Jorge Mario Bergoglio – és mi
„Foglalj helyet! Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk, és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”József Attila: Thomas Mann üdvözlése (1937)
Elöljáró beszéd
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!
Örömmel teszek eleget a megbízásnak, hogy Ferenc pápa új könyvéről beszéljek. Nemcsak azért, mert megtiszteltetés Krisztus földi helytartójának létfontosságú kérdésekről szóló üzenetét tolmácsolni ezekben a napokban. Hanem, mert ezek az esszéként megfogalmazott gondolatok véleményem szerint irodalmi alkotásként is figyelmet érdemelnek. Jorge Mario Bergoglio a 21-ik század ígéretes gondolkodójaként és közírójaként mutatkozik be itt, amint ezt néhány órás itt tartózkodásának benyomásai is megerősítették. Ezt az együttes jelenséget próbáltam megfogalmazni a Disputában még szeptemberben megjelent írásomban.
Október közepén aztán, Putyin elnök politikai-ideológiai vitaklubjának, a Valdaj-találkozónak háromnapos vitáit nézve az orosz televízióban, egyszer csak erős deja vu érzés vett rajtam erőt. – Lehetséges volna, hogy éppen a pápa könyvéből vették volna át ezeket a gondolatokat? – Összefoglalójában az orosz elnök megállapította például, hogy a világban rendszerszintű változások zajlanak. A jelenlegi helyzetet konceptuális és civilizációs válságként írta le. Figyelmeztetett rá azonban, hogy az ilyen pillanatok nemcsak veszélyt rejtenek, de lehetőséget is kínálnak. – Az emberiség jövője elleni merénylet lenne, ha a Covid-19 lezajlása után mindent ugyanúgy akarnánk folytatni tehát, ahogyan félbehagytuk.
Más szavakkal ugyan, de ugyanezt a gondolatot fejti ki könyvében a pápa is: „Isten arra kér bennünket, hogy merjünk valami újat alkotni. Nem térhetünk vissza a politikai és gazdasági rendszerek védelméhez, amelyek biztonságával a válság előtt áltattuk magunkat. Olyan gazdasági rendszerekre van szükségünk, amelyekben mindenki hozzáfér a Teremtés gyümölcseihez, az élet alapvető szükségleteihez: a földhöz, a lakhatáshoz és a munkához. Olyan politikára van szükségünk, amely segíteni tudja a kirekesztettek és a sebezhetők beilleszkedését, továbbá párbeszédet folytat velük, amely beleszólást biztosít az életükre kiható döntésekbe. Le kell lassulnunk, leltárt készítenünk, és megtalálnunk a jobb módjait annak, hogyan élhessünk együtt ezen a Földön.”
Ezután határoztam el, hogy elolvasom még egyszer, és piszkáltam le nagy nehezen a könyvet a legfelső polcról. – Lassan, figyelmesen, töprengve olvasgattam újra. Így értettem meg, hogy egyféle szellemi közlekedőedények működésének a tanúja vagyok, ezúttal Róma és Moszkva gondolkodó fői között, amelyek fontos történelmi helyzetekben mindig működésbe lépnek. – Ennek az otthoni pénzhiány miatt megbízáshoz nem jutott olasz mesterek által felépített Szentpétervár, Oroszország szellemi fővárosa a legszebb példája. Sok okos könyv szól erről. A lényeget, azt hiszem, az utolsó előtti századforduló nagy vallásfilozófusa, Nyikolaj Bergyajev mondta ki: „Nem az állam fontos, még csak nem is a társadalmi rendszer igazán, hanem – az ember.”
Én úgy látom, hogy ez a pápa könyvének a legfontosabb üzenete is. Alább megpróbálom bizonyítani is ezt.
Születésem évében a mára már agyonidézett „fehérek közt egy európai” minősítés a jobb társaságban még értetlenséget váltott ki. –Trianon után sem vagyunk még elég jók nekik? Mi az, hogy – csupán – fehérek? És egyáltalán, hogy’ lehet ilyeneket mondani magunkról egy német előtt, bármilyen nagy író is? – Egy megyés püspöknek, vagy akár főispánnak kijáró felhajtással fogadtuk. Pedig, náluk már javában égetik ám a könyveket is, nem csak a Reichstagot! És akkor mi nem vagyunk itt elég európaiak nekik! – Akik a fejünkkel próbáljuk megtoldani a csonka kardunkat, mivel hogy másként egy lépést sem tehetünk már itt, a saját földünkön.
„Egy népet nem háborús fegyverekkel,
hanem az együtt haladás termékeny feszültségében építhetünk fel.”
No, jól van.Akkor félreértett minket Thomas Mann is, meg a költő is. De ma nyugodtan kijelenthetjük már, hogy nem hiába küzdöttünk, fáradoztunk. – Lassan több európai útlevéllel és csekkfüzettel rendelkező nem fehérbőrűt talál köztünk a látogató, mint ahány a beesett, meszelt képű őslakos. A Ferenc pápa fogadására készült dísztribün sem áll már a Hősök terén. És, eltakarítottuk a többi díszletet is, amely útjában volt a Magyar Vágta nem sokkal utána érkezett, dübörgő paripáinak. A 75-ös troliról, melyen én szoktam ellovagolni ott, már csak az ’56-ban benzines palackokat hajigáló, ma meg halált megvetően, egy keréken bringázó, rollerező és gördeszkázó pesti srácok láthatók, akiknek egész mindegy is már talán, hogy mihez statisztálnak éppen.
Mielőtt elindult 3 napos útjának igazi célja felé, az igazi létkérdésekkel foglalkozó szlovákokhoz, a pápa váratlanul előhúzott azonban fehér reverendája alól egy, szinte vallomásként megírt esszékötetet. Ebben van benne a fenti jó tanács, sőt figyelmeztetés, és minden, amit most éppen mondani akart nekünk, az okos világiaknak. – „Az együttes haladás azt jelenti, hogy továbbra is elviseljük a nézetkülönbségeket, és hagyjuk, hogy később egy magasabb szinten túlléphessünk rajtuk” – tette még hozzá később. (148- old.) Most már rajtunk a sor, hogy megértsük végre, hogyan is lehet elérni ezt.
Az bizonyos, hogy nem csak betonfalakból és kerítésekből épül egy ilyen, magasabb szint. Az Álmodjunk együtt karcsú, égszínkék kötetét ezért volt szerencsém olyan örömmel ajánlani a figyelmébe minden okos, de önmagával még nem teljesen eltelt honfitársamnak a látogatás napjaiban is. Aztán visszatettem szépen a polcra én is, és a magam dolgai után láttam. – „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél[1]” írta József Attila, a Thomas Mannét követő újabb látogatások után. Nem biztos azonban, hogy ebben is egészen igaza volt.
Az igazán jó könyvek soha nem égnek el. Éppen ezért félnek annyira tőlük a magukat örökéletűnek és mindenhatónak képzelő diktátorok, média- és egyéb mogulok, meg az általuk mozgatott, nem kevésbé öntelt bábfigurák. ( – Ha csak meg nem írnak, vagy legalább el nem olvasnak néhanapján egy-egy jó könyvet ők maguk is.) A Világ igazi sorsintézői ma már azonban nem írnak, nem olvasnak, és még csak nem is égetnek könyveket. Ezek helyett, fenntartanak egy hatalmas és minden aljasságra képes médiahálózatot, amely ki tud törölni bennünket még a saját kortársaink tudatából is, a könyveinkkel együtt. Amikor megértettem ezt, legyintettem egyet, és lehalásztam az égszínű könyvecskét a polcról, hogy újra az asztalhoz üljek vele.
A „túlcsordulás…”
Az érsekként még kerékpáron közlekedő és ma is hajnalban kelő argentin pápa új könyve tartalmazza egy nemzetközi tudományos bizottság jelentését a Világ helyzetéről, és a Covid-19 utáni tennivalókról is. Félek azonban, hogy ez még sokáig a fiókban marad, mert mindenki ott tudja csak folytatni, ahol abbahagyta. De hát, hol van már a tavalyi hó? A szerző sürgeti viszont, hogy kezdődjék már el végre az igazi reset. Nem csak ebből áll azonban a tudományos okfejtésekre adott írói, gondolkodói válasza. Hanem, mintegy megemeli, sőt elemeli a bennük foglalt gondolatokat és javaslatokat, miközben igyekszik felelni rájuk. Már csak ezért is érdemes újraolvasni. – De igen figyelmesen ám!
A mindent tudó, mert szüntelen hadiállapotban élő, ezért a mozgást, a változást zseniálisan megragadni képes igéiben (és igekötőiben) olyan gazdag magyar nyelven ennek, a filozófiában általunk dialektikának, a művészetekben meg katarzisnak, a szerző által isteni ajándéknak nevezett, mindenesetre, kemény emberi munkával kihordott csodának a lényegét Simonyi Ágnes a perisseuo, „túlcsordulni” igével érzékelteti a fordításában. – Joggal. -”A görög perisseuot emlegetve Jézus azt ígéri (Lukács 6, 38), hogy túlcsorduló mértékben mérnek majd az ölünkbe, amikor megbocsátunk”, írja a 130-ik oldalon a szerző. /…/ „…A nézetkülönbség felszínen látható okai mögé pillantva egy új szintézis lehetősége nyílik meg, amely egyik pólust sem rombolja le, hanem megőrzi azokat a szempontokat, amelyek az új megvilágításban mindkét oldalon jók és érvényesek”- olvassuk a129. oldalon. /…/ „Az ilyen pillanatokban valamely leküzdhetetlen problémára váratlanul érkezik a megoldás, egy új, nagyobb kreativitás felszabadulásának eredményeként, mondhatni, kívülről. Ez is túlcsordulás, mivel a megoldás, amelyet korábban nem láttunk meg, átszakítja gondolkodásunk gátjait, és a válaszok, amelyeket korábban a szembenállásban nem láttunk meg, kiáradnak, akár egy túlcsorduló szökőkút vize.”(129. oldal.)
Ugyanezt a messzebb tekintő és tovább lépő, alkotó és megtartó aktust fejezi ki a görög syn-odos,”szinódus, együtt haladás” szókapcsolat is, amely Ferenc pápa eddigi egyházi reformjainak a lényege. – „Hogy ne elismerésért és megbecsülésért akarjunk egyetértést kovácsolni, hanem magasabb szinten békítsük ki az ellentéteket, ahol valamennyi álláspontból a legjobbat lehet megtartani. Egy szinódus dinamikájában kifejezésre juttatjuk a különbségeket, és addig csiszoljuk őket, amíg elérjük – ha nem is a konszenzust – a harmóniát, amely megőrzi a különbözőségek hangjegyeit. Ez történik a zenében is: hét különböző zenei hang a magasságát felemelő kereszt és leszállító bé módosítójelekkel olyan harmóniát hoz létre, amely lehetővé teszi minden egyes hang egyedülálló voltának jobb artikulációját.” (131. oldal.)
A kétségtelenül bravúros megfogalmazáson túl, a fenti bekezdés gondolati bravúr is. Akkor értjük meg ezt, ha összevetjük Jürgen Habermas megfogalmazásával a polgárinak nevezett, helyes politikai párbeszédről értekezve. – „A kommunikatív cselekvés (a diskurzus) során a helyes, a demokratikus procedúrák révén, a konszenzusnak valamiképpen ki kell alakulnia.”[1]A szellemi munkaközösségünk két kiváló tagjaGalló Béla és Mohai V. Lajos által szerkesztett, nemrég megjelent tanulmánykötet idézi az ”emberarcú kapitalizmus” nálunk legismertebb ideológusának ezt a kijelentését, hozzátéve: „A történelmi tapasztalatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a politikában, illetve a politikával átszőtt szellemi életben ilyen konszenzus nemigen, tartósan pedig, egyáltalán nem alakul ki.” Hát, ami a kései, globális kapitalizmus korában a finánchatalmi szuper-elit kiszolgálói és az azoknak kényre-kedvre kiszolgáltatott „fogyasztói tömegek” közti konszenzus hiányát illeti, azon én bizony, egy cseppet sem csodálkozom. A sikertelenségnek van azonban egy másik oka is. Ez Jorge Mario Bergoglio hatalmas érzelmi, érzéki, emberi előnye a német filozófussal szemben. – Van füle. Ez teszi gondolati teljesítményét is hatékonyabbá és hitelesebbé. Van füle a művészet és általában, az emberi pszichikum csodatételeihez is.
„Egy nép ösztönösen tudja, hogy mit akar,
és, hogy – mire van szüksége.” (195. oldal.)
Igen, erről van szó! – Ne menjen pápának, de még mezei politikusnak sem az, akinek nincsen ehhez elég alázata, kitartása és – füle! Ugyanakkor, merjen politizálni az a gondolkodó, író és egyéb művész ember, akinek elég indíttatása, szíve – és füle – van hozzá! Persze, nem egy párt-, vagy gazdasági érdekkör, hanem a maga szakmájának és értő közönségének támogatására számítva elsősorban. Tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok az ilyen kijelentésekkel. Fontosnak tartom hangsúlyozni azonban, hogy a magyar emberek a lehetőségeikhez képest még mindig többet áldoznak színvonalas irodalomra és művészetre, mint sok, nálunk jóval gazdagabb ország polgárai. – Többet a stadionok és a dísztribünök áránál. Ez pedig, kötelez!
Lehet például, hogy most éppen – könyvekre és írókra, művészekre van szükség? Igen, lehet! És az előbbiekből következően, a nép, és képviseletében az olvasó- és nézőközönség rá is tudja venni – vagy inkább, szorítani – őket, hogy előbb, utóbb, a mainál sokkal pontosabban fogalmazzák meg és tegyék publikussá a népek valóságos önfelszabadításának útját, módját, lehetőségeit. A „megélhetési”politikusoknak az lesz a feladatuk akkor már „csupán”, hogy megszervezzék, valamint önzetlen és pártatlan szolgálatukkal segítsék a maga természetes medrében tartani ezt, az ezúttal minden eddiginél hosszabb és több kitartást igénylő együtt menetelést. – Égen és földön, a gyárakban és földeken, a színpadon és könyvek lapjain. A többi már egy mai Kossuth és Petőfi, Gábor Áron és a tábori lelkészek dolga lesz. – Együtt! – Mert csak így lehet! (Görgey Arthurt például, csak ezért nem említem itt most a legfontosabb vezetők között.)
„Aki dudás akar lenni…”
Voltak, vannak és lesznek is jelentős vezetők azonban, akiknek nem kell egy vesztes nemzeti szabadságharc hozzá, hogy megértsék ezt a szükségszerűséget. Legjobb tollú – és fülű – magyar tanácsadónk, József Attila is ezek közé tartozott. Amint látjuk, Argentína is adott most a Világnak egy humanistát. De nem szűkölködik bennük a nálunk újabban pusztán az elnökei után megítélt USA sem. Mi lenne, ha a mondottak bizonyítékaként, szentelnénk még ezeknek, a pártkonferenciák és – programok legvégén említett történelemformálóknak is néhány bekezdést?
Ray Bradburyt meg azért említem elsőként most közülük, mert a közismert Fahrenheit 451 című kisregényének 320-ik oldalán egy másik, hasonlóan jó fülű műfordító, Lóránd Imre – már 1954-ben! – ugyanazt a túlcsordul igét használta a fentebb említett, számunkra most is olyan időszerű csoda megnevezésére, mint a pápa könyvében Simonyi Ágnes. Mégsem lehet ez olyan nagyon rossz dolog akkor! – McCarthy könyvégető Amerikájában egy meggyőződéses fiatal „tűzőr”, Montag beszél váratlan találkozásáról egy idős professzorral, Faberrel, aki bevezeti a mai hippik, a város melletti erdőben bujkáló öreg professzorok és egyéb lúzerek kommunájába. – Úgy próbálják megmenteni a világirodalom legnagyobb műveit a megsemmisüléstől, hogy szóról szóra megtanulják, és felmondják őket egymásnak. – „Az öregember beszélni fog, beszélni, cseppenként, pelyhenként, szemenként megtölti agyát szóval, míg végül – hiszen ezt is megígérte neki az öregember – túlcsordul, s akkor ő nem lesz többé Montag és Faber, egy személyben tűz és víz. Aztán egy nap, miután az elemek így csendben összekeveredtek, megerjedtek benne, akkor nem lesz sem tűz, sem víz, csak kiforrott bor. Két különböző és ellentétes anyagból egy harmadik. Egy napon pedig visszanéz majd a régi, ostoba fajankóra, s tudni fogja, hogy ez ő volt. Már most érezte, hogy hosszú út kezdetén áll.”(320.ik oldal.)
Mindössze 12 évvel később, ismét nagy szükség lett aztán a megtévedt, de társai hatására még idejében jó útra tért fiatalember történetére. A jelentős sikert aratott kisregényt 1966-ban, a Sorbonne diákjai készülő forradalmának számára rendezte meg Francois Truffaut, egy angol stúdióban. Tapasztalatom szerint, elevenen él ez a nagyszerű film a két idősebb nemzedék tudatában még ma is, bár az akkori diákok rég’ felvették már a könyökvédőt, és folytatják a papa üzletét, Kelet felé terjesztgetve azt tovább. Többen pedig, az európai politikai közösségek vezetői lettek, és Keletet igyekeznek Nyugat felé terelgetni.
Helyben vagyunk. – 2018-ban, Bradbury halála után mindössze 6 évvel, a regény megjelenése után pedig egy fél évszázaddal, már egy Iránból menekült család tehetséges gyermeke, Ramin Bahrani producer, forgatókönyvíró rendezte meg Amerikában a Fahrenheit 151 „felújítását”. A film megtartja az alapmű pontos vázát, azonban, mégis egy szinte szürreális történet kerekedik ki belőle. – Bradbury is látta még ezt az állandó kontroll alatt álló, agymosott emberekből álló Világot, azonban, hogy nem tartotta már érdemesnek megörökíteni. Mert nem látta már azokat a „túlcsordulásokat” és bármilyen szánalmas, „lúzer” és „idealista”, mégis előremutató kezdeményezéseket, amelyek 50 évvel előbb még fellelhetők voltak benne. – Lassú, szánalmasan ismétlődő bárgyúságok, unalmasan hosszú, felesleges képsorok. – Pangás. Lehetséges ez még most, Hruscsov és Gorbacsov, Kádár, Clinton és Obama, Antal és Horn elvtárs közreműködése nélkül is? Mindenesetre, az egykor világsikert aratott mű retrójának kétségtelenül hűvös fogadtatása alighanem ennek a szomorú felismerésnek volt köszönhető.
Mi történt, vagy mi nem történt meg a Szovjetunióval, Amerikával – és velünk – az utóbbi évtizedekben? A legegyszerűbb úgy felelni erre, hogy Michael Moore-nak a 9/11-ről, a két Bush elnökről, az iraki és a „terrorizmus elleni háborúról” szóló filmjeihez és videóihoz utasítjuk a kérdezőt. Nemcsak leleplező kordokumentumok, hanem teljes értékűművészi alkotások ezek, amelyek a könyvek, eszmék és igazi hit, meg orvosi ellátás nélkül maradt világbirodalmak népeinek az útvesztéséről és tragikus leépüléséről szólnak.De vannak más példák is.
Amerika egy másik nagy írója, Bernard Malamud, „idejében” halt meg. Ahelyett azonban, hogy örült volna neki, hogy ő megúszta mindezt, utolsó regényét, az Isteni kegyelem címűt, utolsó éveit arra fordította, hogy kísérletet tegyen az emberiség megmentésére, amely, mint a Fahrenheit 451 végén is, elpusztulni készül egy utolsó, nagy háborúban. – Csak egy kis Csendes-óceáni sziget marad meg, néhány csimpánzzal. Itt vetődik partra a regényben Calvin Cohn mélytengeri kutató, akit az óceán mélyén lelt a katasztrófa. Igazi, Angliában született amerikaiként, úgy dönt, hogy afféle új Robinsonként, a majmok „átnevelésével” egy igazi, működőképes amerikai túlélő közösséget épít fel a szigeten. Azok viszont, köszönik szépen, nem kérnek ebből a resetből, elvannak a maguk kenyerén és kultúráján is. Ennek megpecsételéseként, rögtönzött oltárukon feláldozzák a kíváncsi tudóst, aki mindenáron bele akarta ütni orrát a „környezetvédelem” és a „fenntartható fejlődés” kizárólag csak bankelnökök számára fenntartott ellentmondásába.
„Cohn mozdulatlanul feküdt a barlang padlóján, várva, hogy testét a lángokba helyezzék. A tűz sötét arany fényénél jól kivehette, hogy hosszú, fehér szakállát vércseppek pöttyözik.
Kegyelmes Isten – mondta -, öregember lettem. Megengedé az Úr, hogy leéljem életemet.
E gondolatra elsírta magát. – Lehet, hogy holnap kezdetét veszi a világ?”
Így aztán, meg is valósul a kicsordulás, vagy másként szólva, készen is van a barbecue steak. Sokáig tartott, de megérte. – Utolsó gondolatával Cohn barátunk ugyanis, messze túllépett eddigi önmagán. Eddig a világtengerek egykori urát láttuk csak a könyvben, aki előadta nekünk egy, a gyarmatait és a nagyképű magabiztossága felét elveszített, alsó- és felsőbbrendűségi komplexusokkal teli, kései Robinson paródiáját. Úgy látszik azonban, hogy ennyi lassú, barbecu sütögetés elég volt hozzá, hogy kifüstölje belőle a másik felét is.
Hogy a majmok mit kezdenek a ropogósra sült tudóssal, bízzuk azt rájuk! Hátha eszükbe jut nekik is valami használható, jó ötlet, végre. Ideje már, hogy befejezzem én is az okoskodásaimat. Az olvasó szíves elnézését kérem még csak a sok idézetért, amelyekkel körülbástyáztam őket. – De legalább nem kell járvány idején a kölcsönkönyvtárba szaladgálni! A pápa meg, lám, gondolt azokra is, akik egészen elfelejtettek már a sok pénz mellett, könyveket is olvasni. Nekik szól éppen művének a címe: Álmodjunk együtt! Már pedig, álmodni mostanában csak szép és jó dolgokról illik. Kinek nem ér meg ezért elmulasztani egy reklámokkal agyoncsapott, olcsó hollywoodi filmet a tévében? – Semminek sincsen még vége. A könyvek, a régi jó filmek és majmok mind megvannak még. És lesznek újak is, nemsokára!
[1] József Attila: Reménytelenül.
