Vázlat
Magyar Péter, az Országgyűlésben alkotmányozó többséggel rendelkező Tisza párt elnöke (egyben miniszterelnök) már a választási kampányban deklarálta, hogy Magyarországon új alkotmány elfogadására van szükség. Ez a két elszalasztott lehetőség (1990-1996, 2010-2011) után harmadjára nyitotta meg az alkotmányozás kérdését, ez azonban nagy valószínűséggel az utolsó esély egy stabil, a társadalom által elfogadott alkotmány elfogadására.
Kiindulópont
Magyarország az utolsó ország volt, ahol a rendszerváltásokat követően új alkotmányt fogadtak el. A függetlenségüket el, vagy visszanyerő országok a kilencvenes évek legelején fogadtak el új alaptörvényt, a magyart megelőző utolsó új alkotmány a lengyel volt 1997-ben (ezzel egy időben Magyarországon is történt kísérlet egy új alkotmány elfogadására, de az kudarccal végződött). Ennek következtében a sztálinista alkotmány módosított változata volt hatályban egészen 2011. december 31-ig. Ez – bár a ’89-90-es módosítások eredményeként biztosította a demokratikus váltógazdálkodás alapvető elveit – komoly problémák forrása lett. Jóllehet a szociálliberális oldalon, különösen annak értelmiségi részében egyfajta nosztalgia létezik a „demokratikus köztársasági alkotmány” iránt, ahhoz több olyan probléma kapcsolódik, amelyek kizárják az ahhoz való bármiféle visszatérést (és ezek közé nem tartozik a szimbolikus szempontból nem elegáns 1949-es évszám).
Először is, az eleve egy ideiglenes konstrukció volt, a NEKA-tárgyalások során kifejezetten az átmenet biztosításának érdekében született szabályozás – ami azt követően többszörösen módosításra került. Emögött nem volt semmiféle társadalmi felhatalmazás, sem politikai konszenzus. Inkább az egyes szereplők kölcsönös bizalmatlansága termelte ki, szimbolikusan pedig nem jelentett rendszerváltó aktust.
Másodszor, szerkezetileg alapvetően a korábbi alkotmány 1972-es szövegének „betoldásokkal” kiegészített és átírt változata volt. Egy demokratikus újrakezdéshez nem nyújthat egy „toldozott-foltozott” szöveg alapot.
Harmadszor, ez az alkotmányos konstrukció tett lehetővé egyfajta „pártokrácia” kialakulását a rendszerváltás rendszerében, ahol a fékek és ellensúlyok rendszerét alapvetően a pártok-blokkok kompromisszumkényszere biztosította. Ez vezetett a pártstruktúra átalakulásával, a korábbi balliberális tömb meggyengülésével oda, hogy a Fidesz lényegében mindenféle kontroll nélkül gyakorolhatta hatalmát 2010-2026 között. A NER – mindenféle ezzel kapcsolatos tévhittel ellentétben – nem a Fidesz Alaptörvényének terméke volt, hanem az 1989-ben létrehozott és 1990-en korrigált alkotmányos konstrukcióé.
Mindazonáltal, nem lehet kiindulópont a Fideszes Alaptörvény sem. És nem azért, mert a parlamentáris demokráciával szembenálló elemek lennének benne (ahogy azt sok balliberális kommentár állítja), már csak azért sem, mert az államszervezetre vonatkozó rész – kisebb módosításokkal – a megelőző időszakban is érvényes szabályozás átvételeként jött létre.
Az Alaptörvény elsődleges problémája éppen ez, hogy lényegében megismétli az 1989-90-es konstrukció hibáit.
Másodsorban, emögül is hiányzott a társadalmi támogatás, vagy legalábbis egyfajta konszenzus, ami a hosszú távú elfogadottságot és stabilitást biztosíthatná.
Harmadsorban, az Alaptörvényt pontosan az azt megszavazó fideszes többség tette parodisztikussá az évente átlagosan egy módosítással, és az itt is megjelenő kiegészítésekkel, betoldásokkal.
A leendő magyar alkotmányt tehát új alapokról kell megalkotni, hangsúlyosan figyelembe véve és lehetőség szerint kiküszöbölve azokat az elemeket, amelyek a pártokrácia, majd a NER kialakulásához vezettek.
Alapelvek – a stabilitás kérdései
A kormányzati stabilitás az egyik legfontosabb hívószó volt Magyarországon az 1989-90-es rendszerváltozás időszakában, a politikai szereplők ennek érdekében szabályozták az egyes közjogi szereplők és intézmények egymáshoz való viszonyát. Ennek eredménye kettős lett: egyik oldalon a magyar rendszer ténylegesen a régió legstabilabbja lett, ami a kormányzatok stabilitását jelenti. E téren azonban úgy tűnik, sikerült a ló túlsó oldalára átesni, ugyanis ez a fajta stabilitás már-már merev rendszert eredményezet, kifejezetten nehézzé vált egy-egy válságos helyzet megoldása (akár a parlamentáris rendszerekben megszokott módszernek tekinthető előrehozott választással, akár cikluson belüli kormányzati átrendeződéssel), ami azt eredményezte, hogy amikor elérkezett az „igazság pillanata”, azaz egy politikai vezetés ténylegesen szembesülni volt kénytelen kormányzása következményeivel, az ugyan időben elnyújtva és késleltetve, azonban annál radikálisabb módon következett be (2010, 2026).
A másik oldalon azonban instabil is volt a magyar rendszer, már korábban említésre került, hogy a 2011-es Alaptörvény évi átlagos egy módosításon ment át, de a korábbi, ideiglenes szöveg is többször módosításra került. Az új alkotmány esetében ezek következtében célszerűbb egy jóval stabilabb, sokkal nehezebben és hosszabb átfutással módosítható szöveget létrehozni, ami azonban komolyabb lehetőséget biztosíthatna a kormányválságok, kihívások rövidebb időtávon belüli megoldására.
Alkotmány elfogadása, a módosítás lehetőségei
Olyan alkotmányszöveget szükséges elfogadni, amely a későbbiekben nem szorul módosításra, ezért célszerűbb hosszabb időt hagyni a rendelkezések és a végleges szöveg megalkotására. A parlamenti elfogadást követő igen/nem ügydöntő népszavazás kifejezetten kockázatos, éppen ezért a kampány során tett ígéret ellenére is elvetendő lenne. Helyette érdemes lenne az egyes megosztó kérdésekben (pl. LMBTQ, abortusz, vallás szerepe stb.) a parlamenti végszavazást megelőző népszavazást tartani. Annak eredménye ugyanis kellő legitimitást adna az új végleges szövegnek. Ez esetben okafogyottá válna a végső igen/nem kérdésre redukált népszavazás, ugyanis utóbbi már nem a tényleges társadalmi részvételt jelentené (hisz kész szövegről döntene), továbbá ilyen esetben mindig sokkal több érvet lehet egy kampány során az elutasítás mellé felsorakoztatni, mint ami az elfogadás mellett szól.
A kész szövegnek viszont a jelenlegihez képest jelentősen merevebbnek kell lennie. A jövőbeni módosításhoz ezért javasolt a kétszeres kettős többség elvének bevezetésre. Egyrészt a később kifejtendő kétkamarás rendszer létrehozása mellett egy időben is elnyújtott folyamat kialakítása javasolt: egy, a törvényhozás mindkét kamarája által minősített többséggel elfogadott módosítást követően egy újonnan megválasztott, új összetételű törvényhozás két házának minősített többséggel történő szavazása legyen szükséges hozzá. (Ezzel kiküszöbölhetők a meggondolatlan, ad hoc ötletek által vezérelt módosítások és lecsökken az egyoldalú döntéshozatal esélye is.)
Sarkalatos törvények
A magyar rendszernek 1989-90 óta meghatározó elemei a minősített, kétharmados többséget igénylő törvények, amelyeket 2011 óta sarkalatos törvényeknek neveznek. Ezt a gyakorlatot teljesen fel kell számolni, ez ugyanis egyrészt aránytalanul szűkíti a mindenkori kormánytöbbség mozgásterét, másrészt ezek módosítását a pártközi alkuk körébe teszi.
Éppen ezért, azok a kérdések, amelyek tényleges konszenzust igényelnek, kerüljenek be az alkotmányba, minden más esetben a parlamenti többség döntése érvényesülhessen.
A fontosabb kérdésköröknél (pl. választási rendszer, állampolgárság) a gyakori változtathatóság gátjaként a második kamara abszolút vétójoga építendő be a rendszerbe.
Törvényhozó hatalom
Magyarországon 1989 óta az Országgyűlés rendelkezik a legfontosabb hatalommal, minden más intézmény legitimitása, minden más tisztség betöltése visszavezethető az Országgyűlés döntésére. Ez 1990-2010 között az ún. „pártokrácia” létrejöttéhez vezetett, 2010 után pedig ahhoz, hogy megszűnt a Fidesz (és Orbán Viktor) hatalmát korlátozó összes gát.
A tervezet legradikálisabb változtatása a kétkamarás törvényhozás visszahozása a magyar rendszerbe, egy aszimmetrikus bikameralizmus kialakításával. A mindenkori Képviselőház (a teljes egészében népképviseleti elven választott testület) meghatározó szerepe megmarad az egyszerű törvényhozási és mindennapi kormányzati döntések esetében, a konszenzust igénylő kérdésekben, illetve a kreációs funkciók terén egy egyenrangú második kamara felállítása szükséges.
A Képviselőház közvetlenül, tisztán arányos rendszerben megválasztott testület (a választási rendszer kívánatos szabályairól külön tanulmány szól), amely esetében a preferenciális szavazás (személyekre való szavazás pártlistán belül), a jogi küszöbök eltörlése, illetve a jelöltállítás megkönnyítése biztosíthatná a „birtokon belül” levő pártok (és vezéreik) dominanciájának korlátozását és a politikai osztály bebetonozódásának megakadályozását. Ez esetben szükségtelen a parlamenti mandátumok hosszának mesterséges korlátozása.
A Képviselőház alapmandátumának 5 évre való meghosszabbítása megfontolandó, kiegészítve azzal, hogy a korábbi szabályozáshoz képest az idő előtti feloszlatás lehetősége megkönnyítendő. (Az abszolút többséggel való önfeloszlatás mellett a miniszterelnök számára is meg lehet teremteni ezt a lehetőséget – angolszász mintára, továbbá megfontolandó a lett példa[1] bevezetése is az államfő általi feloszlatásra.)
A tervezet legjelentősebb újítása a 150 fős Felsőház létrehozása. Ez egy nem feloszlatható, folyamatosan működő testület, amelynek tagjait 6 évre választják/delegálják. A 150 fő egyharmadát közvetlenül a választópolgárok választják, egyharmadát a területi önkormányzatok delegálják, egyharmadát pedig az érdekképviseleti és civil szektor.
A testületnek háromévente a fele újulna meg, azaz 25 közvetlen, 25 önkormányzatok által delegált és 25 civil szféra által delegált tag. A részleges újraválasztás lehetővé tenné a közvélemény alakulásának leképeződését a törvényhozó hatalom esetében, anélkül, hogy ez közvetlenül befolyásolná a mindenkori kormányzati hatalmat.
A közvetlen választott egyszerre 25 főnél a közvetlen, személyre történő szavazás bevezetése javasolt, ez nem olyan nagy létszám, amelyet ne lehetne egy országos választókerületben, pártlisták nélkül megválasztani.
A 25-25 területi önkormányzatok által delegált jelölt esetében külön „választókerületek” hozandók létre egyrész területi alapon (Dunántúl, Alföld, Észak-Magyarország, Központ), másrészt településtípus (kistelepülések, nagyközségek, városok, megyei jogú városok, agglomeráció és Budapest) szerint, hogy minden érdek kellően képviselve legyen. Ezzel a rendszerrel az önkormányzati és parlamenti tisztségek szigorú összeférhetetlensége fenntartható és fenntartandó.
A 25-25 „civil” delegált kiválasztása a legérzékenyebb kérdés a reprezentativitás biztosítása miatt. E helyütt lehetőség nyílna egyrészt a szociális partnerek (munkavállalók, szakszervezetek, továbbá különféle munkaadói-vállalkozói csoportok) képviseletére, a tényleges tagsággal és/vagy történelmi szereppel bíró egyházak reprezentációjára, valamint a nem-kormányzati szféra képviseletére is. Szintén megfontolható ír mintára az egyetemek képviselete is ebben a rendszerben.
Az egyszerű törvényhozás esetében a Képviselőház döntését követően a Felsőház módosíthat a törvényjavaslatokon, vagy megvétózhatja azokat. A Képviselőház utóbbi esetekben abszolút többséggel felülírhatja a módosítást vagy vétót. A költségvetési törvény esetében nincs ilyen vétójog, ez esetben a Felsőház véleményezési jogkörrel élhet. A fentebb már említett, konszenzust igénylő kérdések esetében (pl. választójogi törvény, vagy a jelenleg sarkalatos törvényben szabályozott kérdések egy része) a Felsőház abszolút vétójoggal rendelkezzen.
A Felsőház további fontos szerepe az ún. kreációs funkciók terén érvényesül. A testületek esetén (pl. igazságszolgáltatási tanács, alkotmánybíróság) a többcsatornás jelölés elvének bevezetése javasolt, az egyszemélyi vezetők (pl. ombudsman, ÁSZ elnök) megfontolandó, hogy kizárólag a napi politikai vitáktól függetlenítettebb Felsőház döntsön, vagy egyetértési joggal rendelkezzen.
Köztársasági elnök
A magyar köztársasági elnök a parlamentáris rendszer logikájának megfelelő szereplő, annál egy fokkal komolyabb jogkörökkel rendelkezik. Ez nem igényel változtatást, ugyanis nem indokolható egy egyszemélyi, párhuzamos hatalmi központ létrehozása az államszervezeti rendszerben. Az államfő ebben a rendszerben a Benjamin Constant-i alapelveknek megfelelő, kiegyenlítő, kiegyensúlyozó szereplő, aki nem része egyik hatalmi ágnak sem, de mindegyik esetében érvényesül valamiféle befolyása.
A fentiek következtében nem indokolt az államfői jogkörök radikális újraszabályozása. Két korrekciós jellegű javaslat mindössze: egyrészt, a törvényhozás politikai vétója esetében a képviselőházi felülszavazás esetében jelenjen meg az abszolút többség követelménye, másrészt az elnök kapja meg a Képviselőház feloszlatásának jogát a fentebb kifejtett lett példa szerinti korlátozásokkal.
Mindezek alapján egyáltalán nem indokolható sem az, hogy az elnök további jogkörökkel legyen felruházva, sem az első látásra nagyon népszerűnek tűnő közvetlen választás bevezetése. Számtalan környékbeli példa mutat rá, hogy egy erősebb elnöki pozíció alkalmas lehet a mindenkori kormányzati hatalom megbénítására, különösen, ha az adott illető (párt)politikai logika alapján kerül a hivatalába.
A közvetlen elnökválasztás az alábbi veszélyekkel járna: még a jogkörök változatlansága esetén is lehetővé tenné egy nagyobb legitimitással, ha úgy tetszik felhatalmazással rendelkező államfő, hogy visszaélés-szerűen alkalmazza őket. Akár a kinevezési jogkörök, akár a vétózás lehetősége arra alkalmas lehet, hogy rosszhiszemű alkalmazás esetén az elnök a mindenkori kormányzat működését megnehezítse, vagy akadályozza. A magyar rendszer elmúlt 36 éves tapasztalatai kifejezetten arra hívják fel a figyelmet, hogy nem szerencsés egy-egy ember kezébe komolyabb önálló döntési jogköröket koncentrálni.
A közvetlen elnökválasztás elleni másik komoly ellenérv, hogy az óhatatlanul a pozíció átpolitizálódásához vezet. Egy közvetlen választás mindig és mindenkor politikai, egyben pártpolitikai jelleget vesz fel, ahogy a megszokott politikai frontvonalak mentén történik a kampányolás (erre mutat rá szinte kivétel nélkül az összes régióbeli ország minden elnökválasztásának példája, ahol közvetlen elnökválasztás van). Egy 51-49 arányban megválasztott államfő ráadásul eséllyel sem rendelkezik arra, hogy „a nemzet egységének megtestesítője” legyen, vagy legalábbis pártatlanul lássa el a Constant-i logikának megfelelő kiegyensúlyozó államfői szerepet.
A kétfordulós választás (amellyel az elnököket kevés kivételtől eltekintve választják) mindemellett mindig és mindenkor a polarizációt és a szekértábor-logika erősödését eredményezi. Magyarország esetében pontosan ezt a kettőt lenne szükséges mérsékelni az elmúlt három és fél évtized tapasztalatai alapján.
Mindazonáltal, az elnökválasztás metódusa mindenképpen újraszabályozandó, ugyanis éppen a legfőbb közjogi méltóság esetében volt lehetőség végső soron a legkisebb többséggel történő megválasztásra, amely lehetővé tette, hogy a mindenkori kormánytöbbség áterőltethesse a saját jelöltjét (sőt, arra is volt példa, hogy a kisebbség válasszon elnököt!).
A jövőbeni elnökválasztásokhoz a kétkamarás törvényhozás mindkét kamarájának minősített többségű hozzájárulása szükséges. Ennél kisebb többséggel ne legyen lehetőség valakit köztársasági elnökké választani. Az elhúzódó választási folyamat lerövidítése – és egy konszenzusos jelölt megtalálása – érdekében javasolt, hogy három sikertelen elnökválasztási kör után a Képviselőház automatikusan kerüljön feloszlatásra (albán, koszovói, illetve a közelmúltig létező görög mintára). Ez kényszerhelyzetet teremt a politikai elit számára a kompromisszumra és kiküszöböli a mindenkori kormánytöbbség jelöltjének áterőltetését.
Végrehajtó hatalom, kormány, miniszterelnök
A magyar kormány (és kormányfő) Európában a legerősebbek közé tartozik, sőt, egy stabil parlamenti hátország rendelkezésre állása esetén egyértelműen a legerősebb. Az 1990-ben bevezetett szabályozások megtették hatásukat, az elmúlt időszak tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy indokolatlan a magyar kormány – és különösen a kormányfő – ilyen szintű kiemelése.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány betöltötte történelmi szerepét, nem indokolt további fenntartása, ugyanis a pártrendszer stabilizálódását követően már inkább a rendszer bemerevítéséhez segített hozzá, ami megakadályozta a politikai válságok gyors, érdemi válasszal való megoldását, egyúttal elvette a lehetőségét annak, hogy egy-egy ilyen válság, kormányváltás megoldása hozzájárulhasson a magyar demokratikus tanulási folyamathoz.
A kormány pozíciójának újraszabályozását az invesztitúraszabályokkal szükséges kezdeni. A jelenlegi, ex ante invesztitúra helyett javasolt az ex post metódus bevezetése a következők szerint: a mindenkori kormányfőt a köztársasági elnök nevezi ki, aki ezzel hivatalba lép. Ezt követően a miniszterelnök kiválasztja a kormány tagjait, akiket az elnök kinevez, majd a kormány benyújtja a kormányprogramot, amelyről utólag a Képviselőház szavaz abszolút többséggel. A bizalom megadása esetén foglalhatja el helyét teljes jogkörrel a kormány, ellenkező esetben csak ügyvezetőként gyakorolhatja jogköreit. A szabályozás fontos eleme a kormányprogram visszatérése, amelynek kikényszeríthetőnek és számonkérhetőnek is kell lennie.
A kormány felelősségét továbbra is kizárólag a Képviselőház felé szükséges fenntartani, ez mindenesetre nem jelentheti azt, hogy ellenőrzési jogköröket a Felsőház nem gyakorolhat, erre ugyanis lehetőséget kell biztosítani, ahogy arra is, hogy tagjai kérdéseket tehessenek fel a kormány tagjainak.
A bizalom megvonását a Képviselőház egyötöde kezdeményezheti, egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal, amelynek elfogadásához abszolút többség szükséges. A miniszterek elleni bizalmatlansági indítvány bevezetése nem indokolt, az interpellációra adott válaszok leszavazásának azonban érdemi következménye kell, hogy legyen. Ez esetben csak különösen indokolható és alátámasztott esetben maradhat posztján a tárcavezető.
A kormánynak továbbra is a miniszterelnök, annak helyettesei és a miniszterek maradnak a tagjai, azonban a politikai államtitkárok a miniszterek politikai helyettesei. Indokolt a politikai és közigazgatási államtitkárok szigorú elválasztása, utóbbiak esetében a közigazgatási tapasztalat kötelező előírása célszerű. Mindemellett, megakadályozandó a politikai államtitkárok elburjánzása, nincs indok arra, hogy az egyes tárcáknál kettőnél több nem-közigazgatási államtitkár működjön, de a Miniszterelnökség esetén sem indokolható öt államtitkárnál több alkalmazása.
Igazságszolgáltatás
E téren csak a bírói hatalmi ág politikai rendszert érintő vonatkozásainak tárgyalására kerül sor. Ennek kapcsán felmerülő kérdések: a közigazgatási bíráskodás szerepe; a bírói igazgatói/önigazgatói szervek felállítása, oda vezetők választása/delegálása; főbírói pozíciók betöltése; az ügyészség helye az államszervezetben.
Az EU 27 tagállama közül 26-ban működik elkülönített közigazgatási bírói szervezet. Magyarországon ennek felállítására politikai okok miatt nem került sor (a szintén politikai szándékok által átitatott létrehozási kísérlet meghiúsulása következtében). Egy alkotmányos „reset” esetén semmi nem indokolja tehát, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, ezért szükséges egy önálló közigazgatási bírói szervezet felállítása.
A bírósági igazgatás kapcsán három modell működött eddig: 1997 előtt az igazságügyi minisztérium játszott ebben szerepet (ez a hatalommegosztás érvényesítése érdekében alapvetően elvetendő volt), 1997-2011 között az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (amely esetében a kritikusok álláspontja szerint a területi bírósági lobbik túlzott befolyása érvényesült), 2012 óta pedig a Bírói Tanács és a Bírósági Hivatal közötti megosztott rendszer működött, amely a politikai befolyást volt hivatott biztosítani. Ezek helyett szükséges egy egységes testület létrehozása, amelynek a tagjai a hivatalból viselt tagság (igazságügyi miniszter, ügyvédi kamara elnöke, Kúria és Közigazgatási Bíróság elnöke) mellett a többcsatornás delegálás eleve alapján kerülnek kinevezésre (egy-két tagot az államfő delegál, a többieket fele-fele arányban a Képviselőház és a Felsőház).
A Kúria elnöke és a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság elnöke közjogi méltóságok, akiket a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés két kamarája választ meg, külön-külön szavazással, biztosítandó, hogy egyik testület túlzott befolyása se érvényesülhessen.
Az ügyészség „függetlensége” valójában a felelőtlenséget és a számonkérhetetlenséget szolgálta, főként az elmúlt 16 éves periódusban. Az eddig alkalmazott metódus ráadásul a sztálinista alkotmányok szabályozásából itt maradt csökevény, amely azon országokban, ahol ez a metódus maradt meg, mindenhol komoly politikai és hatalmi harcokat eredményezett az ügyészi szervezet körül. Célszerű tehát az ügyészségnek a kormány, azaz az igazságügyi minisztérium alá rendelése, szigorú garanciákkal. Ezen metódus esetén az igazságügyi miniszter viseli a politikai felelősséget az ügyészség tevékenységéért, a parlament ellenőrző szerepe mellett.
Alkotmánybíróság
A rendszerváltozást követő időszakban a legfontosabb, a fékek és ellensúlyok körébe tartozó intézmény kétségkívül az Alkotmánybíróság volt Magyarországon. Ezen szerep csonkítására került sor 2010 októberében, amikor korlátozták jogosítványait a költségvetési kérdésekben, továbbá 2013 márciusában, a negyedik alaptörvény-módosítás esetében. Ezek revíziójára a jelenlegi törvényhozás időszakában sor került, így a jogkörök kapcsán különösebb újraszabályozást nem igényel a testület. Az alkotmánybíróság kapcsán a politikai befolyástól való függetlenítése érdemel komolyabb figyelmet, amely ugyanis az egyik neuralgikus pontja volt a rendszerváltás rendszere berendezkedésének. 2010-et megelőzően a „paritásos” választás volt a szokás, a kétharmados törvényhozási többség elérése érdekében a két politikai oldal (gyakorlatban az MSZP és a Fidesz) egymás közti alkuja eredményeként kerültek betöltésre az alkotmánybírói posztok, 2010 után pedig a Fidesz lényegében egymaga dönthetett ezekről. A jelölés-választás folyamán érvényesült a „pártokrácia” logikája, amely még akkor is igaz, ha számos ilyen módon megválasztott alkotmánybíró a saját tevékenysége során nem az őt eredetileg delegáló párt kívánalmainak megfelelően járt el.
Ennek következtében az alkotmánybírói posztok jövőbeni feltöltése esetén a többcsatornás delegálás elvének alkalmazása indokolható. Megfontolandó, hogy a bírák egyharmadát delegálhassa a Képviselőház, egyharmadát a Felsőház, egyharmadát pedig a bírói szervezetrendszerből létrehozott ad hoc grémium. Értelemszerűen, ez a közeljövő tekintetében úgy érvényesülne, hogy legközelebb csak akkor delegálhatna a mindenkori kormánytöbbség befolyása alatt álló Képviselőház, ha 10 bírói poszt cseréjére már sor került volna. A 9 éves, nem megújítható mandátum, valamint a szigorú, 70 éves korhatár fenntartása indokolt.
Egyéb alkotmányos intézmények
Magyarországon a fentebb felsorolt intézmények mellett az ombudsman(ok), a Nemzeti Bank, a Számvevőszék volt permanensen az alkotmányos intézmények közé sorolható, mellettük politikai szempontból a Gazdasági Versenyhivatal, valamint a Médiahatóság töltött be kiemelt figyelmet érdemlő szerepet. Ezen intézmények egységes – alkotmányos intézmény minőségben való – kezelése szükséges, egyúttal világosan lehatárolva, hogy meddig terjed a mindenkori politika befolyása ezen intézmények személyi állománya terén. Az egységes kezelés elve (minden szereplőre ugyanazon szabályok vonatkozzanak, legfeljebb a mandátumok hossza esetében indokolható megkülönböztetés) mellet két fontos szempont emelendő ki: egyrészt, a politikai függetlenség minél nagyobb mérvű biztosítása érdekében a testületként működő szerveknél a többcsatornás jelölés elve érvényesüljön, az egyszemélyi vezetőknél pedig a Felsőház vétójoga. Másrészt, azonnal megszüntetendő az, az egyébként a Fidesz-kormányok idején bevezetett gyakorlat, amelynek során a lejárt mandátumú vezető addig maradhatott hivatalában, ameddig a helyére újat nem tudtak (kétharmados többséggel) választani (biztosítandó a korábbi, többségét esetlegesen elveszítő kormányzat befolyásának érvényesülését).
Területi és települési önkormányzatok
Bár ezen írás alapvetően az országos intézményrendszer elemeire koncentrál, pár gondolat erejéig szükséges az helyi, területi önkormányzatok kérdésével foglalkozni. Ez két részre bontható, a települési szintre, továbbá az esetleges középszintre. A települési szint kapcsán a rendszerváltás során a „minden településnek legyen saját önkormányzata” elv érvényesült, amelyet az érintettek vívmánynak tekintenek, így olyan szerzett jog lett, amiből nagyon nehéz lehetne visszatáncolni. Az elaprózott önkormányzati rendszer ennek következtében adottságnak tekinthető, azonban a részben ebből fakadó anyagi bizonytalanság amellett, hogy az egyenlőtlenségek növekedése irányában hatott, a lakosság egy jelentős részének kiszolgáltatottságát is erősítette. A települési önkormányzatok feladat- és hatásköreit ebből fakadóan azok teherbíró képességének figyelembe vételével kell újraszabályozni, mégpedig úgy, hogy két csapda is kiküszöbölésre kerüljön: egyrészt meg kell akadályozni, hogy a települések (különösen a kistelepülések) a mindenkori kormányzati akarattól kerüljenek függő helyzetbe, mert ez az önkormányzatiság lényegének a megszűnését jelenti, szélsőséges esetben egy újfeudalizmus kialakulását. Az önkormányzatok alap és kötelező feladatainak ellátásához szükséges anyagi forrásokat a mindenkori kormányzattól teljesen függetlenül, automatikusan biztosítani kell. A másik csapda az „esélykiegyenlítés” csapdája, azaz, hogy a jobb anyagi helyzetben levő önkormányzatok kárára történik a források átcsoportosítása – az önkormányzatok finanszírozásának automatikussá tétele ezt is ki tudja küszöbölni.
A középszintű önkormányzatok esetében meglehetősen vegyes kép figyelhető meg a szűkebb közép-európai régió tekintetében is, vannak olyan országok, ahol egyáltalán nem létezik ilyen intézmény, ahol pedig igen, ott a méretük és a jogosítványaik kapcsán is eltérések figyelhetők meg. Magyarországon a megyerendszer a rendszerváltozást követően folyamatosan üresedett ki, a megyei önkormányzatok jelenlegi formájukban való fenntartása ténylegesen teljesen indokolatlan. Mindazonáltal, nem teljesen elvetendő egy újragondolt struktúra felállítása, ehhez azonban tényleges feladat-delegálás szükséges. Ennek adott esetben éppen a szegényebb települési szintű önkormányzatoktól való feladat-átvállalás kapcsán lehetne szerepe, biztosítva a települések – legalább megyei szintű – esélyegyenlőségét. Az úgynevezett régiós önkormányzatok létrehozására a korábban (2006-ban) az MSZP-SZDSZ kormányok által javasolt formátumában nem merülhet fel komolyabb indok, ugyanis egyrészt a feladatkörökkel kapcsolatos kérdőjelek ilyen egységek esetében is fennállnak, másrészt, az a fajta régióbeosztás nem, vagy csak korlátozottan követi az ország történelmileg és a természetföldrajzi szempontok szerint kialakult felosztását (a teljesség igénye nélkül a Balaton három külön régióhoz tartozna, továbbá az Alföldön meghúzott határok sem eredményeznének organikus egységeket).
Az önkormányzati rendszerrel kapcsolatos generális javaslat a választási rendszerre vonatkozik, annak két elemén módosítana. Egyik oldalon a jelenleg az országgyűlési választási rendszernél is aránytalanabb képviselőtestületi választási rendszert szükségesebb lenne egy arányosabb változattal felváltani. A nagyobb településeken akár több, többmandátumos körzet felállításával, amelyekbe az ún. „kislistás” rendszer alapján választhatnának képviselőket a jelenlegi egyéni körzetek helyett, ugyanis a javasolt módszer ténylegesen biztosíthatná a személyre (nem pedig pártlogóra) adott szavazat lehetőségét. A másik oldalon a polgármesterek megválasztását a nagyobb településeken vissza kell adni a testületeknek. A jelenlegi szabályozás alapján ugyanis könnyen kettős hatalom jöhet létre, ahol a polgármester és a testület/közgyűlés hatalmi harca következtében lényegében megbénul a település élete.
Fenti javaslatok alapvetően az elmúlt harminchat év, és különösen a többi régiós ország tapasztalataiból fakadnak. A legfontosabb vezérelv a hatalom kisajátításának megakadályozása volt, mindezt olyan eszközökkel, hogy az azonban a napi szintű kormányzást és az ország működését lehetőség szerint ne akadályozza.
Záró gondolatok: minden olyan szereplőt, aki nagy nyilvánosság előtt olyant állít, hogy neki a Jóisten tartozik a kormányzati pozícióval, azt örök életére el kell tiltani bármiféle közhivatal viselésétől. A parlamentáris demokrácia épp azért jött létre, hogy véget vessen az Istentől származtatott királyságnak.
[1] Ez esetben a köztársasági elnök egyéb feltételek fennállása nélkül jogosult a parlament feloszlatására, amely azonban egy népszavazást követően történik csak meg. Amennyiben a polgárok a népszavazás során elutasítják a feloszlatást, az az államfő mandátumának megszűnését eredményezi. Ez a biztosíték arra, hogy a lehetőséggel az elnök ne tudjon visszaélni.