Nihil sub sole novum est – „nincs új a nap alatt” (semmi sem új a nap alatt), tartja a latin közmondás. Amióta világ a világ, mindig voltak menekültek is, népvándorlók is. Mert mindig voltak háborúk, üldözések és üldözöttek, kiszáradt legelők, kiapadt folyók, vagy éppen fordítva, elmocsarasodott termőföldek, kipusztított erdőségek. De voltak még szabad természeti erőforrások is, befogadó, vagy befogadni kényszerülő és behódoló, beolvadó népek is. Mi magyarok is a ”népvándorlás korában” érkeztünk a Kárpát-medencébe hont foglalni, részben menekülve, részben folyókat és dús legelőket keresve. Aztán mi magunk integrálódtunk is (felvéve a kereszténységet), és magunkba integráltuk is az itt élő népeket. Egyik se ment könnyen, integrációs „utórezgéseink” a történelmünk során többször is voltak, és még ma is vannak. István király Intelmei közül a hatodik nem véletlenül szól „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról”, mivel „akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén.” „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Ily módon, ezáltal is lehet „naponta nagyobbítani az országot”. Az Intelmekben persze nincs szó integrációról, számokról és arányokról, költségvetésről és nemzetbiztonságról. A szent király hatodik intelme viszont hűen tükrözi Jézus tanítását: a jövevényeket pedig be kell fogadni. Ebben sincs szó barátról vagy ellenségről, beilleszkedésről vagy irreguláris invázióról. A két tanítás egybehangzó lényege a befogadás, gyámolítás és becsben tartás. Ezt nevezhetjük mai terminológiával kedvező elbánásnak. Ezt vizsgáljuk meg közelebbről.
Kezdem egy személyes emlékemmel. Amikor ombudsman lettem, 2001-ben az első hivatalos utamon Svájcban, Zürichben voltam, az EOI (European Ombudsman Institut) éves konferenciáján (november 22-23-án), ahol a téma a menekültügy volt, az ombudsmanok gyakorlatában. A vendéglátó kanton ombudsmanja előadásában hangsúlyozta, hogy ő (a hivatala) havonta ellenőrzi, hogy a befogadott 8 (azaz nyolc) menekült szállásán van-e állandó melegvíz szolgáltatás, napi zuhanyozási lehetőség, automata mosó-szárító gép, megfelelő-e az egészségügyi ellátás, a három kisgyerek kapott-e pszichológusi segítséget a trauma feldolgozásához. Ahogyan bennem, úgy több kelet-európai szegény ország ombudsmanjában is felmerülhetett a gondolat, illetve a kérdés, hogy lakosságuk hány százaléka lenne nagyon szívesen menekült Svájcban? Akadt egy, Azerbajdzsan ombudsmanja, történetesen egy nő, Elmira Szulejmanova, aki hangot is adott gondolatának. Akkor éppen a szétesett Szovjetunió déli és keleti utódállamaiból egy hatalmas muzulmán menekült-hullám tartott az arab és más, muszlim vallású országok felé. Azerbajdzsan és a fővárosa, Baku „átmeneti” elosztóhely lett. Csak Bakuban 150 000 menekült élt hónapokon át vasúti tehervagonokban és hegybe vájt barlang-lakásokban. Az ombudsman pedig naponta azt ellenőrizte, kapnak-e elegendő ivóvizet és kenyeret, hogy éhen-szomjan ne haljanak. A hozzászólást döbbent csend fogadta. A tanulságot mindenki maga vonta le. A menekültügyi egyezmény a gazdag befogadó országok teljesítő képességére lett modellezve, a rendes körülmények között várható, viszonylag kis számú menekülthöz igazítva. A modelltől eltérő, rendkívüli körülmények a helyhez és a helyzethez igazodó, rendkívüli megoldásokat követelnek.
Napjainkban, a 21. század és egyúttal a 3. évezred kezdetén a globalizáció korát éljük, amivel együtt ránk köszöntött annak egyik legsúlyosabb problémája is, a globális népvándorlás. Hogyan kell kezelni ezt a jelenséget, hogyan kell bánni a hazájukból „szabadon” elvándorlókkal, az onnan kivándorlókkal, a célországba bevándorlókkal? A kérdés azért nagyon fontos, mert a kedvező elbánás gerjeszti, ösztönzi, fokozza a népvándorlást, de ennek hatásai, pozitív, és/vagy negatív következményei kiszámíthatatlanok. Egyesek (így például az ENSZ főtitkára) szerint ez egy pozitív jelenség (pótolja a fogyó népességet és a hiányzó munkaerőt), mások szerint viszont egy civilizációs katasztrófa, a gazdag országok meghódítása a „szegény világ” által, vagyis egy illegális és irreguláris invázió. A jelenség mint okozat mögött ott vannak mint legfőbb okok: a fenntarthatatlan fejlődés, a klímakatasztrófa, a globális szociális szakadék szélesedése és mélyülése, a legszegényebb országok túlnépesedési válsága. Ezek az okok nem csupán szorosan összefüggenek, de gerjesztik is egymást. Mindezekhez járul a „kétpólusú” világrendszer bukását követően az egypólusú vagy sokpólusú világrendszer kialakulása, avagy kialakításának a dilemmája, a geopolitikai érdekháló újraszövése, lokális háborúk kíséretében, egy atom-világháború árnyékában. Ezt a rendkívül összetett, bonyolult és súlyos problémahalmazt, az okok és okozatok sokaságát még leírni és értelmezni, értékelni is nehéz, közös megoldásokat találni rá szinte lehetetlennek tűnik. Ennek oka az is, hogy az új körülmények „átszínezik”, átírják eddigi gondolkodásunkat, fogalmainkat, értékrendünket, ideértve az alapvető szabadságok és az emberi jogok fogalmait, egyetemes(nek hitt) értékrendszerét is. A válságok és katasztrófák viharában úgy érezzük magunkat, mintha egy luxushajóról (jóléti komfortzónánkból) a viharos óceán jeges vizébe zuhantunk volna, és most fog eldőlni, ki tud jól úszni, kinek van ereje a hajóra visszakapaszkodni, és a hajó kormányához állva a hajót a viharzónából kikormányozni. Nevezhetnénk ezt egy evolúciós versenynek (akár élet-halál harcnak) is, kiben, melyik népben, melyik emberi fajban erősebb az életben maradás, a túlélés ösztöne, képessége és ereje? Ráadásul a világ gazdagabb része egyidejűleg egy életmód váltás („paradigmaváltás”) kényszere előtt is áll: a nem növekedés („non development”) alapú fejlődés csak súlyos lemondások, korlátozások és tilalmak árán lehetséges. Erre sem a liberális kapitalista, sem a liberális kommunista eszmék urai nincsenek felkészülve/felkészítve. A luxushajó utasainak biztonságáról, ellátásáról, kényelméről és kiszolgálásáról most nem illik beszélni. Az úszni sem tudókat, a „hajótörötteket”, az életveszélyből (a szegény és éhező világból) menekülőket viszont menteni kell, de ezt most nem az úszásoktatással kell kezdeni, hanem mentőövekkel, mentőmellényekkel és mentőcsónakokkal, hogy minél előbb „partot érjenek”, hogy szilárd talaj legyen a lábuk alatt, azaz máról holnapra életben maradjanak. Kérdés azonban, hogy hol van/legyen az a part: a saját országukban (földrészükön), vagy Európa valamelyik országában, és az USA-ban, a „nyugati”, valaha keresztény, ma már inkább kihaló, fehér emberi civilizációban?
Ha az alapvető fogalmak zavarossá válnak, relativizálódnak, megkérdőjeleződnek, már nem fedik a valóságot, akkor abból fogalmi zűrzavar, abból pedig általános értékkáosz alakulhat ki. Ahol káosz van, ott rendet kell teremteni, a rendteremtéshez pedig erő szükséges: minél nagyobb a káosz, annál nagyobb erőt kell ellene bevetni, erőszakot is alkalmazni. Az erőszak ellenerőszakot generál, és kész a forradalom, a polgárháború, a nemzetek háborúja és a világháború, mai szavakkal a globális rabszolgalázadás, jobbágyfelkelés, proletár világforradalom. A Kommunista Kiáltvány jelszava – „Világ proletárjai, egyesüljetek!” – kissé átalakult: Világ népvándorlói, keveredjetek! Vagy: Világ szegényei, emigráljatok!
Vannak azonbanállandó és alapvető fogalmaink is, az általuk kifejezett sarkalatos értékeinkre viszont nagyon kell vigyázni, óvatosan kell velük bánni, tilos szétporlasztani, vagy támadó fegyverként használni őket (lásd: jogállam, demokrácia, emberi jogok, méltóság). A körülmények lényeges megváltozásával viszont finoman átértelmezni, pontosítani, árnyalatokkal gazdagítani a fogalmakat, azt lehet, sőt kell is.
Témavezetői, opponensi, lektori véleményekben gyakran olvasunk ilyen értékelő megjegyzéseket tudományos művekkel kapcsolatban: „A dolgozat (publikáció, disszertáció, könyv) témája aktuális, megközelítése komplex, a szerző következtetései, kutatási eredményei, megoldási javaslatai újszerűek, egyéni, eredeti jellegűek.” A tudományos kutatások nyersanyagát a mindennapi élet folyamatosan „szállítja”, a felmerülő új kérdések és új problémák szolgáltatják. A tudományos megoldások ezeknek a problémáknak a megoldásai. A tudományos gondolkodás: megoldás keresése, új megoldások kigondolása, kreációja, kreatív gondolkodás. A megoldási javaslatok tehát emberi kreációk, kreatúrák, az emberi szellem produktumai. A tudós ember kreatív és produktív, éppúgy mint bármely jó mesterember a szakmájában, azzal a különbséggel, hogy neki maga a tudományos gondolkodás a szakmája. Ha ezt magas fokon űzi is, a tudós ember sem tévedhetetlen. Mivelhogy „tévedni emberi dolog”. Ebből következően a tudományok története is tele van tévedésekkel, már eleve téves, vagy csak utólag tévesnek bizonyult megoldásokkal, téveszmékkel, áltudományos gondolati konstrukciókkal. De kinél van a „helyes” vagy „téves” minősítés joga, jogi hatalma? Az államnál? Akkor az egy diktatúra: saját hatalmi érdekei szerint szelektál, tilt, tűr, vagy támogat. A tudomány szabadságáról azonban egyik esetben sem beszélhetünk. Az egyháznál? Az a saját hitigazságaival („dogmáihoz”) mér, ott inkvizíció lesz, eretnekek üldözése, kiközösítése, ma már csak „virtuális” máglyára küldése. Holott a tudomány – miként maga az ember és az emberi gondolat – természeténél fogva szabad. Minősítsék egymást maguk a tudósok, azok független szervezetei, a tudományos akadémiák. Persze azokon belül is kialakulhat túlhatalom, irigységből, presztízsféltésből fakadó visszaélés a tudományos minősítés hatalmával, dúlhat tudományos „vallásháború” is. Minősítsen hát a nép, ahogyan demokráciában illik? Erről azonban Szászy-Schwarz Gusztáv a Parerga- ban úgy vélte, hogy mivel köztudomású tény, hogy sokkal több buta ember van, mint okos, „a tudományban nincs helye demokráciának”. Albert Einstein is úgy gondolta, hogy csak két dolog van, ami végtelen: az univerzum és az emberi butaság, de az előbbiben nem volt biztos. Ha tudományos igazságok kérdésében a nép dönthetne, az az „aljanép” uralmához vezetne, hiszen a nép többsége tudatilag nem ér fel a tudomány magaslatára, manipulálható, érzelmi (leginkább gyűlöleti) alapon fog dönteni, miként Jézus sorsáról és tanításairól, Pilátus ítélőszéke előtt. Az egyszerű nép és az elnyomó birodalom – „főpapi” (tudósi) segédlettel – kereszthalálra ítélte az áldozatos szeretet tanítóját. Ez azóta többször ismétlődött, a keresztény vallásnak is sok mártírja van, és ma is a legüldözöttebb világvallás. Európa a szekularizáció és a deszakralizáció következtében nem képes, sőt nem is hajlandó megvédeni és oltalmazni saját vallási és kulturális gyökereit, a felebaráti szeretet és a társadalmi szolidaritás értékrendszerét. Így marad, így lesz ez a jövőben is? A tömeg mindig feszítsd meg!-et kiált? Vagy egyszer végre másként lesz, ha egyszer másként kell lennie?
Mindig voltak, vannak és lesznek divatos – aktuális – kutatási témák, ezekkel kapcsolatos társadalmi-gazdasági-politikai elvárások. Piacgazdaságban ezek ma piaci szükségletek. De lehet-e, és ha lehet, akkor szabad-e a tudományt ilyen értelemben piacosítani? Különös tekintettel arra, hogy a legsúlyosabb problémák és veszélyek nagyobb részét maga a piacgazdaság, a piac (értve alatta a tőkepiacot is) totális uralma idézi elő, kisebb részét a „megrendelő” állam. Vagyis a piac olyan problémák megoldását rendeli meg, amelyek nélküle nem jöttek volna létre. Megold egy problémát, létrehoz két újat. Néhány ilyen aktuális probléma: a robotika terjedése, az élő emberi munka kiszorítása, emberek tömegeinek feleslegessé tétele; az önvezető autók felelősségi kérdései; tisztán elektromos autók gyártása, a fenntarthatatlan automobilizáció fenntartása; a megújuló (zöld-) energia termelése, tárolása, felhasználása; a víruskutatás, rákkutatás, mikrobiom-kutatás; és párhuzamosan a hadiipari kutatások, a „népirtás- és tömegpusztítás-kutatás”. De nagyon izgalmasak a genetikai kutatások, a génmódosítás és a génsebészet, vagy a humán etológiához kapcsolódva az archeo- és a paleo-genetika, az univerzum és a földi klíma kutatásával párhuzamosan az összeomláskutatás (ami egyébként „lenullázza” az összes többit: ha ugyanis vége az embernek és az emberi civilizációnak, akkor minden legújabb kutatás felesleges! Kivéve talán a „hogyan kerüljük el az összeomlást” kérdését.).
Ha magát a klimatikus és civilizációs összeomlást egy okozatnak tekintjük – amint már utaltunk rá – annak sok oka van, okok láncolata, oksági összefüggések egész rendszere van mögötte. Az ezen a területen kutakodó természet- és társadalom-tudományok, a műszaki- és az ember-tudományok egyre szélesebb átfedésbe kerülnek, egyre komplexebbé válnak. A jogtudomány is egyre komplexebb lesz; elindult a szélesedő társadalom-tudományosodás, majd a legszélesebb tudományosodás útján. Éppen most, amikor minden tudományterület külön-külön is új és súlyos kihívásokkal néz szembe. Az új kérdésekre új válaszokat kell adni, az új problémákra új megoldásokat kell találni, ehhez új, vagy megújított régi fogalmak kellenek. Az ismert einsteini gondolat szerint egy problémát nem lehet azzal a gondolkodással megoldani, ami a problémát előidézte. Ugyanakkor az új gondolkodásnak, a gondolati átállásnak egy természetes időszükséglete van. Bródy András szerint általában csak „a tanítványok tanítványaitól remélhető”, hogy ugyanarról másként gondolkodjanak, hogy új fogalomrendszert alkossanak (Társadalomkutatás 1983/3.). Napjainkban egyre több és egyre súlyosabb válsággal, krízissel kerülünk szembe, gyorsuló ütemben. A probléma-megoldás időigénye is lerövidül. Ennek ellenére a katasztrófa-helyzetekre gyakran még csak rácsodálkozunk: látjuk őket, de nem hiszünk a szemünknek, nem akartuk őket előidézni, mégis itt vannak, és sürgősen (azonnal) meg kellene oldani őket. Igazi nagy kérdés, vajon az emberi jogok körének bővítése, számának szaporítása és a jogosultságok bőkezű osztogatása, az egyéni szabadság mérték nélküli túlhangsúlyozása mennyiben járult hozzá az aktuális probléma-halmaz (-hegy) kialakulásához. Jogokat szaporítani és osztani könnyű, kenyeret szaporítani és osztani sokkal nehezebb. Az igazi jogászok tudják jól, hogy kötelezettségek nélkül nincsenek jogok, és fordítva, jogok nélkül nincsenek kötelezettségek, felelősség és korlátok nélkül nincsenek szabadságok, sőt, hogy a jogokért és a szabadságért fáradni és küzdeni kell. Ezek papíron (formálisan, absztrakt szólamokban) történő további szaporítása csak „olaj a tűzre”! Az összeomlást, ahol csak lehet és amint lehet, meg kell előzni, meg kell állítani, vissza kell fordítani. Ehhez nem több jog, hanem több tilalom és korlát, feltétel és kötelesség szükséges.
Gondolataink illusztrációjaként vessünk egy pillantást az egyik legsúlyosabb és legújabb kihívásra, amivel Európában és az USA-ban naponta szembesülünk, az illegális migráció problémájára, ami csupán csak egy része (bár jelentős része) a globális népvándorlásnak. Az OXFAM évente közzétett „egyenlőtlenségi világjelentései” (World Inequality Report) egyre katasztrofálisabb képet festenek a javak (vagyonok, szabad pénzeszközök, tulajdonjogok) globális megoszlásáról: a világszegénység – a túlnépesedéssel párhuzamosan, azzal összefüggésben – egyre nő, miközben a szupergazdagok száma és vagyonuk (gazdagságuk) mértéke is egyre emelkedik, gazdasági recesszió idején is, annak ellenére is. A hazájukat „szabadon” elhagyó, valójában kényszerek hatására elhagyni kényszerülő migránsok zöme – meghiúsítva személye azonosíthatóságát – háborús, vagy politikai menekültnek vallja (hazudja) önmagát: se a nevét, se a nemzetiségét, se az állampolgárságát megállapítani, kontrollálni nem lehet. Csak befogadni lehet (kell?) őket, kitoloncolni nem. A menekült joggal, a menekült státusszal súlyos és tömeges (több milliós) a visszaélés. A migránsok zömének egyetlen célja a gazdagabb országok szociális, jóléti juttatásainak megszerzése („bevásárlás a globális szociális hipermarketben”), a befogadó közösségbe való beilleszkedés (integráció), társadalmi felelősség és kötelezettségek vállalása nélkül. De miért is vállalnának kötelezettségeket, ha a jogokhoz azok nélkül is hozzá lehet jutni, sőt, alanyi jogaik anélkül is „vannak”, azok minden embert „egyformán” megilletnek, az emberrel vele születnek és tőle el nem idegeníthetők, sérthetetlenek, miként az ember méltósága, amiből minden más jog levezethető, származtatható, kiértelmezhető. Mindenkit megillet a helyváltoztatás szabadsága, lakóhelyét, országát mindenki szabadon elhagyhatja (nincs „röghöz kötve”), oda szabadon vissza is térhetne, de általában nem tér vissza. A migráció egyirányú utca, abban megfordulni, visszafordulni, abból kihátrálni sem lehet. A célországok viszont, mint menekülteket, kötelesek őket befogadni, tehát csak akkor, ha valóban menekültek. Akkor jön a második nagy kérdés, összesen hány menekültet „kötelező” befogadni, a célország teljesítő képessége függvényében, vagy befogadó képességétől függetlenül, korlátlan számban, mindenkit? És a harmadik kérdés: a migráns választ-e befogadó országot, vagy a befogadó ország döntheti el (szűrhet, szelektálhat), kit fogad be és milyen feltételekkel. Avagy a bevándorlónak csak jogai, a befogadónak csak kötelességei vannak, akkor is, ha a bevándorló integrálódás helyett gettósodik, no-go zónákat alakít, ha a befogadó ország nyelvét, kultúráját, vallását elutasítja, gyalázza, ha terrorista merényleteket követ el, vagy azokkal fenyegetve félelmet kelt?
A kulcskérdés a „menekült” fogalmának a meghatározása. Az ENSZ 1951-es menekültügyi egyezményét Magyarországonmég a Népköztársaság Elnöki Tanácsa hirdette ki belső jogként, az 1989. évi 15. törvényerejű rendeletben. Ebben a tvr-ben a „menekült” fogalma közvetlenül nincs meghatározva. A tvr. 1. §-a közvetve utal az 1951-es Genfi Egyezmény és az azt kiegészítő, 1967-ben létrejött Jegyzőkönyv szövegére. Az Egyezmény 1. Cikk A./(1) bekezdése tovább utal az 1926-os, 1928-as, 1933-as és 1938-as Egyezményekre, az 1939. szeptember 14-i Jegyzőkönyvre, vagy a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet Alapokmányára. Majd az 1. Cikk A./(2) bekezdése ad egy meghatározást, mely szerint a menekült fogalma alkalmazandó minden olyan személyre, aki: „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva ilyen események következtében nem tud, vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni.” Nem minősítem ezt a definíciót, de azt megjegyzem, hogy – a nemzetközi jogra jellemzően – túl absztrakt és nagyvonalú. Lényeges elemei: az üldözés, az ország (lakóhely) elhagyása, megalapozott félelem, a visszatérés objektív vagy szubjektív lehetetlensége. Mind a négy elem értelmezhető szűkítően, vagy kiterjesztően. Amikor az ENSZ Egyezmény született – a két világháborút követően, az USA és a Szovjetunió hidegháborúja kezdetén – a menekültek zöme háborús menekült, vagy a kommunista diktatúrából menekülő politikai (vallási) menekült volt. Ma a menekült elé más jelzők kerültek: gazdasági, szociális, környezeti (klíma) menekült. Nincs szó üldözésről, a kényszer sem politikai, „szimplán” megélhetési, életben maradási jellegű. A félelem megalapozottsága sem ugyanaz: az embercsempészeknek kifizetett pénzből, állami és nemzetközi segélyekből, személyes erőfeszítéssel és küzdelemmel sok problémát helyben is meg lehetne oldani. Igaz, könnyebb és biztosabb megoldás menekült státuszt szerezve mindent „készen kapni”, és ez motiválja a visszatérni nem akarást is. Mindezt tükrözi a menekült helyett használt általánosabb fogalom, a migráns is. Aminek máig nincs egzakt definíciója, de azt már tudjuk, hogy a migráns lehetne legális is, mégis a zömük illegális. Nyilvánvalóan azért, mert jól tudják, hogy legálisan nincs sem joga, sem esélye ekkora tömegnek a bevándorlásra. A „jóléti jogállam” pedig a maga eddigi jogi eszközrendszerével és politikai hozzáállásával ekkora tömegű „illegális problémát” nem képes kezelni és megoldani. A liberális jogállamot maga alá temeti az illegális és irreguláris migráns-invázió földcsuszamlása, sárlavinája, avagy cunamija (a hasonlatok közül lehet választani). Erre még időben fel kellett volna készülni. A felkészületlenség és a vele járó tehetetlenség, vagy az össze-vissza kapkodás és időveszteség az öngyilkosság egy formája.
A hatályos menekültjog kiinduló pontja az ENSZ EJENY 13. cikk (2) és a 14. cikk (1) bekezdése: „Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni.” „Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.” Ezt ma sokan, főleg a migránsok és az embercsempészek, úgy értelmezik, hogy minden embernek joga (tehát emberi joga) van a saját hazája helyett – általa, tetszése szerint választott – más országba menni, az ottani jólétből részesedni. Rövidebben és másként: a személyek szabad áramlása, a népvándorlás globális, egyetemes érvényű emberi jog. Mások szerint viszont ilyen jog nem létezik, ez a kiterjesztő értelmezés túlzottan aktivista, megengedhetetlen, mivel teljesíthetetlen, már a teljesítési kísérlete is romba döntheti a világrendet, ideértve az erkölcsi, kulturális, civilizációs rendet is. Az EJENY idézett szabályait az Egyezmény értelmezi és részletezi. Érdeme, hogy a jogosultságok előtt az általános kötelezettségeket említi. A 2. Cikk szerint: „Minden menekültnek kötelezettségei vannak azzal az országgal szemben, ahol tartózkodik, különösképpen az, hogy magát az ország törvényeinek és szabályainak, valamint a közrend fenntartása érdekében hozott intézkedéseknek alávesse.” A befogadó ország törvényei és szabályai megmondhatják, hogy kiket, milyen számban, milyen feltételekkel és kötelezettségek vállalásával, mennyi időre fogad be. A diszkrimináció természetesen tilos. 3. Cikk: „A Szerződő Államok az Egyezmény rendelkezéseit a menekültekre faji, vallási vagy származási ország szerinti megkülönböztetés nélkül alkalmazzák.” Ez jelentősen leszűkíti a „személyválogatás” lehetőségét (amit egyébként már a Biblia is tilt), de nem zárja azt ki teljes mértékben (pl. a szakmai végzettség, munkaképesség, dolgozni akarás előírását). Az alapvető szabadságok és az emberi jogok biztosítása terén első helyen a vallásszabadság áll. 4. Cikk: „A Szerződő Államok területükön a menekülteknek vallásuk szabad gyakorlása, illetve gyermekeik vallási nevelésének szabadsága terén legalább olyan kedvező elbánást biztosítanak, mint saját állampolgáraiknak.” Itt megjegyzem, hogy a „legalább olyan” egy minimum-szabály, kedvezőbb elbánás biztosítható. Csakhogy a nagyobb problémát itt sem a menekültek vallásszabadsága, hanem inkább a saját állampolgárok vallásának megőrzése és védelme okozza. Néhány eddig felmerült nehéz kérdés ezekkel kapcsolatban: építhetők-e minaretek a keresztény templomok szomszédságában, és egyáltalán; a müezzin imára hívó hangja ébresztheti-e a keresztény lakosokat is; a vallási előírás szerinti öltözék viselhető-e utcán, munkahelyen, iskolában, különösen a nők jogait korlátozó öltözék; a lányok elkülöníthetők-e az iskolában, tornaórán, uszodában; az étkezési előírásokat biztosítani kell-e az iskolákban, börtönökben; az imaidőkre, vallási ünnepekre jár-e fizetett munkaidő; a keresztény szimbólumok, ünnepek korlátozhatók-e az idegen vallásúak érzékenységére tekintettel, stb. Az egy országban élő idegenek persze nem mind menekültek. 7. Cikk: „A Szerződő Állam a menekültek számára általában az idegenekkel azonos elbánást biztosít, kivéve, ha jelen Egyezmény ennél kedvezőbb rendelkezést tartalmaz.” Itt az azonos elbánás a minimum-szabály, kedvezőbb az Egyezmény és annak végrehajtása is lehet. Például a 13. Cikk szerint az ingó- és ingatlan tulajdon megszerzése, bérleti vagy más szerződés tekintetében „a menekültnek a lehető legkedvezőbb elbánást biztosítják.” A 14. Cikk szerint a szellemi tulajdonjogok védelme tekintetében a menekült „az adott ország állampolgáraival azonos oltalomban részesül.” A nemzeti és a vallási identitás megőrzése szempontjából fontos az egyesülés joga. A 15. Cikk szerint: ”Nem politikai és anyagi hasznot nem hajtó egyesületek továbbá szakszervezetek tekintetében a Szerződő Államok azt a legkedvezőbb elbánást biztosítják a területükön jogszerűen tartózkodó menekülteknek, amelyet azonos körülmények között egy idegen állam állampolgárainak biztosítanak.” Az „azonos körülmények” fogalmát a 6. Cikk külön meghatározza: „azt jelenti, hogy bármely követelményt az egyénnek, ha nem lenne menekült, teljesítenie kellene ahhoz, hogy a kérdéses jogot élvezhesse, kivéve azokat, amelyeknek természetüknél fogva a menekült nem tehet eleget.” A 17. Cikk szerint a fizetett munkavállalás tekintetében a „menekülteknek ugyanazt a legkedvezőbb elbánást biztosítják, mint amit azonos körülmények között egy idegen ország állampolgárainak biztosítanak.” A 18. Cikk szerint ugyanígy biztosítják a lehető legkedvezőbb elbánást önálló mezőgazdasági, ipari, kisipari vagy kereskedelmi tevékenység folytatásához, illetve társaságok alapításához, „de semmi esetre sem kedvezőtlenebbet, mint amit általában az idegeneknek hasonló körülmények között biztosítanak.” Az olyan menekülteknek, akik az adott állam által elismert diplomával rendelkeznek és szabad foglalkozást kívánnak folytatni, „biztosítja a lehető legkedvezőbb elbánást, de semmi esetre sem kedvezőtlenebbet, mint amit általában hasonló körülmények között az idegeneknek biztosít.”
Az igazán nehéz, pénzre menő, tehát a legnehezebb kérdéseket a „Jóléti kérdések” (20-24. Cikkek) vetik fel. „Ahol olyan, az egész lakosságra kiterjedő elosztási rendszer működik, amely a hiánycikkek általános elosztását szabályozza, a menekülteket az állampolgárokkal azonos elbánásban részesítik.” A lakásellátás tekintetében „a jogszerűen területükön tartózkodó menekülteknek a lehető legkedvezőbb elbánást biztosítják, de semmi esetre semkedvezőtlenebbet, mint amit általában azonos körülményekközött idegeneknek biztosítanak.”A 22. Cikk szerint a Közoktatás terén „A Szerződő Államok állampolgáraikkal azonos elbánást biztosítanak a menekülteknek az alapfokú oktatás tekintetében.” A nem alapfokú oktatás terén a lehető legkedvezőbb elbánást biztosítják a menekülteknek, de semmi esetre sem kedvezőtlenebbet, mint amit általában azonos körülmények között idegeneknek biztosítanak.” Hasonlóan nagy költségvetési tétel és igazságossági probléma az Állami segély juttatása: „A Szerződő Államok a területükön jogszerűen tartózkodó menekülteket állami segélyek és támogatások tekintetében állampolgáraikkal azonos elbánásban részesítik.” Ugyanígy a munkaügyi szabályozás és a társadalombiztosítás területén az állampolgáraikkal azonos elbánásban részesítik a menekülteket a 24. Cikkben felsorolt jogok, tényállások, körülmények tekintetében: fizetés, családi pótlék, munkaidő, túlóra-térítés, fizetett szabadság, illetve munkahelyi baleset, foglalkozási betegség, terhesség, betegség, munkaképtelenség, öregség, halál, munkanélküliség. Hasonló bőkezűség és nagyvonalúság jellemző az államigazgatási segítség, a mozgásszabadság biztosítása, a személyi- és az úti okmányokkal való ellátás, a jogtalan tartózkodás elbírálása, a kiutasítás vagy visszaküldés tilalma, a honosítás megkönnyítése terén is. Az idézett szövegrészekben a menekültekkel való bánásmódot vagy az adott ország saját állampolgáraihoz, vagy az ország területén élő más, már befogadott idegenekhez viszonyítják, és ez az elbánás előbbi esetben tipikusan azonos, vagy a lehető legkedvezőbb (árnyalva: semmi esetre sem kedvezőtlenebb). A felsoroltak alapján az elbánás egy gazdag tartalmú absztrakt jogi fogalom (műszó, terminus technicus), ami jelenti a menekültekhez való viszonyulást, tevőleges segítségnyújtást, ügykezelést, minden esetben pozitív (semmi esetre sem negatív) kicsengéssel. Jelenti az elbánás módját is, ami azonban mint bánásmód, részben szűkebb, részben eltérő jelentéstartalommal bír, de az elbánással átfedésben van. Az egyenlő bánásmód követelménye az egyenlő emberi méltóság védelmének eszköze, a méltóságsérelem, különösen a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) tilalmának pozitív megfogalmazása, a jog- és esélyegyenlőség előmozdítása. Az egyenlő bánásmód minden emberrel, így a menekültekkel szemben is kötelező, pl. az azonos elbánás során is. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról nálunk külön törvény (a 2003. évi CXXV. tv.) rendelkezik. Mondhatnánk azt is, hogy az elbánás a tartalom, a bánásmód a forma, még inkább a stílus. Mindkettőhöz illeszthető a kedvező (kedvezőbb, lehető legkedvezőbb) jelző, ami rokon értelmű szóval azt jelenti, hogy előnyös, megkülönböztetett, figyelmes, körültekintő, gondos. Ez a bizalom erősítését szolgálja, ami a válságos helyzetbe került menekültek számára önmagában is nagy érték.
A jog nem az érzelmek terepe úgy általában, de kivételes esetekben az érzelmek is lehetnek jogilag releváns tények. A hűség és a hűtlenség, a hála és a hálátlanság, az elhidegülés és a megbocsátás, az erős felindulás és az aljas indok, a zaklatás és a megalázás, a gyalázkodás és az uszítás, a becsmérlés és a csábítás, a fondorlat és a csalárdság, a brutalitás és a gyengédség, az illendőség és a tisztelet, vagy az illetlenség és a tiszteletlenség, és a sor még hosszan folytatható, nem csupán az intim szférában, a házassági és a családi viszonyokban értékelhetők. Ritkábban és kisebb intenzitással, de bármely más jogviszonyban is, hiszen minden jogviszony életviszony, emberek közötti viszony, társadalmi viszony. Az igaz, hogy a jog szelektál, ezért nem minden életviszony jogviszony, nehogy a jog „agyonszabályozza” az életet. De persze az sem jó, ha a jog elidegenedik az élettől, ha „elembertelenedik”. Maga a kedvező elbánás, ami akár figyelmességet, gyengédséget is jelenthetne, nem új keletű a jogban, és nem is a menekültjogban jelent meg. Szülője a szerződési jog. A szerződő felek (esetleg hosszas keresgélés után) kiválasztják egymást (partnerválasztás); alkudoznak, melynek során kölcsönös engedményeket tesznek; megegyeznek, és szavukat adják, ígéretet tesznek a megegyezés betartására („az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”); bíznak egymásban; tiszteletben tartják a szerződési bizalom és a szerződési hűség elvét (mert ezáltal tisztelik egymást is). Vagyis kölcsönösen kedvező elbánásban részesítik egymást. Ugyanezt teszi egymással két szerződő állam is, ha nem háborúzni, hanem kereskedni, más célból együttműködni akar.
Az egyenlő elbánás elve a kétoldalú államközi szerződésekben azt jelenti, mindkét fél a saját állampolgáraival egyenlőként kezeli a másik fél állampolgárait, tipikusan előbb gazdasági (beruházási, vállalkozási, kereskedelmi) téren, majd kulturális (oktatási, tudományos kutatási, művészeti) területen, és végül a szociális ellátások körében (egészségügyi- és nyugdíjellátás, segélyek, támogatások). A legnagyobb kedvezmény elve a „befektetés-ösztönzés eszköze”: az állam azt ígéri, hogy megadja a nála befektetőknek azokat a legnagyobb kedvezményeket (mentességeket, engedményeket, támogatásokat), amelyeket bármely harmadik ország befektetőinek már megadott, vagy a jövőben megad. Ez az elv a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO) köszönhetően szélesebb értelemben a nemzetközi kereskedelem alapelve lett. Ezeket a szerződési, kereskedelmi, befektetési, tipikusan államközi (nemzetközi magánjogi és kereskedelmi jogi) alapelveket „adaptálta” az emberi jogi jogalkotás a nemzetközi közjogba, így a menekültjogba is. Csakhogy ennek – különösen a jóléti juttatásokat tekintve – komoly ára van, a globális népvándorló-migráns-menekültek milliós (esetleg milliárdos) számát tekintve pedig a teher-vonzata elviselhetetlen. Ezt súlyosbítja még tovább az illegális migráns invázió, a menekültjoggal való tömeges visszaélés. A visszaélést tiltó – általában a nemzetközi emberi jogi dokumentumok végén található – záradék azonban a menekültügyi egyezményben nincs. A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy a menekültjoggal való visszaélés módszertanát emberi jogokat védő civil szervezetek (NGO-k) erre specializálódott jól felkészült aktivistái oktatják, tevékenységüket humanitárius segítségnyújtásnak tekintve valójában inspirálják és gerjesztik a globális népvándorlást. Nem számolnak annak rövid- és hosszabb távú negatív hatásaival, költségvetési, szociális, gazdasági, politikai, kulturális – összességében: civilizációs – veszélyeivel, sőt, magának az emberi jogi értékrendnek az összeomlásával sem. Ha e jogok tömeges mellőzése, megsértése, rendeltetésellenes gyakorlása elfogadhatóvá válik, ha a normaszegés lesz maga a norma, az nem más, mint az emberi jogok, esetünkben a menekültjog halála. Holott az emberi jogok rendszerét, értékrendjét – úgy is, mint az egész emberiség univerzális alkotmányát – tekintettük eddig a 20. század, sőt az emberi történelem, az emberi civilizáció csúcsteljesítményének. A világ államainak (különösen a jogállamoknak) és nem kormányzati (civil) szervezeteinek ennek a jogrendnek a szigorú betartásán és tényleges érvényesítésén kellene fáradoznia, nem pedig ösztönözni az illegális megoldásokat, megsértésükre kiképezni akár az emberi jogokat egyébként is semmibe vevő, azok ellen „harcban álló” terroristákat, vallási fanatikusokat, köztük a potenciális pszichopata tömeggyilkosokat is. Ekkorát nem lehet, nem szabad sem elfogult emberbarátságból tévedni, sem pedig a globális tőke jól fizetett ügynökeiként rosszhiszeműen elkövetni.
Az EJENY 29. és 30. cikkei általánosságban tiltják az alapvető szabadságokkal, és az emberi jogokkal való visszaélést, így a 13. cikk (2) és a 14. cikk (1) bekezdésein keresztül közvetve tiltják a menekültjoggal való visszaélést is. A tilalomnak azonban joggyakorlata nincs, e szabályok az ilyen tömegű, fondorlatos visszaélés kezelésére nem alkalmasak. A hiányt sürgősen pótolni kellene, mégpedig az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban. A kiinduló pont lehetne az EJENY 29. cikk (1) bekezdése: „A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.” A menekültek a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt „úton vannak”, eddigi közösségüktől távolodnak, az újhoz közelednek, remélve, hogy az új tagként befogadja őket. A közösséggel szembeni kötelességek egyfelől halványodnak, másfelől felerősödnek. A befogadó új közösség azt reméli, hogy teljes jogú, kötelességtudó tagokká integrálódnak. Erről szól a menekültügyi egyezmény (már idézett) 2. cikke: „Minden menekültnek kötelezettségei vannak azzal az országgal szemben, ahol tartózkodik, különösképpen az, hogy magát az ország törvényeinek és szabályainak, valamint a közrend fenntartása érdekében hozott intézkedéseknek alávesse.” Ezen a nyomvonalon kellene és lehetne tovább haladni, például egy, az európai unió által a tagországoknak ajánlott bevándorlási szerződés minta kidolgozásával. Ebben részletezni és konkretizálni kellene a jogokon túl a menekültek alapvető kötelezettségeit is: nyelvet tanulni, írni és olvasni megtanulni, szakmát tanulni, munkát vállalni, közterhet viselni, „vásárolt jogokat” szerezni, a befogadó ország törvényeit, a befogadó nép kultúráját, hagyományait, szokásait tisztelni. Integrálódni, nem pedig elkülönülni, nem saját államot szervezni az államban, saját jogrendet követve. Nemzetállami, európai uniós és egyetemes (ENSZ) szinten is ki kellene dolgozni a „bevándorlási szerződés” ajánlott mintáját, modelljét, benne a lényeges tartalmi elemekkel, mindkét fél alapvető jogaival és kötelességeivel. Az általános bevándorlási szerződési feltételeket az egyes uniós és ENSZ tagállamok nemzeti sajátosságaiknak megfelelően és tényleges lehetőségeikhez mérten kiegészíthetnék és pontosíthatnák. A szubszidiaritás elve alapján teret kellene hagyni és engedni a lokális közösségek (városok, falvak), mint végső és tényleges befogadó közösségek számára is, hogy a bevándorlási szerződés mintákat és ajánlásokat a helyi sajátosságokhoz adaptálják és konkretizálják. Ezekre kellene aztán felkészíteni, kiképezni és nevelni a menekülteket, konkretizálva az EJENY 26. cikk (2) bekezdését: „A nevelésnek az emberi személyiség teljes kibontakoztatására, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának megerősítésére kell irányulnia. A nevelésnek elő kell segítenie a nemzetek, valamint az összes faji és vallási csoportok közötti megértést, türelmet és barátságot, valamint az Egyesült Nemzetek által a béke fenntartásának érdekében kifejtett tevékenység kifejlődését.” A megértés, türelem és barátság tartalmilag a kedvező elbánás fogalmi elemei, és mindkét felet, egymás iránt kölcsönösen terhelik. Megfelelnek az EJENY 1. cikk 2. mondatának: „Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” Eszerint a népvándorlóknak (bevándorolni szándékozóknak) is meg kell érteniük, be kell látniuk, hogy a célországok befogadó képessége véges, hogy az integráció elvárása részükről jogos, mivel az a tartós, békés együttélés elemi feltétele. Ez a folyamat is egyfajta fejlődés a státusztól a kontraktusig, konkrétan a menekült-státusztól a befogadási (bevándorlási) szerződésig, az integráción át a folyamat végén a teljes jogú állampolgárságig.
A menekültügyi egyezmény humanizmusának és „bőkezűségének” nyilvánvaló előzménye az emberiség, de különösen Európa – két világháború miatt érzett – bűntudata, lelkiismeret-furdalása, a jóvátétel kényszerítő érzete. Sokan a gyarmatosítások bűnét is a mai „fehérek” szemére vetik, kárpótlást remélve. A kedvező elbánás módozatai mögött pedig ott rejtőzik Jézus tanítása, a keresztény erkölcs parancsa: a jövevényt be kell fogadni. Ugyanazzal a természetességgel, mint az éhezőnek enni adni, a szomjazónak inni adni, a ruhátlannak ruhát adni, a beteget meglátogatni. Ebben az erkölcsi példázatban nincs szó érdem szerinti (igazságossági) szelekcióról, mértékekről, szerződéses feltételekről, a jövevények kötelességeiről, még a hálájáról sem. Sőt, tilos a „személyválogatás” (a jog mai nyelvén a diszkrimináció), mert „ha személyválogatók vagytok, vétkeztek, elmarasztaltatva a törvény által, mint annak megrontói” (Jakab 2:9.). Ha pedig egy keresztény „kisnyugdíjas” szóvá tenné, hogy miért kap ugyanannyit egy most érkezett jövevény, mint ő ötven év szolgálat után, az egy – három – hat – kilenc – tizenkettő óra munka után ugyanannyi bért kapó szőlőmunkások példázata alapján azt a választ kapná, hogy: „Vedd, ami a tiéd, és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked” (Máté 20:14.). A földi halandók igazságérzete és joga azonban másként működik. A szőlőtulajdonos munkaadó a saját pénzét osztotta a saját (szubjektív) igazságérzete alapján, az állam ellenben közpénzt osztogat, ami a közösség tagjait terhelő kötelező befizetésekből adódott össze, a mértékek pedig a befizetésekhez igazodnak. A példázat arról sem szól, hogy mit tesz a munkaadó, ha másnap már minden szőlőmunkás csak egy órát akar dolgozni az egész napi bérért, mert ők is emberből vannak. Ráadásul mint minden példázatnak, ennek is van szimbolikája: az isteni irgalom és kegyelem egyformán jár mindenkinek, Isten nem személyválogató (Róma 2:11.). Ugyanitt Pál apostol tovább enyhít: „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek, a tiszteletben egymást megelőzők legyetek” (Róma 12:10.). Ez az igazi kedvező elbánás és az egyenlő bánásmód lényege is. A keresztény gyökerekről azonban a szekularizáció és a deszakralizáció következtében szó sem esik. Pedig ahogyan az „égi és a földi szerelmet”, úgy az isteni „bőkezűséget” (irgalmat és kegyelmet) és az emberi igazságosságot is közelíteni kellene egymáshoz, össze kellene (lehetne?) egyeztetni. Különben a „minél bőségesebb az ingyen ebéd, annál hosszabb a sor” liberális igazsága, vagy Margaret Thatcher gondolata fog újra érvényesülni: „A szocializmussal az a baj, hogy túl gyorsan elfogy a mások pénze”. A bőkezű menekültüggyel kapcsolatban ugyanez a helyzet. A menekülteknek ígért kedvező elbánás reményében akár százmilliós, vagy milliárdos nagyságrendben, tömegek fogják ezután is színlelni, fondorlatos, csalárd módokon prezentálni a menekült státusz jogi feltételeit, törvényi előírásait. Aminek következtében nem a globális (egyébként is fenntarthatatlan) jólét egyenlősége valósul meg, hanem a kimerülő, elfogyó jólét helyén tovább mélyülő világszegénység katasztrófája pusztítja el az eddig civilizáltnak mondott világunkat. Ahogyan a mai népvándorlás globális, ugyanúgy a megoldásához is globális gondolat szükséges. A globális gondolathoz globális elme kell. A világháló által egybeszőtt nyolc milliárd emberi elme már ma is az. Van már globális gondolata is. Csányi Vilmos (A globális elme. Libri Kiadó, Bp. 2018. 20.o.) ilyennek tekinti az EJENY 1. cikkét: „Minden ember szabadnak, egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Értelemmel és lelkiismerettel bírván, testvéri szellemben kell egymás iránt viseltetnünk.” Befogadók a menekültek iránt, menekültek a befogadók iránt. A testvéri szellemből kiindulva kell új egyetemes bevándorlás ügyi egyezményt kötni, majd a szubszidiaritás elve alapján azt regionális (Európában Uniós), nemzetállami és azon belül lokális szinteken konkretizálni. A mai „menekültügyi káoszból” törvényes (legális) rendet kell teremteni. Csak ezzel lehet a globális civilizációs háborút megelőzni. A civilizáció összetartó és megtartó ereje eddig sem volt, és ezután sem lesz más, mint az érdekek egyeztetése, kiegyensúlyozása, és a megegyezés közös, immár globális értékeinkben.
