(Gondolatok a háború, mint probléma megoldásához)
Napjainkban (2023-ban) éppúgy, mint a 20. században, a két borzalmakkal teli világháború és a regionális és lokális háborúk sokasága előtt, alatt és után, minden józan ésszel bíró, felelősen gondolkodó és tisztességes ember keresi a háborúk megelőzésének, elhárításának, befejezésének módozatait, röviden: a háború, mint emberiességi, civilizációs probléma megoldását. Ha van valami szükségessége és realitása a múlt eltörlésének (ami nem a történelem eltörlése, hiszen azt nem lehet meg nem történtté tenni, abból tanulni kell!), akkor az éppen a háború eltörlése. A háborút kellene kiiktatni az emberi civilizáció jövőjéből, a nemzetközi politika (különösen a „geopolitika”) eszköztárából, de ugyanígy (sőt: sorrendben először) a nemzeteken belüli politikák eszköztárából is. Az Egyesült Nemzetek népei az ENSZ Alapokmányában (1945. június 26-án) ígéretet is tettek: „megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre, (…) erőinket egyesítjük a nemzetközi béke és biztonság fenntartására.” Ez az ENSZ alapvető, elsődleges célja, aminek elérésére olyan közös alapelvek mentén törekszik, mint a „viszályok megelőzésének elve”, a „békés vitarendezés elve”, az „államok területi épségének elve”, az „erőszaktól és az erőszakkal fenyegetéstől való tartózkodás elve”. Ezeket az alapvető elveket lehetne tovább bővíteni, de főleg konkretizálni és a gyakorlatban működtetni, alkalmazni és érvényesíteni kellene őket. Az ENSZ megalakulása óta eltelt közel nyolcvan év ugyanis kevésnek bizonyult az ígéret betartására, ma az orosz-ukrán háború mellett még 50 háború, fegyveres konfliktus zajlik a földön. A háborúk szakadatlan sorozata bizonyítja a nemzetközi békére és biztonságra törekvés elégtelenségét, az ENSZ hatástalanságát. Ugyanez vonatkozik az Alapokmány által is favorizált egyetemes érvényű emberi jogokra és alapvető szabadságokra is. A háború, mint tömeges emberölés, népirtás, kínzás, szenvedés okozása, menekülésre kényszerítés, megalázás, ugyanis teljességgel összeegyeztethetetlen az emberi jogokkal, azok csúcsán az emberi méltósággal. Az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (EJENY, 1948) már az első mondata deklarálja, hogy az egész emberiség egyetlen nagy család, hogy minden egyes családtag méltósága alkotjaaz alapját a szabadságnak, az igazságnak és a békének a világon. Az 1. cikk pedig – amit egyre többen univerzális alkotmányos normának tekintenek – így szól: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” Ezek az univerzális normák sem működnek azonban a gyakorlatban, mert nincs elegendő súlyuk és tekintélyük, nem állnak az értékhierarchia élén, sőt, sok vezető politikus nem tekinti őket alapvető, sérthetetlen értéknek sem!
Emeljünk ki az EJENY 1. cikkéből két szót, a testvéri szellemet, és nézzük meg közelebbről, mit is jelentenek a háború, mint az emberiség családja legsúlyosabb problémájának megoldása szempontjából. Azért a legsúlyosabb, mert a háborúk oka ma is leggyakrabban a ”finomra hangolt” gyarmatosítás, a nagyobbak és erősebbek általi területszerzés, a zsákmányszerzés, a hódítás, a népesség leigázása, (bér)rabszolgaságba vagy jobbágysorba döntése, mindezekkel az egyes emberek és népek megalázása, a természet és az ember kizsákmányolása, extraprofit szerzése, akkor is, ha közben álnok módon geopolitikai (valójában nagyhatalmi, birodalmi) érdekről, demokrácia-exportról, gazdasági segélyprogramról, vagy felszabadításról beszélnek. A testvéri szellem mindezt kizárja, éppen úgy, mint a fajgyűlöletet, az osztálygyűlöletet, a nemzeti vagy nemzetiségi gyűlöletet, a vallás- és egyházgyűlöletet, és mindezek alapján a népirtást, a tömeggyilkosságot, emberek elüldözését szülőföldjükről vagy lakóhelyükről, a tömeges vagy akár csak egyéni jogfosztást. Rövidebben: a testvéri szellem kizár minden háborút, szélesebb értelemben minden háborúskodást és háborúságot, párkapcsolatban, házasságban, családban, nemzeten belül és nemzetek között, regionálisan és globálisan, lokálisan és világméretekben, emberek között, valamint az ember és a természet viszonyában egyaránt.
Az eddig mondottakból következően a nemzetek békés együttélése, a nemzetközi béke és biztonság védelmében a tűzszüneti megállapodást és a békekötést – bármilyen abszurdnak tűnik is – már a háború kitörése (megindítása) előtt kötelezővé kellene tenni. Ez – ugyanúgy, mint a természeti környezet és az élővilág védelme körében – a megelőzés elvének tényleges alkalmazását jelentené. Ott ezt egy már kiépített és működő szakhatósági intézményrendszer jól vagy rosszul, de biztosítja. Nincs semmi akadálya annak, hogy az ENSZ, a regionális államszövetségek, sőt az egyes nemzetállamok, az emberiesség és a civilizáció védelmében, a nemzetközi béke és biztonság érdekében hasonló, veszélyt megelőző és elhárító állami, regionális és globális intézményrendszert építsenek ki. Nevezhetnénk ezt háborút megelőző mechanizmusnak. A törvényi háttér – a ne ölj parancsolatától az ENSZ Alapokmányán és az egyetemes érvényű emberi jogok rengetegén át az emberi méltóság sérthetetlenségéig – már adottnak tekinthető, „csak” a béke intézményes védelme hiányzik. Ha pedig mégis kitörne egy-egy újabb háború – amit még biztosra lehet venni – ugyanez a mechanizmus közvetítő és békéltető, majd békefenntartó mechanizmusként volnaműködtethető.
Az orosz–ukrán háborúba – amit nem sikerült sem megelőzni, sem elhárítani, sem megszakítani, sem befejezni – mindkét harcoló fél, az Európai Unió és az USA, a NATO és az ENSZ is beleragadt, a katonai frontok – „szokás szerint” – ide-oda váltakoznak, a politikai frontok viszont bekeményedtek. A háborúzó felek beásták magukat a saját vélt igazukba, a legfelsőbb vezetők képtelenek a tárgyalásra, egymással szóba sem állnak. Mert gyűlölik egymást, az ukránok az oroszokat, az oroszok az ukránokat; nem a népek, nem a helyben lakó, régóta együtt élő egyszerű emberek, hanem a „csúcsvezetők”. Ahogyan csak a rivalizáló testvérek tudják gyűlölni egymást, amíg fel nem nőnek és „be nem nő a fejük lágya”, és el nem kezdik felnőttként kezelni és tisztelni, majd szeretni egymást. Amíg mindketten rá nem jönnek, hogy sorsközösségben élnek és egymásra vannak utalva. Ahogyan a most testvérháborút vívó két nép is egymásra volt utalva egész eddigi közös történelme során. Nyertes-nyertes játszmára, együttműködésre voltak és vannak kényszerítve, egymás kölcsönös tisztelete és közös érdekeik mentén.
Ezt a vesztes-vesztes proxiháborút valójábanaz USA vívja Oroszország ellen, a saját, vélt geopolitikai (világhatalmi, birodalmi) érdekei mentén. De mit keresnek az USA geopolitikai érdekei Ukrajnában, Oroszország „előszobájában”? Mi is valójában az a geopolitikai érdek? A tőke szabad terjeszkedése, a nagyobb piac, a gazdasági, pénzügyi és politikai befolyásszerzés, a világhatalmi pozíció megőrzése, a nagyobb földrajzi terület és több ember feletti uralom, röviden és lényegre törően a több profit, a nagyobb haszon szerzése. A demokrácia export valójában tőke export, ami csak a profitot számolja, de soha nem számol a regionális (sőt globális) következményekkel, a formális jogszerűség nem számol a tisztességgel. És miért védelmezi ezeket az érdekeket a NATO, a „védelmi” szervezet, aminek történelmi szerepe a kétpólusú világrendszer végével, a Varsói Szerződés megszüntetésével tulajdonképpen véget ért, és amelynek egyetlen tagországát sem fenyegette Oroszország. Ellenkezőleg, sokan közülük gyümölcsöző gazdasági együttműködést folytattak vele, különösen Németország, de még a kelet-európai posztkommunista és a posztszovjet államok is. Az Északi Áramlat gázvezeték (állítólagos) USA-Norvégia kooperációban történt felrobbantása a legerősebb NATO tagország katonai támadása volt a második legerősebb NATO tagország, Németország (és közvetve egész Európa) gazdasági és politikai érdekei ellen. Oroszországnak ártott a legkevésbé, átterelte Kína, India, a BRICS országok és más földrészek felé. És mit keres ebben a háborúban az Európai Unió, akinek csak előnyei származtak az EU-orosz gazdasági, energetikai kapcsolatokból? Érthetetlen mértékben és módon kiszolgálja az USA geopolitikai, katonai, gazdasági és pénzügyi érdekeit, veszélybe sodorva saját polgárait, és effektív háborús veszteségeket okozva a saját népeinek, mint uniós polgároknak. Ukrajnának már eleve, az orosz invázió kezdetétől, a legyőzhetetlen túlerőre tekintettel, erőszakmentes eszközökkel kellett volna ellenállnia, túlélési stratégiát kidolgoznia. Ebben kellett volna hogy segítse őt a béke mellett elkötelezett Európa és a világ (az ENSZ) is. Erre találták ki a diplomáciát. Mi is segíthettünk volna a passzív rezisztencia és a kiegyezés terén szerzett (Deák Ferenctől tanult) történelmi tapasztalataink átadásával. India segíthetett volna a Mahatma Gandhitól tanult erőszakmentes ellenállás és a gyarmatosító birodalommal való együtt nem működés történelmi tapasztalati tudásával. De a háború megindítása helyett az orosz vezetők is fellapozhatták volna újra Lev Tolsztoj erőszakmentes szeretet-vallásának tanításait. Mindezek helyett az USA, a NATO tagországok és az EU öntik Ukrajnába számolatlanul a pénzt és a hadianyagot, ami a háborúban felhasználva hatalmas emberáldozattal és anyagi pusztítással jár, elodázza a háború végét, azaz a fegyverszünetet és a békekötést. Olyan ez, mint egy drogfüggőnek egyre több drogot adni – és ezzel az öngyilkosságában közreműködni – nehogy megvonási tünetei legyenek. A háború lassan de biztosan eszkalálódik, sodródunk a harmadik világháborúba, ami – ha kitörne – atomháború volna, apokaliptikus pusztítással, természeti katasztrófákkal, felmérhetetlen emberi szenvedéssel és civilizációs hanyatlással. De mert ez senkinek sem érdeke, valószínűbb az, hogy nem lesz atom-világháború, de anélkül is egész Ukrajna úgy fog kinézni, mint Hirosima az első atombomba ledobása után. Zelenszkij most még csak Bahmutot hasonlította Hirosimához, miután az orosz zsoldoshadsereg elfoglalta. Ez a város és a többi, „frontvonalba eső” település – akár az elfoglalása, akár a visszafoglalása után – olyan, mint Drezda a szőnyegbombázás után, mint Varsó, Budapest, vagy Berlin a háború végén: romhalmaz a romok hátán. Európa és az USA vajon miért is akarja elpusztíttatni, vagy legalább meggyengíteni Ukrajnával Oroszországot, és a valóságban miért is pusztíttatja el Oroszországgal Ukrajnát? És az ukrán vezetés vajon miért partner ebben? Az USA az I. és a II. Világháborúban lett világhatalommá, hadiiparán és Európa gazdasági hanyatlásán keresztül most is ebben érdekelt, az „orosz-ukránnak” nevezett, „majdnem világháború”-ban is. Na de Európa? Az öreg kontinens annyira szenilis volna, hogy ezt nem látja és nem is emlékszik rá? Polgárai a háborús infláción keresztül megtakarításaik és munkabérük, nyugdíjuk 20-30-40 %-át már eddig elvesztették, ami háborús veszteség, akkor is, ha nem a fiaik halnak meg a frontokon. A fegyverekre, hadianyagokra, valójában a halálra, a hadiözvegyek és hadiárvák emberi szenvedéseire, a természeti és az épített környezet rombolására, pusztítására költött közpénzt az állami és az európai uniós költségvetésekben más, hasznos, humanitárius, szolidaritási és klímavédelmi céloktól kellett elvonni és átcsoportosítani, ami ezeken a stratégiai területeken ugyancsak „háborús veszteség”. De hol a határ, az orosz és az ukrán állami vezetők, más, nemzetállami és az uniós vezetők, politikusok és civil NGO-vezérek mekkora veszteséget okoznak még (büntetlenül) a saját, háborúba kényszerített, bár közvetlenül nem hadviselő népüknek? Mára mindenki látja, hogy ez egy olyan vesztes-vesztes játszma, amiben nem csak a közvetlenül háborúzó két fél, de minden támogató, sőt az egész világ veszít.És a népek ezt miért tűrik? Hol vannak a pacifista tüntetések, a sajtó és a médiumok, a felelős értelmiségiek, az erkölcsi tekintélyek, a békét hirdető vallások és egyházak, a tömegek érdekeinek képviselői, a szószólók és a mediátor politikai erők és intézmények, a békepárti civil szervezetek, az emberi jogokért – az élethez és az emberi méltósághoz való jogért küzdő – NGO-k és a hivatásos mozgalmárok?
Se gondolatai, se szavai nincsenek a békének, vagy ha vannak is, azok nem kapnak „médiafelületet”, ezért súlytalanok, így aztán kompromisszumos javaslatai sem lehetnek a „felelős” vezetők körében senkinek a háborús konfliktus megoldására. Nem véletlen, hogy mi magyarok – nemzetállamként egyedül – a béke pártján állunk. Európában a trianoni békediktátum óta mi tudjuk a legjobban, hogy egy keleti, vesztes, kicsi és gyenge priféria-országot a „nyugati”, a győztes, a szövetséges nagyhatalmak által fel lehet darabolni, területét, népességét szomszédos országoknak lehet ajándékozni, és hogy – mindezek ellenére – egy 2/3-os csonkítást is túl lehet, mert túl kell élni. Történelmi igazság az is, hogy az 1. Világháborút lezáró igazságtalan békével megfogant a 2. Világháború is. Az azt lezáró párizsi békeszerződésben pedig elkövették ugyanazokat a hibákat, mint 1920-ban, a Nyugat ugyanúgy bánt el az egész keleti perifériával. Csakhogy akkor a szovjet-orosz birodalom a szövetségesük és velük együtt győztes volt. Most viszont az USA birodalmi álmait („geopolitikai érdekeit”) védelmező NATO-nak a régóta birodalmi álomkórban szenvedő Oroszország az ellenfele. Oroszországot se a francia Napóleon, se a német Hitler nem tudta legyőzni, ez most sem sikerülhet se az USA-nak, se a NATO-nak, se Európának, atomháború nélkül sem, de atomháborúban a legkevésbé. Az elhúzódó „hagyományos” háború viszont ugyanúgy kimeríti, vesztessé teszi a Nyugatot is, mint az 1. és a 2. Világháború. Ezért is fontos most az azonnali igazságos béke szükségességét hangoztatni. Mert kell, hogy legyen megoldás, mégpedig az embertelen („vérengző”, tehát „vadállati”), az agresszió miatt igazságtalannak, a megtámadott oldalán jogosnak is mondott háború ellentéte, az igazságos béke. Olyan igazságos béke, ami minden érintett fél, Európa és a világ hosszú távú, alapvető (stratégiai) érdekeit kielégíti. Olyan előnyök és garanciák nyújtása Oroszországnak, amelyek feleslegessé teszik a területszerzést. Olyan előnyök és garanciák nyújtása Ukrajnának, amelyek kompenzálják az elkerülhetetlen területveszteséget. Országhatárok átrajzolása, területek ide-oda csatolása helyett átfedés, kettős kulturális identitás, kettős szuverenitás, kettős állampolgárság. Tulajdonjog helyett szerződéskötés, gyámság, protektorátus, örökhaszonbérlet, koncesszió, lízing, terület- és dologbérlet, stb. Feltételezve, hogy a szerződéseket ugyanúgy betartják, ahogyan a másik tulajdonát (területét, népességét, szuverenitását) tiszteletben tartják. A megoldás tehát nem az „igazságos háború”, mert olyan – a hazug geopolitikai érdekek által átszőtt globális világban – ma már nem létezik. Az azonnali fegyverszünettel, a béketárgyalásokkal és a békekötéssel összefüggésben azt is hangsúlyozni kell, hogy a kibékülés, a kiegyezés nem gyávaság, a béketárgyalás nem árulás, a kompromisszumos megoldás nem kollaboráció, a kompenzált területi engedmény nem behódolás, az erőszak- mentesség választása nem megfutamodás. Mindez talán milliók életének megmentése, a pusztulás, sőt a megsemmisülés megállítása, elkerülése. A békekötés az igazi győzelem, sőt, a legnehezebb győzelem, mert a gyűlölettől elvakult feleknek önmagukat kell meggyőzni és legyőzni. Nem a másik feletti uralom megszerzése, hanem az önuralom és az önmérséklet ígéri a leggyümölcsözőbb, legtartósabb békét. Igaz, ezekhez kell a legnagyobb bölcsesség és a legnagyobb erő. Háborúzni mindenki tud, a háború a lelki kiskorúság bizonyítéka. A békéhez lelki nagykorúságra, lelki erőre is szükség van, amihez viszont erős hit kell.
Az Európai Unió történelmi, civilizációs – a legnagyobb, sőt talán az egyetlen – érdeme és eredménye, hogy alapító és csatlakozó országai között béke van, és az „uniós” Európából nem indult ki újabb háború sem. A „soviniszta nacionalizmust” és szélsőséges változatát a „nácizmust” (amivel Putyin vádolja Ukrajnát és Ukrajna vádolja Putyint) az Európai Unióban sikerült „nemzeti kultúrizmussá” szelídíteni, a nemzeteket megosztó és elválasztó államhatárokat átjárhatóvá tenni, az egységet a sokszínűségben megvalósítani. A kettős állampolgárság és a kettős (vagy akár többes) nemzeti/nemzetiségi identitás azonban még nem általánosan elfogadott. Európában és a világban (különösen Afrikában, a volt gyarmattartók által meghúzott) államhatárok és a nemzethatárok nagyon gyakran (mondhatjuk, hogy főszabály szerint) nem esnek egybe. A népességcserék, ki-, be- és át-telepítések, határmódosítások ideje és módszere azonban végleg lejárt. Ez az alapító atyák (különösen Robert Schuman) hitének, keresztény értékrendjének, a testvéri szellemnek és a szeretet békéjének, a ne ölj parancsának és az erkölcsi parancsolat tág, kiterjesztő értelmezésének köszönhető. Ez pedig az ember és ember közötti legnagyobb parancsolatból, a felebaráti szeretet parancsából vezethető le. A háborús konfliktus megoldásához kell tehát egy harmadik fél, egy békéltető, kezdeményező, közvetítő fél, aki a felebaráti szeretetből és az egyetemes érvényű követelményként megfogalmazott testvéri szellemből fakadó békés megoldást képviseli. Ez a „kívülálló” fél lehetett volna (ez kellett volna, hogy legyen) az Európai Unió, de nem lett, sőt, az ellenkezőjét cselekszi: állandósítja és kiterjeszti a háborút. Marad tehát az „egyetemes” keresztény egyház és annak vezetője, a római Pápa Őszentsége, a békesség szorgalmazójának, esetleg a szerzőjének. De ha a szekularizáció ateista hívőinek ez nem tetszik, álljanak elő ők jobb javaslattal. Esetleg most (bár megkésve, de) hivatkozzanak Mahatma Gandhira, aki hindu létére tanulmányozta a Bibliát is, a Koránt is, jól ismerte a buddhizmust és a taoizmust is, és kigondolta a szeretet vallását, a politikai gyakorlatban az erőszakmentes ellenállást, a békés együtt nem működést, amivel maga mellé állította a civilizált világot és felszabadította Indiát a brit gyarmati uralom alól. Ezt a háborút tehát az erőszakmentesség alapján nem lett volna szabad már elindítani sem, bekapcsolódni és folytatni a másik félnek és más érintetteknek sem. A két testvérnép közös történelme több ezer éves, ők mindenkinél jobban ismerik egymást, tudniuk kellett hogy mire képesek, ha gyűlöletből háborúba kezdenek és gyilkolni és rombolni, pusztítani kezdik egymást. Háborúzni és gyűlöletből kegyetlenkedni mindenki képes, erről szól és erre tanít a történelem. Az erőszak, a brutalitás ott lappang az ember ösztönlény természetében. Az élettér és a (horda)közösség védelme és a szuverenitás-védelem egy tőről fakadnak. Humánetológusok szerint két démoni lény él a földön, két főemlős: a csimpánz és az ember; ezek nem csak legyőzni és megsemmisíteni akarják az ellenségüket, de kéjes örömmel meg is kínozzák. Nem véletlenül nőtt ki a kínzás tilalmából az emberi méltóság egyetemes érvényű emberi joga és annak feltétlen védelme, a sérthetetlensége. Ezt a démoni erőt elnyomni az emberben, a mértékletesség erényét és önuralmat gyakorolni, a félelem – harag – gyűlölet – erőszak – bosszú – megtorlás oksági láncolatát megszakítani, erőszakmentes megoldást keresni és közösen kialakítani már és még csak nagyon kevesen képesek, de az nem lehetetlen! Igazságos és tartós békét teremteni pedig csak a legnagyobbak, az igazi államférfiak, a történelmi személyiségek képesek. Ők a szeretetvallás és az erőszakmentesség apostolai – lehetnének.
A 20. század legnagyobb hatású, a tömegek tébolyát előidéző ateista eszméi – a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus – a gyűlöletre (a fajgyűlöletre, a vallásgyűlöletre és az osztálygyűlöletre) alapozva építették birodalmukat és terjesztették ki a hatalmukat, százmilliók halálát, testi és lelki nyomorúságát hagyva örökségül maguk után. Most is vannak „geopolitikai” birodalom–építők, céljuk is a régi, a nagyobb területek és nagyobb népesség, a még több ember feletti – politikai, gazdasági, pénzügyi, ideológiai, sőt spirituális – uralom, végső fokon a világuralom. Vannak terjeszkedő, önmagukat a demokrácia és a jogállamiság prófétáinak, apostolainak, papjainak tekintő eszme-exportőrök, és vannak tömegpusztító ideológiák is, tevékenységüket, terjedésüket most is káosz, téboly, zavarodottság, zavargások és helyi háborúk jelzik. Karl Marx ajánlotta, hogy „a kritika fegyverét a fegyverek kritikája váltsa fel”, hogy a világ proletárjait egyesítő világforradalom, a kommunista eszme (a múltat végképp eltörölve) teremt majd új világot és világrendet, benne új embert. Ehelyett az egymással hadakozó kétpólusú világrend jött létre, egyik pólusán a szovjet birodalommal. Ez 1990-ben felbomlott és – sajnálatos, de nem meglepő módon – a másik pólus most „győztesként” saját világrendet akar a világra erőltetni. Oroszország, Kína, az arab világ, és még sokan mások azonban ezt nem akarják. Az egyszerű emberek, a „nagy” és a „kis” nemzetek népei – köztük az Ukrajnában élő őshonos kisebbségek (akár van „anyanemzetük”, akár nincs) népei is – azaz a népek általábanbékés, és erőszakmentes világban akarnak élni, békés és erőszakmentes világrendet akarnak. A „népek” már sokszor és sok helyen bebizonyították, hogy képesek és tudnak egymással békében élni, „együtt élni”, most a politikusokon van a sor, hogy bizonyítsanak.
A totális kommunista diktatúra szovjet és kínai változata totális kudarcot vallott ugyan, és óriási emberáldozattal járt, az új, immár liberális ruhába öltöztetett neo-kommunista egyenlőség-eszméknek azonban ma is vannak, sőt lassan tömegek a követői. Most az önmagukat (álcázva) progresszívnek nevező, a liberális és demokrata jelzőket kisajátító eszmék és politikai irányzatok törnek egyeduralomra, és akarnak „új”, saját világrendet. Ez pedig harcok, sőt háborúk nélkül eddig sem ment, most sem megy. Az orosz – ukrán proxiháború újbólrá kell hogy döbbentse a világot, különösen a keresztény gyökerű Európát, hogy az ideológiai (vallási, nemzeti, nemzetiségi) konfliktusokat harc és háború helyett békésen, erőszaktól mentesen kell megelőzni és megoldani. A kritika fegyverét (politikai eszközét), a demokratikus diskurzust kell a viták rendezésére – civilizált módon – alkalmazni, tilos azt a fegyverek általi kritikára cserélni. A fegyverek szeretetét kell véglegesen a szeretet fegyverére cserélni, a terjeszkedő hatalom szeretetét a szeretet hatalmával kell felváltani. Az emberi kapcsolatokban (házasságban, családban, nemzetben, unióban és a világban) – Bibó István szavaival – az erőszakgesztusokat szeretetgesztusokkal (a rosszat jóval) kell legyőzni. Az önzetlen szeretet, a békesség és a harmónia kísérleti laboratóriuma, elemi iskolája és egyeteme, gyakorló terepe egyaránt a házasság és a család. A másikat szeretni kell vagy azért, mert jó, vagy azért, hogy jó legyen (Szent Ágoston). A harag, a gyűlölet, az agresszió, az erőszak, a bosszú fogalom- és eszköztárát kell végleg eltörölni, kiiktatni a nemzeti kultúrákból és az egyetemes emberi civilizációból! A háború, a pusztítás örvényéből ki kell törni. A halál kultúráját – Mahatma Gandhi nyomán – az erőszakmentesség (a felebaráti szeretet és az emberi szolidaritás) kultúrájára kell átváltani. Európának (ahogyan Szent II. János Pál pápa javasolta) a szeretet civilizációját kell tovább építeni, példaadással a nem uniós európai országokat is, sőt az egész globális világot is humanizálnia kell. Ez Európa és a kereszténység küldetése a világban, nem a „fajtiszta” nemzetállamok megteremtése, nem az őshonos kisebbségek jogfosztása, elüldözése, netán a „népirtása”, nem a hatalom-koncentráció és nem is a birodalom-építés. Európa „védjegye” a világban a felebaráti szeretetből kifejlődött társadalmi szolidaritás, jószolgálati- és szeretet-intézmények rendszere, ezek jelentik Európa lelkének a megmentését. Tudva, hogy a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz (Robert Schuman), és ugyanígy a 21. század vagy a szeretet évszázada lesz, vagy nem lesz. Csakhogy hit nélkül nincs (elegendő) szeretet, szeretet nélkül nincs irgalom és nincs kegyelem, szekularizálva és deszakralizálva az államot, a társadalmat, majd minden egyes embert, „az ember sárkányfog vetemény” lesz újra (Vörösmarty Mihály: Az emberek), és akkor „nincsen remény!”. Ahogyan a „domesztikált farkasban”, azaz a kutyában ismaradt több-kevesebb vérengző ragadozó, ugyanúgy a „domesztikált”, humanizált emberben is maradt valamennyi vérengző (démoni) csúcsragadozó. Ha hagyjuk az embert elvadulni (visszavadulni), az ember megint az embernek farkasa lesz (homo homini lupus est) és mindenki háborút vív mindenki ellen (bellum omnium contra omnes)! De ha Hobbes-nak lesz igaza, akkor az ember és az emberi civilizáció javíthatatlan, sőt menthetetlen.
Európában az ember javításán, a jó emberré válás programján fáradozott a görög filozófia (lásd: erényes ember), a római jog (lásd: bonus et diligens pater familias), és a keresztény erkölcs (lásd: ne ölj!; szeresd felebarátodat, mint önmagadat!). Az Európai Uniónak mindhárom a tartópillére. Ezen tartópillérek nélkül Európa összeomlik. Ezért Európában a megbocsátó és az embert megváltó áldozatos (krisztusi, azaz keresztény) szeretet nélkül nem lehet béke, béke nélkül nincs remény az életben maradásra, az egyéni emberség és az egyetemes emberiesség megőrzésére, az eddig elért civilizációs szint fenntartható továbbfejlesztésére. Vagy béke lesz a világunkban, vagy az emberi civilizáció az egyre borzalmasabb háborúk szakadatlan sorában megroppan és összeomlik. Európának megmentenie kell a civilizációt és a világot, nem pedig magával rántani a szakadékba.
A háború vagy béke kérdése – azt is mondhatnánk: örökérvényű Hamlet-i vívódása – tehát élet vagy halál kérdése. Ez végső fokon ennyire egyszerű. A békéhez a háborút túl kell élni, a túléléshez az egész emberiségnek végre valahára a háborún túl kell lépni. A háború megalázó, durván sérti az emberi méltóságot, nem méltó az emberhez. A ne ölj parancsolatából sarjadt kínzástilalom, és az ezekből kinőtt méltóságvédelem az emberi civilizáció eddig elért csúcsa. Ezért nem elég tehát a legmagasabb szintű, egyetemes érvényű emberi jogi normákban kimondani, hogy az emberi méltóság sérthetetlen, tilos is azt – különösen a háborúval és a háborúban – a valóságban mégis, újra meg újra, tömegesen és súlyosan megsérteni. A „csúcsragadozó előembernek” és az „ősembernek” végre jó emberré kell válnia és annak meg is kell maradnia. Az ember lelkes (nem „lelketlen”) lény, „A lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Pál levele a Galatákhoz 5:22-23.) Vagy ahogyan Arany János is tanácsolta: „A legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben!” (Domonkos napra). Talán ezt tükrözi József Attila gondolata is: fehérek közt európainak megmaradni (Thomas Mann üdvözlése). Ez a háború problémájának, mint az egész emberiség legsúlyosabb problémájának testvéri szellemben történő, keresztény és humánus megoldása. Hinnünk kell, hogy ez egy lehetséges megoldás, és remélnünk kell, hogy valóságos megoldássá is válhat. Hinnünk kell, hogy „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre.” Vagy tovább háborúzunk, öljük egymást és pusztítunk, vagy megtanulunk és elkezdünk végre szeretetközösségben és békességben élni, azaz „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” (Ady Endre: Fölszállott a páva). Ez Karácsony üzenete is: „Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni. Karácsonyi rege, ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra” (Ady Endre: Karácsony). Mégis sokan a Karácsony eltörlésén fáradoznak! Nemzeti és európai költészetünk és művészetünk, kultúránk és civilizációnk tele van csodálatra méltó értékekkel, tele van hittel, reménnyel és szeretettel! Eljött az idő, hogy a politika és a jog – túllépve önmaga korlátain – ezekből merítsen. Különösen mert minden más forrása elapadt.