is kezdődött az ifjú „magyar polgárság” vesszőfutása. Ugyanis a Monarchia „idegen szívű” új rétegeiből – vállalkozók, kereskedők, gyárosok, tiszt­viselők, mérnökök, tanítók-tanárok, művészek, írók stb. – a Horthy korszak az 1918-19-es forradalmakért felelős bűnbakot kreált; majd az anschlusst követően már üldözhető és vagyonából kiforgatható páriák lettek, hogy aztán e rövid, sikertelen és torzóban maradt pályafutását az orosz típusú kommunista berendezkedést követően, mint „osztályidegen”, a társadalomból egy tollvonással kiiktatható „ellenség” fejezze be.

         A vármegyét illetően nemhogy maradtak a régiben az általa megjelenített uralmi-közigazgatási állapotok, de az új élettel telt meg a dzsentri helyfoglalását követően; így hatvan év múltán Ady nemzedéke ismét – „Fölszállott a páva a vármegye-házra…” – az önmagát túlélt rendiség megtestesítőjének tekintve harcolt pusztulásáért. És hát itt a kiegyezés utáni parlamentáris rendszer. Vannak pártok, de ezek nem az alakuló polgári társadalom új osztályai-rétegei – polgárság, parasztság, munkásság – érdekeinek átpolitizálására és parlamenti képviselete mentén szerveződtek, hanem a kiegyezéshez való „támogató” vagy „bíráló” viszony alapján; ebben csak századfordulón kezdődtek változások. Választások is vannak, de a végeredmény előre tudható volt a kevéske választó etetése-itatása, a nyílt szavazás intézménye, a választókerületek határainak manipulálása, vagy a választási svindlik „törvényessé” szelídítése okán. Ez évtizedeken át biztosította a kormánypárt parlamenti többségét, és egyben lehetőséget adott a képviselői helyek bizalmi embereknek történő adományozására, akik aztán vakon engedelmeskedtek a pártvezérnek. A kortársak ezért „mamelukoknak” hívták őket, hiszen jól láthatóan megfogadták a párt elnökének (Podmaniczky Frigyes) az intelmeit, amely így hangzott: „Fiaim nektek szavaznotok kell, és nem szabad gondolkodnotok. A gondolkodás árt nektek, és a nemzet sem fog hasznot húzni belőle.” – idézi Bryan Cartledge a „Megmaradni” című művében. Mindenesetre egy sajátos politikai klientúrarendszer szerveződésének lehetünk tanúi, ahol személyi függőség alakul ki a pártvezér és a képviselő közt. Az előbbi egy biztosan nyerhető, jól fizető és nagy presztízzsel bíró képviselői állást adományoz a „mamelukoknak” – kiegészítve a képviselői befolyás gazdasági célú felhasználásával és akár a korrupciós „mellékkereset” jogkövetkezmény nélküli „elsikálásával” – cserébe személyes hűséget követel, és politikájának gondolkodás nélküli kiszolgálását.

         Nos, az bizton állítható, hogy a kiegyezés utáni polgári átalakulás ebben a formában messze elmaradt a reformkor nemesi kiválóságainak elképzeléseitől-törekvéseitől, hiszen a feudális „elmaradottság” helyébe képtelen volt egy demokra­tikusan szerveződő, integrált polgári társadalom, versenyképes gazdaság; vagyis „egységes, szabad magyar nemzet” irányába mozgó berendezkedést állítani. Jól láthatóan ebben – sok más mellett – az intézményi és az emberi tényezők-feltételek sajátos szerveződése is közrejátszott, amennyiben a politikai monopolhelyzetét visszaszerző nemesség érdekeinek megfelelően a polgári intézményeket „rendiesítette”, az emberi tényezőket pedig „jobbágyosította”. Ez utóbbi kapcsán megjegyeznénk, hogy a kortársak megbélyegző elnevezése („mameluk”) a kormánypárti képviselőkre, akár a politikai ellenfelek irigy gonoszkodásának is betudható lenne. Az azonban már elgondolkodtató, hogy a saját pártjuk elnöke sem tartotta őket többre semmirekellő, lecserélhető, kiszolgáló személyzetnél, akik pénzért-kiváltságért-rangért-hatalomért stb. vállalják a megalázó „kliens-jobbágy” szerepét, méghozzá úgy, hogy gondolkodás nélküli „pártkatonaként” önként felvállaltak mindent: kockáztatva akár emberi méltó­ságukat és/vagy szakmai hitelességüket is. És ezen a ponton a demokrácia, a „többpárt­rendszer”, az „egyesülési- és sajtószabadság stb. már nem intézményi vagy jogi kérdés…

*                *                *

         2021-et írunk, amikor is a jobboldali „pártunk és kormányunk” nem tudván-akarván kezelni a meglóduló inflációt, amely a kenyér, a krumpli, a tej, a hús, a zöldségek vagy étolaj árát néhány év alatt az egekbe röpítette, radikális lépésre szánta el magát: befagyasztotta az általa „alapélelmiszereknek” minősített termékek árát. Erre a kormányok többnyire csak vészhelyzetben szánják rá magukat, mint ahogy arra is, hogy e termékek listájának kiszögezésére kötelezzék az üzleteket, kilátásba helyezve elmulasztásuk szigorú szankcionálását, jelezve: a kormány „ura a helyzetnek”, még ha csupán ezen a szinten is. E jegyzékre a liszt vagy az étolaj mellé a „csirke far-hát” is felkerült, hivatalosan is rögzítve a „csirke far-hátnak” a „magyar nemzet” élelmezésében betöltött fontosságát, és egyben utalva arra az életminőségbeli áttörésre, amellyel az új rendszer 1989 óta meghaladta az „átkosbeli”, és amellyel a jobboldali kormány 2010 óta a Gyurcsány-időszak produkálta „szégyenletes” állapotokat.

         A hosszú ideje politikai-gazdasági monopolhelyzetben lévő jobboldal azonban nem csupán kinyilvánította, hogy megvédi uralmi teljesítményének eme gyöngyszemét, hanem – tőle szokatlan módon – hajlandónak mutatkozott ezen állapotokat a reál­folyamatokkal összefüggésben vizsgálni. Például beismerte, hogy az inflációt nem képes megfékezni, de nem azért, mert válság van – melyet politikai ellenfelei „hazug” módon híresztelnek – hanem mert csak „begyűrűződő” válság van, ami smafu, mert „dübörög” a gazdaság. Meg hát nem is szándékozik kordában tartani azt, mert egy „nemzetéről gondoskodó kormány” nem hagyja el a gyorsuló infláció okán bajba jutott népét, így nem hoz megszorító intézkedéseket; ellenkezőleg „segíti” a rászorulókat. Ő maga hozta szóba, hogy a „nemzet” jelentős hányada azért él a „csirke far-hát” fogyasztásával kifejezhető életnívón, mert alacsonyak a keresetek vagy a nyugdíjak – jóllehet kormányzása alatt ezek szédületes mértékben nőttek –, ami véleménye szerint (is) „tűrhetetlen”. Szóval a kormány odáig is elment, hogy szolidaritásáról biztosította a „tűrhetetlen” megélhetési helyzetbe került társadalmi-foglalkozási csoportok azon körét, amelyeket erre „érdemesnek” tartott – tehát nem mindenkit – és „atyai gondos­kodását” kifejezendő azonnali beavatkozásra szánta el magát. Egyes csoportokat (pl.: fiatalok) „felmentettek” az adózás kötelezettsége alól, mások adóvisszatérítésben részesültek, megint mások egyösszegű jutalmat kaptak, vagy megemelték a fizetésüket, illetve kilátásba helyezték a bérek és fizetések következő évi növelését, és hát a nyugdíjasok „szomorú” állapota is szóba került. Bár a pedagógusok is a kedvezményezettek közé sorolódtak – a kormány elismerte követeléseik bizonyos körének (pl. alacsony keresetek) jogosságát – azonban ez a hatalmi gesztus elégtelen­nek bizonyult a két fél közti hosszú konfliktus feloldására. Ettől eltérően a kedvezmé­nyezettek más csoportjainak tartózkodó-ellenálló magatartásától nem kellett tartania a kormánynak; ismerve politikai-megélhetési kiszolgáltatottságuk mértékét, és az ezektől aligha függetleníthető érdekmegjelenítő-képességét. Vagyis tudható volt, hogy szerte e hazában nincs olyan társadalmi-foglalkozási csoport, amelynek „polgári önérzetét” sértené, ha jobboldali kormánya „kegyosztói” szerepben leereszkedik hozzá, hiszen foglalkoztatása, bére, fizetése, adója, nyugdíja stb. eddig is a hatalom „bölcs belátásán” múlt. Röviden: minden adományt el kell fogadni, ha már a politikus urak adományozó kedvükben vannak. Jóllehet az ország gazdasági helyzetét mérlegelve a kormány jó ideig nem látta megalapozottnak a korábban „eltörölt” 13. havi nyugdíj egyösszegű „visszaadását”, néhány hónap elteltével aztán „rádöbbent” – melyben a közvélemény-kutatások bizonytalan győzelmi kilátásai is szerepet játszottak – hogy „nehéz időkben” nem hagyja magára „nyugdíjas honfitársait”, szemben a balliberális Gyurcsány-félékkel, akik annak idején éppen az ország gyorsan romló gazdasági állapotára hivatkozva „gonoszul” elvették.

         Ahhoz, hogy megértsük e megfontolások sorozatát, továbbá a történések jobboldali mitikus olvasatát, fel kell idéznünk az ezredforduló első évtizede végének prózai valóságát, miszerint a rendszerváltás megpróbáltatásaiból – melynek léptékkel több lett a „vesztese”, mint a „nyertese” – éppen fellélegző lakosság most egy pénzügyi-gazdasági világválság hazai pusztításaival volt kénytelen szembesülni. Ez a szegény és elmaradott Magyarországon – már az Unió tagjaként – újabb gazdasági visszaesést, tömeges és tartós munkanélküliséget, magas inflációt, az eladósodottak számának megugrását, elszegényedést és lecsúszást stb. idézett elő, felszínre hozva és kiélezve az addig is megoldatlan és lappangó társadalmi feszültségeket. A frusztrált, kiszolgáltatott és ingerült lakosság így a 2010-es országgyűlési választásokon tette, amit addig is tett, és a demokráciára szabott választási rendszer szabályai szerint leváltotta az addig kormányon lévő pártokat és az ellenzékben lévőket juttatta hatalomba. Ez aktuálisan a balliberálisok vereségét és a jobboldal győzelmét jelentette, és e győzelem kétharmados arányának sem volt különös jelentősége, hiszen egy fél­perifériás válságtársadalomban ilyen arány normális választási reakciónak minősíthető, mint ahogy erre korábban (1994) már volt példa, csak éppen fordítva. A kormányra került jobboldal azonban most nem egyszerűen tette a dolgát, mint ez még egy kvázi-demokratikus váltógazdaságban is szokásos, hanem ürügyül használva törvényes (túl)győzelmét önmagát a „történelmi magyar nemzet” egyedüli örökösének nevezte ki, mely „politikai küldetésre” hivatkozva – persze minden törvényes alapot nélkülözve – megkezdte jobboldali uralmi rendszere kiépítését. Vagyis felelevenítette a rendi-rendies jobboldal azon fikcióját, miszerint ő a „nemzet”, a „magyar nemzet”, így ő a „nemzeti érdek” egyedüli letéteményese – minden más párt, ideológia, berendezkedés, érték stb. „idegen”, „magyartalan”, mi több, „idegen érdekeket” szolgál – ami feljogosítja őt arra, hogy a társadalom egészét ellenőrzése alá vonja, és a választási rendszertől, a bíróságoktól kezdve az irodalmon, a színjátszáson és a zenén át, egészen a kéménysöprésig és a meteorológiai szolgálatig saját „keresztény  nemzeti” képére alakítsa. Ez messze több, mint „rendteremtésre” törekvés egy elégedetlenkedő társadalomban, vagy a lakosság jobboldali „áthangolásának” szándéka, ugyanis ez megegyezik azzal a hazánkban már ismert eljárással, melyet a társadalom államosí­tásának neveznek: most egy jobboldali pártállam kialakítása, amely az uralmon lévők politikai, gazdasági, közigazgatási, törvénykezési, ideológiai, információs stb. mono­polhelyzetén nyugszik. Ebben a formációban a hatalom mintegy természetes módon elvárja a polgárnak nevezett alattvalótól a rendszerhez illő gondolkodást, munkát és viselkedést, azt, hogy tisztában legyen társadalmi státusza politikai illetékességének határaival, mert itt a rend engedelmességet jelent. Ugyanis „a politika a politikusoké”, akik meghatározzák a rendet. És akik ezt nem értik, vagy nem akarják megérteni, hanem elégedetlenkednek, szervezkednek-ellenállnak érdekeik védelmében, azokat a hatalomnak joga-kötelessége a „nemzet” nevében „kiszűrni-levadászni” – pl.: figyel­meztetni, fenyegetni, ócsárolni, sőt állásából elbocsájtani – mint azt a kórházi és rendvédelmi dolgozókkal, szakemberekkel, tudósokkal, civilekkel, tanárokkal stb. tették-teszik.

         A jelzett „rendteremtéssel” egyidejűleg a jobboldal az előző, általa „nemzetiet­lennek” bélyegzett szociálliberális kormányt kínálta fel bűnbaknak, amely „felelős” a tömeges elbocsátásokért, a romló gazdasági-társadalmi állapotokért – egyáltalán a válságért –, és persze a külföldi tőkét (multi), amelyet csak a „profit” érdekel, hiszen a „magyar emberek kiszipolyozásából” él. A válság elhúzódásával aztán bővült a hazai bajokért-gondokért okolható, azokkal valamiféle „összeesküvés” szintjén kapcsolatba hozható „idegenszívűek” köre, – a balliberálisok és Gyurcsány után a listára kerültek a bankok és bankárok a Nemzetközi Valutaalap, Soros György, különféle alapítványok, migránsok, a brüsszeli bürokraták, a Néppárt stb. – tájékoztatva a párthívek és támogatók népes táborát az éppen aktuális „ellenségről”, mellyel a párt(vezér) „nemzetvédő” harcát vívja.

         Időközben, – ahogy az a válságokat követően lenni szokott – normalizálódott a helyzet és a gazdaság is visszatért a szokásos üzemmódba. Mi több, a gazdaság nem csupán újjáépült, de – és láss csodát – a korábban gyalázott, kiátkozott és megadóztatott „profithajszoló” multikból a jobboldali kormány „stratégiai partnerévé” előléptetett nemzetközi tőke jóvoltából – soha nem látott módon „dübörögni” kezdett: ami a nemzeti kormány hozzáértésén túl a „jobboldali közgazdaságtan” művelőinek is köszönhető volt. Továbbá a rezsi ügy is megoldódott, a bérek-fizetések és nyugdíjak „dinamikusan” növekedtek, olyannyira, hogy néhány hatalmasság komoly képpel ismét felelevenítette a Nyugat (Ausztria) „utolérésének” vízióját – vélhetően ezt családja és barátai anyagi lehetőségeire, hosszabb tengeri-tengerparti pihenéseik tapasztalataira alapozva. A tömeges és tartós munkanélküliség „felszámolása” szintén sikertörténet lett, mivel a foglalkoztatottság oly magas szintjét „mérték”, hogy hivatalosan is felidézték az államszocializmusbeli „teljes foglalkoztatottság” kísértetét – jótékony homályban hagyva, hogy e teljesítményhez több mint félmillió magyarnak külföldön kellett munkát vállalnia. Meg hát a közmunkások és regisztrálatlanok is hivatalosan foglalkoztatottnak tekinthetők. A migráció kérdését hasonlóképpen „siker­rel” oldotta meg a kormány. Amíg a lelkes párthívek a háború elől menekülő „migráncsok” gyűlöletén, „idegenek” feljelentésén stb. keresztül élhették át a közvetlen politizálás jobboldali izgalmait, addig a nagyvállalkozók meg a gazdasági „migránsok” tízezreinek kiadott munkavállalási engedélyeket könyvelhették el sikernek – így pótolva az időközben Nyugatra távozott magyarokat olcsó és engedelmes idegenekkel. Vagy az a képtelenség is jópofa képzavarra szépült, hogy miközben a kormány olcsó és kollektív érdekmegjelenítő eszközeitől megfosztott (pl. szervezkedés, sztrájkolás ellehetetlenítése) munkaerővel gondolta vonzóvá tenni az országot a külső befektetők számára és a hazai vállalkozók előnyére, addig ugyanezt az olcsó és általa kiszolgáltatott munkaerőt győzködi, hogy a választásokon szavazzon rá, mert a jobboldali pártok a „magyar polgárok” jólétéért és bérei növekedéséért „harcolnak”. (A „kettős-harc” ezen formáját még az ötvenes évek kommunista agitátorai is megirigyelhették volna.)

         Szóval, amikor már minden rendben lévőnek tűnt, és a gazdaság „dübörögve”, a nép pedig „lecsendesítve” haladt a jobboldal által kijelölt úton, akkor váratlanul „országrontó összeesküvések” rázták meg e félkész uralmi műremeket. Jött a kovid-járvány, amely tömegesen szedte áldozatait – az országban is –. és amely évekre felborította a lakosság normális élet- és munkarendjét, itthon súlyos zavarokat  okozva a turizmus, a vendéglátás, az üdülés vagy a kultúra területén, továbbá nemzetközileg is alaposan felbolygatva a beszállítói hálózatok és piacok normális működését. Közben felgyorsult az élelmiszerárak növekedése, majd az energiaárak is megugrottak, és mindezeket „betetőzte” az orosz-ukrán háború, amely azon túl, hogy kiélezte az aktuális gazdasági-társadalmi problémákat, még további lefojtott konfliktusokat is életre keltett. Röviden; jött a szinte évtizedes rendszerességgel visszatérő válság – gazdasági visszaeséssel, inflációval, elbocsájtásokkal, csődhullámmal, a forint romlásával stb. – láthatóvá téve a „csirke-far-háttal” mért szegénység nemzeti lefedettségét. A kormány most attól tartva, hogy a társadalom gyorsan romló, egyre ingerültebb és kaotikusabb viszonyrendszerében az elkeseredett és bűnbakot kereső lakosság a 2022-es választásokon csakúgy elbánik vele is, mint az előző válság idején a balliberálisokkal tette – vagyis elűzheti a hatalmi-erőförrásbeli húsosfazéktól – szavazatvevő „nagy népi osztogatásba” kezdett. Ha a rendszerváltás utáni választások tapasztalataiból tudható volt, hogy néhány kiló krumpli, liszt, száraztészta és pár konzerv, netán némi használt ruha osztogatása befolyásolja a választói „meggyőződést”, akkor az adóvisszatérítés, a közmunkák ígérete, vagy a 13. havi nyugdíj „visszaépítése” ezeknél léptékekkel nagyobb mozgósító erővel bír a voksolást illetően.

         És mindezek „hiteles és közérthető” elmeséléséhez adott volt a keret, „hogy mindenki megértse”. Eszerint az országot „szegénységbe” taszító balliberálisokon „győztes és sikeres országépítő” Orbán Viktor e nehéz gazdasági helyzetben nem hagyja magára „népét”, és nemhogy „megszorítana-elvenne”, ellenkezőleg ad; a dolgozókon béremeléssel, adó visszatérítéssel stb. „segít”, a nyugdíjasoknak meg visszaadja a 13. havi nyugdíjat, amit a „sátáni” Gyurcsány-félék galádul elvettek. Miután a képi elbeszélésre az előző évtizedben nagy gondot fordított a jobboldali „rábeszélő gép”, melyben Gyurcsány Ferencet, mint a „nemzetrontó” balliberálisok megtestesítőjét ábrázolták, így e figura képregény változatának – lásd plakátháború – ismételt csatasorba állítása szintén sikerrel kecsegtetett. Annál is inkább, mert ez az „ördögi” figura alakot váltott és Karácsony Gergely, illetve Márki-Zay Péter képében akarna visszatérni a hatalomba, amit az „igaz magyaroknak” meg kell akadályozni, hiszen Orbán Viktor egy másik plakáton azt „üzente”, hogy „előre menjünk, ne hátra”. Meg hát a „gonoszról” tudható, hogy ismét „lepaktálhat” az oroszokkal – mint a szovjet időkben tette –, aztán a magyarokat újra „belekeverné” az orosz háborúba – mint ezt  Horthyék tették –, szemben a jobboldallal, amely „békét, biztonságot és olcsó rezsit akar-biztosít a „baráti” orosz gázra-olajra alapozva.

         Jóllehet, a szavazatvevő osztogatásról pontosan tudható volt, hogy ez felpörgeti az inflációt, rontja a forint pozícióit, és elodázva a megszorító intézkedéseket időben elnyújtja és egyben mélyíti a válságot – főként, ha a „nemzetközi helyzet fokozódik” és a hazai gazdaság is alulteljesít – mégis így döntött a kormány. Tette és tehette ezt, mert magabiztos volt a dolgában. Ugyanis tudta – mint mindenki az országban –, hogy a választások, a győzelmek és a vereségek csupán a pártokról szólnak – már ha vannak –, azok a lakosság (polgárok, magyarok stb.) számára szinte tét nélküliek, hiszen az ország és népe jól láthatóan válságról válságra sodródik, függetlenül aktuális kormánya jobb- vagy baloldali öndefiniciójától. Ily módon a jobboldali szavazatvétellel egybe­kötött infláció-hizlaló és szegénységnövelő „nagy népi osztogatás” nem felelőtlen hatalmi manipuláció („parasztvakítás”), hanem a párt és klientúrája érdekében hozott racionális döntés. Másként: ez egy politikai beruházás, melynek hatalmi-gazdasági előnyei a győztes pártot illetik, hátrányait pedig így is, úgy is a „nép”, a manipulálva szeretett nemzet” fogja „megfizetni”. Innen nézve a jobboldal kínálta választási program sem „Gyurcsányi hazug ígérvény” vagy cinikus propaganda: ha tömegeket vonzott az a plakátokon közérthetően megfogalmazott „jövőkép”, miszerint az eddigi „sikereket” követve „előre menjünk, ne hátra”, akkor mi okunk lenne kételkedni annak megalapo­zottságában, hogy a „nemzet” boldogulásának útja a „csirke far-hát” irányába mutat „előre”. Még akkor is, ha a „csirke far-hát” köztudottan a csirke hátsó felén található és a farnál véget is ér – mely élethelyzettel a honfitáraink jelentős hányada már megismerkedett –, de ha a jobboldal „vezére” szerint a többieknek is erre van „előre”, akkor a „nemzet” akár kétharmados felhatalmazással megerősítve követi őt az általa kijelölt úton. Mint szó volt róla, e történetet a „magyar mítoszban” úgy jelenítik meg, hogy a „népéről gondoskodó” jobboldali kormányt a „hálás nemzet” kétharmaddal megerősítette hivatalában, míg a nyers magyar realitás szerint nem történt más, mint a rendszerváltás után kialakult válságtársadalomban egy politikai-gazdasági monopol­helyzetben lévő korrumpáló párt és az általa korrumpált „népe” – sok más mellett kiszolgáltatva; érdekmegjelenítés, szervezetek, pártok, alternatívák stb. hiányában – adott körülmények között a választási fülkében egymásra talált. Így működne az „illiberális demokrácia”…? avagy így néz ki a magyar „nyomorultak” szabad és titkos választása a 21.századi Magyarországon?

         Nos, e „választások” következményei magukért beszélnek: 2023-ra 25 százalékra hízott az infláció, melynél magasabbat békeidőben és a rendszerváltást kivéve csak az 1950-es időkben mértek; aztán a gazdaság is recesszióba fordult, a forint meg leértékelődött. Egy 2023-as októberi felmérés meg arról számol be, hogy a lakosság fele napról-napra él: 28 százalékuk csupán a „legszükségesebbeket” képes megvenni, további 19 százalékuk pedig még azt sem.

         E hír kapcsán visszaugrunk az 1980-as évek elejére, amikor is a korabeli ellenzék – a ma hatalmon lévők elődei – szembesítette a „gulyáskommunizmus” vezetőit a „szegénység” elterjedtségével és követelte a „létminimum” pontos mérését és ennek nyilvánossá tételét. Spiró György másként közelített e kérdéskörhöz, és a „Csirkefej” című darabjában sokkoló képet festett a társadalom elesettjeinek mindennapjairól, azok sivár, lepusztult, bűnbakképző-gyűlölködő, indulatok és ösztönök szintjén szerveződő élet világáról. Ezt egy külvárosi bérház lakóinak „emberi” kapcsolatain keresztül mutatja be, ahol nem működik semmi: sem a szeretet, sem a család, sem a hatalom, sem a vallás, sem a munka. Ez sokkalta árnyaltabb, megrendítőbb és reálisabb kép volt a magyar társadalom akkori állapotáról – mentalitásáról, életminőségéről, jövőképéről, törekvéseiről vagy a hatalom és alattvalók viszonyáról – mint amit a pontos létminimum számítások nyújtani képesek. Röviden: az államszocializmus ellenzékének meglehető­sen sok idő és muníció állt rendelkezésére, hogy e komoly témakörből alaposan felkészüljön és már a rendszerváltás folyamatában saját ideológiáik, értékeik és politikai megfontolásaik alapján a megoldáson – a „nemzet felemelésén” – dolgozzon.

         Nos, e politikai felkészülés eredménye lesújtó. Andorka Rudolf azt találta, hogy amíg az 1980-as években a szegények aránya 10 százalék körül mozgott az ellenzék által „kiharcolt” létminimum-számítások alapján, addig ez a rendszerváltást követően 1995-ig 30-35 százalékra ugrott, és a lakosság további 30-40 százaléka is megélte az elszegényedés-lecsúszás, vagy az egzisztenciális kiszolgáltatottság emberpróbáló élményét. E sokk a rendszerváltást követő két válság közvetítésével máig újra és újra megismétlődött, így a spirói darab olyan életérzései válhattak társadalmi méretekben az újkapitalista életvilág részeivé, mint a reménytelenség, a tehetetlenség és a kilátástalanság (lásd: Kopp Mária-Skrabski Árpád-Lőke János-Szedmák Sándor korabeli kutatásait), melyre az ügyes jobboldali propaganda aztán kiépíthetett egy bűnbakképző-kirekesztő-gyűlölködő „magyarságot”. E jelenségkör történeti összefüg­gései azonban legalább ennyire fontosak. Ugyanis a rendszerváltás egy emberöltönyi ideje és a jobboldal egy évtizedes „keresztény, nemzeti” kurzusa a magyar társadalom többsége számára csupán azt jelentette-jelenti, hogy a „csirkefejjel” leírható „szocialista” élethelyzetből eljutott a „csirke far-háttal” kifejezett „polgári” élethelyzetbe. Mi tagadás; briliáns mutatója ez a magyar társadalom rendszerváltáson átívelő fejlődésének: a kommunista „csirkefejtől” a „keresztény-nemzeti” „csirke far-hátig”. …És mint a jobboldali politikus urak mondják, ebbe az irányba „előre” ….? hát?… ugyanis tudható, hogy mi található a csirke fara után.

*                         *                         *

         Történelmileg is súlyos képzavar Orbán Viktor plakátja, miszerint „előre menjünk, ne hátra”, ugyanis amíg ezzel „népét” óvta a tíz év előtti „nemzetrontó” Gyurcsány Ferenc és a balliberálisok visszatérésétől, addig az ő számára a száz évvel korábbi Horthy-időszak „keresztény nemzeti” kurzusának mintázata mutatja az „előre” irányát. Innen nézve úgy tűnik, mintha ő és „jobboldala” eltévedt volna a történelemben. Annál is inkább, mert Szekfű Gyula hivatkozott tanulmánya éppen a Horthy-időszakban vetette fel újra a „valahol utat vesztettünk” tényét, a…? Hogy ki a címzettje a felvetésnek…, nehéz megmondani.

A „nemzet” nem lehet, mert a feudalizmus „megszüntetésének” kimondása, majd a kiegyezést követő polgárosulás idején nem jött létre egy, a polgárságot, a parasztságot és a munkásságot is integrálni képes „nemzeti társadalom”. „A vidéki nemesség…(a); haza és nemzet fogalmaival épp oly állandó, de inkább külsődleges kapcsolatban volt, és érdekükben épp oly kevés áldozatot hozott, akárcsak a ma vagy tegnap megmagyarosodott zsidó vagy német polgári osztály tagjainak többsége. …Az úgynevezett úri társadalom ily módon inkább csak abban különbözött a többi osztálytól, hogy uralkodni akart, és az uralom eszközeit lehetőleg csak olyanok kezére bízta rá, akik az ő osztályöntudatát örökölték vagy pedig sikerrel magukévá tették” – írja a „Három nemzedék és…”. És ez a folyamat Trianon után is maradt a régiben, melyet azért is sajnálatosnak tart, mert „… ez a keresztény, tehát organikus, szervesen építeni törekvő demokratikus áramlat nem tudott magának szélesebb köröket hódítani, sem a felemelkedő néposztályokban, sem a vezető intelligenciában… Középosztálybeli intelligenciánk legföljebb ha múló kívánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeledett az alatta lévő néposztályokhoz és sem a parasztság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosítása demokrácia útján nem haladt előre lényegesebben.” Az okok-ürügyek közt megemlíti, a felsőbb osztályok azon problémáját, hogy „…Trianon óta könnyű egész családi bokrokat látnunk a társadalmi élet magaslatain, atyákat és fiúkat, testvéreket és rokonokat, akik a kis országban, kevés megélhetési lehetőség között, érthető módon egymásnak próbálnak biztosítani ilyen vagy olyan tűrhető életstandartot.” Könnyen belátható, hogy a szovjet mintára bevezetett kommunista társadalomról is inkább a proletarizáló egyenlősítés jut eszünkbe, semmint a demokratikus társadalmi szerveződés – annál is inkább, mert önmagát szükség szerint proletárdiktatúraként definiálta és működtette. És már az 1989-es rendszerváltás után vagyunk, melynek nyomán egy szétesett, szélsőségesen polarizált „latin-amerikai” típusú társadalom alakul ki – „kicsi és igen gazdag hatalmi és gazdasági elittel, gyenge középrétegekkel és nagy tömegű szegénységgel” – írja Andorka. Vagyis az a demokratikus, integrált „nemzeti társadalom”, amelyet Szekfű a 19. században és a Horthy-időszakban keres, mind a mai napig hiánycikk Magyarországon, jóllehet ez volt a rendszerváltás egyik alapvető célja.

                  A „politikai osztály” szintén nem lehet a címzett, hiszen – mint az előbbi idézetekből is kiderül – a kiegyezést követően a politikába visszatért nemesség őseire hivatkozva nem csupán a politikai szférát sajátította ki, hanem a „nemzet történetét”, a „nemzeti érdek” megfogalmazását-képviseletét is, vagyis a „nemzetet”. E pozícióból oly hatékonyan akadályozta a polgárosodás útján haladó társadalom új osztályainak-rétegeinek „osztályöntudatos” politikai szerepvállalását saját érdekeik megjelenítésére, hogy amikor a vesztes háború maga alá temette a dinasztiát és a nemességet, teljesség­gel hiányoztak a „nemzetbe integrált” és a kor kihívásaival adekvát szervezettséggel, felkészültséggel és programokkal rendelkező polgári, paraszt- és munkáspártok. Így az 1918-19-es forradalmi kitérők után ismét a „rendi őseire” hivatkozó és ennek a politikai kultúráját, uralmi berendezkedését másolni kívánó csoportok kerültek hatalomra – a trianoni szerződést diktáló nagyhatalmak választása is rájuk esett –, ami a polgári, a paraszt- és a munkáspártok politikai statisztaszerepre kényszerítését jelentette, míg a kommunista párt helyét a börtönben jelölték ki. Csakhogy a forradalmakhoz vezető folyamatok-feszültségek a társadalomban születnek és nem a parlamentben, és ha ezeket az uralmon lévők nem politizálják át, a baloldali pártok között pedig nem találhatnak adekvát képviseletre, akkor vagy az irodalomban (pl.: népi írók), vagy a „néma forradalomban” (Kovács Imre) stb. keresnek megjelenési formát, vagy a szélsőjobb-on. Bethlen Istvánnak, aki a „keresztény, nemzeti” ideológiát megjelenítette, igaza lett, amikor azt mondta a parlamentben a nyilasoknak: „az urak addig mennek jobbra, amíg egy szép napon megérkeznek majd „szélsőbalra” – idézi Márai Sándor a „Hallgatni akartam” című művében. Olyannyira igaza, hogy amikor az anschluss-t követően a valamiféle „szociális érzékenységet, társadalmi igazságosságot” hirdető nácibarát és nyilas csoportok átvették a „láthatatlan” hatalmat a „magyarok” felett a maguk fenyegető, rágalmazó, gyalázkodó, hazudozó, kirekesztő stb. propagandájával – majd később a „hivatalos” hatalmat is –, akkor Horthy Miklós a korszak névadója már csupán statiszta a magyar politikában, maga Bethlen István pedig a hivatalos hatalom által keresett-üldözött személy. És ő nem csak azt nyugtázhatta, hogy az általa kiépített uralmi rendszer oly hatékonysággal működtethető a politikai ellenfelek és a társadalom kiiktatására, hogy némi átalakítással abban ő maga is ellenség, sőt hivatalosan „levadászható” személy lett, hanem az igazán magyarnak vélt „keresztény, nemzeti” ideológia gyors szétmállását-elporladását is. Ugyanis maga Bethlen is megdöbbent a zsidó deportálásokat kísérő fosztogatások kapcsán: „…a legborzasztóbb korrupció, rablás, tolvajlás forrása lett, amelybe sajnos a magyar értelmiség egy része is belekeveredett…(…) hamarosan meg lesz fertőzve az egész keresztény magyar társadalom…” írja egy levélben1944-ben. (idézi Bryan Cartledge: Megmaradni…)

         A jelzett uralmi rendszerben a média politikai ellenőrzése alatt, „…minden magyar író, újságíró és politikus a börtön, az állásvesztés, a társadalmi meghurcoltatás veszélyeivel nézett farkasszemet, ha írásaiban olyan problémát mert érinteni, melyet a hivatalos tekintélyek „destruktívnak” bélyegeztek. Az irodalom e korszakban csak akkor volt állami és egyházi áldással dédelgetett jelenség, ha a „keresztény, nemzeti” irányzat szólamait fújta. Ahogy később a bolsevisták számára minden és mindenki „reakciós” volt, aki nem követte engedelmesen a „marxista-leninista eszméket, …” – jellemzi a nyilvánosság, a jogállamiság, az igazságszolgáltatás korabeli állapotát Márai, és egyben jelzi e „magyar” megoldási mód jobb- és baloldali rendszereken átívelő folytonosságát. Tény, hogy más alapvető társadalmi kérdésekben is hasonló politikai gyakorlatot regisztrál. „A nemzetiszocialista, magyar nyelvű hetilapok és újságok megkezdték támadásukat a „zsidó polgárság” ellen, s a kommunista, magyar nyelvű hetilapok és újságok tíz évvel később – nagyon csekély változtatással, csaknem szó szerint – újra lenyomtatták e támadásokat, csak éppen – nem is minden esetben – elhagyták a „polgár” mellől a „zsidó” jelzőt. Aztán „…a faji gyűlölködéssel és származási hencegéssel párhuzamosan elkezdték az osztályizgatást. Ez a folyamat is „történelmi távlatban” érthető csak igazán: kezdték a nácik azzal, hogy zsidónak, s egyáltalán senkinek nincs helye az országban, aki „idegen fajú” és befejezték, tíz évvel később, a bolsevisták azzal, hogy az országban senkinek sincs joga élni, dolgozni, hivatalt viselni, műveltséget tanítani, kenyeret keresni, aki „osztályidegen”, …” (Márai: Hallgatni…) A vázoltakból nyilvánvaló tehát, hogy ugyan hazánkban az egymást váltó jobb- és baloldali rendszerek következetesen az előző tagadására-gyalázására-leváltására szerveződtek, azonban az általuk megszerzett  hatalmat és a politikai szférát nem egy integrált társadalom kiépítésére, a demokrácia és jogállamiság intézményesí­tésére használták-használják, ellenkezőleg… Ugyanis a mindenkori új „forradalmár-ellenforradalmár-nemzetmentő” politikacsinálók úgy alapoztak az előző uralmi rendszerek eltörlésére-gyűlöletére, hogy egyben kijelölték a „kiváltságosok-preferáltak” és a „megtűrtek-üldözhetők-kiiktatandók” új osztályait-rétegeit-csoportjait, vagyis hatalomtechnikai szinten saját uralmi rendszerük társadalmát is megnevezték. Ez azt is jelenti, hogy e viszonyrendszerben nem a társadalomnak vannak átpolitizálandó problémái, politikai pártjai, politikusai stb., hanem a politikának van társadalma, méghozzá saját céljaira konstruált társadalma.

         A jelenlegi jobboldal által történelmi mintának megnevezett száz év előtti, „keresztény, nemzeti” korszakot Márai „Naplójában” a fenti szempontból össze­foglalóan így jellemzi: „Mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt, vagy zsidó gyanús, vagy zsidó feleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, s nem is mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarságot építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is.” (Napló 1943-1944.)

         Márai a „minőség”, pontosabban a „minőség” hiányának a problémáját számos összefüggésben érinti. Egyrészt jelzi; amennyiben csak és kizárólag az uralmon lévők által előírt „keresztény, nemzeti” politikai-ideológiai sémák szerint lehet-kell „gondol-kodni-élődni”, akkor az egy differenciált és sokszínű társadalom leépülését hozza magával, hiszen itt a „másként élők és gondolkodók” jó esetben csupán megtűrtek. Másrészt felveti a „bugris” politikai-társadalmi helyfoglalásának politikai szervezete­ken és megbízhatóságon alapuló irányzatát. „A pallér, aki nem volt elég tehetséges és szorgalmas, úgy vélte, itt a pillanat, amikor versenytárgyalás feltételeinek megkerülé­sével elkaparinthat egy zsíros repülőpálya építkezést; az orvos, akinek nem voltak betegei, mert nem bíztak tudásában és diagnózisában, egyszeriben módot látott rá, hogy kinevezzék főorvosnak egy közkórházban; az ügyvéd, aki tyúkperekkel bíbelődött eddig, a „számarányos zsidótörvény” jóvoltából elérkezettnek látta az időt, hogy besétáljon valamelyik nagybank vagy iparvállalat jogtanácsosi irodájába. A rossz író, a közepes vagy tehetségtelen ripacs úgy vélte, … Amikor néhány évvel később a kommunisták ugyanilyen igazságtalan, jogtalan igénnyel foglaltak el állást, szerepkört, tisztséget: a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit.” (Márai: Hallgatni…) Röviden: eme uralmi rendszerekben a párt­tagság, a politikai megbízhatóság, a rokoni-baráti haveri kapcsolatok, és/vagy a személyes (kliens) elkötelezettség stb. felülírják a szakmai felkészültséget, a teljesítményt és a hozzáértést, hiszen a társadalom minden szférájában – az oktatástól és a gazdaságtól kezdve, az igazságszolgáltatáson, a politikán, a vízügyön és a kéményseprésen át egészen a tudományig és a művészetig – mindenütt pártkatonák: „bugrisok”, „mamelukok”, „testvérek”, „illetékes elvtársak” „csicskások” basáskod-nak ott, ahol „normálisan” szakemberek tennék a dolgukat. Eléggé nyilvánvaló a „bugris alapú” politikai társadalomszerveződés, kiválasztás- és működésmód „minőség-ellenes” volta, és ha ehhez hozzá vesszük a gazdaság ezen eljárás szerinti politikai menedzselését – pl.: klientúra-gazdaság, politikai-családi-haveri vállalkozá­sok – akkor a „minőségen” túl a gazdasági teljesítmény hiányát is regisztrálhatjuk, ami a piacgazdasági környezetben magyarázatot ad az ország nemzetközi elmaradottsága-versenyképtelensége tényére. Márpedig, ha az ország nem képes, mert a politika nem hajlandó a modernizáció nemzetközi kihívásaival lépést tartani és eurókonform társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális stb. intézményekkel beilleszkedni a kontinens életébe, akkor ez mitől lenne „minőségi Magyarország”, és mitől lenne „vonzó” a környező népek, de akár az „elszakított magyarság” számára – kérdi Márai. Ugyanis ő kassai születésűként régi ismerősein, barátain keresztül tájékozódhatott a Felvidék visszacsatolását követő hétköznapok valóságáról és e tapasztalatokat összegezve meglehetősen keserűen, de kendőzetlenül ír a „keresztény, nemzeti” Magyarország helyfoglalásáról. „Mi, a trianoni Magyarország képviselői, akik most viszontláttuk ezt a földet, megdöbbenve  eszmélhettünk rá, hogy a Dunamedencében  a mi hazai életformáink, társadalmi berendezkedésünk, világnézetünk felett elhaladt az idő. …Ezen a napon nemcsak az elszakított országrész tért haza Magyarországra, hanem visszatért a  „méltóságos úr” a Felvidékre, visszatértek a kisértetek, a magyar félmúlt megdöbbentő, elevenen maradt árnyai… visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a „kérlek alássan”…” „A közigazgatási és katonai rendszer, melyet hoztunk, úgy rendezkedett be ezen a területen – rögtön az első órától -, mintha nem is haza, egy magas műveltségű, urbánus, a demokrácia alapfogalmaival már megismerkedett magyar közösség életébe térne meg, hanem valamilyen gyarmati területre, ahol korbáccsal, pálinkával és kereszttel kell a bennszülötteket móresre tanítani.” (Márai: Hallgatni…)

         A fentiekhez aligha van mit hozzátenni; és ebből csupán azt a szembeötlő tényt emelnénk ki, hogy a „keresztény, nemzeti” Magyarország a visszacsatolt Felvidék „magyar” lakosságának sem a „magyar polgár” társadalmi státuszát kínálta fel, hanem csupán a „magyar” státuszát, amiről csak annyit tudni, hogy alattvaló. Bibó István, aki a második világháború után a hazai polgárosodás érdekében komoly politikai és tudományos tevékenységet fejtett ki, „A Nemzeti Parasztpártról” írt tanulmányában megkülönbözteti egymástól a „polgárt”, mint „burzsoát”; aztán a „polgárt” „állam­polgár” jelentéssel, továbbá a „polgárt”, mint „szabad embert”. Ő ez utóbbinak különös jelentőséget-minőséget tulajdonít, hiszen ennek megjelenése-kialakulása „…az egyetemes európai társadalomfejlődés történeti folyamatából következik, és a gazdasági, kulturális és politikai síkon egyaránt tudatos önálló, szabadságával élni tudó, kiszolgáltatottságot nem tűrő emberek, osztályok vagy uralmak puszta eszközeivé le nem süllyeszthető ember ideáljának az elfogadását jelenti.”

         A bibói értelemben vett „polgárra” pedig – amely az „európai társadalomfejlődés” terméke, és amely „minőséget” a nyugat-európaitól eltérő társadalmi-gazdasági fejlődésen átment Magyarország alig, és csak szórványosan volt képes produkálni – égető szükség mutatkozott már ebben a korban is. „Magyarország elnáciasodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra már nem alkalmas arra, hogy megakadályozza Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik.” Ez a Márai bejegyzés a Naplóba (1943-1944) megállapítja a „szabad polgár” – burzsoá, parasztpolgár, értelmiség, munkás-polgár stb. – hiányának a tényét, aztán az e hiátusba beáramló „bugris állampolgár” politikai-társadalmi-kulturális stb. helyfoglalását, és mindezek jól látható tragikus következményét is: az ország balkanizálódását.

         Nos, nyolcvan évvel később, két rendszerváltáson túl, egy emberöltővel az 1989-90-es „demokratikus, jogállami, polgárosodó stb. nekirugaszkodás után, és egy év­tizeddel a jobboldali uralmi rendszer kiépítését követően Magyarország szó szerint megérkezett a Balkánra. Ugyanis közel húsz évnyi Európaiuniós tagsággal és pénzek­kel a hátunk mögött számos gazdasági-társadalmi mutató szerint az Unió „legszegé­nyebb, legelmaradottabb, legkorruptabb, legpesszimistább, legversenyképtelenebb” stb. országai közé tartozik Magyarország „más” balkáni országok társaságában. Sokatmondó tény, hogy 2023-ra az egy főre eső GDP-t tekintve már Románia is megelőzött bennünket, mint ahogy az is, hogy a „magyarok” nem csupán Ausztriába járnak át dolgozni, hanem Romániába is a magasabb bérek-keresetek okán, meg hát vásárolni is, mert a liszt, a krumpli és a „csirke far-hát” is olcsóbb.

         Ez azonban csak a látványos része a balkanizálódásnak. Mert ez nemcsak a kiegyezés utáni gyors polgárosodó modernizációhoz kapcsolódó rendi propaganda vízióihoz képest visszalépés – amikor a Balkánt akarták „ötszáz évvel visszamagyaro­sítani”, vagy, amikor a Turáni Társaság alapítói a „hatszázmilliós turánság szellemi és gazdasági vezérei” akartak lenni (Szekfű: Három…), hanem a „gulyáskommunizmus­hoz” viszonyítva is. Mert ekkor a falvakban lakásokat és rendelőket építettek az orvosok letelepítésére; biológiát, fizikát és kémiát oktató szakos tanárok számára próbálták vonzóvá tenni a vidéket; bölcsődéket és óvodákat nyitottak; vízellátó rendszerekkel modernizálták a településeket, vagy a vasúti és a közúti közlekedést igyekeztek fejleszteni a vidéki lakosság utazási lehetőségeit javítandó. Ma – a 2020-as évek elején – pedig arról szólnak a hírek, hogy a vidéki háziorvosi praxisok nagy része betöltetlen; városi kórházakban osztályok szűnnek meg; műtétekre egyre hosszabban várakoznak a rászorulók; vagy a szakos tanárokból már a városokban is hiány van és az oktatás színvonala rohamosan romlik. Aztán arról, hogy nincs elég védőnő és ápoló; a postafiókok százait zárták be; a vízszolgáltatás helyenként az összeomlás szélére került; vasúti szárnyvonalakat szüntetnek meg, de a fővonalak állapota is tragikus, vagy, hogy egyes városok éjszaka homályba burkolóznak, mert a világítás modernizálására átutalt uniós pénzekből a magyar vállalkozóknak csupán erre futotta. És miközben a leépülő-gettósodó települések-térségek száma nő, a közszolgáltatások minősége pedig csökken, azonközben e vidékeken lombkorona-sétányok épülnek fák és erdő nélkül; kisvasutak utasok nélkül; hatalmas stadionok néhány száz, netán ezer szurkoló számára, és kiszáradt tavakon átívelő hidakban gyönyörködhetnek a közmunkás „jobbágyok”, a polgármester „urak” társaságában. Láthatóvá vált, ahogy a jobboldali politika-csinálók konstruálják társadalmukat: például, hogy békeidőben az országnak nincs éves költségvetése a pénzek önkényes átcsoportosítása okán; hogy békeidőben a Rákosi-időket idéző inflációt gerjesztve „legyőztük” az Uniót, sőt a többi „balkáni” államot is; vagy, hogy békeidőben rendeleti kormányzás van a „háborúra” tekintettel. Bár az állampolgárok a rendszerváltás kezdetétől nem a jog, csupán a „többségi parlamenti frakciók uralma alatt” voltak, (Varga István-Banai Miklós: „.Polgárosodás…1991), ehhez képest is óriási előrelépés a „jog(bohóc) állam” kiépítése, ahol a jog és a törvénykezés a napi aktuális hatalmi nyomulások eszközévé silányult; ahol alkalmi rendeletekkel felülírják az általuk hozott törvényeket és az uralmi rendszer elérte azt az ókori rómaiak által is ismert „minőséget”, amelyet ők úgy definiálták, hogy „ a legnagyobb törvényesség a legnagyobb törvénytelenség”. Aztán szétverték az állami intézményes-bürokratikus kapcsolatok rendszerét és ezek helyét a személyes függősé­gek hálózata vette át. Óriási siker a politika számára, hogy az oktatás- és az egészség­ügy a rendőrminiszter igazgatása alá került, így aztán eme rendszerekben jelentkező szakmai problémákat, egyszeri rendészeti problémákként lehet kezelni. És itt a „polgárosodás” sem „szabad emberré válást” jelent, mint Bibónál, hanem „kiszolgálta­tott és engedelmes alattvalói” létbe való süllyedést (pl.: tanárok). Lehet, hogy a ma jobboldali politikacsinálók nem olvasták Bibót?… A politika konstruálta társadalom­alakítás egyik gyöngyszeme pedig, hogy sikerült az angol polgári forradalom nevezetességét, a „szentek parlamentjét” is lepipálni a rendszerváltó „bársonyos forradalom” ma uralkodó nemzedékének. Ugyanis a jobboldali „polgárosodás” dicső­ségére egy évtizede gördülékenyen látja el feladatát az „éppen szabadlábon lévők parlamentje”, ahol gondosan kiszámolják, hogy a kétharmados törvények meghozata­lához elégséges képviselő legyen szabadlábon. (Még köztársasági elnököt is sikerült így választani!)

         Mindent egybevéve a vázoltak jelzik, hogy a jobboldali uralmi rendszer már az ország változatlan állapotban történő újratermelődését sem képes biztosítani. Láthatóan a fiatal generációk európai szintű versenyképes felkészítésének, oktatásának-képzésé­nek a feltételei csakúgy hiányoznak, mint a munkaképes korúak életminőségének, fizikai-szellemi megújításának, érdekmegjelenítésének, „polgári” státuszának a gazdasági-társadalmi-politikai körülményei, vagy az öregek „normális” megélhetését garantáló nyugdíjak. És akik e romló állapotokat szóvá teszik és érdekeik védelmében szervezkedni „merészelnek”, azokat a jobboldal fenyegeti, gyalázza, üldözi, mint „idegen érdekek” megjelenítőit, vagy „hazaárulókat”, és ők e dezintegrált, kiszolgálta­tott, önvédelemre képtelen és szolidaritás-nélküli, irigykedő-uszítható válságtársada­lomtól sem remélhetnek támogatást. Annál is kevésbé, mert mindazok, akik a kor kínálta civilizációs javakról (oktatás, egészségügy, nyugdíj stb.) nem kívánnak lemondani és ezeket gyerekeik-családjuk számára is biztosítani akarják – döntően fiatal, képzett, motivált stb. „polgárokról” van szó – egyszerűen fogják magukat és a „hanyatló Nyugat-Európába” távoznak, élve az Unió biztosította lehetőségekkel. Az elmúlt évtizedben fél-milliónál is több munkavállaló migrált az Unió fejlett országaiba, akik itthon úgy „szabad polgárként”, mint képzett munkavállalóként és „magyarként” pótolhatatlan űrt hagytak maguk után, hiszen a munkaerő-piacról itthon tartósan kiszorultak-leépültek reszocializálására és reintegrálására évtizedek óta nem indított programokat a politika, így ők – a „nyomor magyarjai” – nem mozgósíthatók munkára, következésképen marad a migráns munkaerő betelepítése.

         Ha Márai kortársunk lenne, nem csupán azt állapíthatná meg, hogy a magyar politikacsinálók semmit sem tanultak a történelemből, hiszen a 21. századi „keresztény, nemzeti” Magyarországnak csakúgy nincs „vonzereje a környező államok népeire” és az „elszakított magyarságra” sem igazán, mint a saját korában, hanem még keserűbben azt is, hogy az ország elérte azt a „minőséget”, amikor ennek az anyaország-beliekre sincs vonzereje: a Dunamedencéből tömegesen távoznak a „magyarok”. A vázoltakból nyilvánvaló, hogy a történések ilyetén alakulásához sem a „hazának”, sem a „magyar­ságnak”, sem „Trianonnak”, sem az 1848-49-es, vagy az 1956-os szabadságharcnak, sem a „kereszténységnek”, sem a „nemzeti érdeknek” semmi köze, ezek csupán ürügyek olyan politikacsinálók számára, akiknek sikerült a politikai és gazdasági monopolhelyzetbe kerülve uralmi rendszert kiépíteni. Erre az 1989-90-es rendszer­váltás jó lehetőséget kínált, ugyanis a hatalomba ekkor „meghívott” (kerekasztal) és beözönlő önjelölt politikai szereplők – sok más mellett, küldetéstudatosok, honmentők, sértettek és revánsra törekvők, igazlátók, pojácák, karrieristák, harácsolók, nemzetvezetők stb. – számára a „demokrácia”, a „többpártrendszer”, a „jogállam” vagy a „civil társadalom” kiépítésén túl adatott egy másik lehetőség is, amelyre évezredenként legfeljebb egy-két alkalommal nyílik mód. Nevezetesen: ez esetben a „bűnösnek”, „értéktelennek”, „széthordhatónak” stb. minősített „állami-szövetkezeti tulajdon” formájában meglévő „nemzeti vagyon” politikai alapú kisajátítására, melynek újraosztásával párt-rokoni-haveri és személyes kapcsolatokon–függőségeken szerveződő gazdasági-kulturális-igazgatási-egyházi stb. klientúrák hálózatát lehet(tett) kiépíteni – lásd. Magyar Bálint „maffia-típusú” kapitalizmusa – és amely az Unióból származó fejlesztési források pártcélú felhasználásával jelentősen felgyorsítható (volt). Itt a politika nem több, mint a középkori hatalomtechnika posztmodern változata: az uralom, a fenyegetés, a gyűlölet, a kicsinálás, az érdekek és az üzlet stb. nyers keveréke; itt az ideológiák, értékek, programok, választások stb. az üzletmenetről szólnak; a szavazók „hívő-manipulálható-korrumpálható-heccelhető” tömeg; az ország a jobb­oldali párt és klientúrája hitbizománya; a törvények-intézmények (pl: parlament, Alkotmánybíróság) aktuálpolitikai kreatúrák, itt a bürokrácia személyi, politikai és egzisztenciális függőségek rendszere; a „másként gondolkodók”, a „civilek” vagy a „politikai ellenfelek” pedig gyalázható, „levadászható” ellenség. Itt a politikacsináló a főszereplő, aki az aktuális hatalmi helyzetet konstruálva hol a „szabadságharcos” vagy a „nemzeti érdek” képviselőjének szerepében tetszeleg, hol „bölcs államférfi”, hol pedig a „népéről gondoskodó atya”. Aztán hol „magyar basaparaszt”, a szovjet pártagitátor és az amerikai tőzsdeügynök” abszurd keveréke; hol a mindenki eszén túljárni akaró „ravasz magyar”, de szükség szerint politikai-vallási szekta vezetője, aki beavatja a híveit a „magyar mindenséget” átható „jó” és „gonosz” (sötét erők) harcának alakulásába, vagy akár „nindzsa” harcos. Itt a „nép”, az „ország” a „nemzet” valóban csak színpadi kellék, hiszen e politika konstruálta társadalomban kijelölt helye-szerepe-illetékessége-jogállása van mindenkinek: a hatalmas és gazdag „kiváltságosok, barátok-rokonok magyarjainak” csakúgy, mint az alattvaló „hívő-dolgoztatható-megtűrt-üldözhető magyaroknak”, aztán a „nemzeti gettók”, „nyomor-(jobbágy) magyarjainak” és hát az „elfogható” vagy „betelepíthető” migránsok különféle csoportjainak. És itt a „demokrácia”, a „többpártrendszer”, a „jogállam”, a „baloldal”, a „szuverenitás” stb. nem csupán szükségtelen-felesleges színpadi kacat, hanem jó esetben kiüresített-értelmetlen frázisok halmaza, rosszabb esetben csupán megbélyegző-lejárató szitokszavak gyűjteménye. Így aztán Szekfű Gyulához hasonlóan hiába keresünk a magyar társadalomban olyan napi szinten használt és bejáratott intézményeket, mint Eötvös József és társai által közel két évszázada szorgalmazott-ajánlott „demokrácia”, de a Bibó által saját korában hiányolt „demokráciát”, „szuverenitást”, „szabadságot”, „polgárt” stb. sem találjuk, jóllehet komoly tudományos és politikai tevékenységet fejtett ki a társadalom ilyetén átalakításáért. 1947-ben például figyelmeztet, hogy tévednek, „…akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor szabad, ha pusztán politikailag szuverén; de nem eshetnek azoknak a jó demokratáknak a tévedésébe sem, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor már szabad, ha a szabadság szószólói uralmon vannak.” (A Márciusi Front…) Szinte hihetetlen, hogy a Bibó-kollégium egykori fiatal demokratái ne olvastak volna Bibót…? Vagy nagyon is olvastak? Mindenesetre tény: nekik sikerült a „gulyás­kommunizmus” Bibó-kollégiumának fiatal demokratáiból eljutniuk jobboldaliként a hatalomba, és uralmuk alatt sikerült a „magyarok” tömegeit is eljuttatni a „keresztény, nemzeti” „csirke far-hátig”. Csirke far-…? …-hát tényleg erre lenne „előre”?