A 60 éves Varga Attilát, jogtanár és alkotmánybíró kollégámat köszöntő írásom címét Bibó István[1] ihlette, akiben az európai társadalomfejlődés értelmét keresve és Európa történelmét áttekintve felmerült az a gondolat, hogy „a forradalmi reformok nyomán megjelenő új meg új uralmi rátelepedések a történelem szükségszerű fejleményei, s ezek ellen hiábavaló mindennemű hadakozás.” A fogalmat olvasva csupa negatív dolog jutott eszembe: elnyomás, kizsákmányolás, kihasználás, kiuzsorázás, kényszerítés, leigázás, gyarmatosítás stb. Mindezekkel tele volt és tele van a világ, érdemes tehát ezen a jelenségen elgondolkodni. Uralmi rátelepedés megvalósulhat két ember egymás közti viszonyában, a házasságban és a családban is, a munka világában, az erőfölényes gazdasági viszonyokban, a politikában vagy akár a tudomány és a kultúra, az eszmék és a médiumok világában is. A társadalom többsége szempontjából majdnem mindegy, hogy az uralkodók a tőketulajdonosok csoportja, a politikai elit, vagy pl. a szocialistának nevezett kommunista pártelit. Azért csak „majdnem mindegy”, mert a szocialista állam (pártállam) a politikai közhatalmát az állami (össznépi) tulajdonosi hatalmával (gazdasági erejével) egyesítve totális diktatúrát gyakorolt a társadalom egésze felett, embertelen eszközöket és módszereket alkalmazva. Vagyis a tőketulajdon – és vele együtt minden más polgári és magán tulajdon – „elkommunizálásával” a marxizmus hatalmas öngólt lőtt.[2] Mert nem az egyes emberek más emberek feletti uralmát szüntette meg, hanem azt – totális diktatúrát gyakorolva – a végletekig fokozta. A „szocialista forradalom” csak uralomváltás volt, de nem a kizsákmányolás és nem az uralmi rátelepedés megszüntetése.[3]
Az uralmi rátelepedés gondolata rendkívül inspiráló (mint minden kiváló gondolat). Lehetséges ezt egyrészt szélesebb összefüggésekbe és nagyobb időtávba helyezni, másrészt tovagyűrűző hatását a tőke–munka ellentétén túl más területeken is kimutatni. Az uralmi rátelepedés kiindulópontja valószínűleg a mezőgazdasági forradalom, a birtok és a tulajdon, a saját dolog feletti uralom és teljes jogi hatalom kiépülése. A letelepedés és a gazdálkodás, mint főhatás mellett ez a magántulajdon nem kívánt mellékhatása, szándékon túli eredménye. A magántulajdon fejlesztette az ember személyiségét (kreativitását, gondosságát, kötelességtudatát, felelősségét, tisztességét, becsületét stb.), de sok tekintetben el is torzította azt. A tulajdonosi birtoklás és uralom az ember természetévé, lelkületévé vált.
Szűk értelemben magát a tulajdonosi uralom társadalmi jelenségét Kopátsy Sándor a mindenkori legszűkebb keresztmetszethez kötötte, azzal magyarázta. Ez alatt azokat a javakat, tulajdoni tárgyakat, termelési eszközöket és tényezőket értette, amelyek alapvetően meghatározták egy–egy történelmi kor arculatát, mert mindig kevés volt belőlük. Ilyenek a rabszolga–tulajdon, a földtulajdon, a tőketulajdon, és legújabban a szellemi tulajdon.[4] A tulajdonosi uralmi rátelepedés tehát már a tőketulajdon (ideértve a szocialista állam eszményi, egyszemélyes „össztőkés” tulajdonát is) előtt létezett és a társadalom fejlődésére döntő befolyást gyakorolt. A tulajdonosi uralmak váltották egymást, de az uralom jelensége változatlanul fennmaradt.
Az uralmi rátelepedés fogalma kiterjeszthető, rávetíthető pl. az ökológiai lábnyom problémájára, az ember természet feletti uralmára. Továbbá kiterjeszthető a férfiak és nők párkapcsolataira, a nőuralomra és a férfiuralomra, a matriarchátust felváltó patriarchátusra. Mindhárom esetben, a szellemi tulajdonosi uralom, a természet feletti uralom és a nemek közötti uralmi viszonyok vonatkozásában is ugyanaz a fő kérdés: miért alakult és alakul ki folyton az uralmi rátelepedés, és most, különösen pedig a közeli és a távolabbi jövőben kiküszöbölhető-e? Az ember és az emberi társadalom evolúciós fejlődésének útján most milyen uralomváltás és paradigmaváltás előtt állunk?
Akik a 19. század végén a beköszöntő új évszázadtól csodát vártak, azok többségében hatalmasat csalódtak. A 19. század – ami valójában 1789-ben, „Az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatával” kezdődött, és 1914-ig, a Nagy Háború kitöréséig tartott – a polgárosodás évszázada volt. A saját munkájával tulajdont szerző és gyarapodó vagyonos polgárság (Besitzbürgertum) és a kötelező népoktatásnak is köszönhetően növekvő számú művelt polgárság (Bildungsbürgertum) társadalmi súlya és részaránya jelentősen megugrott. A vagyon és a műveltség szabadságnövelő és személyiségfejlesztő hatása tömegesen érződött és utat tört magánk. A szolgaság és alávetettség megelőző állapotaihoz képest a legfontosabb társadalmi rendező elvek az egyenjogúság és mellérendeltség elve, a minden egyes emberre kiterjedő általános, egyenlő és feltétlen jogképesség elve lettek, amiket a nagy magánjogi kódexek kodifikáltak. A polgárosodás és a polgári forradalmak hármas jelszavából a szabadság és az egyenlőség egyszerre, egy startvonalról indultak egy közös cél, a mindenkivel vele született és senkitől el nem idegeníthető egyenlő emberi méltóság irányába. A testvériség azonban – az egyházak és az európai keresztény értékek mellőzésével, az állam és az egyházak elválasztásával, majd a szekularizáció túl tág, de szigorú értelmezésével – lemaradt, és ezáltal – a szabadsághoz viszonyítva – fáziskésésbe került az egyenlőség is. Pedig a szabadság – egyenlőség – testvériség a kiteljesedett polgárosodás tartópillérei, a polgári társadalom „három lába”: ha bármelyik rövidebb, vagy pláne ha hiányzik, oda a stabilitása. Az egyensúlyvesztést a magántulajdon, különösen a méretétől függetlenül magántulajdonnak tekintett tőketulajdon „alapvető szabadsága”, a társadalomra és az államra való uralmi rátelepedése okozta. De – különösen a Rerum Novarum pápai enciklika 1891-es megjelenése után – felgyorsult a magánjog etizálása és szocializálása. Demokratikus, parlamentáris úton valóságos szociális jogalkotási hullám indult be a munkások, a nők, a betegek, a szegény néposztályok védelme, felemelése, tényleges egyenlősége, az uralmi rátelepedés alóli felszabadítása érdekében. Ez a folyamat azonban a gazdasági (tőketulajdonosi) és nemzetállami érdekütközésekmentén kitört I. Világháború miatt megtorpant. A háborút lezáró súlyosan igazságtalan békediktátumok pedig beprogramozták a II. Világháborút. A 20. század összességében és visszatekintve katasztrofális évszázad volt. A század kezdetétől a tudomány és a technika produkált ugyan rengeteg csodát, de az ember mintha semmit sem változott volna, sőt: „úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”(Radnóti Miklós: Töredék). Embert megváltó, emberségesnek látszó új eszméket agyalt ki és telepített rá a tébolyult (megtébolyított) tömegekre, embertelen eszközökkel és módszerekkel. A hamis próféták emberek millióit áldozták fel önmagukért és az eszméikért, birodalmi-, országok- és emberek feletti uralmi törekvéseikért. Magukat képzelték isteneknek, ezért megtagadták Istent és üldözték az áldozatos szeretet krisztusi egyházát, meggyalázták az emberek vallását, a papokat és a hívő embereket, és közben elvesztették a saját lelküket. Akinek nincs lelke, annak nincs lelkifurdalása, mert nincs bűntudata sem, sőt bűneit dicső tetteknek tekintve, ünnepli és ünnepelteti önmagát. Nem csoda, ha most az ilyen – nyugat- és kelet-európai – embert olyan súlyos mentális zavarok gyötrik, mint a kiégés, a depresszió és a pánikbetegség. Ezeken nem segített az 1989/90-es rendszerváltó hullám, a látszólag „egypólusúvá” vált világ, sőt! Politikai, ideológiai és gazdasági ellensúly nélkül az immár globális tőketulajdon mintha ismét súlyosabban rátelepedett volna a világra (a „győztes mindent visz” téves elve alapján). A tőke szabad áramlása (valójában a kizsákmányolás, a munkabéruzsora és a hiteluzsora szabadsága) európai és bizonyos mértékig globális alapelv lett, a tőketulajdon immár globális pénztulajdon formájában társadalom- és világ-szervező erő. Douglas Murray[5] szerint ez „Európa furcsa halála” és kérdés, meg lehet-e menteni Európa lelkét, lesz-e feltámadása? Francis Fukuyama[6] szerint ez a teljes nyugati, kereszténynek is mondott civilizáció „Nagy Szétbomlása” és kérdés, követi-e egy „Nagy Újjáépítés”? Ezeket a kérdéseket csak tovább nehezítette a 2008-2010-es globális pénzügyi krízis, a klímakatasztrófa veszélye, a Covid-világjárvány, a globális népvándorlás beindulása és a (nem csupán fegyverekkel, de gazdasági és pénzügyi szankciókkal is vívott) Harmadik Világháború beindulása és nukleáris háborúvá szélesedésének fokozódó veszélye. Ezek egyidejű és együttes megválaszolásához és kezeléséhez nincs meg a globális elme (Csányi Vilmos)[7] kapacitása, se az emberiség közös erkölcse, se a nemzetközi intézményrendszere, se az esetleg mégis megszülető békés megoldások kikényszerítéséhez szükséges ereje. A valójában sokpólusú világban ezek megteremtése politikailag sokkal nehezebb, technológiai értelemben (a gondolkodó agyakat összefűzve, „behálózva”) azonban könnyebb. Az ember soha nem adhatja fel, az új kihívásokra olyan új válaszokat kell találnia, amelyek az élő természet, a gazdaság és a társadalom fenntarthatóságát, az ember fennmaradását biztosítják. Ez az élet parancsa. Egy nagy ellenfele van: az öngyilkosság. Az embernek van rá hajlama, vannak tünetei is. Öngyilkosság nem csak a saját élet kioltása, de a heteroszexuális házasság, a gyermekvállalás és ezzel a társadalmi reprodukció megtagadása, az élő természet felélése, elpusztítása, a tőke érdekei szerint gerjesztett termelés és fogyasztás további, fenntarthatatlan bővítése, az újabb világháború (atomháború) is. Korunk súlyos problémáinak a megoldása nagyon nehéz lesz, mivel oksági láncolatok sokaságával állunk szemben,amelyek ráadásul átszövik egymást. Ezért multidiszciplináris megközelítésre és holisztikus szemléletre van szükség, különben beleveszünk a részletekbe, de nem találunk rá semmilyen átfogó megoldásra.
Ha tehát összes régi és új bajaink mint okozatok egyetlen, vagy legalább az egyik legfőbb okát keresnénk és próbálnánk megtalálni, az szerintem is nagy valószínűséggel és leginkább a birtoklás egzisztenciális létformája, és ami vele jár, az uralom jelensége volna. Ma már minden egyes ember uralkodónak, sőt egyeduralkodónak érzi önmagát, első sorban a saját személyisége felett, akinek rengeteg emberi joga és alapvető szabadsága van, de nincsenek kötelezettségei, se felelőssége senkivel szemben, vele szemben viszont mindenki más kötelezett, neki és érte mindenki más felelősséggel tartozik. Vallásos hite a neoliberális szentháromságban van: 1. én önmagamért vagyok; 2. a világ énértem van; 3. te is énértem vagy! Az önző individuum tehát az uralmát mindenki másra kiterjeszti, a másikat saját szolgájának tekinti, miközben fennen hangoztatja, hogy ő maga nem szolgája senkinek, nem szolgál senkit, nem köteles áldozatot hozni senkiért. Ahogyan a tőketulajdonos egyén igyekszik kibújni a tulajdon közterhei, szociális kötöttségei és társadalmi felelőssége alól, ugyanúgy szolgája, az egocentrikus, önző ember sem kíván tudomást venni az ENSZ EJENY 29. cikk (1) bekezdése egyetemes érvényű normájáról: „A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.” Emberi közösségek pedig – ősidőktől fogva – az egyenlőség és testvériség alapján épülnek és állnak fenn. A jóléti jogállam – paradox módon az esélyegyenlőség alapján – mind a jogok és szabadságok, mind a materiális javak tekintetében elkényeztette az embert, és mindezért nem kért eddig szinte semmit cserébe. Ne csodálkozzunk hát azon, ha az önző individualizmus lett úrrá a világunkon, és azon sem, ha mindenki a saját önzéséért még gátlástalanabb önzést kap cserébe. „Ki mint vet, úgy arat”, és „aki szelet vet, vihart arat”! Katasztrófák sorozatának viharai tépázzák világunkat, de lehet, hogy ezek még csak az igazi nagy vihar előszelei. Ha így van, akkor nagyon gyorsan kármegelőző és kárelhárító intézkedéseket kell tenni. Ezekhez józan észre, higgadt körültekintésre, összefogásra és együttműködésre, önzetlen, szociocentrikus egyénekre van szükség, ideértve a kölcsönös áldozathozatalt is, vagyis csupa olyan dologra, ősrégi alapértékre, amiben ma nagy a hiány. A téves értékválasztások, az értékzűrzavar, az általános értékválság és értékhiány a teljes reményvesztettség állapotához vezet, megbetegíti a lelket, a beteg lélek a testet, a betegség tudata megnehezíti a józan gondolkodást. De a krízis esélyt is ad az élet igazán fontos kérdéseinek újragondolására, új fontossági sorrend felállítására, mai értékrendszerünk, prioritásaink átértékelésére, méltatlanul lerombolt, mellőzött értékeink rehabilitálására. Rá kell döbbennünk, hogy ami új, az még önmagában nem feltétlenül jó, vagy még csak nem is jobb, mint a régi, hogy ami rabul ejt, az nem szabadít fel. A mennyiségi növekedés nem jár mindig együtt a minőségi javulással. Attól, hogy többünk van, mi magunk még nem vagyunk se többek, se jobbak. Amit szabad nekünk, az nem feltétlenül használ. Az önző individualizmus uralmi rátelepedése a világra, lehet, hogy egy új uralomváltás, de ez sem azonos az uralom jelenségének megszüntetésével.
Jó volna tudni, miért borít el folyton bennünket, az emberi közösségeket és az egyes embereket, az uralom jelensége, hogyan itatta ennyire át az egyes ember, a legtöbb ember személyiségét, mindennapi életét is. A kiváló jogász, tudós és politikus Bibó István már kereste és részben meg is találta rá a választ, mégpedig a tulajdon társadalmi intézményében, és a szent és sérthetetlen magántulajdon jogintézményében. „Az európai társadalomfejlődés értelme” című – már idézett – nagy tanulmányában hosszan foglalkozik a tulajdon fogalmával és a körülötte levő fogalmi zűrzavarral, és megpróbálja ezt a zűrzavart eloszlatni, a tulajdon fogalmát egyértelművé tenni. Különbséget tesz valóságos tulajdon és áltulajdon között: azelőbbi egy ember (jogalany, a tulajdonos) és egy dolog (a jogtárgy) direkt kapcsolata, aminek személyiséggyarapító és szabadsággyarapító hatása van; áltulajdon a túlméretes mamuttulajdon, ami a más emberek feletti hatalom eszköze, akár tőkés magántulajdonról, akár szocialista állami tulajdonról van szó. A valóságos és a nem valóságos tulajdon egy fogalomba sorolásában van a tulajdon védelmezőinek a csalása (Bibó 69.).Ugyanerre a következtetésre jutottak – Bibótól teljesen függetlenül és más-más alapon – Ernst Schumacher ökoközgazdász és Erich Fromm pszichológus is, mindketten a jogot és a jogászokat téve felelőssé a csalásért, a fogalmi egyneműsítésért.
Schumacher szerint: „Ami a magántulajdont illeti, az első és legalapvetőbb megkülönböztetés a) a kreativitást segítő tulajdon és b) a kreativitást helyettesítő tulajdon közti különbségtétel. Az elsőben van valami természetes és egészséges, gyümölcsöző és jogos – ez a dolgozó tulajdonos magántulajdona; az utóbbiban viszont van valami természetellenes és egészségtelen – ez a passzív, mások munkáján élősködő birtokos magántulajdona.”[8] Hozzáteszi még, hogy az első tulajdon kisléptékű, személyes és helyi, nem eredményez nagy magánvagyont, társadalmi haszna rendkívüli. A magántulajdon kérdésében döntő szerepe van tehát a méret problémájának. A közepes méretek felé haladva „a tulajdon és a munka közti kapcsolat már elhalványul.”[9] Elérkezve a nagyméretű vállalatokhoz „a magántulajdon eszméje immár képtelenség.” R. H. Tawney-val egyetértve írja:”Ezt a tulajdont passzív tulajdonnak nevezhetjük, illetve a szerzésre, a kizsákmányolásra vagy a hatalmaskodásra szolgáló tulajdonnak… A jogász számára természetesen az egyik ugyanolyan teljes mértékű tulajdon, mint a másik”[10], holott a magántulajdon a nagyméretű vállalat esetében már puszta fikció. Nem a jogászok védelmében mondom, de a jog világában ismert és kivételesen használatos is a fikció, egy tudottan valótlan tényállítás valósnak elfogadása, ha segítségével egy probléma megoldható, egy élethelyzet kezelhető. Azaz, ha pozitív hatása, haszna van, ha az ember javát szolgálja. Az óriás méretek – Bibónál a mammuttulajdonok – hajszolása azonban az önpusztítás szenvedélye. Ezért „a fejlődésnek új irányt kell szabni, olyan irányt, amely a fejlődést visszavezeti az ember valódi igényeihez, vagyis: az ember tényleges méreteihez. Az ember kicsi, következésképpen a kicsi szép.”[11] Ma, ötven évvel később, az élő természet és benne az ember védelmében, ez a gondolat már a növekedés nélküli, fenntartható fejlődésről szól.
Ugyanehhez a kérdéshez Erich Fromm a pszichoanalízisben szerzett tapasztalati tudása alapján az ember lelkülete oldaláról közelít. „Minthogy olyan társadalomban élünk, amely a magántulajdon, a profit és a hatalom hármas pillérén nyugszik, ítéletünk módfelett elfogult. Szerzés, birtoklás és nyereségszerzés az egyén szent és elidegeníthetetlen joga az ipari társadalomban. Az elv így hangzik: Senkinek semmi köze hozzá, hol és hogyan szereztem a tulajdonomat, és mit teszek vele. Jogom korlátlan és abszolút – amíg csak nem ütközöm törvényekbe. A tulajdon e formáját magántulajdonnak nevezik [privát tulajdon, privare (latin) = kirabol, kifoszt], mert másokat kizár annak használatából és élvezetéből, és engem tulajdonossá, annak egyedüli urává tesz.”[12] A tulajdonnak ezek a társadalomban érvényesülő normái meghatározzák egyedeinek, az egyes embereknek a karakterét is (társadalmi karakter). A túlnyomó többség semmit sem birtokol a tőkejavak tekintetében, mégis tulajdonosnak érzi, érezheti magát, talán azért, mert a legnagyobb élvezet nem is az anyagi dolgok, hanem az élőlények, különösen más emberek feletti uralomban van[13]. De erről majd kicsit később és bővebben.
A tulajdon méretnövekedésével, koncentrációjával és centralizációjával a tulajdonosi hatalom mértéke, koncentrációja és centralizációja is növekszik, ami emberek ezrei, milliói, sőt – globális léptékben akár – milliárdjai feletti uralmat tesz lehetővé, látható birodalom és totális politikai diktatúra nélkül is. „Valójában a tulajdonnak nem az államosításában kell a megoldást megtalálni, és nem is szükségképpen a kollektivizálásában, hanem a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában” – írta és javasolta Bibó[14] a szocialista állami tulajdonnal kapcsolatban. Másként fogalmazva, harcolni nem a tulajdon intézménye ellen kell, hanem az ellen, hogy tévesen vagy csalárd módon, tulajdonnak nevezett, immár globális méretű uralmi gócok jöjjenek létre. Az európai társadalomfejlődést áttekintve úgy tűnhet, hogy „a forradalmi reformok nyomán megjelenő új meg új uralmi rátelepedések a történelem szükségszerű fejleményei, s ezek ellen hiábavaló mindennemű hadakozás; …A helyzet azonban az, hogy ez ellen muszáj hogy legyen orvosság. A feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése.” E nélkül ugyanis „olyan politikai tömeghisztériák jelentkeznek, amelyek rendkívül veszedelmesek, mert az embereket a végső kétségbeesett erőszak ideológiájához sodorják.”[15] Ez a gondolat már az ENSZ EJENY preambulumának harmadik deklarációjában is megfogalmazódott: „Tekintettel annak fontosságára, hogy az emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kényszerüljön.” Zsarnokság és elnyomás, leigázás és uralom nem csak ideológiai–politikai–közhatalmi alapon, de magántulajdoni alapon is létrejöhet és intézményesülhet. Bibó ehhez hozzáteszi: „amióta a társadalmi szabadságprogram komolyan megfogalmazódott, azóta nem lehet megállni az emberiségnek addig, amíg meg nem találja azokat a szervezeti formákat, azokat az erkölcsi beidegződéseket, amelyek mellett ezt a szabadságprogramot uralmi rátelepedés nélkül meg tudja valósítani.” Bibó igazi demokrata volt, tehát a kommunista diktatúrában sem félt kimondani, hogy „a modern demokrácia az uralom fogalmának, az uralom jelenségének a megszüntetésére irányul. A modern demokrácia erkölcsi követelménye az egyenlő emberi méltóság, ez pedig azt jelenti, hogy a szabadságprogram jegyében minden embernek joga van kinyilvánítani azt a szándékát, hogy az őt irányító és kormányzó kisebbséggel nincs megelégedve, és joga van részt venni annak elmozdításában.”[16] Egy másik kisebbség választása azonban – bár esély, de – nem garancia az újabb uralmi rátelepedés ellen. Ha az uralmi rátelepedés (bármilyen uralom, legyen az állami-közhatalmi, tőketulajdonosi, vagy akár civil-mozgalmi) megalázó, akkor az méltóságsértő is, ami viszont tilos! Vagyis az egyenlő emberi méltóság tiszteletének – nem csak mások méltósága, de minden ember saját emberi méltósága feltétlen tiszteletének is – erkölcsi beidegződéssé kell válnia. Ezzel válna a méltóságsértés tilalma az uralmi rátelepedés tilalmává. Ez a tilalom ily módon természetjogi elvként az ember „szívébe íródna”, mondhatni az ember természetévé, embersége belső lényegévé válna. Most, a 21. század elején, még mindig, újra és újra, az uralmi rátelepedés az ember természete, az ellenkezőjére váltás paradigmaváltás volna. De mi az uralom, az uralmi rátelepedés ellenkezője? A szolgálat, a szolgáló és áldozatos szeretet, a szolidaritás, a kölcsönös együttműködés és egymás támogatása. Emberségesnek lenni egymáshoz, áldássá lenni egymás számára.Lehetséges ez? A válaszhoz érdemes alaposan tanulmányozni az emberiség történetének eddigi legnagyobb paradigmaváltását, a vadászó – gyűjtögető életmódról a letelepedett és mezőgazdálkodó életmódra való áttérést, különösen a magántulajdon és a monogám házasság és család kialakulását, ezek hatását az emberi személyiségre és a társadalmi közösségre. Ehhez az áttekintéshez nem csak jogtudósokat, hanem evolúciós szemléletű biológus, etológus, történész és pszichológus kutatókat is kell segítségül hívni, és aztán jogászként (a „társadalom mérnökeként”) saját véleményt mondani, megoldást (megoldásokat) találni, amiből a politikusoknak kell társadalmi cselekvési programot (programokat) összeállítani és a választóknak felkínálni.
A modern evolúciós pszichológia tudománya szerint az ember biopszichoszociális lény[17], testi, lelki és tudati adottságainak, természeti és társadalmi meghatározottságainak a kölcsönhatásában alakul, formálódik a személyisége. Ez a „kölcsönhatás” azonban csak így leírva tűnik egyszerűnek, a valóságban egy nagyon bonyolult és küzdelmes folyamat. A test igyekszik a maga szükségleteit, vágyait kielégíteni, a lélek igyekszik ezeknek mértéket szabni, a tudat igyekszik mindkettőt kontrollálni, összhangba hozni. A test, a lélek és a tudat harmóniája a felnőtt, az ép és egészséges személyiség előfeltétele és garanciája. A harmónia hiánya, vagy a megbomlása mentális zavart eredményez, amiből sosem volt hiány, és minden kornak megvoltak és megvannak a maga saját mentális zavarai. „Az evolúciós pszichiátria a ma széles körben elfogadott biopszichoszociális modellt egy fontos elemmel, az evolúciós szemlélettel egészíti ki, mely sokféle pszichopatológiai jelenségnek újfajta jelentést ad, s így a mentális működés mélyebb megértését teszi lehetővé. Míg a mai biológiai pszichiátria az egyes mentális zavaroknak csak a pathomechanizmusát vizsgálja (pl. hogyan, milyen biokémiai mechanizmusokkal jön létre a depresszió), addig az evolúciós megközelítés az etiológiára, az okra kérdez rá. Ez azért tűnik nélkülözhetetlennek, mert mivel számos pszichiátriai tünet voltaképpen indokolatlan, de normális védekező reakciónak tekinthető, ezért a mögötte álló biokémiai folyamatok is valószínűleg normálisak. […] A veszélytelen szituációban kialakuló patológiás pánik biológiailag ugyanúgy folyik le, mint a veszélyes szituációban kialakuló normális pánik.”[18] Ha tehát napjainkban egyre több a „pánikbeteg”, az azt jelzi, hogy korunk, természeti és társadalmi környezetünk egyre veszélyesebb az emberre nézve. Ennek okait kell tehát feltárni. Az okok lehetnek az emberen kívül álló, külső okok, de egy részük (meglehet a nagyobb részük) az emberben rejlő belső ok, aminek persze további evolúciós, genetikai, humánetológiai, kulturális antropológiai stb. okai vannak, melyeket tudományosan kutatni, elemezni kell. Ahogyan az orvoslásban nem elég egy tünetre reagálni, a beteg embert egészében kell gyógyítani.
Az emberben rejlő belső adottságokat, meghatározottságokat az ember természetének is mondjuk. Michel Kai és Carel van Schaik szerint[19] az embernek (legalább) három természete van. Az ember első természete „a velünk született érzéseinket, reakcióinkat és preferenciáinkat öleli fel.” Ezek több százezer év alatt genetikusan rögzültek, a vadászó-gyűjtögető csoportok életmódjában hatékonyak voltak, illeszkedtek az ökológiai és a szociális környezethez. Olyan hajlamok tartoznak ide, mint a szülők és a gyermekek közötti szeretet, az igazságérzet, az igazságtalanság és egyenlőtlenség miatti felháborodás, a vérfertőzéssel és a gyermekgyilkossággal szembeni iszony, az ismeretlentől való félelem, az elismertség, a köztisztelet és a megbecsülés ápolása, a másokkal szembeni hálaérzet ajándék, vagy segítség elfogadása után, a féltékenység, az undor, a természetfelettibe vetett hit. Az új, letelepedett életmóddal új szokások, konvenciók, mentalitások alakultak ki. Ezek kulturális produktumok, meg kell őket tanulni, és ha beváltak, tovább kell őket adni. Az ember második természete a kulturális természetünk, erkölcsök és szokások, a vallás mint kulturális produktum, az illendőség, az udvariasság, a jó modor, a civilizáltság. Az ember harmadik természete a racionalitás. Alapvető szabályok, gyakorlatok és intézmények, melyekhez tudatosan igazodunk. Ez a három természet olykor konfliktusba keveredik, hadakozik egymással. Különösen a változékonyabb második és harmadik az elsővel, ami sokkal régebbi keletű, így sokkal stabilabb. „A neolitikus forradalommal olyan folyamatok indultak meg, amelyek gyökeresen átalakították az emberi társadalmat.”[20] A begyűjtött, zsákmányolt élelmet a termelt, tenyésztett élelem váltotta, amit többé nem kellett megosztani. A „szabad idő” megszűnt, folyamatossá vált a munkavégzés a földeken és az állatok körül; megjelent a lopás, mint bűnözés, a magántulajdont meg kellett védeni; a táplálék mennyisége nőtt, választéka beszűkült; a növekvő népességet éhínségek és járványok fenyegették; a matriarchátust a patriarchátus váltotta fel, a nők kereskedelmi áruvá, tulajdonná váltak. Az „eladó” lányok a családok közötti szövetségkötésre szolgáltak, illetve áruként cseréltek gazdát. A paradigma váltás, a természet egy darabjára való birtokosi és tulajdonosi uralmi rátelepedés első áldozatai tehát a nők voltak. „A patriarchális világ normává emelte a női hűséget, holott az egy férfira korlátozódó szexualitás tisztán csak kulturális kötelezettség, nem biológiai meghatározottság.”[21] A három fő probléma – a kínkeserves munka, a magántulajdon elismerése, a nők alárendeltségének zavarba ejtő ténye – amelyekkel az ember azóta viaskodik, mióta áttért a letelepedett életmódra. „Ebből a szempontból tízezer év alatt sem sokat változott a helyzet.”[22]
Hasonlóan vélekedik Yuval Noah Harari „Sapiens” című könyvében, aki szerint a mezőgazdasági forradalom a történelem legnagyobb csalása[23]. Az ember 2,5 millió évig élt növények gyűjtögetéséből és állatok vadászatából, és mindez alig 10 ezer évvel ezelőtt változott meg. „A mezőgazdasági forradalom nem egy könnyebb élet korát hozta el, sőt általában jóval bonyolultabbá és kevésbé kielégítővé tette a földművelők életét”. Népességrobbanást és elkényeztetett elitet eredményezett. Szerinte nem annyira az ember domesztikálta a néhány növény- és állatfajt, mint inkább azok háziasították a Homo sapienst. „Ez a mezőgazdasági forradalom lényege: a képesség, hogy rosszabb körülmények között is több ember maradjon fenn”[24]. A magántulajdon (bősége, szűkössége, avagy a hiánya) hierarchizálta az emberi társadalmat. „A különböző társadalmak különböző elképzelt hierarchiákat tesznek magukévá. …Egyetlen hierarchia azonban minden ismert emberi társadalomban kiemelt jelentőséggel bír: a nemeké. Az emberek mindenütt férfiakra és nőkre osztották magukat. És majdnem mindenhol a férfiak jártak jobban, legalábbis a mezőgazdasági forradalom óta.”[25] Azok a férfiak is, akiknek egyébként nincs is magántulajdonuk.
„Miképpen érezheti magát az ember tulajdonosnak anélkül, hogy tulajdona lenne?” – tette fel a kérdést Erich Fromm a „Birtokolni vagy létezni” című könyvében. „A legnagyobb élvezet talán nem is anyagi dolgok, hanem élőlények feletti uralomban van. A patriarchális társadalomban még maga a legszegényebb férfi is felesége, gyerekei és jószágai tulajdonosa volt, azok abszolút urának érezhette magát. Erre a társadalomtípusra feltétlenül igaz: a sok utód az egyetlen útja annak, hogy embereket birtokolj anélkül, hogy kénytelen lennél dolgozni, vagy tőkét befektetni ennek érdekében. Ha meggondoljuk, hogy mindennek a terhét a nőnek kell viselnie, aligha tagadható, hogy az utódok felnevelése a nők durva kizsákmányolásának folyamata. Azonban az anyának is van egyfajta tulajdona: a gyermeke, amikor az még kicsiny. Ördögi kör ez: a férfiak kizsákmányolják feleségüket, a nők kizsákmányolják gyerekeiket, a felnövekvő férfiak csatlakoznak apjukhoz és kizsákmányolják a nőket. A férfi uralma a patriarchális rendszerben mintegy hat-hét évezreden át tartott, s ha elkezdett is bomlani, korántsem tűnt el, különösképp a szegény országokban és a társadalom alsó osztályaiban nem. A nők, a gyerekek, a fiatalok emancipációja, úgy tűnik, az életszínvonal emelkedésétől függ.”[26] Ebből és az eddigi gondolat-menetekből már most több lényeges következtetés is levonható.
- A leggazdagabb országokban jutott legmagasabb szintre a nők, a gyerekek és a fiatalok emancipációja, jogegyenlőségük és jogaik védelme, valószínűleg azért, mert ezekben kevesebb tulajdonosi uralom, kevesebb harc és erőszak kell a puszta létfenntartáshoz.
- A világ legszegényebb országaiban és társadalmi rétegeiben jellemző a „túlnépesedés”, a férfiuralom, a nők (feleségek és anyák) és a gyerekek alárendeltsége.
- A túlnépesedett országokból kiinduló globális népvándorlással, egy „népességcsere” és egy „civilizáció-csere” következményeként visszatérhet a nyugati világba a patriarchális rendszer és a férfiuralom.
- A nemek teljes (biológiai) „kiegyenlítése” ezt a súlyos problémát nem oldja meg, viszont súlyosbítja, a megoldását nehezíti.
- A probléma megoldása: az uralom jelenségének a megszüntetése, de legalább a kezelhető szinten tartása, kezdve a hagyományos férfi-nő házasság és család, és benne a férfi-szerep „újratervezésével”, egy uralmi rátelepedés nélküli szereposztással.
A férfiak és a nők, úgy mint férjek és feleségek, apák és anyák szereposztása a házasságban és a családban az elmúlt 100-200 évben már óriási változáson ment keresztül, de még nem jutott nyugvópontra, sőt ez a változás ma is intenzíven zajlik. A változások iránya részben pozitív, részben negatív. Pozitív, ha a nők és a férfiak törvény előtti egyenlősége, teljes társadalmi egyenjogúsítása, a házasságon belül a felek egyenrangúsítása irányába mutatnak, negatív, ha a nemek háborújához, a férfi nem (vagy mindkét nem) eltörléséhez, a nemek biológiai kiegyenlítéséhez vezetnének. A negatív változások mind az ember személyiségében (természetében), mind a társadalomban beláthatatlan következményekkel járhatnak, sőt akár a „civilizációk összecsapását” idézhetik elő. A pozitív változásokat viszont stabilizálni kell, egyetemessé tenni, továbbiakkal kiegészíteni. A változások pozitív-negatív minősítéséhez látni kell azok mögöttes kiváltó okait is, a társadalmi–gazdasági életben és az emberek, a családok mindennapi életében bekövetkezett szerep-módosulásokat is. Az ipari forradalom jelentősen átalakította a gazdaság mezőgazdálkodó jellegét és szerkezetét. A családi gazdaság mára már sem a mezőgazdaságban, sem az iparban, sem a szolgáltató szektorban nem a nemzetgazdaság meghatározó, alapvető építő-alkotó eleme, maga a nemzetgazdaság is a globális gazdaságba integrálódott, amit viszont a transznacionális monopol kapitalizmus (TMK) óriás cégei uralnak. Ez is egy, globális uralmi rátelepedés a nemzetgazdaságokra (sőt, a nemzeti jogrendszerekre, a nemzeti alkotmányokra és az egyetemes emberi jogokra is). A saját tulajdonban végzett saját munkát a más tulajdonát működtető idegen munka (bérmunka) váltotta fel, bérmunka-társadalom alakult ki. A férfiak, a férjek és apák többé nem egyedüli családfenntartók, nem családfők, a bonus et diligens pater familias, a római jogi „jó és gondos családapa” és vele együtt a magyar jó gazda is jogi fogalmakká, jogeszmékké, általános magatartási mértékké absztrahálódtak. Szerepük a családban alapos újragondolásra szorul. Hasonlóan nagy mértékben átalakult a nők társadalmi-gazdasági szereposztása, ők is integrálódtak a bérmunka társadalmába. Az uralkodóvá vált kétkeresős családmodellben ugyanolyan családfenntartók, mint a férjek. Viszont lényegesen kevesebb idejük és energiájuk maradt a családra, a gyereknevelésre és a háztartásvezetésre, ezért fokozott az igény a férfiak (férjek és apák) bevonására ezeken a területeken. Vagyis a külső körülmények lényeges átalakulása átalakítja a házastársak és a családok belső, egymás közti viszonyait is. A nemek közötti munkamegosztás, feladatmegosztás, teherelosztás és minden más szereposztás változása számos tudományterület (családi jog, szociológia, pszichológia, közgazdaságtan, humánetológia stb.) új kutatási témája. A genderkutatások pedig specifikusan erre a területre, ezekre a változásokra irányulnak. Amíg a sex szó a biológiai nemet jelenti, aminek a meghatározása sokkal könnyebb és egyértelműbb, addig a gender jelentése társadalmi nem, ami összetettebb és bonyolultabb, ráadásul állandóan változó, időtől, tértől és neveltetéstől függő fogalom. A biológiai nem az élőlények világában általánosságban ismert, a férfiség és nőség genetikailag rögzült, míg a társadalmi nem, a férfiasság és nőiesség kizárólagosan emberi, tértől és időtől függő társadalmi jelenség. „Azokat a tulajdonságokat foglalja magába, amelyek a társadalmi, kulturális hagyományok, szerepek változásai következtében jellemzik magatartásunkat, melyeket születésünktől fogva nevel belénk a környezetünk, és nagymértékben meghatározzák a viselkedésünket.”[27] Felesleges, sőt ártalmas – történeti visszatekintésben is – minden, a nőket ért sérelem miatt kizárólag a férfi nemet okolni és kárhoztatni. Nem kis mértékben ezzel magyarázható, hogy a férfiak nem akarnak hosszú távra elköteleződni, házasságot kötni és gyermeket vállalni. Holott a lassan apátlanná váló társadalomban ezeket kellene számukra – ismét, de más módon, mint eddig – vonzóvá tenni. „Ha ugyanis a férfiak értékrendjében is fontossá válik a család, a gyermekkel való foglalkozás, ez felszabadítja őket az alól, hogy kizárólag a munkahelyi, társadalmi helyzet miatt aggodalmaskodjanak. Ennek szellemében a Pelenkázz, tovább élsz! jelszó nagyon is megszívlelendő a férfiak számára.”[28] „A genderkutatások epidemiológiai vonulatának célja objektív módszerekkel elemezni, hogy a XXI. század új kihívásai között milyen módon biztosítható a legjobb életminőség, a legegészségesebb és leginkább értelemmel teli élet mind a nők, mind a férfiak számára. Ennek megfelelően ma már nem annyira feminizmusra, mint inkább familizmusra van szükség.”[29] „Ennél fontosabb kérdés nemigen van napjainkban. Legalább annyira lényeges ez, mint amilyen fontos volt a XIX. század végén a szociális kérdés, melyet a kereszténység sajnálatos módon átengedett a marxizmusnak. Ilyen ma a gender ügye, következésképp ha a kérdést átengedjük kizárólagos használatra másféle értelmezések képviselőinek, akkor annak következményei is hasonlóak lehetnek.”[30] A férfi-nő viszony újratervezése, a család megerősítése azért elsőrendű feladat, mert ez a természetes és alapvető alkotó eleme a kisközösségekből újjáépítendő társadalomnak, az uralom nélküli, demokratikus nagyközösségnek. Mivel azonban a legkisebb közösség is egyes emberekből, szuverén személyiségekből áll, tovább kell kutatnunk – hogy jobban megértsük – az egyes ember uralkodó természetét, a másik (mások) feletti uralmi hajlamát.
Itt azonban tegyünk egy megjegyzést: ahogyan van jó ember és rossz ember, úgy elvileg lehet jó uralom és rossz uralom, jó uralkodó és rossz uralkodó is. A jó uralom inkább szolgálat, áldozatos szeretet, áldás az uralom alatt álló(k) számára. Az ilyen uralkodónak „imába foglalják a nevét” (mint Jézus Krisztusét, aki vincit, regnat, imperat). Belőlük nagyon kevés volt és van. Ezért ha uralomról beszélünk, azt inkább negatív értelemben használjuk: zsarnoki, elnyomó, kizsákmányoló, kényszerítő, erőszakos stb. Rossz, holott lehetne jó is, sőt, jónak kellene lennie, akkor volna emberséges. Sokak véleménye szerint az ember uralmi természete a teremtés, sőt a Teremtő hibája, de legalábbis a tévedése, avagy az ember veleszületett típushibája.
Popper Péter a kutakodást a teremtéstörténettel kezdi. „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön mozgó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó mindenféle állatokon” (I.Móz. 1:26-28.). Ráadásul: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé igen jó” (I.Móz. 1:31.). Popper Péter olvasatában: „Íme a boldog kezdet. Az ember ura lett az egész teremtett világnak, minden élőlénynek, kivéve a másik embert. Az ember nem kapott hatalmat senkifia másik ember felett. Ember nem uralkodhat emberen. S ezzel eljutottunk a Sátán legfőbb szerelmi kísértéséhez. Sajnos, az emberi szívekben nincs felírva a jelmondat: Az ember nem tulajdon! …A Sátán gyűlöli a szabadságot! Minden szabadságot gyűlöl, csak az alávetettséget, a függőséget, a rabszolgaságot kedveli. A szabad, az egyenrangú, a szimmetrikus kapcsolatokat is gyűlöli”[31] Az ember a bibliai felhatalmazást az uralkodásra a birtok és a tulajdon társadalmi intézményei segítségével gyakorolja. A birtok lényege az uralom a birtokolt dolog felett, a tulajdon lényege a teljes és kizárólagos jogi hatalom a tulajdonjog tárgya felett. Az ember ezeket tágan értelmezve kiterjesztette uralmát és hatalmát más emberekre is. Ezzel magyarázható, hogy „a legtöbb halálos küzdelem a szerzés és a birtoklás körül alakul ki. Akármilyen furcsa, úgy tűnik, hogy emberi viszonylatban éppen a szerzés-birtoklás ösztönvilága humanizálódott a legkevésbé.”[32] Pedig – írja Popper „Az Írás. Az Ószövetség” című könyvében – „Az emberek feletti hatalmat Isten magának tartja fenn. Ezért (…) mindenféle testi, anyagi, politikai, lelki-érzelmi birtoklás, emberi hatalom gyakorlása ember felett, tiltott és istenkáromló”[33] Ez persze vonatkozik a házasságon és a családon belüli akár férfi-, akár nőuralomra is. Helyette a férfi-nő egysége a cél: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté”(I.Móz. 2:24.). Ez az egység kizárja az uralmi rátelepedést a másik félre, és ennek az egységnek kellene jótékonyan áthatnia a család életét és azon keresztül kisugároznia a társadalmi közösségi élet egészére is. Ha ettől még nem is szűnne meg teljes mértékben az uralom jelensége, az uralmi rátelepedés elviselhetetlen, nyomasztó mértéke azonban a még elviselhető szintre, vagy az alá csökkenhetne. Bibó Istvánhoz hasonlóan Erich Fromm sem kerget illúziókat: „Ha mások birtoklásának régimódi, patriarchális formája lassanként elenyészik, hogyan fogja a fejlett ipari országok átlagpolgára a tulajdon felhalmozására, megtartására és gyarapítására irányuló vágyát csillapítani? A válasz a tulajdonlási terület kiterjesztésében rejlik: a barátokra, a szerelmi partnerre, egészségre, utazásra, műtárgyakra, Istenre és a saját énre. Az emberek tárgyakká lesznek, egymáshoz való kapcsolatuk tulajdonviszony jelleget ölt. Az individualizmus, amely pozitív értelemben a társadalmi bilincsektől való felszabadulást jelentette, negatív értelemben ön-birtoklást jelent, jogot (és kötelességet) arra, hogy az ember az energiáit saját boldogulásának szolgálatába állítsa. A birtoklásérzés legfontosabb tárgya saját énünk.”[34] Ez a negatív értékelés azonban csak az önző, mások rovására érvényesülő individualizmussal szemben indokolt. A nem önző, a saját énje értékét gyarapító, személyiségét tartalmilag gazdagító, másokat ösztönző, és ezáltal a közösség (a család és a társadalom) szabadságfokát növelő, boldogulását előmozdító önzetlen individualizmus nem csupán elviselhető, de hasznos is. A személyiség ilyen értelmű kibontakoztatása, önmegvalósítása többnyire fáradságos, küzdelmes folyamat, ami sok lemondással, önmegtagadással, önuralommal lehetséges. Ez egyúttal kijelölheti az uralom, mint ön-birtoklás jelensége pozitív irányba és mederbe való átterelésének, átalakításának egy lehetséges útját. Nem újkeletű megoldás ez, valami hasonlót tanácsolt az Úr Káinnak, aki önző irigysége és féltékenysége miatt testvérgyilkos haragra gerjedt: „Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta”(I.Móz. 4:7.). A bűn – így az önzés – feletti uralkodás az emberré válás feltétele és programja. Az egyes embereken múlik, ki meddig jut el ennek a programnak a megvalósításában. És mivel az ember gyarló és esendő, sokan elbuknak ezen az úton, vagy neki sem vágnak. Pedig muszáj elindulni, felkelni és tovább menni, mert ez az emberség parancsa. Akkor hát mi is a Genezis könyvében a Teremtő parancsának: uralkodjatok! – a jelentése és a helyes értelmezése? Ehhez három részkérdést kell jól megválaszolni: min, miért és hogyan uralkodjatok? A természeten, dolgokon és tárgyakon, és nem más embereken, mert ők alanyok! Azért, hogy az élő természet megmaradjon, hogy több legyen és jobb legyen. Gondoskodó, féltő és óvó szeretettel kell fölötte is uralkodni. Az ilyen uralom alatt az élő természet áldássá válik az ember javára. Ellenkező esetben az önző és gonosz ember válik átokká a természet és benne az emberi társadalom számára. Mi mást kívánhatunk végezetül, mint egyfelől a más emberek feletti uralmi rátelepedések megszüntetésének, másfelől az önuralomnak, a bűn feletti uralkodásnak a sikerét, az emberré válás folytatása érdekében.
Felhasznált irodalom
Bibó István (1986): Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok III. kötet. Magvető Könyvkiadó, Budapest
Csányi Vilmos (2018): A globális elme. Libri Kiadó, Budapest
Douglas Murray (2018): Európa furcsa halála. Alexandra Kiadó, Budapest
Erich Fromm (1994): Birtokolni vagy létezni? Akadémiai Kiadó, Budapest
Ernst Schumacher (1991): A kicsi szép. Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Francis Fukuyama (2000): A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Budapest
Kopátsy Sándor (2013): Történelemszemléletem. Vincze Papírmerítő Műhely, Győr
Kopp Mária – Skrabsky Árpád (2020): A boldogságkeresés útjai és útvesztői. L’Harmattan Kiadó, Budapest
Kovács József (2007): Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest
Michel Kai – Carel van Schaik (2019): Az ember három természete. A Biblia evolucionista olvasata. Typotex Kiadó, Budapest
Popper Péter (2002): A Sátán a XXI. században. SAXUM Kiadó, Budapest
Popper Péter (2004): Az Írás. Az Ószövetség. SAXUM Kiadó, Budapest
Yuval Noah Harari (2020): Sapiens. Animus Kiadó, Budapest
Kulcsszavak: birtoklás; uralom; tulajdon; hatalom; egyenlőség; testvériség; önuralom.
Absztrakt: A dolgozat Bibó István gondolatát fejti ki az „uralmi rátelepedések” társadalmi jelenségéről. A birtok lényege egy dolog feletti tényleges uralom. A tulajdon lényege a tárgya feletti teljes és kizárólagos jogi hatalom. Nagy kérdés, miért terjednek ezek ki folyton más emberekre is? Meg lehet-e ezt előzni, vagy ha nem, hogyan mérsékelhető, tehető elviselhetővé? Hogyan működik az uralmi rátelepedés globális szinten és ideológiai értelemben is? Mennyiben okozza a házasság és a család válságát? Ez a válság hogyan kezelhető? Az írás célja a válaszok közös keresése.
[1] Bibó István (1986): 93.
[2] I.m.: 55.
[3] I.m.: 67. és 93.
[4] Kopátsy Sándor (2013): 225-235.
[5]Douglas Murray (2018): 210-218.
[6] Francis Fukuyama (2000): 47-90.
[7] Csányi Vilmos (2018): 20-21.
[8] Ernst Schumacher (1991): 270.
[9] I.m.: 271.
[10] I.m.: 273.
[11] I.m.: 163.
[12] Erich Fromm (1994): 73.
[13] I.m.: 74.
[14] Bibó István (1986): 70.
[15] I.m.: 93.
[16] I.m.: 94-96.
[17] Kovács József (2007): 122.
[18] I.m.: 121-123.
[19] Michel Kai – Carel van Schaik (2019): 28-29.
[20] I.m.: 62-63.
[21] I.m.: 64-65.
[22] I.m.: 71.
[23] Y.N. Harari (2020): 79. és 81.
[24] I.m.: 86.
[25] I.m.: 136.
[26] Erich Fromm (1994): 74-75.
[27] Kopp Mária – Skrabsky Árpád (2020): 58.
[28] I.m.: 62.
[29] I.m.: 69.
[30] I.m.: 70.
[31] Popper Péter (2002): 69-71.
[32] I.m.: 82.
[33] Popper Péter (2004): 35.
[34] Erich Fromm (1994): 75.