Laki László: „Zsákutcából zsákutcába”  ̶  politikusok kerestetnek

Köztudott, hogy a magyar társadalom évszázadok óta más fejlődési-fejlettségi pályán mozog, mint az európai fejlődés irányát és dinamikáját meghatározó legfejlettebb országok, jóllehet több mint egy évezrede résztvevője az Európa képviselte civilizációs környezetnek. Az eltérést sokan  ̶  gondoljunk Széchenyi, Ady, Leopold, Szegfű, Erdei, Bibó, Szücs, Kosáry, Ránki, Berend T. vagy Kulcsár írásaira  ̶ ̶ és sokféle módon jelezték és értelmezték, hiszen a jelenségkör egyes elemei a középkorig is visszanyúlnak, azonban valóban megkerülhetetlen „elmaradottságként” csak a „kettős forradalmat”  ̶  a francia politikait és az angol iparit  ̶  követően jelent meg. A hivatkozott közéleti személyek, tudósok hol „megkésett” fejlődésről, a „haza és a haladás” fontosságáról, az „utolérés” szükségességéről beszéltek, hol az európai „perem­zónába” vagy „perifériára” kerülésként, vagy „politikai-gazdasági függésként” írták körül a problémát. Más jellemzők kiemelésével „többszörösen összetett társadalomszerkezetről” (rendies-polgári), „kettős társadalomról”, mi több, „színlelt kapitalizmusról” is szó esett, mint ahogy az „útvesztés” vagy a „zsákutcás” fejlődés kérdései is felmerültek.

Szekfű Gyula, a „Valahol utat vesztettünk” írása 1943-44 fordulóján több részletben jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, mely címet Adytól kölcsönözte, mert úgy találta, hogy e költői kép röviden és találón ragadja meg a problémát. Szegfű azt firtatta, hogy mi lett a reformkor ígéreteivel, amikor is a magyar politikai élet minden szereplője egyetértett abban, hogy az ország „elmaradott” állapota tarthatatlan; mi lett a viharos lelkesedéssel elfogadott 48-as törvényekkel, melyek a rendiség felszámolását jelentették; és mi lett a kiegyezés utáni „polgárosulással”, melyet a korabeli nemesi propaganda oly sikeresnek látott, hogy ”…Nagy-Magyarországról álmodozott, melynek határait három tenger mossa…” Szóval mi lett e nekirugaszkodásokkal, hiszen a feudális elmaradottság helyébe képtelen volt egy demokratikusan szerveződő, versenyképes gazdasággal bíró polgári társadalmat – „egységes, szabad magyar nemzetet”  ̶  állítani, még a XX. század közepéig sem. Mi több, az írás elkészültekor Szegfű már annak a sok tekintetben rendies világnak is örült volna, amely Bethlen István nevéhez kötődik a Horthy-időszakban, ugyanis ekkorra már a nyilas-náci csoportok átvették a hatalmat az országban, lerabolva-kiszolgáltatva azt a náci Németországnak és…

Aztán Bibó István az „Eltorzult magyar alkat  ̶  zsákutcás magyar történelem” című tanulmányában (1948) a kiegyezés zsákutcájáról beszél: ugyanis a Habsburg dinasztiát és a magyar nemességet 1867-ben nem a célok és a tervek, hanem a „félelmek és az aggodalmak” ültették a tárgyalóasztal mellé, hogy ki-ki mentse a számára még menthetőt: a dinasztia a birodalmát, a magyar nemesség „a történeti Magyarország történeti épségét”, és persze ebben saját politikai-gazdasági monopolhelyzetét.

Később, 1969-ben Jánossy Ferenc „Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja” című tanulmányában ismét felveti a problémát, amennyiben jelzi, hogy a második világháború után a szovjet megszállási övezetre ráerőltetett orosz típusú „szocialista” berendezkedés hazánkban „zsákutcának” bizonyulhat. Tisztázza, hogy ez a gazdaságilag- társadalmilag elmaradott Szovjet-Oroszországban az 1920-30-as években kialakított rendszer „az erőltetett ütemű iparosítás”, a gazdaságossági szempontokat semmibe vevő központosított-bürokratikus tervutasításos gazdálkodás, vagy a világgazdasági integrációt elutasító gazdaság stb. formájában Magyarország számára járhatatlan. Az anyag egyfelől az új gazdasági mechanizmus folytatásának védelmében íródott, jóllehet túl voltunk már a Rákosi-korszakon, a Hruscsov-beszéden, az 1956-os forradalmon-szabadságharcon és a szocializmusról vallott kánonok bizonyos felülvizsgálatán, de a „prágai tavasz” leverése a „rendszerkorrekciós” törekvések korlátaira figyelmeztette a magyar politikusokat. Másfelől a fejlett kapitalista országok modernizációs irányzatai  ̶  a látványos gazdasági növekedés, a technikai-technológiai fejlődés, a posztindusztriális társadalom képe, a jólét-gyarapodás-középosztályosodás irányzata, a szabadság és a demokrácia követendő mintái stb.  ̶  meg arra figyelmeztettek, hogy a szovjet típusú „szocialista” berendezkedés nem csupán egy ideális társadalom felépítésére alkalmatlan, de a fennálló modernizációs „elmaradottság” leküzdését sem képes biztosítani. Tudjuk, hogy Jánossy elemzése a „zsákutcáról” valósnak bizonyult, hiszen két évtizeddel később rendszerváltásra került sor hazánkban, de a volt Szovjetunióban is. Azt is tudjuk, hogy Magyarországon ugyan döcögve-akadozva, de folytatódott a „rendszerkorrekció” és így kiérdemelte a „gulyáskommunizmus” megtisztelő címet, jelezve, hogy a legfelkészültebbek egyikeként vághatott neki a kapitalista rendszerváltásnak.

Aztán ma  ̶  2025-öt írunk  ̶  több mint egy emberöltővel az 1989-90-es rendszerváltozás után és a jelzett korabeli felkészültségi előny ellenére, a magyar népnek ismét szembe kell néznie a „zsákutcás” fejlődés súlyos következményeivel. Ugyanis a 2010-es kétharmados túlgyőzelmét a Fidesznek előbb „sikerült” valamiféle jobboldali „küldetés” nevében politikai monopolhelyzetté ügyeskednie, majd az erőforrások osztogatásával egy olyan teljesítmény nélküli politikai- gazdasági-igazgatási-kulturális-egyházi-tudományos stb. klientúrarendszert kiépítenie  ̶  mindezt az Európai Unió tagjaként  ̶ , amely balkanizálta az országot. Hazánk más balkáni országok társaságában az Unió „legszegényebb, legelmaradottabb, legkorruptabb, legpesszimistább, legversenyképtelenebb” stb. országai közé tartozik. És ha ezen a sokat emlegetett „nemzet” érdekében változtatni szeretne az ország népe, akkor elkerülhetetlen egy újabb rendszerváltás. Hangsúlyoznánk, hogy egy válságtársadalomban a nagyarányú választási túlgyőzelmek normálisnak számítanak, mint erre korábban volt is példa hazánkban, de akkor a balliberális kormány komolyan vette a „demokráciára”, „jogállamra” stb. vonatkozó ígéreteit, és ezek megvalósítására törekedett. 2010-től viszont a Fidesz mindezek leépítését és egy jobboldali egypártrendszer kiépítését célozta meg. És ez nagy különbség…

*                *                *                *

Nos, a vázoltak sokféle összefüggést érintenek, melyek közül most a modernizáció évszázados irányzatának kihívásai köré csoportosítjuk mondandónkat, remélve, hogy ezzel némileg érthetőbbé válnak a rendszer­váltásokban is megjelenő hazai társadalomátalakulás problémái.

Induljunk ki abból, hogy a modernizáció kihívásai egyetemesek, hiszen a kapitalizmus Európából kiinduló, történelmileg folytonosan táguló és a világgazdasággá szerveződő folyamatai előbb vagy utóbb minden országot elértek és befolyásuk alá vontak. E történetileg változó viszonyrendszerben egyenlőtlen pozíciók vannak: a legfejlettebbeket „centrumországoknak” nevezik, míg mások a „félperiférián”, megint mások a „periférián” helyezkednek el, melyek a versenyképességbeli különbségeken túl hatalmi-gazdasági függőségi viszonyokra is utalnak. Fontos tény, hogy e versengésben nincsenek bérelt helyek, hiszen  ̶  mint Anglia példája mutatja  ̶  a legfejlettebbek csoportjából ki is lehet esni, ugyanakkor oda be is lehet kerülni (pl. Japán, Svédország, Kína), mely pozíciócserék látványos formái többnyire a modernizációs és nagyhatalmi korszakváltások nagy átrendeződéseihez kapcsolódnak. Ilyen volt az első és a második világháború, vagy legutóbb a globalizációs időszak. Mivel tehát a modernizáció kihívásai minden országot érintenek, és folyamatos kényszerek és persze lehetőség elé állítják őket, továbbá mindenkori gazdasági-társadalmi-politikai teljesítményük, versenyképességük stb. mércéjéül is szolgálnak  ̶  melyek alól Magyarország sem kivétel  ̶ , így meglehetősen visszatetsző, hogy politikusaink évszázadok óta másokra hárítják a felelősséget, mely az ország alacsony modernizációs teljesítménye­iért, netán kudarcaiért terheli őket. Ahogy a XVIII. és a XIX. században valamiféle „idegen erők gonoszkodásaiként”, „külső összeesküvésként”, vagy a „bécsi udvar ármánykodásaiként” próbálták e kihívásokat-kényszereket-problémákat „eladni” a magyar népnek, úgy napjainkban is hatalmas plakátokon hirdeti a jobboldali kormány a „nemzetközi helyzet fokozódását”, a „Soros ügynökök összeesküvéseit”, vagy a „brüsszeli bürokraták és az ukránok magyarellenes gáncsoskodásait”. Pedig nem titok, hogy mondjuk, Mária Terézia felvetette a jobbágykérdés megvitatását, melyet a hatalmat gyakorló nemességünk elutasított az 1764-es országgyűlésen, és e középkori állapot konzerválását oly hatékonyan védte, hogy a jobbágyfelszabadításra csak egy évszázaddal később került sor hazánkban. Az 1780-as években II. József is egyezkedni próbált: ha a nemesség lemond adómentességbeli előjogairól, cserébe eltörli a magyar gazdaságot sújtó diszkriminatív vámokat, és támogatja a gyáralapításokat  ̶  amíg Ausztriában ekkor 280 gyár működött, addig itthon alig néhány  ̶ , azonban szintén elutasításban részesült. Ugyanis nemességünk megelégedett a középkori robot és az aktuális birtoknövelés biztosította rendies megélhetési-gyarapodási-gazdagodási lehetőségekkel, és gyárak helyett inkább kastélyokat épített, így aztán a XVIII. századi merkantilista időszak iparosodása-polgárosodása „kimaradt” a magyar társadalom életéből. Hasonlóképpen nem a bécsi udvaron múlt, hogy a magyar oktatás fejlesztését célzó rendeletet (Ratio Educationis 1777)  ̶  amely például egységes tanterv szerinti kötelező elemi iskolát tervezett, és az oktatás ellenőrzését az egyház helyett az államra bízta  ̶, adott módon fogadta és realizálta a korabeli nemesi politika.

A „kettős forradalmat” követően aztán változott a helyzet, és a nemességünk leghaladóbb része a reformkorban eljutott a „dicső magyar múlt” megkérdőjelezéséig, melyet Széchenyi, Kossuth is egyként „feudalizmusnak nevezett és halálra ítélt”; felfogásában összekapcsolódott a „nemzeti és a polgári”, és az 1848-as forradalmak még legkonzervatívabbakat is arra késztették az országgyűlésben, hogy rendelkezzenek az ősiség eltörléséről, az úriszék és a papi tized megszüntetéséről vagy a közteherviselésről. A szabadságharc bukása után még egyértelműbbé vált, hogy a modernizációs nyomás elől nem képes kitérni, hiszen egyfelől a jobbágyfelszabadítás-közteherviselés gazdasági helyzetének megingásán túl társadalmi státuszát, presztízsét és befolyását is kikezdte, a Bach-korszak berendezkedése pedig politikai-igazgatási pótolhatóságának a lehetőségét is felvetette. Másfelől az erősödő nacionalizmus; a nemzetállammá alakulás; a meglóduló iparosodás és a gazdasági növekedés; valamint ezek állami-politikai ösztönzése, vagy a hatalmi versengésben megjelenő európai átrendeződés stb. a modernitás más összefüggéseit tették hangsúlyossá. Gondoljunk Teleki László, Kossuth párizsi nagykövetének figyelmeztetésére, aki Nyugat-Európából már 1849-ben a nemzetiségi törekvések „komolyan vételére” hívta fel a nemesi politikusaink figyelmét, az ország föderalizálását ajánlva Kossuthnak. Mert mint írja: „Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is… Szabadság, egyenlőség, testvériség még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni”.

Végül is a hazai, birodalmi, európai és azon kívüli reálfolyamatok nem hagytak kétséget, hogy a történelem túllépett azon a középkori berendezke­désen, amelyben otthonosan mozgott, és amelyet nemesi ősei örökségeként „magyarnak” tartott, és ha osztályérdekeit hatékonyan akarja érvényesíteni, vissza kell szereznie megkérdőjelezett vagy elveszni látszó hatalmi pozícióit. „Kiegyezett” tehát a szorult helyzetben lévő dinasztiával és élére állt a hazai modernizációnak, biztosítandó politikai-gazdasági monopolhelyzetét, melyet aztán a második világháború végéig  ̶  jól-rosszul  ̶  meg is tartott. Tevékenysége és annak eredménye azonban igencsak sajátosra  ̶̶̶  „ellentmondásosra”, „felemásra”, „kétértelműre”, vagy „zsákutcásra”, ahogy tetszik  ̶  sikerült. Ugyanis az elkerülhetetlen modernizációt  ̶  melynek során a feudális elmaradottságot meghaladva egy demokratikusan szerveződő, polgári intézményeket és versenyképes gazdaságot működtető, emancipált és integrált társadalmat kívántak kiépíteni egy „egységes, szabad magyar nemzet” formájában,  ̶  hatalmi helyzetét érvényesítve a maga képére formálta: a polgári intézményeket „rendiesítette”, az emberi tényezőket pedig „jobbágyosította”.

Mit is jelent mindez? Például azt, hogy a nemességünk továbbra is érvényesíteni gondolta azt a középkori fikciót, miszerint Ő  ̶  mármint a rendek  ̶  a „nemzet”, a „magyar nemzet”, amely az általa vezényelt modernizáció körülményei közt is alapvető igazodási pont. Hiszen e szerepben Ő a „nemzeti érdek” kizárólagos letéteményese, képviselője és mércéje: minden más érdek, világkép, megközelítés, ideológia, érték, törekvés stb. ezen a mércén mérettetik meg, majd döntetik el, hogy „nemzeti-e” vagy „idegen”, továbbá ezek megjelenítői „hazafiak” vagy „hazaárulók”-e? Ehhez a királyság kínálta az illő államformát, és a társadalmi felemelkedés gyors és látványos folyamatait is középkorias intézményekkel próbált rendiesíteni: az eddig általa birtokolt társadalmi-igazgatási-politikai funkciókba törekvő „újgazdagokat” a nemesi cím adományozásával „ismerte el” vele egyenrangúnak. Törekvése végül is torzó maradt, hiszen idegenellenes nacionalizmusában a „nemzeti érdek” és a „polgárosodás” szembekerült egymással  ̶  a „polgárság” nem „magyar”, nem „nemzeti” jellegű, hanem „idegen”  ̶  és a századvégen propagandája már üldözőbe vette a polgárság és a polgárosodás mellett kiállókat: az eljárása a kemény bírálattól és elutasítástól kezdve, a gyalázko­dáson és a kiközösítésen át egészen a gyűlölködő kiátkozásig tartott. („S jól meghalt az, akiről egyszer kimondottuk a szentenciát, hogy nemzetellenes” – írja a kortárs Szegfű Ady meghurcoltatására utalva.) Ugyanez a propagandagépezet más oldalról a nemesség kivételes politikai-gazdasági teljesítményéről áradozott, mellyel nem csupán „utolértük”, de sok tekintetben már meg is „előztük” Európát: látomásaiban húszmilliós magyar nemzetről ábrándozott, miközben a „józan magyarok” az egykerendszer demográfiai problémáiról értekeztek. Képzelgése szinte nem ismert határt: például a Balkánt akarta 500 évvel visszamagyarosítani, majd  ̶ mint jeleztük  ̶ Nagy-Magyarországról álmodott, melynek határait három tenger mossa, (mintha valaha mosta volna), aztán a „600 milliós turánság” szellemi és gazdasági vezérévé kívánt előlépni.

E nemesi politikai osztály parlamentet működtetett törvényhozással, pártokkal, azonban a pártok nem az alakuló polgári társadalom különféle rétegei-osztályai érdekei, égető problémái átpolitizálása, parlamenti képviselete mentén szerveződtek, hanem a kiegyezéshez való támogató vagy bíráló viszony volt a rendező elv. Választások is voltak, de a végeredményt előre lehetett tudni. Ugyanis a választókerületek határait a kormánypárt javára húzták meg, vidéken nyílt szavazás folyt etetéssel-itatással, és a választási csalások a politikai élet normális rendjéhez tartoztak: tréfás történetek szóltak a furfangos kormánypártiakról, akik túljártak politikai „ellenségeik” eszén, így biztosítva a minősített parlamenti többséget évtizedeken át. A kormánypárt szerveződését sajátos klientúra rendszer jellemezte, amely a pártvezér és a képviselő közti személyes függőségen alapult. Az előbbi egy biztosan nyerhető, jól fizető és tekintélyt biztosító képviselői állást garantált-adomá­nyozott a képviselőnek  ̶  kiegészítve a képviselői befolyás gazdasági célú felhasználhatóságával és akár a korrupciós „mellékkeresetek” jogkövetkezmény nélküli elsikálásával  ̶  cserébe személyes hűséget követelt és politikájának gondolkodás nélküli kiszolgáltatását a parlamentben és azon kívül. E vakon engedelmeskedő képviselőket a kortársak csúfolódva „mamelukoknak” nevezték, hiszen jól láthatóan megfogadták a párt elnöke, Podmaniczky Frigyes tanácsát, aki azt mondta nekik: „Fiaim, nektek szavaznotok kell, és nem szabad gondolkodnotok. A gondolkodás árt nektek, és a nemzet sem fog hasznot húzni belőle”. Az idézet nem hagy kétséget, hogy ez esetben szó sincs gonoszkodó („mameluk”) csúfolódásról, hiszen saját pártjuk elnöke sem tartotta őket többre semmirekellő, lecserélhető, kiszolgáló személyzetnél, akik pénzért-rangért-kiváltságért-hatalomért stb. vállalják a „kliens-jobbágy” szerepét és gondolkodás nélküli „pártkatonaként” akár tisztességüket, emberi méltóságukat is kockáztatják.

A politikai szféra tehát változatlanul zárt világ maradt, ahol az eljárások-döntések egyfelől alapvetően nem intézmény-, hanem személyi kötöttek voltak, másfelől a polgárosodó társadalom alsóbb osztályainak-rétegeinek a feszítő és megoldásra váró problémái döntően csak akkor kerültek átpolitizálásra, amikor már nem lehetett kitérni előlük: kényszerből és késve. Az „érdekbeszámítás” eme rendje, amikor is a nemesség „jóindulatán”, „belátásán”, „bölcsességén”, avagy „atyai gondoskodásán” múlt valamely égető társadalmi kérdés politikai rangra emelése, szintén súlyosan megterhelte a magyar modernizáció jövőjét. Részben azért, mert ez az eljárás oly sikerrel akadályozta a polgárosodó Magyarország új osztályainak-rétegeinek saját ideológiái-értékei mentén zajló önszerveződését, ezek intézményesü­lését, réteg- és osztályidentitásának kialakítását, társadalmi egyenjogúsítását, érdekmegjelenítését stb., hogy a polgári, a paraszt- és munkáspártok csak a századforduló idején jelennek meg, persze alárendelt szerepben. Másrészt azért, mert számos, a hivatalos politikán kívül rekedt és megoldatlan konfliktus súlyánál-fontosságánál fogva intézményesülési és képviseleti formát keresett magának a társadalomban, melyek befogadására a gyorsan modernizálódó területek művelői  ̶  pl. irodalom (Nyugat), tudományok  ̶  vállalkoztak is, és mintegy második politikai színteret nyitva gyakoroltak nyomást a politikacsinálókra. A mindenkori hivatalos politika azóta is ellenségesen viszonyul e területek művelőihez: a kormánypártnak saját költői, írói vannak, saját történészei és történelme van, és saját tudósai.

Továbbá azért is, mert más megkerülhetetlen társadalmi-gazdasági problémák még így sem érték el a politikai ingerküszöböt, így többnyire megfogalmazatlanul, valamiféle lázongó indulatok, vallásias ideológiák, homályos szándékok stb. formájában keringtek a társadalomban a megoldás esélye nélkül, míg végül összetorlódva-eltorzulva  ̶  lefojtott indulatként  ̶  a robbanás időszerű pillanatára vártak. Amikor aztán e lefojtott világ „felrobbant”  ̶  maga alá temetve a dinasztiát és a nemesi politikai osztályt  ̶ , és a Monarchiáról való leválás, a nemzeti függetlenség, a nemzetállammá alakulás, a polgári berendezkedés, a köztársaság, a demokrácia stb. halasztást nem tűrő aktuálpolitikai realitásokká váltak, szinte minden hiányzott. Hiányoztak az intézményesen szervezett, öntudatos, a társadalomba-politikába integrált és érdekeiket megfogalmazni, azokért kiállni képes-hajlandó új osztályok-rétegek, a szervezett, alkuképes és egyenrangú pártok, kiépült-bejáratott polgári intézmények; a realitásokkal adekvát társadalmi-politikai célok és kiérlelt megvalósítható programok; vagy az európai hatalmi változásokban eligazodni képes, netán hasznos kapcsolatokkal bíró politikusok. Helyettük sérelmekkel, gyűlölködő-bűnbakképző indulatokkal, kirekesztő agresszióval, stigmatizálással, utópikus illúziókkal, magyarkodó képzelgésekkel, önjelölt akarnokokkal, vezérekkel stb. találkozhatunk, melyek egyértelműen a politikai bénultságra és az ország sodródó állapotára utalnak, de amelyeket a hatalomba belesodródó „világmegváltók”, „nemzetvezetők” és „pojácák” a hon javáért végzett „politizálásként” próbáltak „eladni” az ország lakosságának.

Említettük, hogy a társadalomtudományok a jelzett rendies nemzet-, társadalom- vagy politikafelfogástól jelentősen eltérő és a reálfolyamatokat pontosabban leíró, értelmező fogalmi apparátusokat és megközelítéseket kínáltak a korabeli politika-csinálóknak, melyeket közülük csak nagyon kevesen ismertek eredetiben, hiszen a mérvadó nemesi többség eleve elutasítóan közeledett az „idegen-újhoz”. Leopold Lajos közgazdász-szociológus például az 1917-ben megjelent könyvében arról értekezik, hogy mivel a kiegyezést követő kapitalizálódást nem a magyar gazdasági-társadalmi fejlődés belső szükség­szerűsége (a „kapitalizmus szelleme”) indította útjára, mint Angliában, hanem erre külföldi  ̶  főként osztrák, német  ̶  tőke bevonásával került sor („kívülről erőltették”), ezért a két kapitalizmus nem azonos. Az előbbit, a szerves fejlődés eredményeként kialakult angolt „igazi”, míg a külső tőkét felhasználó magyart „színlelt kapitálizmusnak” nevezi, és e megközelítésben nem csupán létrejöttük eltérő módjára utal, hanem kölcsönkapcsolataik közti egyenlőtlenségre, működési-fejlődésbeli sajátosságaik másságára is. Figyelmeztet, hogy a külföldi tőkére való ráutaltság az országot „függő” helyzetbe hozza; pénzügyi-gazdasági függésbe, hiszen a hiteleket vissza is kell fizetni, és a felzárkózáshoz további pénzek szükségeltetnek. Aztán politikai függésbe, mert az európai hatalmi játszmákban a hitelező országokat illik-kell támogatni, és ha ők veszítenek  ̶  lásd az első világháborút  ̶  akkor… Röviden a „színlelt kapitalizmus” útjára kényszerülő Magyarország olyan helyzetbe került, amikor azokat a fejlett országokat szeretné utolérni, amelyektől egyúttal gazdaságilag-pénzügyileg-politikailag is függ: ha valaminek a kezelése politikust érdemlő feladat, akkor ez bizonyára az. Szól arról is, hogy az állam által jegyzett-garantált kül- és belföldi forrásokra politikai-gazdasági klientúra szerveződött. Megjelent egy sajátos „vállalkozói” kör, melynek a politikai korrupcióhoz több köze van, mint a kapitalista működésmódhoz, és amely az állam számottevő gazdasági tevékenységével-beavatkozásával együtt „…kiiktatja a versenyt, az innovációt, a munkásokkal való egyezkedést…” stb., vagyis távlatosan is rombolja az „igazi kapitalizmus” működési logikájának uralkodóvá válását. Nem mellékesen a „színlelt kapitalizmus” fejlődési lehetőségeinek a korlátaira-torzulásaira is figyelmeztet. Ugyanis, ha „Marx törvényeit” az „igazi kapitalizmus” útját járó országok fejlődési-működési jellemzőiből vezette le, és ezen logikára alapozott történetfilozófiája szerint az „igazi kapitalizmust” majd a „szocializmus” fogja felváltani, akkor a „színlelt kapitalizmust” nem követheti „igazi szocializmus”, legfeljebb annak „színlelt” változata. Az meg mi?…  ̶  kérdezhetné egy korabeli felkészült politikus, és nem a levegőben beszélne. Ugyanis a hazánkénál is elmaradottabb, agrárius, az iparosodás kezdetén álló, alig polgárosodott és a nagyipari munkásságtól mentes stb. Oroszországban  ̶  vagyis a „színlelt kapitalizmus” jellegzetességeit mutató birodalomban  ̶  egy kommunista párt a „szocializmusra” akart áttérni, és Leopold könyvének megjelenési évében (1917) egy forradalmat követően át is vette a hatalmat az országban. Akkor most ténylegesen mi is történt Oroszországban  ̶  majd néhány évvel később egy kísérlet Magyarországon (1919)? Vajon az „igazi szocializmusra” való történelmi léptékű áttérésről-kísérletről van-e szó, vagy csupán egy hosszú ideje lefojtott lappangó össznépi lázadásról-robbanásról  ̶  valamely középkori parasztfelkelésről  ̶ , amely a fejlett Nyugatról átvett kommunista ideológia utópikus vonzerejét-érvrendszerét-fogalmait is felhasználva  ̶ zagyválva a középkori vallásias nacionalizmus, a nemzeti indulatok és függetlenség stb. hagyományos elemeivel  ̶  próbált széles társadalmi támogatást szerezni az addig uralkodó osztály elkergetésére. A hatalom birtokában aztán már nincs mit tépelődni a hirdetett szocializmus „igazi” vagy „színlelt” jellegén…

Leopold tehát komolyan veszi a tudományt és a politikát, amennyiben jelzi, hogy nem csupán a rendies felfogások-fogalmak alkalmatlanok a magyar gazdasági, társadalmi, politikai állapotok, intézmények és reálfolyamatok pontos leírására-értelmezésére, hanem a fejlett nyugat-európai viszonyokra kidolgozott fogalmi rendszerek is csak a tartalmi elemzéseket követően tehetők alkalmassá erre. Ennek hiányában csakúgy politikai tévhitek, képzelgések forrása és a politikai propagandák manipulatív eszköze, mint a rendies-nemesi. Ahogy ez utóbbi, a „színlelt kapitalizmusról” visszajutott egy „három tenger mosta” középkori hatalmi képződmény uralásáig, úgy a „rendies baloldali” forradalmárok meg ugyaninnen a fejlett világot megelőzve a boldog-utópikus jövő „szocializmusába” röpítették magukat. Persze, proletárdiktatúra lett belőle, ami azért mégsem ugyanaz, és amelyet így aztán nem is támogattak azok, akiknek a nevében működtették.

*                *                *                *

Nos, a vesztes háborút, a Monarchia összeomlását, a dinasztia trónfosztását, az ország megszállását-szétdarabolását, a gazdaság szétesését, a tömeges elszegényedést, az ország eladósodását, az elvetélt forradalmak által felvetett problémahalmazok megoldatlanságát stb. követően a nemesi politikai osztály ugyan sokszor zavartnak-tanácstalannak, és néha még önbizalmát vesztettnek is tűnt, azonban a hatalmat illetően úgy viselkedett, mintha mi se történt volna. Egyértelművé tette, hogy továbbra is önmagát tekinti a politikai hatalom egyedüli letéteményesének, következésképpen a politikai szférát az „érdekbeszámításos” rendszernek megfelelően rendezte újra: biztosítva a kormánypárt hosszú távú minősített többségét, statisztaszerepben engedélyezve néhány paraszt- és polgári pártocskát, sőt megegyezve még a szociáldemokratákkal is; a szélsőbal, vagyis a kommunisták helyét viszont egy törvénnyel a börtönben jelölte ki, figyelemmel az 1919-es hatalomátvételre.

Mindezek jelzik, hogy e rendies politikai osztály mennyire nem vette komolyan sem a kiegyezés utáni látványos fejlődés nyomán felhalmozódott, de megoldatlan és lefojtott társadalmi-gazdasági kihívásokat, sem a trianoni békeszerződésből következő európai hatalmi realitásokat, hiszen jelentősebb modernizációs változtatásokat, strukturális reformokat nem kezdeményezett és nem is engedélyezett: megőrzendő az „örökölt világrendet”. Aktuálisan megelégedett a forradalmak megtorlásával, a lázongók megbosszulásával és mindenki más megleckéztetésével  ̶  elvéve kedvüket a változtatni akarástól  ̶, továbbá kisebb földeket-házhelyeket osztogatott a még elégedetlenkedők elcsendesítésére. Távlatosan pedig a megfélemlített népség rettegésben tartására törekedett, propagandagépezetével kijelölve a politikai arénába még „beereszthető” témák sorát; pl. a Szent István-i örökség visszaállítása, új ellenségképek kimunkálása, a vallásosság támogatása. „Minden magyar író, újságíró és politikus a börtön, az állásvesztés, a társadalmi meghurcoltatás veszélyeivel nézett farkasszemet, ha írásaiban olyan problémát mert érinteni, melyet a hivatalos tekintélyek „destruktívnak” bélyegeztek. Az irodalom e korszakban csak akkor volt állami és egyházi áldással dédelgetett jelenség, ha a „keresztény, nemzeti” irányzat szólamait fújta”  ̶  jellemzi az 1920-30-as évek közállapotait a kortárs Márai Sándor. Tekintettel arra, hogy az átpolitizálandó problémák nem csupán a parlamentben vagy a propaganda-gépezetekben keletkezhetnek még Magyarországon sem, hanem a társadalomban is, így az 1929-es világgazdasági válság részben felszínre hozta az addig szőnyeg alá söpört megoldatlanságokat, részben újakkal  ̶  tömeges munkanélküliség és elszegényedés, gazdasági visszaesés, pénzügyi válság stb. – tetézve, kérdésessé tette a bethleni berendezkedés folytathatóságát. És bár a hivatalos hatalom mindent megtett, hogy e feszítő társadalmi kérdéseket ne engedje átpolitizálni  ̶  gondoljunk a „néma forradalom” szektázó, egykéző, egymást lenéző-kirekesztő harmincas évekbeli életvilágára  ̶ , illetve, hogy a politikai arénán kívül tartsa azokat  ̶  lásd a „népi írók” fellépése és bírósági pereik, vagy a „baloldali forradalmárok” kitiltása a parlamentből  ̶  ebbeli erőfeszítései kudarcra ítéltettek. Ugyanis e politikailag lefojtott, bezárkózó és „szociálisan érzéketlen” rendszerben ismét olyan gyűlölködő-fenyegető-vádaskodó-feljelentő közhangulat kelt életre, amely a rendies berendezkedés szétmállásához és a közélet-politika elnáciasodásához vezetett, világossá téve, hogy a „szociális igazságosság” csak egy „jobboldali forradalom” képében jelenhet meg. Annál is inkább, mert a hagyományos nemesi elit úgy csatlakozott az európai revíziós politika számára előnyös folyamataihoz, hogy az ehhez szükséges modern-versenyképes gazdasági-katonai-társadalmi potenciállal nem rendelkezett  ̶  ezt a propaganda helyettesítette  ̶ , illetve úgy gondolt a náci Németországban „szövetségesre” lelni, hogy ne kerüljön túlságosan a befolyása alá, ne köteleződjön el túlságosan mellette  ̶ netán „semleges” maradjon  ̶ , de persze ez a számára legnagyobb haszonnal járjon. A „szövetséges” viszont úgy gondolta, hogy számára a nyíltan németbarát politikai-társadalmi szereplők és mozgalmak, (pl. nyilasok) kezelhető partnerek: így náci támogatással előbb „kettős hatalom” alakult ki, ahol a rendies, magyarkodó hivatalosságok statisztaszerepre kényszerültek, majd ténylegesen el is vesztették a befolyásukat. Bethlen üldözött-keresett személy lett, Horthy a családjáért aggódó öregember – Magyarország népe és erőforrásai pedig az országot megszálló németek és a magyar politikai bugrisok kezébe kerültek lerabolva azt.

Így aztán a XX. század 40-es éveiben is egy sok tekintetben rendies, a polgárosodástól éppen csak érintett, sokféleképpen tagolt, sokféle függésben élő és hierarchizált, ezáltal egymást lenéző-kirekesztő, fragmentált, szervezetlen, érdek­megjelenítésre-együttműködésre-szolidaritásra felkészületlen, identitáshiányos, többnyire még önvédelemre is képtelen és integrálatlan stb. társadalmat találunk, amely egymás ellen uszítható, kijátszható játékszere a mindenkori politikai felsőbbségnek. Nagyjából ennyi a két világháború közti politikai rendszer modernizációs hozadéka, melyen aligha csodálkozhatunk, ha komolyan vesszük Márai Sándor e korszakot jellemezni kívánó, rövid és találó megjegyzését, melyet a Naplójában olvashatunk. „Mi is történt itt 25 éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált 25 éven át egy rendszert, amely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidó feleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon minőségi Magyarországot építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is.”

                  *                *                *                */     

Abszurdnak tűnhet, de tény, hogy még távol a határoktól dúl a háború, és a náci-nyilas propaganda a német győzelmekről áradozik, addig Moszkvában már döntés született a háború után bevezetendő magyar társadalmi rendszerről is. Milovan Djilas, aki a háború alatt többször is találkozott a szovjet vezetőkkel, felidézi egy Sztálinnal folytatott beszélgetését e témában. „Ez a háború nem olyan, mint a régiek: aki elfoglal egy területet, az arra a saját társadalmi rendszerét rákényszeríti. Mindenki addig terjeszti ki saját rendszerét, ameddig a hadserege eljut, másként ez nem lehet.” Tekintve, hogy a szovjet hadsereg elfoglalta Magyarországot, majd a békeszerződéseket követően az európai befolyási övezetének részeként tartósan megszállva tartotta, a szovjetek által hazánkra kényszerített szocialista társadalmi berendezkedés „rendszerváltáshoz” vezetett, és alapvetően meghatározta a magyar modernizáció mozgásterét. Sajátos, valamiféle öszvérrendszerről van szó, hiszen ennek a lenini-sztálini szocialista vízió elvi-ideológiai alapvetései csupán a külső mázát, léte indoklásának hivatkozási alapját képezték, tényleges kialakításában a hatalmas euro-ázsiai  ̶ az utolsó sztyeppei  ̶ birodalom területi épségének a megóvása; jelentős nyersanyag- és energiakincsének más imperialista hatalmakkal szembeni megvédése; továbbá a cári Oroszországtól örökölt nagyhatalmi pozíciójának a megőrzése és katonai versenyképességének a mindenáron történő fenntartása játszotta a főszerepet. Az utópikus társadalomra vonatkozó hitek-ígéretek és a földhözragadt állami-hatalmi érdekek-szükségletek-kényszerek „harmonizálásához” a gyors modernizáció lehetőségei-kilátásai kínálták a kulcsot: az ígért szocialista életminőség és fogyasztás csakúgy igényelték egy modern ipari állam kiépítését, mint a nyersanyagkincsek kibányászása és feldolgozása, az infrastruktúra kiépítése vagy a katonai fejlesztések. Ráadásul e „harmonizálással” a nagyhatalmi státusz, a gyorsított ütemű iparosítás, a katonai ütőerő vagy a befolyási övezet növelése merőben új tartalmakkal bővült: ezeket a propaganda a nyers birodalmi és terjeszkedési érdekek helyett a „létező szocializmus” megvédésével; a „szocializmus kapitalizmus közti gazdasági harc” hirdetésével; a „szocialista tábor vezető” pozíciójával; vagy a „jövő társadalmának, a szocializmusnak” a területi növelése áldásos tevékenységével kapcsolta össze és szentesítette.

Az egypártrendszer, a pártállami berendezkedés elfogadtatása is hasonló eszmefuttatáson alapult, hiszen, ha a „szocializmus”, a jövő társadalmának „vezető ereje” a munkásosztály és jellemzője a közös tulajdon, akkor joggal a munkásság „élcsapata”, a kommunista párt munkálja ki és vezényli le a szocializmus építését; joggal államosítja a magántulajdont és szüntet meg ezzel más osztályokat- rétegeket; illetve veszi át érdekei képviseletét, és így joggal a „nemzeti érdek” kizárólagos tudója-képviselője, melyet „össztársadalmi érdemként” határoz meg. Ebből a pozícióból tehát a pártállam a szocializmus építéséhez aktuálisan fontos szükségletek, gazdasági területek vagy társadalmi alrendszerek körét kijelöli, ami  ̶  sok más mellett  ̶ azzal is járt ebben a fejletlen-elmaradott birodalomban, hogy a modernizációban a gazdaság bármi áron történő gyors iparosítása, ezen belül is a nehézipar és a katonaság szükségletei élveztek mindvégig prioritást, a lakossági ellátás  ̶ ide értve az élelmiszerekkel való ellátást  ̶  rovására, illetve az oktatás, az egészségügy vagy a lakhatás hátrányára. A rendszer további sajátossága, hogy a pártállam az általa kinyilvánított célokat-érdekeket tervutasításos rendszeren keresztül közvetlenül is képes volt érvényesíteni, azok megvalósítását ellenőrizni, sőt garantálni, hiszen más, „kevésbé fontos” területekről bármikor erőforrásokat csoportosíthatott át. Akaratát többnyire akkor is realizálta, ha az nem felelt meg a rentabilitási vagy más észszerűségi szempontoknak. Ebbeli döntései a gazdasági autarchia viszonyai közt indokolhatók voltak: a „szocialista tábor vezetőjeként” csak alkalmilag, eseti szükségletei szerint kapcsolódott a kapitalista világgazdasághoz, annak folyamataiba se beilleszkedni, se integrálódni nem kívánt. A vázoltak egyben arra is utalnak, hogy a pártállam a társadalmi újratermelés minden területét és mozzanatát  ̶  a gazdaságtól kezdve az oktatáson, a lakhatáson, a művészeteken és a tudományon át egészen a kéményseprésig, vagy a személyes elköteleződésig  ̶  szervezte és felügyelte, és az életvilág olyan elemeire is kiterjesztette, melyek a polgári világban az alapvető emberi jogok közé tartoznak.

Fontos tény, hogy a Magyarországra is rákényszerített „szocialista” modell bevezetését és bejáratását Sztálin a hosszú ideje Szovjetunióban élő, és ott szocializálódott, megbízható-kipróbált magyar kommunista ügynökökre bízta, akik annyira jártasak voltak annak működtetésében, hogy komoly szelekciót hajtottak végre azon hazai (nemzeti) politikai vezetők körében, (pl. a Rajk-per), akik a rendszerváltás szovjet módját stb. vitatták, jelezve a „táboron” és a „hazai szocializmuson” belüli hatalmi függőségi viszonyokat. Márpedig volt mit vitatni, mivel a Szovjetunió az általa vezetett szocialista tábor kialakításánál az országot mesterségesen és minden átmenet nélkül elszakította a fejlett országoktól, amelyek addig gazdasági partnerei, természetes tőke-termék-nyersanyag, technikai-technológiai stb. piacai voltak, és ösztönzőleg hatottak társadalmi fejlődésére, illetve ezzel egyidejűleg összezárta vele hasonló fejlettségű vagy még fejletlenebb környező országokkal. Mivel e „testvéri” országok is a fejlettebb Európa tőkekihelyezéseitől függtek, hazánkhoz hasonlóan technikai-technológiai lemaradással és a gazdasági autarchia hátrányaival küszködtek  ̶  vagyis gazdaságilag integrálatlanul csupán egymás mellett éltek  ̶ , így a magyar kommunista vezetés kénytelen volt belátni, hogy a „nagy testvér” és „tábora” nem képes a korábbiakkal akár csak megközelítően is egyenértékű modernizációs közeget kínálni hazánk számára. Bár az 1970-80-as években jelentős változásokra került sor, azonban a szocialista tábor keretében mégsem gyorsult hazánkban a felhalmozás; nem szűnt meg a tőkehiány; állandósult a világgazdasági folyamatoknak való közvetlen kitettség és eladósodás; a „testvéri” országok közti munkamegosztás remélt előnyei pedig a politikai akarat szintjén rekedtek meg.

A „szocialista” rendszerváltás a társadalomszerkezetben is maradandó nyomokat hagyott: egyfelől abban is súlyos töréseket okozott, másfelől többször is átstrukturálta, továbbá a „létező szocializmus” keretei között utat nyitott egyfajta „alkalmazotti társadalom” és valamiféle „szocialista polgárosodás” irányába. Súlyos töréseket, hiszen azzal, ahogy adminisztratív módon, erőszakosan és nem ritkán embertelenül megszüntette-államosította a magántulajdont, nem csupán a hagyományos történelmi osztályokat-rétegeket,  ̶  pl. polgárság, parasztság  ̶  törölt ki egyik napról a másikra a történelemből, és kérdőjelezte meg létük értelmét, hanem az addigi termelési tevékenységükhöz tartozó kooperációs, felhalmozási, átörökítési formákat, kapcsolathálókat és habitusokat stb. is semmisé tette, mely tőkefajtákkal szintén „szegényebb” lett a társadalom. Aztán azzal, hogy az államosítás-szövetkezetesítés a meglévő erőforrásokat ide, az „első gazdaságba” csoportosította át, és az öt éves tervek-fejlesztések is erre készültek, továbbá ez lett a legnagyobb, pontosabban kizárólagos munkaadó, a társadalom átstrukturálódását is ennek munkaerő-, képzettségi és persze fejlettségi szükségleteit határozták meg. A magyar társadalom jól reagált arra, hogy a társadalmi helyzet átörökítésében a magántulajdon elvesztette központi szerepét az államosítással, és helyét az új viszonyoknak megfelelően az oktatási-képzési rendszer vette át  ̶  törekedve a magasabb iskolázottság, keresett és jól fizető szakmák stb. megszerzésére  ̶ , és így képes volt a gyorsított ütemű iparosítás igényeivel lépést tartani, látványosan átstrukturálva az örökölt agrár társadalmat. Persze a tényleges helyzet ennél rosszabb volt. Részben azért, mert az iskolarendszer felkészületlen volt az átörökítési funkció ilyen gyors átvételére, és így az oktatási-képzési kapacitások (épületek, tanárok, tanműhelyek stb.) még évtizedekig nem álltak rendelkezésre, illetve az oktatás színvonalában is óriási különbségek voltak az egyes iskolák között. Részben meg azért, mert az extenzív iparosítás zömében nem járt együtt a technikai-technológiai fejlesztésekkel, következésképpen a munkások sokszor elavult gépekkel, alkalmasint muzeális műszaki felszereltségű üzemekben dolgoztak, melyekből kikerülő termékek az igényes piacokon eladhatatlanok voltak, mint ahogy maguk a munkások is, hiszen ezt a termelési környezetet az igénytelenség, az alacsony munkakultúra és a motiválatlanság uralta. És azért is, mert a magasabb iskolai végzettséggel és szakképzettséggel együtt járó mobilitást a rendszer többnyire nem erősítette meg, nem legitimálta a magasabb bérekkel és a státusznak megfelelő életmóddal, így a látványos társadalmi átstrukturálódás nem ritkán kvázi-mobilitást takart.

A szovjet vezetők tanultak abból, hogy a hazánkra is kényszerített „szocialista” rendszerükben újratermelődő feszültségek-konfliktusok kezelésére a náluk „bevált” rendőri-katonai megelőző vagy megtorló eljárások az európai befolyási övezetükben kontraproduktívak  ̶  a helyi forradalmak ugyanis egyben nemzeti felkelések is  ̶ , így az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a nemzeti kommunistá­kat juttatták hatalomba. Az új vezetés aztán már az 1960-as évek elejétől jelentős változásokat kezdeményezett a gazdaságban, a társadalomban, a kultúrában, a nemzetközi kapcsolatokban stb., melyeket „rendszerkorrekcióként” értelmezhetünk, mivel a szocializmus építésében a gazdaságosságra, a lakossági igények kielégítésére, az életszínvonal emelésére, a szolgáltatások bővítésére stb. tevődött a hangsúly. Nyugati mintára valamiféle „alkalmazotti társadalmat” alakított ki, ahol az első gazdaságbeli munkavállaláshoz a megélhetés biztonságán túl széleskörű állami, (pl. nyugdíj, egészségügyi ellátás, családi pótlék, ingyenes oktatás) és vállalati, (pl. ötnapos munkahét, évi szabadság, bölcsőde-óvoda, üdülés), szolgáltatások kapcsolódtak. Ezek meghaladták a gazdaság teljesítőképességét, és ezért Kornai János a „koraszülött jóléti állam” elnevezéssel illette azt. A mezőgazdaságban iparszerű termelési rendszereket honosítottak meg, melyek termelésüket hálózatokon keresztül kiszervezték  ̶  sertésre, csirkére, libára, paprikára, hagymára stb., és ezekbe a lakosság köréből bárki bekapcsolódhatott, a nyugdíjas csakúgy, mint a tisztviselő, az értelmiségi vagy ipari munkás  ̶ , és amelyek az 1980-as években már kisebb magánvállalkozásként is működhettek. A „második gazdaság” eme formáihoz is kapcsolódó lakossági törekvéseket, termelési-vállalkozási üzleteket, felhalmozási eljárásokat stb. a szerveződő ellenzék egyes képviselői  ̶  az 1989-es rendszerváltás utáni politikusai  ̶  a „szocialista polgárosodásnak”, „szabadidős- vagy parasztpolgárosodásnak” is nevezték, és a kapitalizmusra való áttérés fontos hívószavaként használtak. A „polgárosodás” eme formái persze sokkal ellentmondásosabb állapotokat takartak. Egyrészt igaz, hogy a falvakban meglóduló építkezések, porta- és lakásfelújítások már nem a paraszti termelési szükségletek és életforma jegyében zajlottak, vagy a hétvégi házak és nyaraló divatja is a szabadidő-eltöltés új formái és az életmódváltás irányába mutattak. Másrészt az is igaz, hogy tömegek az „első gazdaságbeli” alacsony bérek-fizetések kiegészítése-növelése végett vállaltak túlmunkát a „második gazdaságban”, „önkizsákmányoló” életmódra kényszerültek szabadidejüket áldozva erre, és persze a „polgárosodás” történelmi léptékű változását sem hordozták magukban.

Mindent egybevéve e felettébb ellentmondásos és felemás modernizációt produkáló szovjet típusú vagy „színlelt szocializmusnak” nevezett rendszer jellemzői közül témánk szempontjából érdemes néhányat kiemelni. A rendszer nem a magyar társadalom történeti fejlődésének terméke, hiszen azt a II. Világháborút követően, mint saját kipróbált „szocialista” berendezkedését a győztes Szovjetunió telepítette európai befolyási övezetébe, és addig állt fenn, amíg katonáit ki nem vonta a térségből. Következésképpen a magyar bevezetése is „rendszerváltás” formájában zajlott, amikor is a hatalomba került „küldetéstudatos” baloldali politikai erők az addigi hagyományos társadalom alapintézményeit  ̶  pl. tulajdon, állam, család, átörökítés  ̶  és a társadalmi-gazdasági újratermelődés egész rendjét gyökeresen, totálisan és erőszakosan azonnal, kizárólag uralmi-ideológiai szempontokat érvényesítve megváltoztatták. Ez sok tekintetben egy konstruált világ, ahol a politikai monopolhelyzetben lévő kommunista „élcsapat” nem csupán az ország „nemzeti érdekeit” határozza meg, hanem a gazdaság, a tulajdonlás és a működtetés egész forgatókönyvét is ő írja, és az ezt kiszolgáló társadalomszerkezetét, a „kívánatos” osztályok-rétegek létjogosultságát és rangsorát is pontosan definiálja. Más összefüggésben ez azzal járt, hogy  ̶ mivel az uralmon lévő politika-csinálók nyitottnak mutatkoztak a gazdasági és társadalmi modernizációra, így az 1940-es évek agrártársadalmának helyén az 1970-es évek végén már egy extenzív iparosításon átesett ipari társadalmat találunk, a munkásosztály és a félproletárok dominanciájával, növekvő szolgáltatói szférával és persze kiterjedt „második gazdasággal”,  ̶  a politikai szféra azonban továbbra is zárt világ maradt, fenntartva az uralmi monopolhelyzet és az érdekbeszámítás hagyományait. És az sem elhanyagolható tény, hogy ez a „szocialista ipari társadalom” a modernizáció merőben más útját járta és a fejlettség merőben más fokán állt, mint a legfejlettebb kapitalista országok korabeli ipari-jóléti vagy posztindusztriális társadalmai, és a globalizáció irányába szerveződő gazdaságai: pontosan jelezve, hogy a „színlelt szocializmus” időszakában nem csökkent, hanem nőtt a modernizációs szakadék hazánk és a fejlett európai országok között.

*                *                *                *

Vitathatatlanul nőtt a modernizációs szakadék, hiszen a XX. század utolsó harmadának fejlődését két alapvető világfolyamat, a gazdasági paradigmaváltás és a globalizáció határozta meg. Ezeket a nyersanyag- és energiapazarlásban, a gazdasági szerkezet elavultságában, a termelés rugalmatlanságában, a minőség iránti érzéketlenségben, a technológiai megújulás lassúságában stb. megjelenő kihívások keltették életre és indítottak útjára olyan folyamatokat, mint a kutatás-fejlesztés előtérbe állítása, új vállalatközi formák, (fúziók, kiszervezés stb.) kialakítása vagy a termelés-kihelyezések a fejlődő országokba, melyek világméretű átrendeződéshez vezettek. E két hosszú távú trend Európa nyugati részét már az 1970-es évektől átstrukturálta: gondoljunk Anglia elavult gazdaságának látványos le- és újjáépítésére, és belépésére az Európai Unióba, vagy a kontinens félperifériáján elhelyezkedő országok (pl. Portugália, Spanyolország, Görögország, Írország) útkeresésére, szintén az Unió irányában. És ugyanezek az irányzatok munkáltak a „szocialista tábor” működési zavarai-válságai  ̶  a gazdasági krízisek állandósulása; elavult gazdaságuk megújításának kényszere vagy a külső eladósodásuk növekedése  ̶  mögött, gyengítve a szovjet pozíciókat, megkérdőjelezve a „szocialista” rendszer versenyképességét és a világháború utáni nagyhatalmi-katonai status-quo fenntarthatóságát, és egyértelműen sugallva, hogy a válságnak és az elkerülhetetlen átrendeződésnek nincs katonai megoldása.

Nos, e modernizációs és nagyhatalmi korszakváltás 1989-ben hazánkban is „rendszerváltáshoz” vezetett, azonban a hatalomba került új és a hatalomban maradt régi politikai erők (pártok, csoportok, egyének stb.) közül igazán csak nagyon kevesen voltak tisztában a rendszerváltozás tétjével és azon problémahalmaz valós kihívásaival, amelyeket a globalizálódó világhoz való alkalmazkodás folyamatai-kényszerei-lehetőségei közvetítettek. Ennek néhány összefüggésére utalnánk.

A politikai „felkészültség” szintjét mutatja, hogy az 1989-es kapitalista rendszerváltás sok tekintetben a 40 évvel korábbi szocialista rendszerváltás mintázatát követi, amennyiben mindkettő az előző rendszer gyűlöletére-gyalázására kívánt építeni, valamiféle „történelmi igazságtételre” hivatkozva, felkínálva a „bűnös és gonosz” világ felcserélését egy „erkölcsös és boldog” társadalmi berendezkedésre: melyhez elégséges a „köztulajdon-magántulajdon”, a „redisztribúció-piac”, az „egypártrendszer-többpártrendszer” ide-oda való cseréje. A nemzeti függetlenségtől; a téeszek feloszlatásától; a földek osztogatásától; a kártalanítástól; az elégtételtől; a jobboldal hatalmi igényeitől; az oroszoktól való megszabadulástól; a „bűnösök” megbüntetésétől stb. volt hangos az ország. Az a kérdés azonban, hogy ezt a nemzetközi folyamatokból évtizedek óta kizárt, de a szocialista iparosítás felemás modernizációján átesett, tőkeszegény és eladósodott, „fejlődő országot” miként lehetne minél gyorsabban, versenyképesebben és a lehető legkisebb gazdasági-társadalmi veszteséggel a globálkapitalizmus viszonyrendszerébe integrálni, a politikába beözönlő „igazságtevők”, „országmentők”, „nemzetvezetők”, „harácsolók”, „pojácák” körében szinte fel sem merült. Pedig ez az új politikai osztály azzal szembesült, hogy a „szocializmus” megdöntésében érdekelt „kapitalista szövetségese­ink” azonnal kemény és kíméletlen versenytársként jelentek meg a volt szocialista piacokon, kiszorítva onnan vállalatainkat; aztán saját piacaikat sem nyitották meg, mint ahogy a magyar kölcsönöket sem engedték el, illetve sem segély-, sem szanálási programot nem szerveztek. Egyidejűleg olyan privatizációt ajánlottak-támogattak, melynek során az állami (nemzeti) vagyon legmodernebb, nemzetközileg legversenyképesebb, azonnali hasznot hajtó, stratégiailag fontos vagy távlatosan annak ítélt részét kivásárolhatták és ezáltal a hazai piac mérvadó részét is a globalizáció elvei szerint szerveződő vállalathálózataik ellenőrzése alá vonták. Hamar kiderült az is, hogy az általuk ajánlott liberális gazdaságpolitika nem különösebben hatékony az eladósodottság és a hosszan tartó válság kezelésében, mint ahogy a „kapitalizmusra” való áttérés sikeressé tételében sem, egyértelműen jelezve a politikai hozzáállás különbségét: amíg itthon szocializmus-rombolástól, uszító bűnbakképzéstől volt hangos az ország, addig a Nyugat már rég a globalizálódó világba történő versenyképes betagolódással volt elfoglalva.

A vázoltak ismeretében aligha meglepő, hogy a rendszerváltás súlyos válsággal párosult, melynek nyomán a GDP néhány év alatt az ötödével esett vissza; a vállalatok sokasága ment csődbe és zárt be; mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, tömeges és tartós munkanélküliséget eredményezve. Két számjegyű infláció alakult ki, a társadalom kétharmada-háromnegyede átélte az elszegényedés, a lecsúszás és az egzisztenciális kiszolgáltatottság embert próbáló élményét, és rövid idő múltán megjelentek a gettósodás-marginalizálódás tünetei is az országban. A fejlődő országokra jellemző duális gazdaság alakult ki, amely egy külföldi tulajdonban lévő versenyképes és egy hazai tulajdonban lévő versenyképtelen részből áll. A munkaerő-piac szétesett, hiszen a köz- és a közhasznú munkát végzők alacsony munkakultúrájú tömegeinek esélye sincs visszatérni az igényesedő piaci szegmensbe. Továbbá egy szélsőségesen polarizált, latin-amerikai típusú társadalmat találunk a volt „szocialista alkalmazotti társadalom” helyén: kis és igen gazdag hatalmi és gazdasági elittel, gyenge középrétegekkel és nagy tömegű szegénységgel  ̶  ahogy ezt Andorka Rudolf definiálta. A társadalmi újratermelődésben anarchizált állapotok alakultak ki, azért is, mert a politikusok az „államtalanítás” jegyében olyan funkciókat is elvitattak az államtól, melyeket más intézmények képtelenek ellátni, ugyanakkor az önkormányzatokra, a családokra stb. úgy hárítottak át feladatokat, hogy az ellátásukhoz szükséges erőforrásokat nem rendelték hozzájuk. Ez tovább mélyítette az intézményi válságot, ugyanis a feladatok teljesítése alól sokszor nem lehet kitérni  ̶  pl. iskola, óvoda, egészségügy, közlekedés, posta  ̶ , így megindult a versengés az erőforrások megszerzéséért, megkérdőjelezve a működési biztonságot, a tervezést; rontva az ellátás színvonalát; és útjára indítva a felelősség- és feladatelhárítás, az egymásra mutogatás, a bűnbakképzés-gyűlölködés stb. társadalomromboló mechanizmusait. Átlátható és mindenkire érvényes szabályok hiányában az erőforrásokhoz jutás lehetőségeit-esélyeit a hatalmi helyzet, a politikai-párt-rokoni-baráti stb. kapcsolatok kihasználása, az agresszivitás és az érdekérvényesítés nyers erői alakították, miközben a bizalmon, a kölcsönös érdekek és előnyök szem előtt tartásán, a szolidaritáson és a kiszámíthatóságon alapuló intézményi együttműködés a mélypontra zuhant.

Remélhetően már a vázoltak is elégségesek annak belátásához, hogy hazánkban „válságtársadalom” alakult ki a rendszerváltozást követően, amely az országot sodródó pályára állította és anarchizálta, és amelynek kezelése  ̶  a gazdaság, a társadalom és a politika hatékony működőképességének biztosítása, továbbá az ország nemzetközi folyamatokba való versenyképes integrálása  ̶  emberpróbáló politikusi feladat: felkészült, felelősséggel bíró és az ország érdekeit szem előtt tartó politikai osztályt tételez. Ez utóbbi azt jelentette volna, hogy a magukat jobb- és baloldali pártoknak tartók megegyeznek egy hosszú távú „nemzeti minimál-programban”, melyet minden párt köteles betartani, ugyanis az aktuális rendszerváltásban megjelenő évszázados modernizációs lemaradás hazai és nemzetközi kihívásainak sikerrel biztató kezelése évtizedeket felölelő projektek kényszerét vetítette előre. Erre négyéves választási programok alkalmatlanok. Röviden: válságmenedzselésre lett volna szükség, amely távlatos együttműködést igényel a pártok részéről a „haza” javára, vagyis az aktuális egyéni és pártértékek-nyomulások alávetésére az ország távlatos érdekeinek. Nos, erre nem került sor, és ez könnyen magyarázható lenne mondjuk a kuruc-labanc politikai kultúra hagyományaival  ̶  pl. visszarévedés a két háború közti rendszerre-folytathatóságára; mostantól a „jobboldalé” a hatalom; a bosszú; a „gulyáskommunizmus” eredményei is pusztítandók  ̶ , és a politikai osztály felkészületlenségével, felelőtlenségével is magyarázható lenne  ̶  pl. nincs kapitalizmuskép, csak osztogatás és rombolás van; a globalizáció nem más, mint nemzetközi összeesküvés és ördögtől való  ̶ , vagy a választók megnyeréséért folytatott gátlástalan politikai heccelődéssel. Mindezekben sok igazság van, azonban bizonyítható, hogy az egymást négyévenként váltó jobb- és baloldali politikai tényezők nem csupán azért sodródtak a válságtársadalommal együtt, mert nem tudtak úrrá lenni a problémákon, és így az elégedetlen választók újabb és újabb pártokat juttattak hatalomra, hanem mert nem is akartak: ugyanis jelentős politikai érdekek fűződtek a „káosz” fenntartásához. Még rengeteg privatizálható vagyon maradt az állam kezén és mivel ezt a procedúrát a mindenkor kormányra kerülő politikai erők bonyolították le osztogatás-fosztogatás formájában  ̶ vagyis erre pártot és hatalmat lehetett építeni, amennyiben a választási győzelem azzal is kecsegtette a pártok köré szerveződő képviselőket, aktivistákat, rokonokat, támogatókat stb., hogy a hatalmi előnyökön (pl. a zsákmányelv) kívül a privatizálandó vagyonból is részesülhetnek  ̶ , így a politikának továbbra sem fűződött érdeke a privatizáció „haza javára” történő szabályozásához, átláthatóságához és ellenőrizhetőségéhez.

Aztán a hatalomba belekóstoló és vagyonosodó  ̶  mert a hatalmat tudatosan vagyonná alakító  ̶ , a „gulyáskommunizmusban” szocializálódó fiatal politikusi nemzedék dörzsöltebb tagjai rájöttek, hogy a hagyományos jobb- és baloldali ideológiákat, értékeket, elköteleződéseket stb. miként lehet saját hatalmi potenciáljuk növelésére használni: persze mindenféle elköteleződés nélkül. Mint ahogy arra is ráéreztek, hogy a válságtársadalomban állandósuló elégedetlenségeket-konfliktusokat megjelenítő szervezeteket miként lehet pártosítani  ̶  rövid időn belül minden pártnak voltak saját szakszervezetei, ipartestületei, kistermelői, nőegyletei, nyugdíjasai, zöldjei, civiljei stb., akiket aztán be lehetett vetni más pártok szakszervezetei, kistermelői, civiljei stb. ellen  ̶ , és ezzel a társadalmi érdekmegjelenítés és -érvényesítés intézményrendszerét miként lehet korlátozni és szétverni a pártpolitika kizárólagosságát biztosítandó. Továbbá kiszagolták, hogy a privatizálható „állami-szövetkezeti vagyonra”  ̶  egészen pontosan az ebben a formában létező „nemzeti vagyon” újraosztására  ̶  nem csupán alkalmi, négy, netán még négyéves választási győzelmet lehet szervezni fenntartva a „demokrácia” látszatát, hanem a hatalom tartós megtartására a társadalom egészét átfogó politikai-gazdasági-kulturális-igazgatási-egyházi stb. klientúrát lehet építeni. Ilyen alkalom a történelemben évezredenként csupán néhány adódik: legutóbb a török kiűzése után nyílt mód a gazdátlan, a vitatott, hatalmi helyzetből megszerezhető-kisajátítható birtokok, falvak, városok, erdők, legelők stb. újraosztására az országban. A rendszerváltók a szocialista „állami-szövetkezeti” tulajdont szintén elvitatható, gazdátlan, széthordható stb. vagyontárgyként mutatták fel a társadalomnak, hiszen az úgymond  ̶  szemben a magántulajdonnal  ̶  „bűnben fogant”, „alacsony hatékonyságú” és „értéktelen”. Így e szómágiával megtűzdelt ideológiai-hatalmi katyvaszban a politika képes volt a privatizációt saját monopóliumaként megőrizni, megerősítve a gazdaság és a társadalom feletti gyámkodás irányzatát. Az Európai Unióba történt felvétel növelte a politikai tétet ebben az erőforrás- és tőkeszegény fejlődő országban, ugyanis a 2006-os választási győzelem azzal kecsegtetett, hogy a kormányra kerülő pártok a „nemzeti vagyon” és az uniós fejlesztési források együttes „menedzselésével” jelentős lépéselőnybe kerülhetnek mind a gazdasági-társadalmi konszolidációban, mind a szavazók és a hatalom tartós megtartásában, mind a klientúraépítésben a többi párthoz képest. A választási vereségébe belenyugodni nem tudó-akaró Fidesz mindent megtett az uniós fórumokon és pártcsaládjában, illetve a hazai politikai arénában és a médiapiacon hatalmi-befolyási pozíciói erősítésére, és még többet a balliberális ellenfelei lejáratására  ̶  a válságtársadalom instabil demokráciájára szabott pártpolitikai versengés gyorsuló ütemben „silányult, avagy nemesedett”, (ahogy tetszik), a politikai ellenfelek „levadászására-kicsinálására” alkalmas harci gépezetté  ̶  a fordulópontot mégis a 2008-as pénzügyi világválság jelentette. Ugyanis a rendszerváltást kísérő jelzett mély válságból éppen kikecmergő, néhány évet nyugalomban eltöltő, némi gyarapodást is elérő és annak folytathatóságában reménykedő lakosságot a pénzügyi világváltság ismét súlyos helyzetbe hozta  ̶  pl. gyárak zártak be, tömeges elbocsátásokra került sor, és sokan tartósan kiszorultak a munkaerő-piacról; az eladósodás szintén tömegeket érintett, mint ahogy az elszegényedés is  ̶ , következésképpen a kormánnyal elégedetlen, elkeseredett és ingerült lakosság tette, amit eddig: leváltotta a balliberálisokat és a jobboldalt választotta a hatalomba. Nyilván a Fidesz-propaganda jelentősen hozzájárult a kétharmados győzelemhez  ̶  ebben a balliberálisokat hazug és gyűlölhető, nemzetellenes, az ország minden bajáért, a lakosság nyomorúságos állapotáért, az eladósodásáért stb. felelős bűnbakként jelenítették meg  ̶ , ami önmagában mit sem jelent egy válságtársadalomban, ahol az ilyen arányú győzelmek és vereségek normálisnak mondhatók. A korábban hasonló arányban hatalomba került balliberálisok komolyan gondolták, hogy a rendszerváltás célja (végre) egy szabad, többpárti, demokratikus jogállami, nyugathoz tartozó stb. Magyarország közös felépítése a jobboldallal, melynek akkor még a Fidesz is elkötelezett híve-támogatója volt. A 2010-ben győztes Fidesz azonban valamiféle „történelmi küldetést” vélt kiolvasni a kétharmad­ból: jóllehet az nem volt több, mint egy félperifériás társadalom válságállapotának politikai lenyomata. Kormányra kerülvén így nem egyszerűen tette a dolgát, mint ahogy a kvázi-demokratikus váltógazdaságban addig is tette, hanem ürügyül használva túlgyőzelmét önmagát a „történelmi magyar nemzet” kizárólagos örökösének nevezte ki. Felelevenítette a rendi-rendies jobboldal azon fikcióját, miszerint Ő a „nemzet”, a „magyar nemzet”  ̶  minden más párt, ideológia, felfogás, berendezkedés, stb. „idegen”, „magyartalan”, mi több, „idegen érdekeket szolgál”  ̶ , így a „nemzeti érdek” egyedüli letéteményeseként „küldetést” teljesít. Tehát az országban olyan rendszert alakít ki és működtet, amilyet akar, és ennek eldöntése kizárólag rá tartozik, ami rendiesen fogalmazva azt jelenti, hogy országon belül ő az úr; az ország és a népe az övé; ő mondja meg, hogy kinek hol a helye a társadalomban, és az mit ér; vagy hogy ki a „magyar” és ki az „idegenszívű”, vagy egyszerűen ki a „hazaáruló”. A fentiek szellemében aztán megkezdte az ország átalakítását saját képére, hiszen ambiciózus tevékenységét máig a társadalmi újratermelődés minden területére-elemére igyekezett kiterjeszteni: az alkotmányozástól, a választási-, párt- és érdekmegjelenítés intézményrendszerétől vagy az államigazgatástól kezdve a gazdasági elit kinevezésén, a beruházásokon, a médián, az önkormányzatokon és az oktatási rendszeren át, egészen a tudományokig, és a művészetekig. Eljárása sok-sok meglepetéssel szolgált  ̶  jóllehet az ország néhány rendszerváltást már megélt  ̶ , hiszen a politikától eljutott a kéményseprésig, onnan a meteorológiai szolgálat megleckéztetéséig és a Tudományos Akadémia pénzeinek és vagyonának elvitatásáig. Sőt addig, hogy a piacgazdaság körülményei közt és békeidőben a kormány határozza meg a bolti árakat  ̶  pl., a liszt, csirke far-hát, fogkrém  ̶ , illetve annak eldöntéséig, hogy az általa „kinevezett” „nemzeti” gazdasági elit miként öltözködjön és milyen járműveken utazzon a XXI. századi magyar válságtársadalomban. Politikai ténykedését így többféleképpen is leírták: pl. a jobboldali uralmi rendszer kiépítéseként, vagy a két világháború közti „keresztény nemzeti” berendezkedés megkísértéseként. A történelmi előzmények ismeretében mi az újabb rendszerváltás kísérletét hangsúlyoznánk, hiszen döntéseivel egyértelművé tette, hogy az 1989-es rendszerváltást befejezettnek tekinti, és ezzel hazánkban ismét kezdetét vette a társadalom egypárti  ̶  most jobboldali  ̶  államosítása.

Nem kísérjük figyelemmel a fejlemények sorát, csupán témánk fő vonalát követve az új uralmi rendszer néhány jellegzetességét emelnénk ki, vázlatosan utalva-emlékeztetve a korábbi jobb- vagy baloldali berendezkedések hatalom­technikai megfontolásaira és megoldásaira. Tudjuk, hogy hazánkban az egymást váltó jobb- és baloldali rendszerek következetesen az előző „eltörlésére-gyalázására-gyűlöletére” szerveződtek, és ez most sem volt másként. A Fidesz tehát kétharmados győzelmének ürügyén jobboldali „történelmi küldetést” tulajdonított önmagának, mely választási felhatalmazással „kötelessége” élni, eltörölve a bűnbaknak felkínált „nemzetietlen” szociálliberálisokat, akiknek „országrontó” politikája kizárólag az oka minden magyar „bajnak”. A válság elhúzódásával aztán bővült a hazai bajokért-gondokért okolható, azokkal valamiféle „összeesküvés” szintjén kapcsolatba hozható ellenséges  ̶  és így félhető, elítélhető, szidalmazható  ̶  személyek, országok, intézmények, népek, ideológiák, folyamatok stb. köre. Az „ellenség-listára” felkerültek a bankok; a multik; a Nemzetközi Valutaalap; a háború borzalmai elől menekülő migránsok; a nagy ellenség Soros György mellé került a volt barát Simicska Lajos; a liberálisok és a baloldaliak mellé az élbolyba verekedte magát a Néppárt és az Európai Unió (a brüsszeli bürokraták); Gyurcsány Ferenc mellé felzárkózott Karácsony Gergely és mára Magyar Péter; aztán az USA nagykövete, valamint a nemzeti függetlenségért harcoló Ukrajna és vezetői is. Fontos tény, hogy a listáról le is lehet kerülni, majd ismét visszakerülni. Például a multik már a 2010-es listán is szerepeltek, mint amelyek a „magyar emberek kiszipolyozásából” élnek; aztán a gazdasági konszolidációt követően kiérdemelték a jobboldali kormány „stratégiai partnere” kitüntető címet, és a hazai gazdaság motorjai lettek, hogy aztán a 2020-as évek hosszan tartó válságai idején extraprofit adót vessenek ki rájuk, hiszen „érzéketlenek a magyar nép” gondjai iránt és csak a „profit” érdekli őket. Az „ellenségkép” hatékony működtetését  ̶  pártépítésre, hívek toborzására és mozgósítására  ̶  a pártvezér vette a kezébe, aki egy vallásias nemzeti ideológiai környezetbe helyezi el pártját, ahol Ő (a Fidesz) képviseli a „jót”, a „nemzetet”, az „igazat”, és a mindenkori „ellenség” a „gonoszt”, az „idegent”, a „sátánt”, majd ebben a szellemben, mint vallási-politikai szektavezér minden pénteken „prédikációt” tart: eligazítva híveit és mindenkit a „politika” aktuális kérdéseiben, és kijelölve az éppen pocskondiázható-gyalázható-gyűlölhető „ellenséget” is. Ez a középkori boszorkányüldözést és ördögűzést felidéző modern pártpropaganda  ̶  rádió, tv. újságok, plakátok, parlament, online tér, internet stb.  ̶  hosszú ideje uralja a hétköznapokat, a köztereket és a közgondolkodást: folyamatosan mozgásban tartva a hívőket, az elkötelezetteket, és a klienseket, akik számára ez a „politika” és ez a „politizálás”, és persze riasztva-közömbösítve a másként gondolkodókat. Úgy tűnik, hogy a nemzeti szuverenitás „védelme” ürügyén létesített hivatal sajátos felhatalmazása e vallásiasra színezett magyar politikai közegben megkísértheti a késő középkori inkvizíció  ̶  majd később a nyilas, illetve az ÁVH  ̶  „áldásos” eljárásainak időszakát: akit ide megidéznek, az „eretnek”, és annak… szóval: a politika helyét átvette a propaganda és az intézményesített agresszió.

Mint a fentiek is jelzik, az így konstruált társadalmi-politikai térben csupán a „jónak”, a „nemzetinek” kinevezettnek van létjogosultsága, következésképpen a politikai szféra átszabására is ennek jegyében került sor. Egyfelől a választási törvény és a választási körzetek megváltoztatásával, a „nemzeti vagyon” és az uniós fejlesztési források pártpolitikai célokra történő felhasználásával, és más praktikákkal a Fidesz minősített parlamenti túlsúlyának a tartós fenntartására törekedett, egyidejűleg gondoskodva a jogi és a vallásias ideológiai keretek „karbantartásáról” és az érdekek mentén szerveződő fegyelmezett politikai klientúra országos kiépítéséről: gyorsítva a párt beágyazódását a válságtársadalomba. Ez utóbbit azért hangsúlyoznánk, mert  ̶  másfelől  ̶  számos párt eme instabil társadalmi közegben tartós szavazói bázis hiányában „légüres” térbe kerülvén magától megszűnt; más pártokat vezetőik „levadászásával-ellehetetlenítésével”, erőforrásaik megvonásával, állami ellenőrzés alá vonásával stb. tettek súlytalanná; és hát alakulgattak időleges pártok, melyek alkalmilag kerültek be a parlamentbe az elégedetlen szavazók jóvoltából. Ezzel „visszaállt” a két világháború közti érdekbeszámításos politikai berendezkedés a jobboldali kormánypárt tartós monopolhelyzetével, amely statisztaszerepben engedélyez-ellenőriz néhány pártocskát  ̶  köztük baloldaliakat is, jóllehet a hagyományos baloldal csakúgy nem lett szerves része a parlamentnek, mint a Horthy-korszakban  ̶ , ezzel fönntartva a többpártrendszer látszatát. Figyelmet érdemel, hogy a baloldal „levadászásával” annyira sikerült megkísértenie a mintának tekintett „keresztény, nemzeti” berendezkedést, hogy a szélsőjobb netán ismét „megérkezhet” majd „szélsőbalra”  ̶  mint ezt Bethlen István jósolta az 1930-as évek végén  ̶ , illetve, hogy egy esetleges „forradalom” ebben a pártpolitikai mezőben ismét csak „jobbról” jöhet. És lám… A történelmi előzmények alapján azt is tudjuk, hogy a vázolt politikai aréna gyorsan kiüresedhet, hiszen a kormány saját „ízlése” szerint dönt az általa politikai súlyúnak tekintett és a parlament elé terjesztendő társadalmi, gazdasági stb. problémák köréről, és ha neki nem érdeke valamely, akár égető kérdéseket átpolitizálni, akkor évekig nem teszi. A statisztaszerepre kárhoztatott ellenzék pedig hiába hoz elő bármely fontos kérdést, tevékenysége jó esetben sem haladja meg a figyelem-felkeltés, a szóbeszéd vagy az odamondogatás szintjét. Van tehát parlamentünk, amely rendszeresen ülésezik, sokszor éjszakába nyúlóan  ̶  ki tudja miért  ̶ , vannak témák, vitanapok és kérdezni is lehet, vannak választott és jól kereső képviselők, akik alkalmasint harcosan-hangosan heccelődnek is egymással, mégis: a parlamentben nem politizálás zajlik, hanem az uralkodó kormánypárt igényei-érdekei szerinti színjáték. Itt a pártok színpadi kellékek; a kormánypárti képviselők a kiegyezés utáni parlament „mamelukjait” jelenítik meg  ̶  a mai közbeszéd „csicskásoknak” is becézi őket  ̶  akik eljátsszák a gondolkodás nélküli, lebutított szavazógép szerepét. Így történhetett meg, hogy 2024-ben, egy uniós képviselő (Magyar Péter) szembesítette a magyar kormányt az egészségügy, az oktatás és a közlekedés felhalmozott  ̶  mert szőnyeg alá söpört  ̶  megoldatlan gondjaival, és az ott uralkodó, nem ritkán elviselhetetlen állapotokkal, lefojtott konfliktusokkal stb. egy folytatásos „valóság-show” keretében, mely elől az uralmi csoport nem tudott kitérni, agyonhallgatni sem tudta és büntetni sem. Ugyanis ez a politikai aktus nem valamely jobboldal ellenőrizte politikai szerephez, szereplőhöz kapcsolódott; nem is az általa ellenőrzött politikai térben zajlott  ̶  normális esetben az ilyen témákat a parlamentben vitatják meg  ̶ , továbbá nem a kormány szabta politikai, függőségi viszonyok és szabályok között került rá sor. Röviden: a Fidesz a pártpolitikai arénát az elmúlt másfél évtizedben tartalmilag kiüresítve tulajdonképpen „politikai roncsteleppé” változtatta, hiszen ami itt folyik, nem több hatalomtechnikai játszadozásnál: bármi áron megőrzendő politikai monopolhelyzetét.

A szakszervezeti érdekmegjelenítés intézményrendszerét a Fidesz szintén kiüresítette, csakhogy most az „államszocialista” modellt elevenítette föl. Tudott volt, hogy mivel a politikai monopolhelyzetben lévő kommunista párt eleve a munkás­osztály és a dolgozók pártja, így a hivatalból az ő érdekeiket képviseli, következés­képpen szakszervezeti érdekmegjelenítésre semmi szükség: ha már történelmileg kialakultak, ám legyenek, de más feladatot kell rájuk bízni. Az 1989-es rendszer­váltás után tehát minden párt  ̶  a jobboldaliak főként  ̶  a szakszervezetek eredeti funkcióinak a visszaállítását és függetlenségét, továbbá nyugati mintára olyan alkurendszer kialakítását szorgalmazta, amelynek a munkavállalókon és a munka­adókon túl a kormány is része. Bár a kormányok 2010-ig is korlátozták-manipulálták a szakszervezetek működését, a „küldetés-tudatos” Fidesz ekkortól „kettős játszmába” kezdett. Egyrészt úgy döntött, hogy a külföldi tőke vissza­csalogatása okán és a magyar vállalkozók előnyére olcsó és érdekmegjelenítési eszközeitől megfosztott munkaerőt bocsát a rendelkezésükre, akadályozva a szakszervezetek munkahelyi szerveződését, és érdekeik képviseletét. Másrészt a Fidesz egypárti uralmából következően állt elő most az „átkosbeli” helyzet: ha ő a „nemzeti érdek” egyedüli képviselője, akkor eleve ő „minden magyarok” pártja, vagyis hivatalból a munkások és minden magyar munkavállaló érdekeit is megjeleníti, így a szakszervezetekre ismét semmi szükség. Ha már kialakultak, és állítólag az európai civilizáció „értékei” közé tartoznak, ám legyen, de érdeket ne képviseljenek, ugyanis a miniszterelnöknél harcosabban senki sem képes a „magyar dolgozók” érdekében eljárni, aki pedig hosszú ideje uniós szintű kereseteket ígér. Sőt, nem csupán péntekről péntekre szól erről, hanem 2024-ben a munkaadók-gyárosok szövetségét is rendre intve a minimálbér kétszámjegyű emelését is „kiharcolta”  ̶  jóllehet az előbbiek a rossz gazdasági és termelékenységi mutatókra hivatkozva jelezték, hogy ezt nem tudják kigazdálkodni  ̶ , melyet aztán 2025-ben az így táplált és megfékezhetetlen infláció semmissé is tett. Szóval: a „kettős harc” eme formája  ̶  olcsó és kiszolgáltatott munkaerő biztosítása ide, uniós bérek-fizetések ígérgetése oda  ̶ , valóban politikuspróbáló kihívás lenne, ha az államszocializmusbeli „megoldás” nem lenne ismert. Akkor valami ilyesmit mondtak a hatalmon lévők: „pártunk és kormányunk mindent megtesz, hogy a munkásosztály és a dolgozó nép” jobban éljen, többet keressen, de… „a nemzetközi helyzet fokozódik”, a „nemzetközi tőke összeesküdött ellenünk”, és a „kizsákmányolók” és a „béke ellenségei” stb. … Napjaink Fidesz-kormánya valami hasonlóval áll elő: „Én, Mi, pártunk és kormányunk” mindent megteszünk, hogy a „magyar emberek” jobban éljenek, uniós szintű keresetük legyen, de … a „nemzetközi helyzet fokozódik”, a „profithajhász multik”, a „Soros-hálózat”, a „brüsszeli bürokraták”, a „béke ellenségei” és most már az „ukránok” … stb.

Miután az átpolitizálandó és a konfliktusgerjesztő problémák a XXI. században sem a parlamentben születnek, ottani képviseletük akadályoztatása esetén a társadalom bármely szférájában-intézményében mozgósító erővé válhatnak  ̶  mint évszázadokkal korábban  ̶ , íly módon a kormánypárt a számításba vehető szervezeti formák egészére  ̶  ideértve a civileket is  ̶  kiterjesztette az ellenőrzését. Ahol az érdekszerveződés és -megjelenítés bármely formáját felfedezni vélték, ott keményen lecsaptak, nem válogatva eszközökben: ideértve a szervezők-részvevők lejáratását, fenyegetését, gyalázását, elbocsátását munkahelyükről, „magyarságuk” kétségbevonását, üldöztetését stb. Mindent egybevéve azt látjuk, hogy a kollektív érdekmegjelenítés szervezeti formái eme jobboldali egypárti rendszerben is kiüresedtek, helyükön időről-időre lokális-egyéni akciókat találunk, melyek fel-fellángolnak, majd elfáradva feledésbe merülnek. Következésképpen e lefojtott-megoldatlan problémák ma is alig azonosítható feszültségként, arctalan indulatként kavarognak a társadalomban, most is a robbanás időszerű pillanatára várva.

Nos, a Fidesz a kormányzati rendszert is pártosította  ̶  szinte politikai klientúrája pénzkifizető-helyévé változtatta  ̶ , egyértelművé téve, hogy az adott minisztérium élére kinevezett államtitkár-miniszter nem a minisztériumot képviseli a kormányban, hanem a pártot a minisztérium ellenében, vagyis ő csupán egy „pártkatona”. Tekintettel arra, hogy a minisztériumok normális esetben valamely szakterület köré szerveződve tagozódnak, és tevékenységük hatékonyságát segítendő szakmai háttérintézményeket is fenntartanak, a hagyományos minisztériumi rendszert „szétverő” Fidesz  ̶  megakadályozandó a tárcák érdekképző és -képviselő tevékenységét  ̶  előbb a folyton okoskodó-akadékoskodó szakembergárdától szabadult meg, aztán a minisztériumtól is. Hatalomtechnikai szempontból huszárvágás volt az oktatási- vagy az egészségügyi tárca megszüntetése, és az ügyek belügyminisztéri­umi kiszervezése  ̶  a másfél évtizede átpolitizálatlan problémáik-konfliktusaik ily módon csupán rendészeti kérdésként jelenhetnek meg  ̶ , azonban egyben sérült ezen alrendszerek szakszerű működése, szakmai racionalitás szerinti fejlődése-fejlesztése. Ez a kiátkozott államszocializmushoz képest is számottevő visszalépés, ugyanis az 1980-as években mondjuk a közoktatás területén éppen a politikától való függetlenedés irányába tettek komoly lépéseket a korabeli szakpolitikusok, (pl. Gazsó Ferenc), elsőbbséget adva a szakmai-hatékonysági szempontoknak a hatalmi-ideológiai megfontolásokkal szemben. Röviden: a politika társadalomellenes működ­tetése érhető itt tetten, amikor a politika nem engedi a társadalom adott alrendszereit-szakterületeit (pl. oktatás, gazdaság, egészségügy) saját törvényszerűségeik szerint működni-változni-fejlődni; amikor hivatalos egyenruhába kényszerítik a természetes társadalmi sokszínűséget; amikor pártkatonák-csicskások állnak ott, ahol szakembereknek kéne, és nem a teljesítmény, a minőség stb. számít, hanem a pártelkötelezettség. Innen nézve giccsesen abszurd, hogy a magukat komoly pénzügyi és gazdasági szaktekintélynek tartó volt bankelnök és volt pénzügy­miniszter minden szakmaiságot mellőzve olyan két számjegyű inflációt zúdítottak az országra, amilyenre békeidőben és a rendszerváltást kivéve a Rákosi-időszak óta nem volt példa. Közben a szakmaiságot megjelenítő közgazdász vándor­gyűléseken ők akarták a résztvevőket beavatni a szakma rejtelmeibe. Amikor aztán kiderült, hogy a politika „ejti” a bankelnököt, akkor „kitálalt”: pontról pontra kifejtette, hogy közülük ki, mikor és hol nem azt tette, amit a szakma szabályai szerint kellett volna, elkerülendő az országot sújtó inflációt. Nehezen védhető ez a megnyilvánulás egy felelős pozíciót betöltő gazdasági „szakpolitikus” részéről, hiszen „sértettként” úgy próbál visszavágni, hogy közben elismeri magáról és tettestársáról: szolgalelkű pártkatonák voltak ott és akkor, amikor szakemberként kellett volna eljárniuk az ország, a folyton hivatkozott „nemzet” érdekében. Normális esetben ilyen szituációban egy magára valamit is adó „(szak)ember” egyszerűen lemond a hivataláról… Persze, ha igaz az Állami Számvevőszék jelentése a Nemzeti Bank alapítványaiból magánkézbe szivárogtatott milliárdokról, akkor merőben más a helyzet: akkor megérte csicskásnak lenni.

A politika természetesen az állami- és az önkormányzati bürokrácia egészét maga alá gyűrte, amennyiben a választási győzelmeket követően a „zsákmányelvre” hivatkozva megszállta a hivatalok eme hálózatát  ̶  jóllehet a szakbürokrácia fontosságát egyetlen párt sem vonta és vonja kétségbe. Az államigazgatást a felismerhetetlenségig feldarabolták, saját érdekképükre gyúrták, olyannyira, hogy az intézményes kapcsolatok, függőségek, felelősségek, finanszírozások stb. kiépített rendszerének a helyén ma ismét a személyi függések-kapcsolatok hálózatát találjuk. Az eljárás, amely az önkormányzatoknál is bevett, számos előnnyel jár a politika számára. Egyrészt a pártok saját klientúrájukat  ̶  pl. párttársak, támogatók, családtagok, rokonok, üzlettársak  ̶  ültetik be azokba az állami-önkormányzati állásokba, ahol a megbízhatóság fontos, és jól „lehet keresni”, másrészt, ahol a privatizáció, a beruházások, a pályázatok, az erőforrások szétosztásának stb. az ügyeiben döntenek. Aztán így attól a társadalmi kontrolltól is megszabadulnak, amelyet a bürokrácia hivatalból gyakorolna úgy a törvényi és a szakmai előírások betartását, mint a párt- és egyéni érdekeknek az állami-, tárca- vagy önkormányzati érdekekkel való „harmonizálását” illetően. Röviden: a „Magyar Köztársaságot”, a „közjót”, a „szakmaiságot” megjelenítő bürokrácia helyén napjainkban a jobboldali uralmi rendszert szolgai módon kiszolgáló, engedelmes, kizárólag a Fidesz és klientúrája érdekei szerint eljáró bürokráciát találunk. Úgy, mint egy évszázaddal korábban Bibó István jellemezte a Horthy-korszak „keresztény, nemzeti” igazgatási berendezkedését, amely a rendies kiválasztási, személyi, függőségi és érdekviszonyok mentén szerveződött. Jeleznénk, hogy bár az állampolgárok a rendszerváltás kezdetétől nem a „jog”, csupán a „többségi parlamenti frakciók” uralma alatt voltak, ehhez képest is óriási előrelépés a Fideszes „jog(bohóc) állam” kiépítése, ahol a jog és a törvénykezés a napi aktuális hatalmi nyomulások, a manipuláció és a politikai monopolhelyzet bebetonozásának az eszközeivé silányultak. Az uralmi rendszer elérte azt az ókori rómaiak által is ismert „minőséget”, melyet ők úgy definiáltak, hogy „ …a legnagyobb törvényesség a legnagyobb törvénytelenség”.

Miután Magyarországon a „kapitalizmusra” történő áttérést nem az előző rendszerben kialakult polgárosodó rétegek, a burzsoázia harcolta ki magának a politikai arénában saját ideológiája, érdekei stb. mentén szervezett politikai párttal-pártokkal, hanem arra egy modernizációs nagyhatalmi korszak­váltás után „kényszerűen” került sor  ̶  be kell illeszkedni a globálkapitalizmus világába  ̶  sajátos helyzet állt elő. Sajátos  ̶  mint szó volt róla  ̶ , hiszen a politika kitüntetett pozícióba kerülvén „önjáróvá” vált; a mindenkori kormányok döntöttek a „nemzeti vagyon” újraosztásáról: mondjuk arról, hogy kinek (akár személy szerint, pl. párttagok, rokonok, barátok, szakemberek) adják, vagy hogy milyen ellenszolgáltatást kérnek-várnak cserébe. Mivel 2010-et követően a Fidesz tartós politikai uralomra rendezkedett be, továbbá az uniós fejlesztési forrásokat konstruáló, közvetítő, elbíráló, minősítő stb. hálózatot is pártosította  ̶  ezzel ezen pénzek elosztását-ellenőrzését a „külső” erők számára átláthatatlanná tette  ̶ , megkezdte saját gazdasági klientúrája kiépítését.

Ennek négy összefüggését jeleznénk. Tekintettel arra, hogy a Fidesz a magyar vállalkozók (burzsoázia) meghatározó, országosan-regionálisan legvagyonosabb elitjét kizárólag saját klientúrájából nevezte ki és menedzselte, „kivívta” a más pártállású, másként gondolkodó  ̶  mondjuk nem „keresztény, nemzeti”  ̶  vagy pártfüggetlen gazdasági szereplők „rosszallását”, akik meglehetősen „nemzetietlen” lépésnek és érdekeik ellen valónak minősítik ezt a kivételezést. A politikai alapú és célú gazdasági versenyelőny biztosítása azt is jelenti, hogy egy emberöltőnyi „kapitalizálódás” után Magyarországnak nincs „nemzeti burzsoáziája”, csupán kliens pártburzsoáziája. Másrészt az, hogy az erőforrások politikai-rokoni szempontok szerinti osztogatása e pénzek jelentős részének „elfolyásával” járt együtt, amennyiben a klientúra, vagyis a „politikai vállalkozók” alacsony gazdasági-hatékonysági teljesítményével párosult, melynek tarthatatlansága és „káros” volta mára a Fidesz kivételével mindenki számára egyértelmű: két évtizednyi uniós tagsággal és pénzekkel a hátunk mögött, számos gazdasági-társadalmi mutató szerint  ̶  mint már említettük  ̶  az Unió „legszegényebb, legelmaradottabb, legkorruptabb, legpesszimistább, legversenyképtelenebb stb. országai közé tartozunk. Továbbá azt, hogy a politika és a gazdaság családi, rokoni, baráti, pártalapú összefonódása a politikai-bírósági ügyek kimeríthetetlen forrása. És bár a kormány mindent megtett a korrupciógyanús esetek elhallgattatására, elsikálására és más pártokhoz kapcsolására, számos jobboldali politikai tényező- és méltóság mégsem kerülte-kerüli el a sorsát, illetve a romló gazdasági helyzetben e kérdések politikai szintre emelése kivédhetetlen. Annál is inkább – végül  ̶ , mert 2010 után, vagyis már az Európai Unió tagjaként alakította ki a Fidesz a politikai monopolhelyzetét, és kezdte kiépíteni politikai-gazdasági-kulturális-egyházi stb. klientúráját, méghozzá uniós forrásokat is bevonva a „játékba”, így e pénzek előírás- és jogszerű elosztásának-felhasználásának kérdésköre akaratlanul is „felcsúszott” az Európai Unió szintjére. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy amíg a kormány uralmi pozíciói birtokában képes volt megakadályozni eme problémák átpolitizálását és a politikai szférában történő megjelenését Magyarországon, addig az Uniónak nem „tudja” megtiltani, hogy a hazánknak átutalt fejlesztési források jogszerű felhasználását hivatalból ne ellenőrizze. Jóllehet a jobboldali kormány állítása szerint ez „illetéktelen” beavatkozás Magyarország belügyeibe, és már csak ezért is a „magyarok ellenségei” a „brüsszeli bürokraták”, ténylegesen az Unió jogszerűen jár el: az átutalt források Magyarországot illetik, és nem éppen a kormányon lévő pártot, pláne nem pártklientúra szervezésére-mozgósítására és uralmi rendszer kialakítására. Ez kétséget kizáróan és egyértelműen az Unió felelőssége. Mindent egybevéve bizonyosnak látszik, hogy az európai integráció előrehaladtával a magyar gazdaság piaci rendszerbe való betagolódása kikerülhetetlen, mint ahogy a politika és a gazdasági klientúra hazánkban honos „összefonódását” is a két szféra „önállósodásának” irányzata veszi át, ahol mind a kettőnek teljesíteni kell, ha az országot a jelenlegi romhalmazból ki akarják emelni.

Folytathatnánk a sort a kulturális és a tudományos klientúra kialakítását célzó jobboldali törekvésekkel, vagy az egyházaknak a rendies társadalomban betöltött hatalmi-ideológiai legitimáló szerepe újraélesztésére tett erőfeszítésekkel. Például számos probléma forrása, hogy a Fidesz „ördögtől valónak” tartja a modern társadalmak emancipációs és szekularizációs folyamatait, az állam és az egyház, az oktatás és az egyház szétválasztásának évszázados irányzatait, és jelentős anyagi-pénzügyi javakat juttatva az általa „elismert” egyházaknak  ̶  más egyházakat akár „üldöz” is  ̶ , „cserébe” uralmi rendszere feltétel nélküli kiszolgálását várja el. Ez itthon sem megy zökkenőmentesen  ̶  egyházak és egyházi személyek sora „lázadt” fel eme középkori elvárás és megbízás ellen  ̶ , az azonban még kínosabb, hogy a nemrég elhunyt Ferenc pápa merőben más „kereszténység”-felfogást képviselt-hirdetett, mint amilyet a magát „kereszténynek” nevező Fidesz a politikai monopolhelyzete birtokában Magyarországon művel. Aztán beszélhetnénk arról is, hogy miközben a jobboldal a „polgárosodás” fontosságát hangsúlyozva önmagát a magyar polgárosodás élharcosának tartja, addig a „polgár” azon fajtáját, amely az „európai társadalomfejlődés” terméke, nem tűri meg. Vagyis a Bibó által definiált „polgárt”, mint „szabad embert”  ̶  aki fellázad a kiszolgáltatottság ellen; aki tud és akar is élni „szabadságával” és aki nem engedi, hogy valamely uralmi rendszer puszta „eszközévé-játékszerévé” silányítsa a hatalom  ̶  a jobboldal nem tűri el konstruált társadalmában. Több mint egy évtizeddel a Fidesz uralomra jutása után történt, hogy az ország és az Unió legszegényebb régióinak egyik településén a falu jegyzője kiszállván egy új és drága kocsiból, előbb kérdőre vonta, majd „jobbágynak” titulálta, aztán „pusztulj előlem!” felszólítását nyomatékosítva, az autóból elővett karóval elverte azt a helyi lakost, aki nyilvánosan felvetette: a polgármester és a jegyző használta luxusautókat, netán a község fejlesztésére nyert közpénzekből vásárolták-e a falu vezetői? Vajon milyen polgári társadalom alakul ki ott, ahol a helyi hatalom képviselője nyers őszinteséggel nem csupán a középkort idéző „jobbágy” jogállásúnak nevezi az egyik választót, hanem ténylegesen annak is tekinti és így is bánik el vele: még jó, hogy a deres használatát a vármegyével együtt nem állították vissza. Ahol a választópolgárt nyilvánosan megalázva emlékeztetik társadalmi helyzetéhez tartozó közéleti-politikai mozgástere valós korlátaira, és a hatalom feltétlen „tiszteletére”, és ahol a jobboldali kormány folyton-folyvást „polgárosodásról” beszél, de a „magyar polgár” alatt engedelmes „alattvalót” ért. Miután a Fidesz ebben a szellemben járt el olyan polgárosult csoportokkal-rétegekkel szemben, mint például az orvosok, bírók, ügyvédek, tudósok, tanárok  ̶  „megalázásukra-kiskorúsításukra” törekedve  ̶ , aligha meglepő, hogy a fenti történetnek nem volt hírértéke. Néhány csatorna „érdekes” esetként tálalta; a kirekesztő-manipulált-gyűlölködő közvélemény szinte szóra sem méltatta, és a politika sem tartotta többre két falusi lakos közti személyes-eseti csetepaténál.

Szóval, illő befejezés ez a magyar polgárosodás évszázados vesszőfutásának, amely azzal „kezdődött” a XVIII. században, hogy a merkantilista kor polgárosodása  ̶  mint szó volt róla  ̶  politikai okokból „elmaradt” hazánkban. A reformkori „haza és haladásban” összekapcsolódott a „nemzeti” és a „polgári”, azonban a kiegyezés utáni rendiesített polgárosodás idején a nemesi nacionalizmus már nem tekintette magával egyenrangúnak, „nemzetinek” a polgárt: „idegenként” kezelte. Ezen rendies, megkülönböztető felhang az első világháborús összeomlást-forradalmakat-békeszerződést követően aztán becsmérlő-megbélyegző tartalommal telítődött  ̶  hiszen mindezekért a polgárságot és a munkásságot tették „felelőssé”  ̶ , majd a nyilas náci időszak propagandája a polgári életforma, világszemlélet és a polgári műveltség ellen indított gyűlölet-hadjáratot, ahol a „polgár” megalázott, alkalmasint üldözhető és vagyonától megfosztható pária lett. A kommunista hatalomátvétellel a „polgár osztályidegenné” vált: vagyonát államosították, őt magát törölték a társadalomból, és fogalmát kizárólag stigmatizáló értelemben használták. Az 1960-70-es évek rendszerkorrekciója változtat a helyzeten, és a „gulyáskommunizmusban” az ellenzék már „szocialista polgárosodásról”, „félbe­szakadt polgárosodásról” stb. beszél, melyek a legutóbbi rendszerváltáskor a „vállalkozás és a piac” fogalmak társaságában politikai hívószavakként funkcionáltak. A rendszerváltozást kísérő súlyos gazdasági válság nyomában  ̶  amelyet az ezredforduló óta máig két további követett  ̶  egy szélsőségesen polarizált és fragmentált válságtársadalom alakult ki hazánkban, hiszen a kevéske „nyertes” mellett sok-sok „vesztes” található: tömeges szegénységgel, gettósodó térségekkel, kiszolgáltatott depressziós tünetekről panaszkodó népességgel stb. Következés­képpen ezen állapotok-folyamatok jellemzésére a „polgárosodás” és a „polgár” fogalmai még akkor is túlzók, ha a hivatalos politika sokáig ki is tartott használatuk mellett. A 2010-ben túlgyőztes Fidesz a „nemzeti vagyonra” és az uniós forrásokra politikai-gazdasági stb. klientúrát épített ki, mely hatalmi-vállalkozói körök gazdagodásának ismét több köze van a politikai korrupcióhoz, mint a kapitalista működésmódhoz, és az állam gazdasági beavatkozásai-ténykedései is piactorzító, piacellenes tényezők: vagyis újra felbukkan a „színlelt kapitalizmus” kísértete. Aztán a kormány „politikai vállalkozóit” nem is nevezi „polgárnak”  ̶  hiszen csak a luxizásról, a külföldre költözésről és a rokoni-baráti kapcsolatokról nevezetesek  ̶  az „alattvalói” státusz irányába nyomott bírókat, ügyvédeket, tudósokat stb. meg még kevésbé. És politikai berendezkedését sem hívja „polgári”, csupán „illiberális demokráciának”. Röviden ennyi a hozadéka a mintegy 300 esztendős magyar polgárosodásnak, mely netán egy jobboldali politikus számára sem tanulság nélkül való.

Befejezve, de közel sem kimerítve a témakört, talán nem felesleges néhány következményre felhívni a figyelmet, melyek sok tekintetben meghatározók lehetnek az ország jelenét és jövőjét illetően.

Nos, azzal, hogy a Fidesz a 2010-es válságtársadalombeli túlgyőzelmét politikai monopolhelyzetté és erre alapozva jobboldali uralmi rendszerré alakítva igyekezett kiépíteni saját politikai-gazdasági-igazgatási-kulturális-egyházi stb. klientúráját, ismételten egy konstruált  ̶  most jobboldali  ̶  társadalom kialakítására tett kísérletet. Ha úgy tetszik, továbbra sem a társadalomnak van egy őt kiszolgáló állama, hanem az állam kizárólag a politikát szolgálja ki (vagyis elnyomó állam), és továbbra sem a magyar társadalomnak vannak politikusai és pártjai, hanem ismételten a politikának  ̶ most ismét egy jobboldali pártnak  ̶ van társadalma. Méghozzá nem egy strukturált, az ország fejlettségét-munkamegosztását leképező, csoport-, réteg- és osztálykülönbségek mentén tagolt, szervezett és képviselt polgári társadalma, csupán a klientúrahálózatot követő függőségek-kivételezettségek-alávetettségek szerint elismert-kezelt politikai „tömeg” vagy „massza társadalma”. Ez praktikusan a valóság manipulált megkettőződését jelenti, ahol az uralmi csoport mindenkori érdekei szerint jelöli ki a számára „létező” tagoltságokat: ha „családbarát” arcát mutatja, akkor a három- és a kétgyerekes anyák adóját engedi el; ha a választásokat akarja megnyerni, akkor a 13. havi nyugdíjat adja vissza, és a határon túli magyaroknak ígérget és lakásprogramot hirdet; ha a „fiatalok” felé fordul, akkor a pályakezdőknek vagy a 25 éven aluli dolgozóknak ad ilyen-olyan kedvezményeket; és ha a falusiaknak akar kedvezni, akkor a városokat  ̶  elsősorban is a fővárost  ̶  adóztatja meg, és ezen kocsmaprogramot indít. Mint szó volt róla, még megnevezéseiben is kerüli a polgári társadalom réteg- és osztálytagoltságaira kimunkált bevett szókészletet: például újabban már a „polgári” kifejezést sem használja, és hazánk XXI. századi társadalmának alkotói szerinte nem mások, mint a „magyar emberek”, vagy egyszerűen csak „magyarok”. Sarkítottan: ebben a társadalomban csak az „létezik”, és „addig”, amíg a jobboldali uralmi rendszer aktuális érdeknyomulásai megkívánják, aztán névtelen „magyar masszává” válik, amely  ̶  ha akarom, és az „űrből”  ̶  15 milliót „számlál”, de a „honban” alig éri el a kilenc és félmilliót, és egyre fogy.

A politikát hasonló meghasonlottságában működtetik az uralmon lévők. Ugyanis egyfelől a nyers hatalmi érdekek mentén zajló tevékenység mindenkinek pontosan kijelöli a helyét és politikai illetékességét-mozgásterét-szerepét, melynek látványos megjelenési formája  ̶  mint vázoltuk  ̶  a politikai roncsteleppé silányított parlamentáris politikai aréna. Itt a politika alatt hatalomtechnikát értenek, melynek kizárólagos funkciója a Fidesz politikai monopolhelyzetének a mindenáron való megőrzése. Másfelől a jobboldal számottevő propaganda-ipart épített ki, melynek mindenkit elérő látványos termékei a hétköznapi politizálás érzetét keltve politika-pótlékként működnek. Például az utcai járókelőknek színes plakátokon mondja el a hatalom, hogy kik a „magyarok ellenségei”; a televíziós műsorokban politikusok-propagandisták győzködik a nézőket, hogy kik és milyen „összeesküvést szőnek” hazájuk ellen; az online térben a Fidesz aktivisták-politikusok bejegyzései-felvételei, alkalmasint show-műsorai próbálják befolyásuk alá vonni a kíváncsi, gyanútlan vagy nagyon is elkötelezett eszközhasználókat; vagy a rádióban a pártvezér-kormányfő szokásos péntekenkénti vallásias prédikációjában igazítja el a hallgatókat az ország és a világ ügyeiben, nem mulasztva el megnevezni a „sátáni” tulajdonságokkal bíró és gyűlölhető „ellenséget” sem. Mint látjuk, bizonyos műsorok kizárólagos szereplője a pártvezér-kormányfő, aki hol hosszú monológként előadott „fejtegetéseibe-töprengéseibe” igyekszik bevonni a hallgatót-nézőt, mintegy megosztva vele gondjait, éreztetve a politikusi felelősségét. Máskor viszont nyersen-katonásan egyszerű eligazítást tart  ̶  egyértelművé téve, hogy ki az úr „e hazában”  ̶ , és a másként gondolkodókról (ellenségről) nyomdafestéket nem tűrő hangnemben nyilatkozik. Mindezek jelzik, hogy jelentős politikai szerepkészlettel rendelkezik: hatalomtechnikusként nem hagy kétséget az iránt, hogy a szavazókat manipulálható-heccelhető tömegnek tekinti; az országot pártja-klientúrája hitbizományának; míg a törvényeket-intézményeket saját kreatúrájaként, politikai ellenfeleit pedig „lejáratható-levadászandó ellenségként” kezeli. Ezzel egyidejűleg megismerhettük a „magyar függetlenség” harcosaként; „forradalmárként”, aki birodalmakat képes „meglékelni”; „bölcs államférfiként” és „nemzetéről gondoskodó atyaként” is; aztán feltűnt „ravasz magyarként”, aki túljár ellenfelei eszén; de körültekintő „sikeres menedzserként” is láthattuk, aki pontosan felmérte a „nemzet jövőjét” biztosító technológiákat és iparágakat. Nemrégiben a „politikai-vallási szekta-vezér” szerepét alakította, amikor a hívő Fidesz-harcosok kiképzése-lelkesítése közben százezres legyőzhetetlen Fidesz-hadsereget rajzolt aktivistái lelki szemei elé, ezzel egyidejűleg, másutt, a „békéről”, a „béke fontosságáról” tartott meggyőző beszédet, azt ecsetelve, hogy minő harcot kell vívnia az Európai Unió vezetőivel, akik egytől egyig „háborúpártiak”, mert a megtámadott ukránokat támogatják. A vázolt „kettősségek” ̶  „kettős beszéd”, a szavak és a tettek különbsége, a „kettős valóság”, az oroszbarát NATO-tag, a harcos békepártiság, a profit ellen lázító kapitalista  ̶  mintha egyáltalán nem zavarnák a mindennapjaikat látszólag rutinos közönnyel élő „magyarokat”  ̶  jóllehet normálisan egy kórházi „zárt osztály” képzetét keltik  ̶  és ebben talán annak is szerepe lehet, hogy a harcos pártvezér-kormányfő egy vonatkozásban nagyon is következetes: nevezetesen, saját értékelése szerint minden helyzetből Ő jön ki győztesen. Hosszan sorolhatnánk a legyőzöttek és a legyőzendők névsorát  ̶  a baloldaltól, Gyurcsánytól és a liberálisoktól kezdve a Soroson, a Néppárton, a covidon, a tanárokon át egészen a multikig, a Magyar Tudományos Akadémiáig, a „brüsszeli bürokratákig” és az inflációig  ̶ , azonban ez mit sem változtat a lényegen. Mármint az általa vallott-gyakorolt politika lényegén: győzni kell, amit mi „dzsingisz-szindrómának” nevezzük. Ugyanis amíg a jobboldali pártvezér 2010 óta a túlgyőzelmek sorozatával újra és újra úgymond „megsemmisítő vereséget” mér „sátáni ellenségeire”, és a választások közti időszakban is „levadássza” az uralma ellen szót emelőket, vagyis amíg ő győzelmet győzelemre halmoz, (Győzike show), addig az ország romokban hever: az Unió legszegényebb, legelmaradottabb, legkorruptabb stb. országainak egyike. Tekintettel arra, hogy a pártvezér győzelmei láthatóan nem az ország építését-felemelkedését, versenyképességének javítását, sikeres integrációját, a lakosság jólétét, fogyasztásának növelését stb. célozzák, hanem kizárólag személyes uralmi rendszere kiépítését-megszilárdítását szolgálják, így e politikának ténylegesen nincs civilizációs hozadéka, mint ahogy Dzsingisz-kán győzelmeinek se volt a középkorban. Ő is mindenkit legyőzött elérhető környezetében, és egy hatalmas kiterjedésű sztyeppei-birodalom urának mondhatta magát, azonban győzedelmes hódításainak útvonala könnyel és hamuval volt kikövezve  ̶  erről később, 1241-ben a magyarok is tudósítanak  ̶ , birodalma pedig vele együtt gyorsan a múlt homályába süllyedt anélkül, hogy valamiféle civilizációs teljesítmény köthető lenne akár győzelmes személyéhez, akár birodalmához. Fontos tény, hogy a politika ilyetén felfogása-művelése már saját korában is túlhaladottnak minősült, mint erre a meghódított kínaiak közül többen  ̶  kormánytisztviselők, bölcsek stb.  ̶  figyelmeztették is, mondván „…lovon meg lehet hódítani az egész világot, de lóról nem lehet kormányozni a világot…”. Így ma sem elhanyagolható kérdés, hogy baráti köréből, tanácsadói vagy ellenfelei közül miért nem figyelmezteti valaki a pártvezért-kormányfőt, hogy, mondjuk, „személyes politikai győzelmei nem azonosak az ország civilizációs teljesítményével”; hogy „más uralkodni, és merőben más versenyképes országot építeni”; vagy hogy más egy „válságtársadalom politikai arénájában látszólag sikeresen manipulálni barátot-ellenséget egyaránt, és más a válság­társadalmat tartós növekedési pályára állítani”. Szóval, ami saját maga és vallásias hívei számára pszichikusan hiteles, az a reálfolyamatok tükrében nem csupán teljesen hiteltelen, hanem megtévesztő, sőt nemzetromboló is. Mert egy „politikus” tényleges teljesítményét alapvetően a makacs magyar valóság minősíti  ̶ a gazdaság versenyképessége, a társadalom integráltsága, a jogállamiság, a lakosság életminősége stb.  ̶ , és ha Magyarország másfél évtizednyi Fidesz kormányzás után az Unió legszegényebb, legkorruptabb és legversenyképtelenebb országai közé tartozik a balkáni országok társaságában …, akkor ez minősít.

Mint tudjuk, attól, hogy az uralmon lévők a felgyülemlett és kiélezett társadalmi-gazdasági problémákat nem engedik be a roncsteleppé változtatott politikai arénába, és ezt a statiszta-szerepre kárhoztatott ellenzéknek sem engedik, illetve ezek más formában (pl. sztrájkok, tüntetések), történő megjelenését is korlátozzák, vagy ellehetetlenítik, azok attól még nagyon is léteznek. Azt is láttuk, hogy e feszültségek levezetésére felkínált politika-pótlékok  ̶  pl. bűnbakképzés, gyűlölködés, álmagyarkodás, országos véleménynyilvánítások, Fidesz-harcos képzés  ̶  ugyan sokakat lekötnek-kielégítenek, mint ahogy a választások előtti osztogatások-adókedvezmények (13. havi nyugdíj, lakásvásárlási akciók stb.) is belesimulnak az intézményesített korrupcióba, hiszen a „hálás nemzet” a „politikai gondoskodást” ismételten kétharmaddal viszonozta a gáláns jobboldalnak. Az igényesebb és a gondjaikra ténylegesen megoldást keresők azonban éltek-élnek az utolsó felkínált lehetőséggel, nevezetesen: az egyéni érdekkijárással. És miután a rendszerváltással nyitottak lettek a határok, az uniós tagsággal pedig elérhetők a kedvező kínálatot nyújtó nyugati munkaerőpiacok, a munkanélküliség elől menekülő, az alulfizetett, a kollektív érdekérvényesítő intézményeitől megfosztott, ismét az ideológiai-politikai rend, az engedelmeskedés és az alattvalói státusz irányába szorított stb. állampolgárok tömegei az ország elhagyását választva kerestek-keresnek megoldást gondjaikra: több százezren távoztak külföldre. A becslések 500-700 ezer közöttire teszik az érintettek számát, ami a kormány szerint sem számában, sem arányaiban nem sok a környező országokhoz, (pl. Románia, Lengyelország) képest. Mások az 1956-os Nyugatra távozáshoz hasonlítják, melyet nagyságrendekkel meghalad, megint mások gazdasági-politikai migrációról  ̶  az elmaradott országokra és válság­társadalmakra jellemző tünetről  ̶  beszélnek, utalva az ország valós gazdasági-társadalmi-politikai állapotára és teljesítményére. Tény, hogy ez az irányzat 2010-et követően vált karakteressé, és az elmúlt időszak adatai szerint évenként egy kisvárosnyi népesség, (pl. Keszthely) hagyja el az országot, többnyire tartósan. A kormány a foglalkoztatás terén ily módon oldódó feszültségeket saját teljesítményének tulajdonítva még a szocializmusbeli teljes foglalkoztatás kísértetét is felidézte az elmúlt évtizedben. Valójában ez a trend a hazai munkaerőpiac gyökeres átrendeződését, pontosabban összeomlását jelzi: a minőségi munkaerő hiányát; a kontraszelekciót; a külföldi munkaerő (migráció) szükségességét, vagy a magyar képzetlen és alacsony munkakultúrájú munkaerő reszocializálásának és reintegrálásának az elkerülhetetlenségét; már, ha a „nemzet” fogalmát komolyan vesszük. Szóval, politikust igénylő feladat ez a javából, mint ahogy a trend másik üzenete is. Hiszen, ha a képzett, motivált, innovatív és zömében fiatal korosztályokhoz tartozó munkaerő a számára fontos és elérhető civilizációs javakhoz csak külföldön juthat hozzá  ̶  vagyis a tömegek jelzik, hogy számukra jobb híján „Magyarországon kívül van élet”  ̶  akkor ezen egy „nemzeti stratégián töprengő politikusnak” is talán érdemes lenne elgondolkodnia.

Egy további súlyos következménye a politika kiüresítésének és a kollektív érdekképviselet ellehetetlenítésének, hogy a társadalom újra összesűrűsödött „magányos tömeggé”: pontosabban a magára hagyott, a magára maradt és az alattvalói lét irányába szorított tömeggé. Ez a „massza” nem csupán eszköztelen, de elutasító a politika-pótlékok kínálta aktivitásokra, aztán csalódott is, kiszolgáltatott is, frusztrált is, fél is, bizonytalan is, indulatos is, hiszen a megoldatlan és lefojtott problémák sokasága ismét alig megfogalmazott-arctalan indulatok formájában kering a társadalomban, a robbanás időszerű… Másként fogalmazva ez a „magányos tömeg” is „robbanásra” vagy „megváltásra” vár. Pontosabban várt, mert „váratlanul” a jobboldal által lepusztított politika színpadára lépett egy, a jobboldali rendszer megbízható híveként számontartott, abban magas hivatalt betöltő, a kormánykörökkel is kiváló kapcsolatokkal bíró, jól fizetett stb. személy (Magyar Péter), aki érintettsége kapcsán szembefordult ezen uralmat képviselő elit csoporttal, pontosabban az uralmat személyesen megjelenítő-manipuláló pártvezér-kormányfővel. Tevékenységét a nyílt konfrontáció jegyében indította, a volt pártjára jellemző harcos-hangos agresszivitással, fenyegetőn és vádlón. Mivel a Fidesz által eddig jól teljesítő, „lejárató-levadászó” eszköztár az ő esetében hatástalannak bizonyult  ̶  sőt megerősödve került ki a nagy nyilvánosság előtt zajló adok-kapokból  ̶ , így „váratlanul” megkerülhetetlen politikai tényezővé lépett elő. Aligha gondolta valaki, hogy a magukra hagyott-maradt választópolgárok „magányos tömege” szinte messiásként kapaszkodik személyébe. Ugyanis nyilvános fellépései „váratlanul” tömegeket vonzottak, hirtelenjében alapított pártjára pedig annyian szavaztak az uniós és önkormányzati választásokon, hogy ezzel messze megelőzött ismert, évtizedek óta működő, veretes programokkal bíró, országos szervezeti apparátusokat működtető és az aktivisták ezreit mozgósítani képes pártokat. „Váratlan” megjelenése azon túl, hogy megszólította a „magányos tömeget”, egyfelől zavarodottságot-bénultságot és tartós bizonytalanságot-szétesettséget idézett elő a jobboldali táborban, amennyiben a kormányfő nem volt képes „megvédeni” hű hölgy-familiárisait (köztársasági elnök, igazságügyminiszter), mi több, látványosan „beáldozta” őket, hogy mentse, ami még menthető, továbbá a pártját „eláruló” személlyel szemben is tehetetlennek bizonyult. Mára a párt szétmállásának folyamatai látványosan megindultak. Másfelől a kiüresítve megmerevedett politikai arénába némi élet költözött, a politikai erőviszonyokat átszabva, és a pártszerkezetet szinte a felismerhetetlenségig átalakítva, illetve a politizálás új színtereit nyitva meg, és azt  ̶  sok más mellett  ̶  kivitte az utcára, ahol eddig a Fidesz volt az „úr”. Továbbá a közvélemény-kutatások arra látszanak utalni, hogy a „magányos tömeg” tartósan mellészegődött, és ha a mozgósító- és vonzereje változatlan dinamikával működik, akkor a következő országgyűlési választásokat megnyerheti: ez ugyancsak „váratlan” hír az eddig magabiztosan manipuláló Fidesznek, de nem „váratlan” egy válságtársadalomnak. És végül nem elhanyagolható tény, hogy uniós képviselői mandátumával az európai politika színpadára emelte a közte  ̶  majd a gyorsan népszerűvé vált pártja  ̶  és a jobboldali uralmat személyében megjelenítő pártvezér-kormányfő közti konfliktust, melyet az utóbbi ily módon már nem képes magyar belügyként kezelni. Ő már nem egyszerű „áruló”, akivel úgy számol le volt pártja, ahogy kedve tartja, hanem egy népes, új párt vezetője, amely azonnal integrálódott az uniós pártcsaládok egyikébe, jelezve, hogy kormányra kerülése esetén csatlakozik az uniós ügyészséghez, felszámolandó a Fidesz-kormány korrupciós visszaéléseit, és a demokráciára és Európába visszatérve a felfüggesztett uniós forrásokat is hazahozza. Ezekre óriási szükség is lesz, ha a „legújabb” rendszerváltást sikerül egyszerű országgyűlési választások formájában realizálni, pontosabban nem neki, hanem az országnak, a „nemzetnek”. Ugyanis az elmúlt másfél évtizedben akkora forráskivonás történt az oktatásból, az egészségügyből, a vasúti közlekedésből, a vízhálózat karbantartásából, az agráriumból stb., hogy ezek szinten tartó pótlására is évtizedekre lesz szükség, és akkor még szó se esett a fejlesztésekről, remélve az ország további lemaradásának megakadályozását. A pénzügyi, gazdasági kilátásokat rontja, hogy a jobboldali uralmi rendszer propagandára-manipulációra; ál-sportberuházásokra; klientúra építésre; rokonok-barátok gazdagodására; választási győzelmekre; alapítványokra; áliparosításra; álvasutakra és lombkoronasétányokra; kastélyokra; kormányzati építkezésekre; tűzi­játékokra stb. fordított „befektetései” jelentős összegeket felemésztve elszivárogtak a megtérülés esélye nélkül. Így e teljesítmény nélküli rendszer már képtelen önmaga egyszerű újratermelődésére-legitimálására, olyannyira, hogy külső források nélkül saját klientúráját sem tudja megtartani-mozgósítani: hitelfelvételeivel viszont tovább rontja az ország amúgy is rossz gazdasági helyzetét.

Aztán e „rendszerváltással” az előző, az 1989-90-es rendszerváltás kihívásaira és elsikkasztott ígérvényeire-törekvéseire-céljaira is választ kell adnia az új politikai erőknek. Itt nem csupán a „demokráciáról”, „jogállamról”, „bírói-ügyészi függetlenségről” vagy a mindenkori hatalom „ellenőrzéséről-ellensúlyozásáról” van szó, hanem az ország sikeres nemzetközi integrációjáról-versenyképességéről és a nemzet emelkedő pályára állításáról is. Szóval a tét óriási, hiszen a kérdés, hogy lesz-e „rendszerváltás”? És ha igen, akkor az, hogy eme „esedékes” rendszerváltás túllép-e a középkori parasztfelkelések hazánkban szokásos szintjén, melyeknek eddig egyetlen hozadéka volt: látványosan, vagyis gyűlölködve-átkozódva-hazafiaskodva kicserélődtek a politikát kezükben tartó egyének-csoportok. Röviden: csupán politikai „elitcsere” történt, semmi több. Ugyanis ezt követően jó magyar szokás szerint maradt minden a régiben: az új „többszörösen magyar” fiúk könnyes-vallásias-hazafias alázatot színlelve, a „nemzeti” múltra visszarévedve ismét uralkodni kezdtek, az ország pedig változatlanul válságról válságra sodródott, mígnem megérkezett a Balkánra…, holott már rég Európában lenne a helye. Ehhez politikusok-szakemberek kerestetnek…