A vészterhesen felgyorsult időben azt is mondhatnám, Kisfaludi András nemrég még a szemináriumi hallgatóm volt, most meg már nyugdíjas professzor kollégám. Harminc évig tanítottunk egy tanszéken – „a Tanszéken” – én a klasszikus polgári jogot (magánjogot), Ő azon belül a társasági (kereskedelmi) jogot. Most, hogy összeöregedtünk, elmondhatjuk, hogy nagy idők tanúi voltunk: megéltünk egy társadalmi rendszerváltást (azon belül egy gazdasági és tulajdoni rendszerváltást),egy századfordulót, ami egyben ezredforduló is volt. A diktatúrát demokráciára, a totális államot jogállamra, a tervgazdaságot piacgazdaságra, a társadalmi tulajdoni rendet magántulajdoni rendre cseréltük. A látszat tehát az, hogy hatalmasat fejlődtünk. Látva azonban a szomszédunkban folyó orosz-ukrán háborút, érezve a harmadik (atom-) világháború rémének fenyegetését, tapasztalva a globális népvándorlás és a klímakatasztrófa veszélyeit, az újabb és újabb tömegpusztító ideológiák erőszakos kisebbségek általi terjesztését, a fenntarthatatlanná vált fejlődés irányát tekintve mintha visszafejlődtünk volna. „A történelem az élet tanító mestere” helyett azt tapasztaljuk, amire már Hegel figyelmeztetett: „A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.” Egy célunk azonban lehet – de az a legnagyobb, amire Arany János tanított: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Andrisnak eddig ez sikerült, mást a hátralévő időre sem kívánhatok sem Neki, sem magunknak, sem az európai civilizációnak, sem a globális világnak.
Ember lenni és annak megmaradni nem könnyű feladat, sőt, hogy mennyire nehéz, azt kívánom illusztrálni a címben jelzett rejtélyes gondolat továbbgondolásával. A gondolatot a tanszéki legendáriumból merítettem, konkrétan Beck Salamontól, akit mi már személyesen nem ismerhettünk, de szellemes és tartalmas gondolatait – emlékezetből és az Öreg jogász tövistermése című könyvéből[1] – gyakran idézték öregjeink, így azok ma is köztünk, bennünk élnek, lehetőségünk és kötelességünk tehát azokat továbbadni. Ő a kereskedelmi- és váltójogot is művelte ügyvédként, majd egyetemi oktatóként és tudósként is. Hogy mi a váltó, azt „képes beszéddel” így magyarázta: „Egy képzelt lovon nem lehet lovagolni, a váltóval azonban pénz módjára lehet fizetni.” A váltó kibocsátása egy absztrakt jogügylet, maga a váltó egy értékpapír, méghozzá pénzpapír (de nem papírpénz!), ami egy vagyonjogi (tipikusan kötelmi) követelést, „kintlévőséget” testesít meg (inkorporál), és ezzel fokozza a vagyonjog dinamikáját. Már akkor lehet fizetni vele, amikor a követelés még nem vált esedékessé és így nem folyt be. Kibocsátásának, forgalomba hozatalának, átruházásának, leszámítolásának, óvásának szigorú garanciális szabályai vannak, nemzetközi egyezményekben is, tekintve, hogy a világkereskedelem mindig is „átjárta” a nemzeti határokat. A váltó azért nem képzelt ló, mert létezik a valóságban az az alapügylet, és az abból fakadó követelés is, amit a váltó abból kiemel, absztrahál, amitől azonban teljes mértékben nem szakad el, amit nem hagy figyelmen kívül. A váltó tehát egy jogi garanciákkal övezett hasznos absztrakció, mondhatni „képzelt pénz” (fikció), tudjuk, hogy nem pénz, de úgy használható, mintha pénz volna, annak általános egyenértékes szerepét képes betölteni.
A részvény is egy értékpapír, az is lehet (feltéve, hogy szabadon átruházható) speciális egyenérték, azzal is lehet pénz módjára fizetni, de az nem kötelmi követelést, hanem tulajdonjogot, a részvénytársaságban fennálló résztulajdonosi hányadot és az ahhoz kapcsolódó tagsági jogokat inkorporálja, testesíti meg. A részvénytársaság tulajdonosi stratégiai döntéseit elvileg a részvényesek közgyűlése hozza meg. Ha azonban túl nagy az a részvénytársaság, ráadásul multinacionális, vagy transznacionális, valahol egy offshore-paradicsomban bejegyezve, és túl sok benne a (jellemzően anonim) kisrészvényes, akiket valójában csak az osztalék érdekel (feltételezve és remélve, hogy az magasabb, mint a banki kamat), a stratégiai tulajdonosi döntések egy (vagy néhány) nagyrészvényes, illetőleg az igazgatóság, a vezérigazgató kezébe csúsznak át. A közgazdászok nyelvén a menedzsment, illetőleg a csúcsmenedzser a valódi tulajdonos, a jövedelmük is extra magas. Ez egyfajta menedzser tulajdon, amivel szemben a kisrészvényesek tömegeinek érdekeit törvénnyel kell megvédeni. (A jelenség az állami vállalatok és azok menedzsmentje relációjában is felmerült, még bonyolultabb jogi konstrukcióban, a „társadalmi tulajdonosok” részvétele nélkül.) Ezen elmélkedett és álmélkodott Eörsi Gyula professzor úr utolsó írásában.[2] A kisrészvényeseknek és a társadalom tagjainak tulajdonjoga képzelt tulajdonná változott. A valódi tulajdonosi hatalmi döntéseket, a plena potestas, a rendelkezés, a hasznosítás és a hasznok szedésének részjogosítványait a sztármenedzserek gyakorolják, és ha jól gyakorolták (értsd: nagy profitot realizáltak), mesés jövedelem a jutalmuk. Éppen úgy, mint a sztárjátékosok és –edzők jövedelme a profi futballklubokban, ahol szintén csak az eredmény számít, más szempontok „nem rúgnak labdába”. A profithajsza és a profitmaximálás szempontjainak alárendelődtek nem csak a munkások, de a kisrészvényesek érdekei is, a menedzseri hatalom kiterjedt mindkettőre.
De ha ezt a reáliáktól – a munkások által a gazdaságban ténylegesen működtetett tőketulajdontól – elszakadt, absztrakt részvénytulajdont, mint képzelt (mondhatni: fiktív) lovat, ilyen jól meg lehet lovagolni, akkor ez másnak, másoknak is sikerülhet. Azoknak, akiknek a menedzserekénél is nagyobb hatalmi eszköz van a kezükben. Ők pedig a világban az elmúlt ötszáz évben, a gyarmatosítás és a kapitalizmus kezdete óta felhalmozódott hatalmas és egyre növekvő mértékű szabad pénztömeg tulajdonosai. Azok, akik nem herdálták el az örökölt vagy szerzett („ne firtassuk”, hogyan szerzett) pénzüket, hanem megtanulták, hogy a sok pénzzel lehet még sokkal több pénzt csinálni. Ehhez persze éppúgy speciális szaktudás szükséges, mint a tőke reálszférában való működtetéséhez. Ahol ezt a speciális szaktudást meg lehetett szerezni, az a koncentrált tőkepiac színtere, a tőzsde volt, akik pedig megszerezték, azok a brókerek. A tulajdon tovább távolodott (absztrahálódott) a gyárépülettől, a gépektől, az alapanyagoktól és a késztermékektől, sőt a részvényektől és a részvényesektől, és végül a menedzserektől is, és a globális pénzpiacon bróker-tuljajdonná változott. Mivel a tőzsde és a tőzsdék immár globálisan összefűzött hálózata mindig is egy viszonylag szűk réteg zárt köre volt, ismereteik, eszközeik, módszereik és jogügyleteik is belterjesek, jellemző rájuk az önszabályozás: maguk alkotják meg szervezeti és működési szabályaikat csakúgy, mint – a magánjogi diszpozitivitás elvét kihasználva – a tőzsdei ügyletek szabályait is. Jogász és állami (nemzeti) tőzsdefelügyelet legyen a talpán az, aki ezeket átlátja, aki ellenőrizni, felügyelni és korlátozni képes. Laikus ember pedig csak az OXFAM évente kiadott „egyenlőtlenségi világjelentésből” (Inequality World Report) hallja, hogy a szuper gazdagok vagyona a brókereknek és a tőzsdéknek köszönhetően már megint – a pénzügyi világválság, vagy a Covid világjárvány ellenére – 10-12 %-al növekedett. Hallja persze azt is, hogy digitalizált pénz és dematerializált értékpapír, meg azt, hogy portfólió, shortolás meg derivatívák, offshor cégek, kriptovaluták, no meg persze azt, hogy jelzáloglevelek. Mára ezek alkotják a jogi absztrakciók galaktikus birodalmát. De az egyszerű ember érteni igazán azt a neki nagyon is fájó konkrétumot sem érti, miért akarják őt a hitelből vett lakásából kilakoltatni, most, amikor ezernyi dolgozótársával együtt csoportosan elbocsátották, mert a transznacionális cége Közép-Ázsiába települt, ahol még nála is olcsóbb a human power és a természeti környezet. Ez a két „rejtély” egy tőről fakad.
Eörsi professzor úrnak tehát napjainkban is bőven volna min elmélkedni és álmélkodni, Sala bácsi pedig revideálhatná az álláspontját: képzelt lovon is lehet lovagolni, abban az értelemben, hogy a valóságtól teljesen elszakított absztrakt jogintézmények és ügyletek segítségével is lehet gazdagodni, a képzelt tőketulajdon (valójában nyers pénzügyi hatalom) segítségével is lehet busás hasznokat szedni. Mindezzel lehet a magánjog, mint az önzés bibliája „Máté effektusát” erősíteni és növelni: akinek van, adatik annak és még inkább bővölködik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van (Máté 13:12.). Szladits Károly pedig, aki a jó gazda klasszikus magánjogának ethizálásában és szocializálásában látta a jövőt, foroghat a sírjában.[3] A globális kapitalizmus, úgy is mint transznacionális monopol kapitalizmus (TMK), a szocialista világrendszer összeomlását követően, ellensúly és korlát nélkül, új erőre kapva rászabadult a világra, ismét megmutatta a valódi arcát. A „tőkés társaságok világuralma” lassan, de biztosan épül. A világ száz legerősebb gazdasági (és így közvetve politikai) hatalma közül több mint egyharmad már nem állam, hanem transznacionális cégbirodalom, és ezek aránya folyamatosan nő. A bérmunkás („bérrabszolga” és fogyasztásfüggő „adósrabszolga”) tömegek pedig nem ellenük harcolnak, nem erős szakszervezeteket alapítanak és nem kollektív szerződéseket kötnek, hanem egymásra uszulnak a transzneműek jogai, a gender-ideológia, az LMBTQ mozgalmak nyomulása körüli vitákban. Képzelt (fiktív) problémák körüli – figyelemelterelő – képzelt (fiktív) viták ezek is, lovaglás képzelt (fiktív) lovakon. Ezek nem az ember javát szolgáló, hanem az emberre veszélyes, fertőző fikciók. És ugyanez elmondható a Woke- , a BLM- mozgalomról, a Cancel-kultúráról, lassan az egész képzelt ménesről, amit fondorlatos elmék azért konstruáltak,hogy legyen a tömegeknek min lovagolni, miközben elterelik a figyelmét a valódi és egyre súlyosabb problémákról.
Képzelt (fiktív, mai szóval: virtuális) tulajdon az, aminek a lényege már nem valamely dolog, a tulajdonjog tárgya feletti teljes és kizárólagos jogi hatalom, hanem a más emberek feletti tényleges uralom, ahogyan Bibó nevezte: az uralmi rátelepedés[4] más emberekre, akár az egész társadalomra, sőt akár az egész globális világra. „Teljesen nevetséges a tulajdon személyiséggyarapító és szabadsággyarapító hatásáról beszélni olyan mamutbirtokok és mamutvállalatok esetében, amelyek egyetlen embernek emberek ezrei fölötti korlátlan hatalmi lehetőséget biztosítanak. Ebben van a tulajdon védelmezőinek a csalása.” Bibó 1973-ban ki merte mondani azt is, hogy ez a csalás csalás marad akkor is, „hogyha a magántulajdon helyébe az egyetemes kollektív tulajdont léptetjük”, mert azzal megmaradunk a nagyméretű tulajdon bűvkörében, sőt, a gazdasági és a politikai hatalom egy kézben egyesítve totális diktatúrát tett lehetővé. Az államosítás nem szocialista vívmány, ha szocialisták csinálják ugyan, „de a nagyobb hatalomkoncentráció irányában.” Ez az állami hatalomkoncentráció „a legintenzívebb elnyomás lehetőségét, a magántulajdoni elnyomást többszörösen meghaladó félelmes elnyomás lehetőségét rejti magában.”[5] Persze ma már Bibó István is elmélkedhetne és álmélkodhatna azon, hogy a globális „mamutvállalatok” és a szupergazdag pénztulajdonosok hatalma az, ami sokszorosan meghaladhatja az elvileg szuverén nemzetállamok politikai közhatalmát, hogy az absztrakt tulajdon-konstrukciók révén éppen a „magántulajdoni elnyomás” vált igazán félelmetessé. Ennek megoldását Bibó még „a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában” látta, aminek konkrét programját azonban nem fejtette ki. A társadalmi (állami össznépi- és szövetkezeti csoport-) tulajdon felbontásának és egyéni vállalkozókra bízásának koncepcióját Liska Tibor dolgozta ki[6], „szocialista vállalkozás-kísérletei” sikeresek is voltak, de a dogmatikus politikai hatalomtól, majd a rendszerváltástól sem kapott történelmi esélyt a széleskörű megvalósításra. A személyes társadalmi tulajdon ezzel bekerült a tudományos kuriózumok múzeumába, majd feledésbe merült. Nem volt összeegyeztethető a liberalizáció, dereguláció, privatizáció „rendszerváltó” dogmáival sem. A „dolgozó nép”, a társadalom, az állami bérrabszolgaságból a multinacionális bérrabszolgaságba, mondhatni „cseberből vederbe” fejlődött át. Ahogyan a „túlállamosítás”, ugyanúgy a „túlprivatizálás” eredményeként is uralomváltás történt, nem pedig az uralom jelenségének a megszüntetése.
A „túlméretes tulajdon” és az emberek fölötti uralom problémájával behatóan foglalkozott Ernst Schumacher is, aki szerint A kicsi szép.[7] „A nagyméretű vállalat esetében a magántulajdon fikció, amely arra szolgál, hogy a tényleges funkció nélküli tulajdonosok mások munkáján élősködhessenek. Ez nem csak igazságtalan, hanem olyan irracionális tényező, amely a vállalaton belül minden viszonyt eltorzít.” Ma már tudjuk, hogy a vállalaton kívül is, társadalmi, sőt globális méretekben is minden viszonyt eltorzít. Megoldásként ő még az államosítást ajánlotta, de az alatt mást értett, mint amit a marxista-leninista proletárdiktatúra csinált. „A tulajdon nem egyetlen jog, hanem jogok egész csomagja. Az államosítás nem egyszerűen csak annyi, hogy ezt a jogcsomagot A-ról B-re ruházzuk át. Az államosítás alkotmányozási probléma. Mihelyt sikerült megszüntetni a magántulajdont szentesítő törvényes megoldásokat, megnyílik a lehetőség, hogy mindent szabadon újra elrendezzünk – hogy összeötvözzünk vagy különválasszunk, centralizáljunk vagy decentralizáljunk, hogy a hatalmat összpontosítsuk vagy szétterítsük, hogy nagy egységeket vagy kis egységeket, egységes rendszert vagy szövetségi rendszert hozzunk létre, vagy hogy egyáltalán semmilyen rendszert ne hozzunk létre.” A lényeg az, hogy megvalósuljon a köztulajdon decentralizálása, de mondhatnánk azt is, hogy a diverzifikálása, de leginkább a demokratizálása, vagy ahogyan Bibó javasolta, a felbontása és humanizálása. Olyan megoldás, ami az ember emberek feletti uralmát, az uralom jelenségét szünteti meg. De fogalmazhatunk úgy is, hogy a képzelt, a virtuális, avagy fiktív tulajdonok helyett valódi, emberléptékű és emberközpontú, az ember személyiségét és a szabadságát gyarapító tulajdoni rend jöjjön létre. Ez persze egy szép idea, egy eszme, egy célkitűzés, ami felé törekedni kell, még ha in konkreto tökéletesen kivitelezni lehetetlennek tűnik is.
Eszmék ugyanis mindig voltak, sőt lesznek is, mert szükség van rájuk, mert eszmék (eszmények) nélkül nem képes az ember élni. Eszmék alatt értve azokat a célkitűzéseket, alapvető értékeket, társadalmi rendező elveket, amelyek az ember javát szolgálják, amelyek elérésére törekedhet, amelyekért érdemes küzdeni. Akkor is, ha eleve elérhetetlenek, sőt ha fikciónak tűnnek is. Szladits a magánjog egyik irányító eszméjének az igazságosságot nevezte és azt a szivárványhoz hasonlította: mindig távol marad tőlünk, még ha feléje tartunk is.[8] Mint a sarkcsillag az éjszakában, vagy a világítótorony, mutatja a helyes irányt a hullámzó tengeren, ellenszélben is, a saját célja felé tartó hajós számára. A tulajdoni rend lehetne igazságos is,amellett, hogy emberséges, ésszerű, hatékony és ugyanakkor természetbarát és fenntartható is. Ezt még ki kell találni, ezt kellene igazán megkonstruálni. Nem könnyű feladat, amit a Rerum novarum szerint maga a Teremtő sem vállalt, hanem inkább rábízta az emberre. (Ha már evett a tiltott fa gyümölcséből, és ezzel jónak és rossznak a tudója lett, hát csinálja, ha – jobban – tudja, mi neki a jó!) „A magántulajdon létjogosultságának az sem mond ellent, hogy Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy használja és gyümölcseit élvezze. (…) nem mintha azt akarta volna, hogy annak birtoka egyformán mindenkié legyen, hanem mert Ő maga közvetlenül senkinek sem jelölte ki a részét, hanem az emberek szorgalmára és a népek intézményeire bízta a birtok felosztását. Egyébként pedig a föld, még ha magánemberek között osztják is fel, ezáltal nem szűnik meg a köz javát szolgálni. Akiknek nincs birtokuk, azoknál ezt munkaerejük helyettesíti. (…) Az állam első feladata, hogy a szegény munkásokat kimentse azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik haszonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik és mértéket nem ismerve kizsákmányolják.”[9] Birtokfelosztás, adózás és munkásvédelem: ezek lettek a háborúk, polgárháborúk és forradalmak leggyakoribb okai, ölni nagyon megtanult értük és miattuk az ember, testvériesen megosztozni, igazságosan megegyezni azonban még nem. Ami nem csoda, ha még azt sem tudja pontosan, mit is nevezzen tulajdonnak, mi a valódi, és mi a hamis, az áltulajdon, amit csak annak képzelünk, úgy teszünk, mintha valódi – és ezáltal szent és sérthetetlen – tulajdon volna, holott a valóságban egy olyan fikció, ami nem kezelhetőbbé, hanem éppen hogy kezelhetetlenné teszi a javak igazságos felosztását.
Hankiss Elemér szerint a fikcióról jól tudjuk, hogy nem azonos a valósággal, de úgy teszünk, mintha az volna, mert a valóság jó irányban kezelhetőbb általa. Még ha légvár építésének tűnik is, az néha erősebb, mint egy kővár. Ez az igazi emberi kaland. „Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland.”[10] Mindehhez tudni kell azonban jó és rossz között, jó fikció és rossz fikció között is eligazodni és helyesen választani. Csak a példa kedvéért nézzük néhány jónak és maradandónak bizonyult, ám sokak szerint lehetetlennek tűnő civilizációs fikciónkat. „Jónak lenni jó!” „Jobb adni, mint kapni.” „A rosszat jóval győzd le!” „Dobd vissza kenyérrel!” „Tartsd oda a másik arcodat is!” „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” És ez a sor még hosszan folytatható. Vannak olyan tiltó parancsok is, amikről tudjuk jól, hogy a valóságban betartani képtelen az ember, mégis társadalmi rendező elvekként ragaszkodunk ezekhez is: „Ne ölj! Ne lopj! Ne hazudj! Ne paráználkodj!” Tulajdonképpen képzelt (fiktív) lovak ezek is, és mégis: „lovagoljunk” rajtuk bátran! Ezek ugyanis az ember javát szolgálják, segítik emberséges emberré válni és annak meg is maradni. Ezek valósággá válásáért, avagy legalább a valóság ezekhez való közelítéséért, érdemes küzdeni. Ahogyan Madách Imre ajánlotta az Úr hangján, a folyton új eszmékért lelkesedő Ádámnak: Ember küzdj, és bízva bízzál.
[1] Beck Salamon: Öreg jogász tövistermése. A szerző saját kiadása, Budapest, 1969.
[2]Eörsi Gyula: Elmélkedések és álmélkodások. Jogtudományi Közlöny 1982/11. 833-842.o.
[3] Szladits Károly: Magyar Magánjog I. Grill Kiadó, Budapest, 1941. 33-34.o.
[4] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 93.o.
[5] U.o.: 67-70.o.
[6] Liska Tibor: Kritika és koncepció. Közgazdasági Szemle 1963/9. sz. és Liska Tibor: Ökonosztát. Közgazdasági és Kogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 236-247. o.
[7] Ernst Schumacher: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991. 274-276.
[8] Szladits: i.m. 40.o.
[9] XIII. Leó pápa: Rerum novarum. KDNP kiadvány, Budapest, 1991. 15. és 47.o.
[10] Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Egy civilizációelmélet vázlata. Helikon Kiadó, Budapest. 412.o.
