Budapest, 2000 januárjában
Egyre rezignáltabban figyelem az ezredfordulós nyüzsgést. Már szóvá sem teszem, hogy tulajdonképpen még csak az évszázad, a mi jó, öreg huszadik századunk végnapjait éljük és így bármi megtörténhet. Pesszimistább pillanataimban azt mondom, bármi rossz, de ha derűsen ébredek, akkor reménykedem. Volt már itt elég gaztett, butaság, tán lesz esélyünk egy szép befejezésre. Töpreng az ember és figyel, szilárd pontokat keresve. Legutóbb Pierre Bourdieu és Günter Grass párbeszéde erősítette a lelkemet, amit a Népszabadság 2000. január 8-i számában volt módomban elolvasni. Mondhatom Helmut Schmidt kancellár úr düsseldorfi előadásait is, amelyeket a globalizáció jelenségéről tartott lelkes ifjú- és polgári közönség előtt. Ebbe a sorba illik Anthony Giddens úr elmélkedése a szociáldemokrácia által vállalható lehetséges társadalmi modellről. Sőt, citálhatnék egyházfőket, akik korunk elembertelene-déséről, természeti és társadalmi kultúrák összeomlásáról, a közönyről, a totális elidegenedésről értekeznek, tehát „embervoltunk hanyatlásáról”, hogy Konrád Lorenz szavait idézzem. Tekintsünk vissza egy kicsit. A kamasz Karinthy Frigyes lelkes bejegyzést tett naplójába 1899. dec. 31-én, köszöntve a huszadik századot, de a mester, századunk mértékadó gondolkodója, Sigmund Freud, alig két évtizeddel később már arról elmélkedett a „Rossz közérzet a kultúrában” című dolgozatában, hogy „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”. Ugyanennek az írásnak az egyik következtetése pedig az, hogy „…az emberi faj létkérdésének tűnik, hogy vajon és milyen mértékben sikerül kulturális fejlődésének úrrá lenni az emberi agresszív és önpusztító ösztönöknek az együttélésben okozott zavarán.”
Így elmélkedem hát sokszor, és ha tekintetem a könyvespolcra téved se szeri, se száma azoknak a dolgozatoknak, amelyek napjaink mindennapi gondjait vizionálták annak idején, amikor már látszott a veszély, de senki sem vette a bátorságot, hogy megálljt parancsoljon mértékét vesztett civilizációnknak. Németh László ‘33-ban, „A minőség forradalma” című esszéjében többek között arról ír, hogy „A természet üzemmé válik, az emberek nemcsak cserélnek, hanem a cseréért élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat.” Tehát elvesztik ezermester voltukat, a munka nem szenvedély, nem hivatás már, sőt, mint mondja „a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli.” Íme a fogyasztói társadalom képe ‘33-ból. Hosszan lehetne sorolni az olvasmány-élményeket, például Aldous Huxley-t, vagy George Orwell-t és nemcsak írókat, filozófusokat, de tudósokat és üzletembereket is, akik századunkban felemelték szavukat értünk, az emberért. Ami a századelőn, vagy néhány évtizeddel később csak a kortárs szorongásaiban élt, az ma valóság. Két világháború van „mögöttünk”, ökológiai katasztrófák lehetőségével, kiszámíthatatlan következményű, pusztító lokális háborúkkal élünk együtt. Könyörtelen, internacionális gazdagság tematizálja életünket, a tömeggé egyszerűsített ember magányosan, vagy fogyasztói hordákba verődve barangol az egyre kommerszebb virtuális világok között. Kiutat kell találni abból a labirintusból, amit az emberiség maga köré épített. Persze az is lehet, hogy nincs igazam és egy olyan világ felé tartunk, ami a lehetséges világok legjobbika. Lehet, hogy a neoliberális technokratáknak van igazuk, és csak hagyni kell a piacot dolgozni. Felejtsük el a gondoskodó államot, amelyben „a közjó a legfőbb törvény.” Vagyis civilizációnk szellemi fundamentumából szereljük ki az egyenlőség eszmét, és mindenek fölé a szabadságot helyezzük. A testvériséggel eddig sem tudtunk mit kezdeni. De hát a dolog nem ilyen egyszerű. Az új, globális rend piramisába szorított világban kiéleződnek az egyenlőtlenségekből fakadó konfliktusok. Az erősek egyre erősebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a gyengék és szegények pedig egyre inkább áldozattá, reményvesztetté válnak. Hiszen nincs választásuk, hajlamaik, vágyaik ellenére kell élniük, amíg el nem fogyasztja őket a „Szép új világ”.
Politikusként választanom kell, hogy milyen exigenciákat képviselek, illetve milyen megrendelések szolgálatába szegődöm. A globális elit nézőpontjából mindaz nyavalygás, amit eddig leírtam, hiszen „Ők” a trendek közvetlen haszonélvezői. A belátás, a szolidaritás pedig nem a sikeresek magatartása, hacsak intellektuális és morális teljesítményük nem kényszeríti őket alázatra. De hát ez is mindig személyes vállalás. „Osztálykeretekben” nem szokott előfordulni mindaddig, amíg valami nagy trauma meg nem rendíti az adott társadalmi, politikai viszonyokat. Akkor pedig már késő. Tehát „itt és most” kontroll kell, amely nem engedi, hogy tömegek, régiók, civilizációk szoruljanak ki a világunk sorsát érintő döntésekből. Mert természeti és társadalmi környezetünk állapota az egyes ember sorsa is, bárhol éljen ezen a földön. Aki azt gondolja, hogy az emberi tudás, a tudomány és technika szédületes produktumai rémisztenek meg, téved. Én az öncélú teljesítmény-kényszertől, önálló életet élő és mértéket diktáló magunk teremtette eszközvilágtól félek. Attól, hogy életünk ijesztő gyorsasággal veszti el spirituális, morális tartalmát. Gondolkodásomat, cselekedeteimet nem az örök „géprombolók” ösztönös tiltakozása motiválja, hanem az a mély meggyőződés, hogy az emberi tudás és annak minden teljesítménye csak akkor ér valamit, ha köztulajdon. Persze, ez is az én szempontom, az én vállalásom. Günter Grass a felvilágosodás gyermekének vallja magát a már említett interjúban. Igen, mindannyian azok vagyunk, akik az európai kultúrkörben szocializálódtunk. De a felvilágosodás szellemi öröksége nehéz teher. Hiszen ránk hagyta a polgári létformát, a kapitalizmust, és annak szerves tartozékát a szocialista értékrendet, amely humanizálni kívánta az ipari forradalmat és mindazt, ami utána következik. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus teremtette rend meghaladásának marxi víziója ma is jelen van az európai gondolkodásban. Még akkor is, ha az úgynevezett szocialista kísérletek látványos kudarcot szenvedtek a huszadik század végére. Pusztán az lett nyilvánvaló, hogy a piacot negáló, zárt, totalitárius rendszerek életképtelenek. Viszont mára már egyértelmű, hogy a humán kontroll nélküli kapitalizmus bármilyen formája „ön- és közveszélyes.” Amint Günter Grass mondja, „a szocializmus és a kapitalizmus egyaránt a felvilágosodás zseniálisan félresikerült gyermeke” és mint ilyenek regulázták is egymást az elmúlt mintegy kétszáz év során. Mára már megbomlott ez az egyensúly, globális értelemben mindenképpen. Természetesen szocializmus soha, sehol nem volt, de a „nem kapitalista” társadalmi formák hatottak, sőt időnként reményt adtak, a tőke korlátlan uralmával szembeni ellenállás lehetőségét kínálva. A totális „piaci fundamentalizmus”, különösen a volt jóléti államokban, a társuló Európában egyre inkább riadalmat kelt a civil lakosság körében, hiszen a globális világ konfliktusai, humán és ökológiai konzekvenciái lokálisan jelentkeznek. Különösen látványos ez azokban az országokban, így hazánkban is, amelyekben a „rendszerváltás”-t, a világ szocialista pólusának szétesését követően, szinte egyik napról a másikra tömegek kerültek új, ismeretlen, és a többség számára kiszámíthatatlan életfeltételek közé. Kétségtelen, hogy Magyarországon az elmúlt tíz esztendő nem csak veszteseket termelt. Jó néhányan zökkenőmentesen illeszkedtek be az új paradigma által diktált társadalmi, gazdasági viszonyokba.
Otthon érzik magukat a világ bármely pontján, hiszen a globális elit részei, anyagi helyzetük, életfelfogásuk és életformájuk erre predesztinálja őket. Számukra evidencia, hogy a nemzetállam anakronisztikus jelenség, piac hívők és mint ilyenek, technokraták. Szerintük előbb, vagy utóbb a gazdasági növekedés automatikusan megteremti a lemaradók, a versenyképtelenek alapvető szociális biztonságát is, hagyjuk már a társadalmi gondoskodás, esélybiztosítás túlhaladott eszméjét. De a többségnek szüksége van a sorsukat gyámolító közintézményekre, kiszámítható, anyagi és szellemi értelemben egyaránt gyarapodást garantáló államra. Az se baj, ha ez nem a hagyományos állam. Kell egy olyan szervezet, ami megvédi őket a magánhatalmak túlkapásaitól, ami a közpolgár számára műveltséget, „korszerű” mentális és fizikai minőséget garantál. Meggyőződésem, hogy formális az a demokrácia, ahol a közösség tagjai nem rendelkeznek az érdekképviseletek megszervezéséhez és véleményük megjelenítéséhez szükséges tudással és gazdasági kondícióval. Az a rend, ami nem a szabad egyének társulásaira épül, mindenféle politikai szélsőség lehetőségét hordja magában. Hiszen a gazdasági, szellemi és politikai értelemben leigázott vagy kiszolgáltatott társadalmi rétegek politikai magatartását a düh motiválja. Ma is van erre példa és nem is kevés. Nem hiszem, hogy töprengéseimre, kérdéseimre gyors válasz érkezik. Az európai kultúrkör és a rá épülő civilizációk lázasan keresik a helyes utat, de ma még nem tudni, hogy melyik lesz majd a járható. Például a neoliberális szemlélet és a „harmadik utas” szociáldemokrata modellek, hitek közt a praxis tekintetében nem sok különbség van, hiszen a szabadon mozgó tőkét ők sem tudták, tudják humanizálni. Márpedig ez a lényeg. Gazdasági, társadalmi viszonyaink humanizálása. Ma már azt hiszem nem csak szociáldemokrata hitvallás kell legyen az a tétel, hogy „a gazdaság az emberért van, nem az ember a gazdaságért.”. Azt is könnyű belátni, ha valaki tovább néz az orránál, hogy a természet javait sem lehet büntetlenül prédálni. Nagy baj lehet, ha léptékeinkhez mérten szédületes tudományos, technikai teljesítményeink mellet elfelejtjük, hogy bolygónk csak addig szolgál minket, amíg le nem győzzük. Mert azután „…a néma csönd.”. Azzal kezdtem az írást, hogy unom az ezredfordulós nyüzsgést. Egy előnye persze van. Kénytelen, kelletlen előre kell tekinteni, hiszen ilyenkor illik valamit mondani a jövőről. Ezért tán egy kicsit többet beszélgetünk sorskérdéseinkről. Ez jó. Legfrissebb olvasmányélményem néhány Václav Havel idézet egy Népszava cikkből. Az elnök úr többek közt azt mondta újévi köszöntőjében: „Az információs és a gazdasági globalizációt nem kíséri a felelősségtudat fejlődése.”. Nem vadonatúj tétel ez, de figyelemre méltó, hogy pont Ő mondja és akkor, amikor a helyüket kereső és bizony kiszolgáltatott helyzetben lévő, úgynevezett „volt szocialista” társadalmakban nem illik kételkedni korunk nagy mítoszaiban. Ezt a politikusi felelősséget várom el magunktól is. Tudom, nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyrészt csábít az alkalom, a szerzés, az elitklub tagság lehetősége, másrészt napi élmény a perifériára szoruló sokaság szorongása, kilátástalan helyzete.
Választanunk kell, hogy melyik szerepet vállaljuk. Ma úgy tűnik a „megélhetési politikusok” vannak többségben. Milyen találó Csapody Miklós képviselő úr formulája! Ugyanakkor a közakarat mindeddig elcsapta a méltatlanná vált hatalmakat. Ez azt bizonyítja, hogy a magyar társadalom nem lebecsülendő részének, ha jövőképe nincs is, de reményei és ehhez mért politikai elvárásai azért még vannak. Aztán azt is meg kell jegyeznem, hogy egyáltalában nem biztos, hogy korunk nagy kihívásaira azok találják meg a választ, akik jelen pillanatban e korszak léttechnikáinak „kidolgozói” és mint ilyenek, legjobb ismerői. A siker különben is a szellemi restség forrása, ha már nem kell különösebb erőfeszítést tenni érte. A globális létmódba terelt kis országoknak, régióknak, kisebb és nagyobb közösségeknek miért ne lehetne ambíciója, hogy a mindent behálózó „információs sztrádán” önállóan közlekedjenek. Hiszen a sokat emlegetett „tudástársadalomnak” pont ez a lényege. Igen, ehhez tudás kell. De nem csak kiszolgálni tudás, alkalmazotti tudás, hanem a szuverén ember alkotni tudása, a „kiművelt emberfők” önbizalma, anyagi, szellemi háttérországa.
