Czine Ágnes kollégámat és barátomat köszöntő írásom kitekintés a jogból és a jogtudományból más embertudományok területére, új összefüggésekre, arra, hogyan lehet gondolkodni ugyanarról, másként. Például az emberi jogok rendszeréről, úgy mint az ember és az egész emberiség javát szolgáló új eszmerendszerről, vagy úgy, mint az egyes ember és a társadalom szabadságát veszélyeztető új ateista vallás dogmákba merevedett eszméiről és gyakorlatáról. Globalizálódó világunkban ugyanis globalizálódnak és ezáltal globális egyeduralomra törhetnek a gondolatok, a hagyományos, vagy akár a vadonatúj, még ki nem próbált tudományterületek is. Szándékom nem egy új elméletképzés, csupán az elmélkedés. Leginkább a humánetológusok gondolkodtattak el, különösen Konrad Lorenz, aki a dogmaképződés veszélyére és a dogmák olykor tömegpusztító erejére figyelmeztetett. De figyelemre méltók a politikai korrektség jegyében tiltott szavak is, amelyek új kifejezések fedezékébe menekülnek: nacionalizmus helyett kultúrizmus, feminizmus helyett familizmus stb. A sok-sok izmus között nekem, tanári és kutatói hivatásomnál, különösen pedig ombudsmani és alkotmánybírói megbízatásomnál fogva leginkább az emberi jogizmus már eleve globális jelensége tűnt fel, azt vettem szemügyre közelebbről. A 20. század uralkodó izmusai, a fasizmus és a kommunizmus után ezt is sokan gyanakvással szemlélik, nem minden alap nélkül. Mintha kezdene globális uralmi eszközzé válni, holott éppen az uralom jelenségének meghaladása volna a rendeltetése. Meglehet, az alapvető szabadságok és az emberi jogok is fikciók, légvárak, de ha jó irányba húznak, kezelhetőbb általuk a világ. Tilos viszont az emberi jogokkal is visszaélni, azokat rendeltetésükkel ellentétesen gyakorolni: kisebbségekként nem szervezhetők új, uralkodó élcsapatok, nem gyakorolhatnak totális hatalmat a többség felett. Ezért is az emberi jogok világában mind a túlabsztrahálás, mind a túlkonkretizálás veszélye elkerülendő. Különben újból a tömegek tébolya[1] lesz úrrá az értéksemlegesnek mondott (valójában inkább értékmentes) világon. Az újabb téboly megelőzésének, elhárításának eszköze az eddig bevált, alapvető civilizációs értékek őrzése, mentése, rehabilitációja.
Ez az írás – hangsúlyozottan nem jogtudományi mű – egyfajta gondolat-csokor a világról és benne az emberről, az ember belső világáról, életről és halálról, hitről és tudományról, jogról és erkölcsről. Egy újfajta izmusról, ami hetven éve egy deklarációként született, nagy gondolatként és embert jobbító eszmeként, nagy sikereket is elért, hatása a mindennapokban ma is érzékelhető, de mára emberi jogizmusként ugyanúgy kezd rendeltetés ellenessé válni, mint a 18-19-20. századi nagy elődei (a nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus). Igaz, a „pokol kapujához vezető út is jószándékkal van kikövezve” – tartja a népi bölcsesség. Jó lesz tehát az emberi jogokkal is, különösen azok szélsőséges értelmezéseivel óvatosnak lenni, a minden új iránt mindig lelkesedő új generációkat megfontoltságra és körültekintésre inteni. Nyugdíjasként, hátam mögött több mint hetven év élettapasztalatával és ötven év felhalmozott elméleti tudásával nem csupán jogosultnak érzem magam az intésre, de professor emeritusként (örökös tanárként) kötelességemnek is tekintem. Jogász szakmájuk és hivatásuk aktuális hazai és európai művelői gyakran bagatell fogalmi vitákat folytatnak heveskedve, miközben az atomháború és a közelgő klímakatasztrófa (ez a két veszély bőven elég, a többit említeni sem kell) az emberi (emberséges) élet erkölcsi és természeti alapjait készülnek elpusztítani. Valakinek szólnia kellene már a felelős (?) döntéshozóknak! A jogász mégiscsak a társadalom mérnöke (vagy sokan azt gondolják, hogy az; néha maga magát is annak gondolja): megtervezi, megkonstruálja a társadalom és az állam szerkezetét és működését, az ésszerűség, a tisztesség és az igazságosság jegyében elrendezi az emberek egymás közötti konfliktusait, életviszonyait. Békességet teremt, ami a minden ember által keresett boldogság előfeltétele és szilárd alapja. Azért, hogy „mégis jobbak legyünk, mint eddig hittük.” Mert „a legtöbb ember a lelke mélyén egészen tisztességes.”[2] (Rudger Bregman). Nem kis felelősség tehát jogásznak lenni! A feladat rendkívül nehéz, de nem lehetetlen. A jó eszmék, a társadalmi rendező elvek kudarca nem az eszmék és nem az alapvető elvek hibája, az ember rontja el őket. A hiba tehát az emberben van, az embert kell megjavítani, egyre jobbá tenni. Kihozni belőle, kiteljesíteni benne a jót, elfojtani, visszafejleszteni benne a gonoszt. Hittel és tudással, lélekkel és lelkesedéssel, küzdéssel és bizalommal. És hálával elődeink iránt, akik előttünk már ezzel és így próbálkoztak, akik az ember jobbításán fáradoztak, akik az ember javát szolgálták. Művüket folytatni a mi kötelességünk.
- A globális gondolatról
Olvasom – és mindenkinek ajánlom – Csányi Vilmos humánetológusunk válogatott gondolatait (elmélkedését) a világról. A könyv címe: A globális elme (Libri Kiadó, Bp., 2018). Az emberi elme a gondolkodás szerve, minden ember fejében ott van, de hogy már globális változatban is létezik, az meglepő. Legalábbis első olvasásban. Aztán alaposabban átgondolva, és látva a netfüggő unokákat, már nem is annyira meglepő. „Az archaikus közösség alapja a gondolatok kommunikációja volt, ez kizárólag a beszélt nyelven nyugodott, abban keletkezett és abban is végződött. …A modern technológia lehetővé teszi nyolcmilliárd ember közvetlen kommunikációját. …Ha elmének tekintjük a nyolcmilliárd, modern kommunikációval összekötött emberi agy tevékenységét, jó közelítéssel ráismerhetünk magunkra, csak éppen a méretek és a hatások mások. Milliószám tülekednek hírek, események, teendők, elméletek, elképzelések, javaslatok a világ figyelméért. Racionalitásnak kevés nyoma van. A globális elme bóklászik. …ez az elme meglehetősen bamba, gyermeteg még. Nem az igazán fontos dolgokra figyel”.[3] Csányi Vilmos humánetológus tudós azonban a felszín alatt a mélyrétegekre is figyel és ott bíztató jeleket is talál. Ha létezik globális elme, annak kell hogy legyenek globális gondolatai is, méghozzá racionális, lényeges gondolatai. Emlékeztet az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára (EJENY, 1948), annak első cikkét idézve: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” 2018-ban volt, hogy ez a deklaráció „hetven éve született, és bár lassan, de hatással van a világra ma is. Ez már globális gondolat volt”.[4] Dicséretesek ezek a dicsérő szavak. Adódik viszont a kérdés, hogyan, miből, miért születik egy-egy globális gondolat, mi a globális gondolathoz vezető helyes gondolati út? Nyolc milliárd konkrét egyéni gondolatból hogyan lesz egy absztrakt globális gondolat? Ha ez megszületik, az egyes embernek már nem is kell tovább gondolkodnia? De igen, minden kimondott szó, minden cselekedet előtt. Bár a szólás szabad, jól gondold meg, mit mondasz és mit nem mondasz. A gondolat is szabad, de jól gondold meg, annak alapján mit cselekszel és mit nem! Ha mindent szabad is neked, nem minden használ. Az EJENY a háború után, a háború ellen született, azzal a célzattal, hogy az ember az erőszak-gesztusok helyett válassza a szeretet-gesztusokat, ahogyan Bibó István is ajánlotta, azok által biztosan jobb ember lesz belőle.[5] Az éhezőnek enni adj, a szomjazónak inni, a ruhátlannak ruhát adj, a menekülőnek hajlékot, a beteget ápold, a rabot látogasd, ez egy egyszerű, konkretizált cselekvési program. Jobb lesz általa a globális világ is. De a világ összes gondját megoldani egyedül nem vagy képes, cselekedd mindezt a koncentrikus körök elve szerint, kezdve a hozzád legközelebb állókkal: szeresd a házastársadat, akinek esküt tettél; a gyermekeidet, akiket vállaltál; a családod tagjait, akikre te is leginkább számíthatsz; lokális közösséged tagjait, akik között élsz; munkatársaidat, akikkel együtt dolgozol; nemzettársaidat, akikkel a kultúrában osztozol; polgártársaidat, akikkel egy államban élsz; embertársaidat, akikkel egy bolygón élsz. Légy jó és gondos családapa; légy jó gazda; légy jó polgár; légy jó (rendes, derék) ember, ahogyan azt már Szladits Károly is ajánlotta.[6] Ez volt a római magánjog és a klasszikus magyar magánjog emberképe, ami ma már az európai jogrendszerek és az egyetemes emberi jogok emberképe is. Ennél jobbat nehéz lenne kitalálni, sőt az is kérdés, hogy ki kell-e találni (pl. a gender-embert), avagy elegendő volna ezt a régi, de nem elavult ember-eszményttömegméretekben – végre valahára, esetleg gyorsított ütemben – valóra váltani.
„Világosan látni kell, hogy a globális elme sokkal lassabban működik, mint egy emberé. Iszonyú lenne, ha sokkal gyorsabb volna, mert akkor a hibás, káros, végzetes gondolatok esetleges térnyerése visszafordíthatatlan károkat okozna. A maga ütemében a nagy elme megfelelő sebességű. Jó lesz, ha még gyermeknek tekintjük, ’akit’ tanítani, nevelni kell. Minél több értelmes emberi gondolat jut az ismeretek rekombinációs világterébe, annál hatékonyabb lehet a világelme tanítása. A globális elmét minden lehetséges módon, írással, beszéddel, a média minden eszközével győzködni kell az emberi jóról. Tanulóképes”.[7] Én ennél pesszimistább vagyok, de én is reménykedek. Pesszimizmusomnak legalább két oka van. Az egyik, hogy az EJENY globális gondolatai lényegüket tekintve már az 1789-es francia forradalom Deklarációjában megfogalmazódtak, az európai felvilágosodás és polgárosodás eredményeként, de több mint két évszázad kevés volt a megtanulásukhoz. A másik, hogy az egymás iránti testvéri szellemben viseltetés, Jézus szerint az egyik legfőbb parancs: szeresd felebarátodat, mint önmagadat – már elmúlt kétezer éves! Pedig ha minden ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, akkor Isten gyermeke, tehát testvér, és egyenlő méltósága van. Tehát nincs új a nap alatt! Reménységem oka pedig az, hogy mindezekre a globális elme is rájött, és mint globális gondolatot újrafogalmazta, illetőleg megerősítette. Már „csak” az ezeknek megfelelő globális tettek vannak hátra, azok pedig úgyszintén változatlanok: a békesség és az áldozatos szeretet cselekedetei, gesztusai. Egyszerű igazság ez, könnyű belátni, ha az ember és a globális elme valóban tanulóképes, ha nem butul, hanem okosodik. A „Gutenberg-galaxis” generációinak kihalását és az újabb generációk „net-függőségét” látva az okosodás-butulás mérkőzés még jóindulattal szólva is legfeljebb döntetlenre áll. Az információ-özön még nem tudás, a tudás szerzéséhez szelektálni kell, a szelekcióhoz viszont szilárd értékrendre, rendező elvekre, alapvető értékekre van szükség. Az általános érték-relativizmus és a nyomában járó értékválság azonban a megfelelő szelekció és az okosodás ellen hatnak. Mellette és érte próbálnak hatni az alapvető szabadságok és az emberi jogok, mint a civilizált emberiség kultúreszményei (Szladits Károly kifejezése), feltéve, hogy a kulturnemzetek és a kulturált emberek elfogadják, magukévá teszik és követik, érvényesítik azokat. Nézzük ezt meg közelebbről.
2. Az emberi jogizmusról
Értékes nemzet a magyar. Ezt magyarként elfogultan, emberként elfogulatlanul is kijelenthetem, kijelenthetjük. Értékes azért, mert van értékes kultúrája. Van értékes irodalma, művészete és tudománya, népmeséi, népzenéje, néptánca és népi hagyományai, van értékes történelme és annak során szerzett tapasztalati tudása és túlélési képessége. Mindezekkel értékes a hozzájárulása az európai keresztény civilizációhoz és az egyetemes emberi kultúrához. Volt a történelmének – miként minden más nép történelmének is – egy sovinizmusba torzuló nacionalista korszaka, de keserves áldozatok árán a magyar nép is megtanulta, hogy az önmagában vett magyarsága helyett a nemzeti kultúrájára legyen büszke, és nacionalizmus helyett inkább kultúrizmusról beszéljen, hogy hazáját szerető patriótaként inkább a kulturális önazonosságához (identitásához) ragaszkodjon. Történelméből azt is megtanulta, hogy nemzeti büszkesége nem fordulhat át önteltségbe, felsőbbrendűség-érzésbe, más nemzetek, különösen a szomszéd népek gyűlöletébe. Már a harag is rossz tanácsadó, a gyűlölet pedig – legyen az fajgyűlölet, vagy osztálygyűlölet – erőszakot szül, és mind a gyűlölő, mind a gyűlölt oldalán megalázó, tehát máltóságsértő. A gyűlölet szinte mindig ember- és kultúra-pusztító háborúhoz vezet. Az ember-testvérüket szerető (emberséges) emberek viszont egy békés világban, békés életet szeretnének élni. A béke az emberiség legfőbb vágya, az emberiesség fokmérője. A háború a gonoszság (az emberben is ott lakó Sátán) győzelme és tobzódása. A 20. századi második világháborút követően az emberiség az Egyesült Nemzetek létrehozásával és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával (EJENY) egyszer s mindenkorra hitet tett az emberi jóság és a béke mellett, a háború ellen. Nagy igazság van abban, hogy „a történelem az élet tanító mestere” (história est magistra vitae). Ez akkor is így van, ha sokan nagyon rossz véleménnyel vannak a történelemről (valójában a gyűlölködő és háborúskodó emberről), hiszen háborúk mindig is voltak, 1948 óta is folyamatosan (lokálisan) ki-kitörtek, és ma is vannak.
Hermann Hesse szerint „a történelem olyan ocsmány, közönséges és ördögi, förtelmes és unalmas, hogy ő nem érti, miként is foglalkozhat vele az ember. … A világtörténelem végeérhetetlen, szellem és feszültség nélküli tudósítás arról, hogyan erőszakolják meg az erősebbek a gyengéket,… A világtörténelem versenyfutás az időben, versengés a nyereségért, hatalomért, kincsekért, s közben mindig minden azon múlik, kinek van elég ereje, szerencséje, ki elég aljas ahhoz, hogy a kellő pillanatban el ne szalassza az alkalmat”.[8] Ugyanakkor „a szellem, a kultúra, a művészetek történetét” tartja igazi történelemnek, ami „az ember átlendülése ösztöneinek és lomhaságának sarából egy másik síkra, az időtlenbe, az időtől mentesbe, az istenibe…”[9] (u.o.). Hasonlóan vélekedett a mi Szent-Györgyi Albertünk is, aki szerint a történelem nem szól másról, mint a nemzeti határok értelmetlen ide-oda tologatásáról. Uralkodóink és hadvezéreink szobrai annál nagyobbak, talapzatuk annál magasabb, minél többet hódítottak, minél több csatát nyertek meg, azaz minél több embert öltek meg.[10] A történelemnek a tudományról, a művészetekről, a kultúráról, ezek meghatározó személyiségeiről (Galilei, Newton, Darwin, Pasteur, Bach, Buddha stb.) kellene szólnia, nem a háborúkról, nem a hódításokról.
A jog is évszázadokon át létezőként, sőt elkerülhetetlen tényként szabályozta a háborút, megpróbálta humanizálni, nem sok sikerrel. A háborúk folyton eszkalálódnak, elhúzódnak és eldurvulnak, a háborúzó emberek pedig elembertelenednek. A háborúnak – minden háborúnak, akár hatalmi, hódítási vagy gazdasági céllal, akár vallási vagy ideológiai konfliktusok miatt indultak – ilyen a természete, mivel az erő alkalmazásának, az erőszaknak az eszköze. De mert a háborút emberek vívják emberek ellen, az erőszak, az agresszió, a brutalitás, a kegyetlenkedés nem a háború, hanem az ember természete. Ha tehát az ember emberré válása, fejlődésének evolúciós folyamata az ember jobbá válásának folyamata, szükségszerűen eljön az idő, amikor nem lesz, nem lehet többé háború. Nem azért mert tiltja a nemzetközi jog, hiszen a tilalom betartatásához is végső esetben (ultima ratióként) erőszakot kell alkalmazni, hanem azért, mert az emberiesség belsővé vált erkölcsi ereje visszatart tőle. A második világháború – „az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekmények” – után az ENSZ Közgyűlése ezzel a célzattal nyilvánította ki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. „Tekintettel annak fontosságára, hogy az emberi jogokat a jog uralma védelmezze”, és ne a fegyverek védelmezzék. Az EJENY tehát az a közös eszmény, „amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell” (Bevezető 3. és 8. deklaráció). Ezt az eszményt bele kell nevelni az emberiségbe, minden egyes emberbe. „A nevelésnek elő kell segítenie a nemzetek, valamint az összes faji és vallási csoportok közötti megértést, türelmet és barátságot, valamint az Egyesült Nemzetek által a béke fenntartásának érdekében kifejtett tevékenység kifejlődését” [26. cikk (2) bek. 2. mondat]. Látva a 21. század eddigi háborúit és a most folyó orosz-ukrán háborút, megállapítható, hogy ez a nevelés eddig sikertelen volt, vagy legalábbis nagy lemaradásban van. Talán ezekbe a közös eszményeinkbe vetett erősebb hitre, annak ismételt megerősítésére volna szükség. Az ember (Ádám óta) oly sok eszméért lelkesedett már vallásos hevülettel, igaz, végül mindegyikből kiábrándult, mert a gyakorlati kivitelezés során valahogy mindegyik más lett, a visszájára, háborúságba, az ember ellen fordult. Ez Az ember tragédiája, ahogyan azt már Madách Imre a magyar irodalom igazgyöngy értékű drámájában megírta. De talán ha újra próbálkoznánk és az egyetemes emberi jogokat, mint globális gondolatot és közös eszményt, mint emberi jogizmust is egy új vallásnak tekintenénk, akkor hinnénk bennük? Nos, vannak ilyen nézetek, de ezek sem feltétlenül optimisták.
Alain de Benoist, a 20. századi tömegpusztító izmusok (fasizmus, kommunizmus) ismeretében Az emberi jogizmusról elmélkedett (sok szerzőt idézve), ami szerinte egy új, egyetemes uralmi eszköz (Demokrata 2003/42. sz.). „Az emberi jogok korszakunk morális horizontját képviselik”, idézi Robert Badintert, „minden társadalom alapjává kell válniuk”, teszi ehhez hozzá Kofi Annan, és „egy igazi világkormány fogalmának a csíráját” tartalmazzák, állapítja meg Jean Daniel. „…Az emberi jogok egy új Tízparancsolatként mutatkoznak, mintha az emberi rend új alapjaként szakrális jellegük lenne. Ily módon az emberiség vallásaként (Nadim Gordimer), vagy szekuláris világvallásként határozhatták meg őket (Elie Wiesel). Az evidencia a dogma rendjébe tartozik: nem vitatható. Ezért tűnik ma ugyanolyan illetlennek, ugyanolyan szentségtörőnek, ugyanolyan botrányosnak az emberi jogok ideológiáját kritizálni, mint valaha Isten létezésében kételkedni. Mint minden vallás, az emberi jogok diskurzusa is igyekszik dogmáit megannyi abszolút igazságként feltüntetni. …az emberi jogok krédójának hívei is úgy tekintik magukat, mint akiknek az a törvényes küldetésük, hogy ráerőltessék elveiket az egész világra.” Tehát az emberi jogizmus is „Mindenek előtt egy uralmi eszköz, és annak is kell tekinteni.” Ez egy pesszimista, de nem minden alapot nélkülöző álláspont. Nem mindegy ugyanis, hogy külső kényszerítő, a törvény erejével ható, vagy belső ösztönző, az erkölcs erejével ható uralmi eszköz. E kettő ráadásul lehetne optimális esetben és optimális arányban együttható erő is.
Az emberi jogok mint közös eszmény ugyanis közösséget, egyetemes érvényű normaként az emberiség családját feltételezi. Az emberi jogizmus uralma tehát az egész emberiség feletti globális (jogi és erkölcsi) uralmat jelentene. Ez viszont az egyéni szabadság mai túlhangsúlyozásával, a korlátlan, és főleg az önző individualizmussal nem összeegyeztethető. Francis Fukuyama így ír erről: „Az emberek azonban hamar észrevették, hogy komoly bajok vannak a féktelen individualizmus kultúrájával, amelyben – bizonyos értelemben – a szabályok áthágása marad az egyetlen szabály. Éspedig azért, mert az erkölcsi értékek és a társadalmi szabályok (gondolatmenetünkben: az emberi jogok – L. B.) nem afféle önkényes korlátok, amelyek gátolják az egyének kibontakozását, hanem sokkal inkább az együttműködésen alapuló bárminemű vállalkozások előfeltételei. A társadalomtudósok épp ezért a társadalom közös értékeinek összességét újabban társadalmi tőkének nevezik. Akárcsak a materiális tőke (föld, épületek, gépek) és az emberi tőke (a készségek és ismeretek a fejünkben), a társadalmi tőke is értéket hoz létre, s ennélfogva kézzelfogható haszonnal bír egy nemzetgazdaság számára”.[11] „Egy olyan társadalom, amely eltökélten és következetesen irtja a normákat és szabályokat az egyéni szabadság fokozása nevében, egyre szervezetlenebbé, atomizáltabbá és elszigeteltebbé válik, és képtelen lesz közös célokat elérni, közös feladatokat végrehajtani”.[12] Ez a képtelenné válás vonatkozik az emberi jogok, mint közös eszmények valóra váltására, azaz az érvényesítésére, így a háborúk megakadályozására is. Persze mondhatnánk azt is, hogy a háború tilalmához nincs (nem lett volna) szükség új közös eszményekre, új hitre és új vallásra, elég lett volna ezzel kapcsolatban is a „régi” Tízparancsolatból csupán egyet betartani: Ne ölj! Nem csak háborúban, nem csak fegyverrel, de más módon se ölj, még gondolattal, szóval vagy mulasztással se! Ezt sem sikerült még máig megvalósítani, az állam és az egyház szétválasztása, a szekularizáció óta a háborúk elkerülésének esélye tovább romlott. A látszólag „semleges” állam és az annak hatalmi eszközévé vált jog emberi lelkek feletti hatalma nőtt ugyan, hatékonysága azonban a békességteremtés terén semmivel sem jobb, sőt! A 20. századi tömeggyilkos ideológiák, a fasizmus és a kommunizmus, a fasiszta és a kommunista államok és jogok totális uralma után minden új közös eszményre, minden „vadonatúj”, emberek által kiagyalt ideológiára, minden szekularizált államra és minden jogra rávetül a gyanú árnyéka. A közös cél – az emberi jóság és a békesség – érdekében az állam és az egyház (az EJENY és a Tízparancsolat) újra összefoghatna és együttműködhetne, ez az újfajta hatalommegosztás mindkettőnek, az államnak és az egyháznak is jót tenne.
Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvében így ír erről: „Bár elvesztettük a történetünket, még mindig itt vagyunk, és élünk a hitünk törmelékei között. A Párizson áthaladó tömegben kevesen vannak, akik a Notre-Dame-ba mennek imádkozni, de ettől még a katedrális áll. (Sőt, a tűzvész után most éppen újjáépül! – L. B.) A Westminsteri Apátság és a Kölni Dóm jelenléte még mindig meghatározó, s bár már nem zarándokhelyek, még mindig szimbolizálnak valamit; habár pontosan nem tudjuk már, hogy mit”.[13] Idézi Don Cupitt angol ateista teológus véleményét: „Nyugaton senki nem lehet teljes mértékben nem keresztény. Mondhatod magadról, hogy nem vagy keresztény, de az álmaid akkor is keresztény álmok maradnak.”[14] Például az az álom, hogy a fegyverek szeretetét egyszer majd a szeretet fegyvere fogja felváltani. Vagy hogy Európa a szeretet civilizációját építi és egyszer a szeretet civilizációja lesz. Ezt nem segíti elő – és ezért nyugtalanító – ha a 20. századi ateista izmusok mintáját követve az emberi jogizmus is a hit és a vallás kisajátítására tör. A 20. századi „uralkodó ideológiák” ilyen irányú próbálkozásainak sem lett jó vége. „Az emberi jogok háború utáni kultúrája úgy tesz (illetve rajongói tesznek így), mintha maga is vallás lenne, s mint ilyen a keresztény tudat szekularizált verzióját vezetné be. Ez lehet, hogy részben sikeres kísérlet volt. Ám ez egy olyan vallás, ami soha nem biztos magában, hiszen nincsenek meg a biztos pontjai. A nyelv árulkodó. Ahogy az emberi jogok nyelvezete egyre grandiózusabbá vált, s egyre inkább önáltatóvá, úgy vált egyre inkább világossá, hogy ez a rendszer nem képes betölteni eredendő feladatát”.[15]Pedig az emberi jogizmus is egyre jobban intézményesül, vannak egyre nagyobb számban hivatásos (mozgalmár) hittérítői, papjai, prófétái, sőt önjelölt pápája is akadt. Csakhogy a hitet nem lehet, nem szabad erőltetni, ius cogensnek minősítve, azaz kötelező erejű nemzetközi közjogi normákba foglalva a társadalmakra kényszeríteni. A kényszernek a társadalmak ellenállnak, mert ez a társadalmak számára „nem csak aggodalmat okoz, hanem érzelmileg kimerítő is”.[16]Az európai ember nem hisz már a megváltó eszmékben, az újabbnál újabb egyedüli üdvözítő igazságokban. Nem akar többé „minden eszmének folyamatosan és fáradhatatlanul a végére járni – bárhová is vezessen ez”.[17] Az emberi jogok sem hordozzák az abszolút igazságot! „Az abszolútumokkal leginkább az a baj, hogy a beléjük vetett hit egyszer összeomlik. A liberális maszlaggal ellentétben – ami lehetőséget ad minden mindenki által történő hibáztatására – ha az abszolútum széttörik, mindent romokban hagy maga után: nemcsak emberekkel és országokkal, de eszmékkel és elméletekkel is ezt teszi”.[18] „…A filozófiai és politikai ideák minél népszerűbbek, annál nagyobb pusztítást hagynak. …Európa 20. századi problémái a politikai abszolútum kereséséből fakadnak”.[19] Tegyük hozzá, hogy Európa 21. századi problémái is ugyanebből fakadnak, csak most az emberi jogizmus általuk kreált legújabb dogmáit akarják sokan az abszolútumig vinni, a végletekig kiterjeszteni. Ennek ellenhatásaként lassan mindent megkérdőjelezünk, de így soha nem jutunk el sehová. „Az eszmék elpusztítása talán éppen amiatt valósul meg, hogy félünk attól, ahová vezethetnek”.[20] Ezért inkább nem szabad engedni, hogy az emberi jogizmus új szekuláris vallássá, új hittételek gyűjteményévé váljon, különösen hogy alapvető tételeinek sajátos értelmezései dogmákká merevedjenek.
A dogmák erejét Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne egyikének tartotta. „Az ilyen, mindent átfogó, vallássá vált dogma kinyilatkozásszerű, végső felismerése szubjektív megnyugvást nyújt követőinek. Minden ellentmondó tényt letagadnak, ignorálnak, vagy pedig leggyakrabban elnyomnak, azaz a tudati küszöb alá űznek. …Igazán sátáni módon azonban csak akkor hat a dogma ereje, ha igen nagy tömegeket, egész földrészeket vagy akár az egész emberiséget egyetlen gonosz tévhit egyesíti”.[21] Ennek fényében érthető és egyben érthetetlen is, miért akarják az emberi jogizmus hívői már megint az egész emberiséget uniformizálni, az embereket és a nemzeteket, a nemzeti kultúrákat homogenizálni, egyenruhába (értsd: ideológiai kényszerzubbonyba) bújtatni. Hangsúlyozom, nem az emberi jogokkal, hanem azok szélsőséges és torz értelmezéseivel, az értelmezések kizárólagosságával és dogmákba merevítésével, a dogmákba vetett hit tömegekre kényszerítésével, az emberi jogizmus mint szekularizált vallás gyakorlatával van probléma. Nem újkeletű, hanem a 20. századból jól ismert probléma ez. Mi magyarok közelmúlt történelmünkből, a kommunista totális diktatúra időszakából ezt a problémát is jól ismerjük: „Az ideológiájukat dogmák védték az újító szándékkal szemben. A merev ideológiát jobbító szándékú gondolatot eretneknek, az ő szavukkal revizionistának bélyegezték” és üldözték, diszkreditálták, sőt meg is semmisítették, a kigondolójával együtt.[22] Többek között ennek a problémának is a megoldására születtek az emberi jogok, nem pedig a megismétlésére vagy az elmélyítésére, semmi esetre sem új dogmák képzésére.
Kopátsy Sándor szerint „Az idealisták között a legnagyobb Marx volt. Magát következetes materialistának tartotta, mégis ő volt a történelem legnagyobb idealistája, vallásellenessége ellenére az utolsó nagy vallásalapítója”.[23] Nagy pradoxon ez, keletkezésének, ismétlődésének érdemes mélyebben utána nézni. Nekünk magyaroknak fél évszázados tapasztalati tudásunk van ezen a téren, talán ezért is vagyunk a nyugati népeknél óvatosabbak és gyanakvóbbak minden új vallásalapítóval és új „ateista vallással” szemben. Hívjuk segítségül ismét a humánetológia tudományát, Konrad Lorenz után újból Csányi Vilmost. „A humánetológusok nagy része egyetért abban, hogy a vallásos hitre való képességnek fontos evolúciós szerepe lehetett a közösségek kialakulásában”.[24] Ez a képesség lehet átlagos, az átlagosnál erősebb, vagy gyengébb. Vizsgálatok igazolták, hogy a két szélső csoport között vannak genetikai különbségek. „…A VMA2 gén …sokkal gyakrabban fordul elő a spirituálisok esetében, mint a spiritualitásra kevéssé hajlamosak csoportjában. A sajtó az eredményeket fel is kapta, és elkezdtek Isten génről beszélni. Persze a pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez csak egyike a sokféle génnek, amely a spiritualitást befolyásolja… Ez csupán azt mondja, hogy vannak olyan emberek, akik genetikai okok miatt fogékonyak arra az elgondolásra, hogy van valami fölöttük lévő, őket meghaladó transzcendens világ, amelybe különleges tudatállapotban beléphetnek. …Azt, hogy a spiritualitás megnyilvánulásaiban jelentősek a genetikai hatások, ikervizsgálatok is megerősítették. …Természetesen az a tény, hogy valakiben ez a képesség megmutatkozik, nem jelenti, hogy az illető egyben vallásos is, vagy ha mégis az, bármelyik vallást követheti. Éles különbséget kell tenni a spiritualitásra való készség és valamilyen vallás gyakorlása között”.[25] Ezek szerint abban nincs semmi meglepő, ha egyesek hívő kommunisták, mások hívő liberálisok, megint mások hívő keresztények vagy muszlimok, hinduk vagy buddhisták, avagy legújabban hívő emberi jogisták! Ami viszont igazán meglepő, az a vallási gyűlölet fennmaradása, sőt újraéledése a más vallásúak (más véleményen lévők) iránt, azaz végső fokon az embertársaink, embertestvéreink iránt, ami erőszakban, eretneküldözésben, valóságos vagy csak virtuális máglyán megégetésben, vallásháborúkban törhet ki, civilizációk összecsapását okozhatja még napjainkban is, lokális vagy akár globális méretekben. A különbözőségekre mind a hitre való képesség fokában, mind a különböző vallásokban (ideértve az ateizmust is) azért is szükség van, hogy ellen tudjunk állni „a tévhiteknek, babonáknak, becsapásnak, megtévesztésnek. A szkeptikusok pedig mindig az ilyesmire figyelmeztetik a közösségüket, az ő tevékenységük is hasznos”.[26] Ahogyan – evolúciós szerepe folytán – a szelíd, az erőszak-mentes hit és vallásosság is az, sőt az az igazán hasznos.
Más megközelítésben és összefüggésekben írt ugyanerről Hankiss Elemér. „A héroszok hőstettei, vallásos hittételek, erkölcsi normák, világképek, műalkotások, játékok és tréfák, mindezek segíthetnek nekünk abban, hogy ideig-óráig enyhüljön szorongásunk, és már-már itthon érezzük magunkat ebben a világban. …Hans Vaihinger német filozófus 1911-ben azt fejtegette, hogy az emberiség nem tud meglenni s megélni fikciók nélkül. …az emberi tudat és képzelet konstruktumai : fogalmak, osztályozások, viszonylatrendszerek, logikai képletek, törvények. Eszmék, amelyeknek nincs megfelelőjük a tárgyi világban, de amelyek ennek ellenére képessé tesznek minket arra, hogy kezeljük ezt a tárgyi világot. (Megjegyzésem: ilyen eszméknek tekintem az emberi jogokat is – L. B.) Eszközök, katalizátorok, útjelzők, amelyek segítenek minket abban, hogy tájékozódjunk és megéljünk ebben a világban. …Annak során váltunk Homo sapiensszé, hogy szimbólumokból és szimbólumrendszerekből felépítettük a magunk világát. …Nem ismernénk magunkra és egymásra, ha a szimbólumoknak az a ragyogó csillagképe, amelyet mi teremtettünk meg, hirtelen eltűnne a világból és eltűnne a tudatunkból. Lehet, hogy kiderül majd, hogy a szimbólumokból épült légvárak végül is igazi várak. S néha még erősebbek is, mint a kőből épült erődítmények. Kiderülhet, hogy az emberi szellem teremtette formák és alakzatok, ámbár törékenyek és veszendők, fontosabbak, mint manapság hisszük, hinni akarjuk, hinni merjük”.[27] „Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland”.[28] Ebbe a gondolatmenetbe sem fér bele, hogy a különböző légvárak, konstruktumok megálmodói, építői és védelmezői gyűlöljék és halomra gyilkolják egymást. Ellenkezőleg, közös siker csak a konstruktív együttműködéstől remélhető. Tekintsük hát akár az emberi jogok grandiózus rendszerét és vallását, az emberi jogizmust is szimbólumok rendszerének, légvárnak vagy fikciónak, így is, úgy is erős és értékes emberi konstrukció, az ember evolúciós és civilizációs fejlődésének csúcsa, ami nélkül már nem tudunk élni. Az életben maradásunkhoz azonban az emberi jogizmus önmagában kevés.
Hermann Hesse ironikus megfogalmazásában „nem mindenki képes egész életén át kizárólag absztrakciókat lélegezni, enni és inni. Az absztrakciók elragadóak, de én úgy vélem, lélegezni is kell, kenyeret is kell ennünk”.[29] Ebben a gondolatban több figyelmeztetés is van. Az egyik az, hogy minden absztrakció (közösségszervező eszme, rendező elv, elmélet és ideológia) annyit ér, amennyi abból a gyakorlatban megvalósul és az ember javára hasznosul. Ebből következően a másik figyelmeztetés az, hogy az absztrakció sohase legyen túl távoli, ne szakadjon el a valóságtól, az emberek életétől és reális szükségleteitől. Minden elméleti konstrukció hajlamos önálló életre kelni, önmagában valóvá és önmagáért valóvá válni. A fogalomalkotó, az emberi tudást és ismereteket fogalmakba sűrítő, majd a saját fogalmait elemző és értelmező jogtudományt azonban különösen fenyegeti a túlabsztrahálódás veszélye, az elszakadás a realitásoktól, a valóságtól, az ember javától. Ez a veszély akkor a legnagyobb, ha a jog már egy eleve túlabsztrahált eszme, ideológia tételeit, dogmáit írja át a jogba, annak fogalomrendszerébe azért, hogy azokat normaként rákényszerítse az emberekre. Ez lesz az az eset, amikor az emberek lesznek a jogért, nem pedig a jog az emberekért. Ez a jog visszájára fordulása (visszájára fordítása), a jog „elembertelenedése”. Ez a rendeltetésellenes jogalkotás, jogértelmezés és jogalkalmazás, a jog rendeltetésellenes gyakorlása, a visszaélés a joggal. A törvény tiltja a joggal való visszaélést, így az EJENY is tiltja (29. és 30. cikkek) az alapvető szabadságokkal és az emberi jogokkal való visszaélést is.
Az emberi jogok közösségi eszmények, az ember pedig – minden ellenkező híresztelés ellenére – közösségi lény (mindig is az volt és az is maradt). Akkor is az, ha egyesek (a nyugati civilizációban nem is kevesek) az önző individualizmus vagy a szinglizmus zsákutcájába tévedtek. Éppen ezért „a személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése” [EJENY 29. cikk (1) bek.]. A közösség érdekeire (a közérdekre, a közjóra) minden egyes ember köteles figyelemmel lenni. „Jogainak gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít” [29. cikk (2) bek.]. Más szóval a szabadság az a közösségben való szabadság, nem pedig a közösségtől való szabadság, pláne nem a közösséggel szembeni, annak rovására, kárára, ártalmára gyakorolható szabadság. De a törvényes korlátokon belül maradva is „Ezeket a jogokat és szabadságokat semmi esetre sem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni” [29. cikk (3) bek.]. Ez a visszaélés egyetemes tilalma, az egyébként magas absztrakciós szinten megfogalmazott alapvető szabadságok és emberi jogok visszacsatolása a valóságos, sokszínű és változatos emberi közösségekhez (társadalmakhoz, vallásokhoz, kultúrákhoz, civilizációkhoz, népekhez és nemzetekhez).
A túlabsztrahálódás veszélyéből a contrario következtetni lehet a túlkonkretizálás veszélyére is. Minél magasabb egy norma absztrakciós szintje, annál több (-féle, -fajta) emberi magatartásra terjeszthető ki, annál több konkrét életviszony vonható be a norma hatókörébe. Minden tág és nyitott generálklauzulával (általános személyiségi jog, szükségtelen zavarás, jóerkölcsbe ütközés stb.) kapcsolatban ugyanez a helyzet. Ebben a helyzetben a legnehezebb a jogalkalmazó dolga, a szubszumció, vagy szubszumálás, azaz a mindig konkrét életbeli tényállás és a neki megfelelő mindig absztrakt törvényi tényállás kiválasztása és egymással való megfeleltetése. Ez a nehézség adja a bírói hivatás nehézségét és szépségét, ez keletkezteti a jó precedenseket és a bírói szokásjogot, amit végül a kodifikáció hasznosít. Ezt a nehézséget azonban napjainkban két új jelenség súlyosbítja. Az egyik az, hogy a túl absztrakt emberi jogokat nem csak a hivatásos bírák, hanem a hivatásos (olykor jól fizetett) mozgalmárok (forradalmárok, jogvédő aktivisták) értelmezik és alkalmazzák. A másik az, hogy a tág norma egymással szögesen ellentétes értelmezéseket tesz lehetővé. Az eltérő értelmezésekre mozgalmak szervezhetők, melyek harcolnak egymással, nem ritkán erőszakos módszerekkel. Ez nagyon nem tesz jót az emberi jogizmusnak, a jogrendszer belső koherenciájának és a jogbiztonság követelményének. Néhány fontos példát említek. Minden embernek (minden emberi lénynek) joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Ebből levezethető a személyiség szabadsága, abból a nők önrendelkezési szabadsága, abból pedig a művi terhességmegszakítás szabadsága, de levezethető az élet feltétlen tisztelete és védelme, a magzati élet védelme és az abortusz tilalma is. Az állam és az egyház elválasztásából levezethető a Tízparancsolat és a kereszt eltávolítása az állami iskolák osztálytermeiből, a kulturális identitás jogából viszont ennek az ellenkezője is. A kínzás tilalmából és a fogvatartottak számából kiolvasható a börtöncella minimális mérete (vagy nem olvasható ki!). A szólásszabadságból kiértelmezhető a vöröscsillag használatának szabadsága, ellenben a horogkereszté nem. Ha a hasonló ellentmondások elkerülése érdekében kinevezünk egy értelmezési (azaz konkretizálási) főhatalmat, akkor valójában egy kézbe adjuk a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató politikai közhatalmat, demokratikus legitimáció nélkül. Ha ez a főhatalom egy bíróság, bírói hatalomról (Richtermacht) beszélünk. Ha egy civil szervezet (NGO) vindikálja magának ezt a hatalmat, és az ráadásul egy kisebbség álláspontját képviseli, akkor az egy társadalmi kisebbség főhatalma a többség felett („bolsevik”, élcsapat lelkülettel). Ez a demokrácia fejtetőre állítása, a jog politikai fegyverként való használata. Ha az ilyen civil szervezetek globális hálózattá szerveződnek, akár globális főhatalomra, vélemény-uralomra is szert tehetnek. „Egyetemesebbek” a katolikus egyháznál, omnipotensek és omnikompetensek, „pápábbak a pápánál.” Ilyen szervezeti hálózatot épített ki a Nyílt Társadalom Alapítvány a „zárt kereskedelmi állammal” és a zárt kommunista diktatúrákkal szemben a kétpólusú világhatalmi rendszer idején, és ez akkor lehetett pozitív fejlemény. Ma viszont – egy sokpólusú világban – egy egypólusú, uniformizált világ megteremtésének (Homo Deus?), kreálásának az eszköze lett. Globális „kulturális forradalom”, ideológiai egyenruhában, a neoliberalizmus dogmáinak gyűjteményét lobogtatva és hangoztatva? Egyen-agyak egyen-programozása, bionikus lények tömegtermelése, homo roboticus teremtése? Aki ezeket programozza, az vezérli is őket, az a világ ura. Mivé lesz általa a világ, benne az ember és az ember belső világa? Douglas Murray újabb könyve szerint ez A tömegek tébolya, alcíme szerint Áldozatok a politikai korrektség oltárán? Holott a cél az ember felszabadítása, az emberek feletti uralom jelenségének és lehetőségének a megszüntetése lett volna. Ahogy az EJENY fogalmaz: „Tekintettel arra, hogy az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz, …hogy az emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kényszerüljön.” Ez ma is és változatlanul az emberi jogok egyetemes rendeltetése, ezért tilos velük bármilyen fondorlatos módon és leplezett uralmi céllal visszaélni. Jobb tehát, ha az emberi jogokat nem engedjük emberi jogizmussá, új dogmák vallásává és egyetemes uralmi eszközzé válni. Annak kell tekinteni, ami eredetileg is volt: deklaráció, azaz azon társadalmi rendező elvek és alapvető értékek kinyilvánítása, amelyek mentén az egész emberiség az életét élni kívánja, célkitűzések, amelyek felé a társadalmak (az ENSZ tagállamai és az EJENY aláírói) és azok tagjai, az egyes (de nem önző) emberek törekedni fognak. Közös eszmények, amiknek a segítségével a szuverén nemzetek jogrendszereit összehangolják és ezáltal az egyébként saját nemzeti (kulturális) identitásukat megőrző népek egymáshoz – „testvéri szellemben” – közelebb kerülnek, egy értékes, sokszínű, civilizált, kultúrában gazdag, békés és biztonságos világ, a fenntartható jövőnk érdekében.
Felhasznált irodalom:
Bibó István: Válogatott tanulmányok. Harmadik kötet. Az európai társadalomfejlődés értelme. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1986. 7 – 123.o.
Bregman, Rudger: Emberiség. Mégis jobbak lennénk, mint hittük? HVG könyvek, Bp.2020.
Csányi Vilmos: A globális elme. Elmélkedések a világról. Libri Kiadó, Bp. 2018.
Fukuyama, Francis: A Nagy Szétbomlás. Európa Könvkiadó, Bp. 2000.
Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Helikon Kiadó, Bp. 2014.
Hesse, Hermann: Az üveggyöngyjáték. Cartaphilus Kiadó, Bp. 2012.
Kopátsy Sándor: Történelemszemléletem. Vincze Papírmerítő Műhely, Győr, 2013.
Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA Könyvkiadó, Sopron, 1988.
Murray, Douglas: Európa furcsa halála. Alexandra Kiadó, Pécs, 2018.
Murray, Douglas: A tömegek tébolya. Alexandra Kiadó, Pécs, 2020.
Szent-Györgyi Albert: Válogatott tanulmányok. Az őrült majom. Gondolat Kiadó, Bp. 1983.
Szladits Károly: Magyar Magánjog I. Grill Kiadó, Bp. 1941.
[1] Murray (2020): 312-319.
[2] Bregman (2020): 17.
[3] Csányi (2018): 18-19.
[4] I.m.: 20.
[5] Bibó (1986): 44-45.
[6] Szladits (1941): 365.
[7] Csányi i.m.: 21.
[8] Hesse (2012): 360-361.
[9] U.o.
[10] Szent-Györgyi (1983): 255.
[11] Fukuyama (2000): 30.
[12] I.m.: 31.
[13] Murray (2018): 210.
[14] U.o.
[15] I.m.: 211.
[16] U.o.
[17] I.m.: 212.
[18] I.m.:213.
[19] I.m.: 214.
[20] I.m.: 221.
[21] Lorenz (1988): 81.
[22] Kopátsy (2013): 34.
[23] I.m.: 37.
[24] Csányi (2018): 137.
[25] I.m.:138.
[26] I.m.: 139.
[27] Hankiss (2014): 405-411.
[28] I.m.: 412.
[29] Hesse (2012): 362.
